Fővárosi Lapok 1865. július (148-173. szám)

1865-07-15 / 160. szám

ezerszer is magában. „Ez a szegény gyermek, egyedül dolgozzék a kínlódjék értem?* — téve hozzá —— „Istenemre én dolgozni akarok!“ S valóban két három napig kisérletet tett atyja utasításai szerint gazdálkodni, de e fölött rendesen vitába eredtek, azaz Vilmos hallgatott, s atyja önmagával vitázott, s elhiteté, hogy lehetlen, tökéletesen lehetlen Vilmost valamire vinni. — Egy vita azzal végződött, hogy a fiú ismét odahagyta a munkát s kedvenc foglalatosságához, a semmittevéshez tért vissza. Az ily alkalmakkor néhányszor Viktorine azon megjegyzést bátorkodott tenni, hogy Vilmos atyja jót akar, s csak kitartás kellene ... De ilyenkor oly sötét lett Vilmos tekintete, hogy megijedve húzódott vissza a fiatal nő, azonban férje soha se mondott egy kemény szót sem ; egy kemény szó tőle ezerszer nagyobb fájdalmat is okozott volna neki most, mint házasságuk elején a legkeserűbb s gúnyosabb célzások, s bizonyosan egyetlen ily szó jobban sértette volna, mint napjának összes szidalmai. S talán mégis anyi érdeme volt a fiatal férjnek, hogy ha néha bármily izgatott s heves volt is, kedélye mégis mindig megtartó vidám nyugottságát neje jelenlétében; bár nem mindig volt oly nyugodt, milyennek látszik, azt legjobban megítélhette az, ki a legkisebb figyelemmel kisérte a különböző módokat, melyekkel homlokát összeráncolta, vagy melyekkel a pamlag hátát kopogtatta, de e homlokráncolás, e gépi ujj-játék volt az egyedüli jel, mely izgatottságát elárulá. XII. További levelezés. H. asszony leányának. Kedves leányom! Oh, mily rövidlátók, mily balgák néha terveink, mily csalékonyak számításaink ! Volt nap, midőn azt mondám atyádnak : „nézd, ez egy szerencsés, azaz fényes parthie lesz leányunknak. Semmit se mulaszszunk el e tervet mielőbb végrehajtani. S mi semmit se múlasztunk el. Eladtuk egyetlen valódi kincsünket, szeretett kedves gyermekünket, félreértett leányunkat egy félmilliót érő vagyonért. De ez nem volt elég! Önzésünkben örültünk, hogy jövendő férjét megcsalhattuk, örültünk, hogy eltitkolhattuk előtte saját kikerülhetlen bukásunkat, de Isten , ki nem nézhet el enyi csalárdságot, azt rendelé,hogy azon fegyverrel veressünk meg, melyet magunk használunk. Mi is megcsalattunk , a városban lakó gazdag ipa ép oly koldus volt, mint a falun lakó gazdag ipa. S most minden késő volt. A bárány föl volt áldozva, s a méltatlan anyának nem marad egyéb hátra, mint a legkeserűbb lélekmardosás. Oh Viktorine! az isten őrizzen téged valaha a megbánástól. Az rettenetes ! Soha se hagy békét, nyugtot, ezer alakot vesz föl, s éjjel nappal állhatatosan mellettünk van. Én megrettenek most isten hatalma előtt, melyet eddig nem hittem. Még csak egy éve, egy rövid éve, mikor azt hittem, hogy hatalmam oly nagy, s most, midőn a legkegyetlenebb fájdalom marcangolja keblemet, s kevélységemet megalázza, napról napra mélyebben omlok a porba. S imádkozni ... imádkozni tanultam alázatos szívvel, hogy a „uram, nem az én, hanem a te akaratod teljesedjék.“ Meg vagyok győződve, hogy hasznos, habár szigorú büntetés volt, melyet az úr rám bocsátott. Jól tudom,hogy önző,kevély voltam bukásom utósó percéig, de azon reggel, midőn a valóság tudtára ébredek, melynek rettenetességét alig tudom felfogni, azon reggel, a világ iránti hajlamom elenyészett, s a betegség — e betegség alatt igazán megtanultam szavaidat érteni Victorineom, ez befejezé a művet, úgy hogy elmondhatom: napról napra más ember lett belőlem. Oh mily hős őszinte imám érted, érted, kinek most nponkint kell szülőid önzése miatt szenvedned. Kedves szeretett gyermekem, nem mondhatom, menyire vágyódom leveled után ! Ne titkolj el semmit! Ne hidd kérlek, hogy engem kímélned kell! Nem, inkább ezerszer valót, mint ezer kínzó nyugtalanságot, mely mindig ezt súgja : „Roszabbul van, mint ahogy mondja, roszabbul.“— Kedves leányom! Olvastam leveledet, mely nagy örömet okozott nekem, s megvigasztalt. Belátom, hogy kénytelen vagy nagy boszuságokat elszenvedni, nemtelen napod miatt. — De oly nemesen tűröd e sértéseket, hogy nem csak anyádnak és férjednek szerzesz ez által örömet, hanem magadnak is nyugodt öntudatot, s isten segélyével megveted alapját jövendő szerencsédnek. Ha leveledet olvasom, olyan, mintha elrepülnének a szomorú gondolatok, melyek oly sokszor környeznek, mintha egy hangot, ezt hallanám susogni: „gyermeked nincs megalázva, lealáztatva.“ — Egy iskolán megy keresztül, mely hasznos lesz jövőjére nézve. De még egy más is boldoggá tesz, az a mindig jobban bebizonyult igazság, hogy Vilmos minden hibáival mégis az, akit választottál magadnak, ha szabad leendett is választanod. S én köszönöm neki, hogy oly jó hozzád, hogy pártfogásába vesz, ami kötelessége is. Jó szívének bizonyítéka, hogy most több buzgalommal és szivélyességgel bánik veled, mint házasságtok kezdetén. Csak folytasd igy, ha türelmed elhagy, úgy gondolj arra, hogy ezerszer boldogabb vagy, mint anyád, mert ahol ő saját hibáit siratja, ott te csak a másokét sirathatod, s hogy ha azon boldogság, melyet te a legnagyobbnak tartasz e világon, nem virít is számodra, úgy mégis megtalálja jó, ha békés szived a vigaszt a boldogságban, melyet isten számodra rendelt. Te mindig megelégedett leszesz, mert szived azon kevesek közé tartozik, melyek kevéssel megelégesznek. Áldásom s hő imám kiséri minden léptedet. Isten veled leányom. Öleld meg nevemben a jó Ulla nénit, ezerszer csókol szerető anyád. H. Louise: Victorine felelete Kedves jó anyám! Ha levelében a végszavak nem lettek volna, úgy kétségbe ejtett volna az. Nem, én nem tűröm, nem állom ki, hogy ily kegyetlen módon vádolja, magát ígérje meg szentül, hogy utóször történt ez. Szerencsétlensége oly nagy volt anyám, hogy az isten bizonyosan kielégítőnek veszi azt a világi érvekért, melyeknek egykor hódolt; s ami férjhezmenetelemet illeti, azért ne bánkódjék. Igen, igen, miért ne ismerném el, hogy véleménye alapos, ha választottam volna, akkor választásom bizonyosan Vilmosra esett volna, s azon csekély viták, kellemetlenségek, melyeket napom miatt kell szenvednem, semmi, ha az örömet is a mérlegbe teszem, melyben minden nap részesülök, ha Vilmos mind ezért kárpótol tekintetével, mosolyával. Tegnap pélául, vendégek voltak itt, s épen midőn délben az asztalhoz ültünk, jött még egy úr. Már úgy is szorosan ültünk, de mégsem oly szűken, hogy egy teríték el ne fért volna, de napam azt mondá, midőn még egy terítéket akartak oda tenni, hogy : „Ez nem fér már, nagyon szűk lesz. Viktorine, leszesz oly jó tányéroddal a mellékasztalhoz ülni?“ Mindjárt fölkeltem, de alig toltam félre a mellékasztalon az üvegeket s tálakat, midőn férjemet mellettem tányérjával helyet foglalni láttam. „Vilmos, Vilmos mit jelent ez?“ kérdé a napa. „Nem olvasta anyám,“ mondá Vilmos megkísértve mosolyogni, mert ő anyját nem akarja soha sérteni, „hogy a nő elhagyja apját, anyját, hogy férjénél lehessen ... én azt vélem igazságosnak, hogy ha a férj is ezt teszi egyszer.“ Most nagy mozgás lett a vendégek közt, ide s toval tologatták székeiket, de mi ott maradtunk, ahol voltunk és mily vidám volt ebédünk. Napam nagyon haragosan nézett ki, de Ulla néne mosolygott Vilmos előzékenysége fölött, ki mindig arra kényszerített, hogy én vegyek először. De mára elég, mert dolgoznom kell. Maradok engedelmes leánya Viktorine. (Folyt. köv.) „S t r a f f o r d.“ Tragédia az angol történetből. Irta Zichy Antal. (V. K.) „Stuart Mária Skóthonban“ volt az első mű, melylyel Zichy Antal, ki politikai pályája, vezércikkei s társaséleti tárcáival már rég magára vonta a figyelmet, a színirodalom nehéz, de siker esetében igen hálás terére lépett. Fájdalom, három hó előtt e műről oly szigorúan kellett ítélnünk, hogy e miatt egy különben éles tollú műstészünk is egészen ellágyult, papír-pajzsa alá (melyet különben oly könnyű volt átlyukgatni) vette a szegény üldözöttet, s oly védbeszédet tartott fölötte, hogy a költő bátran elsóhajtható: „még egy ily pártfogó, s aztán tönkre vagyok téve!“ Azóta, bár a szegény skót királynő a második előadás kíspadján végkép elvérezett, sokszor gondoltunk vissza rá : várjon nem voltunk-e irányában túl szigorúak ? s nem hágtuk-e át az igazság határait, midőn szerzőjének drámaírói tehetségét kétségbe vontuk ? — Szerencsére, aggodalmaink nem tartottak sokáig. Valaki jött, a ki megmentett tőlük, se valaki nem más, mint maga Zichy Antal, ki közelebb kiadott „Strafford“-jával teljesen megnyugtató lelkiismeretünket. E mű anyival jobb az elsőnél, mert nem a nagy igényű színpadon jelent meg, melynek életteljes gázfényében az alkotás hibái s alakok bágyadtsága sokkal jobban kitűnnek, hanem egy igénytelen könyvben, mely zaj nélkül jő és tűnik odább, mint egy — friss vagy száraz — levélke az egyre futó folyamon. Sokszor halljuk idézni a francia közmondást :„ce n est, que le premier pas qui coute“, vagyis az első munka mindig nehéz. — De úgy látszik — sokszor és sokaknak a második is csak az, bármily „érdekkel“ olvasták is végig e színművet a Teleky-pályázat bírálói, abban az egyben elhibázták a dolgot, hogy azt „határozott műérzékkel írott“-nak állították. Ellenkezőleg , fölfedezhették ugyan benne az író mély történelmi tanulmányait, eleven szellemdússágát, könnyűd párbeszédezési képességét s könnyen folyó szabatos nyelvét, — de a drámai forma iránti érzéknek ugyancsak kevés nyomára találhattak. Különben vegyük egyszerűn sajtóhibának a cimlap e jelentőségteljes szavát : tragédia, s higgjünk inkább az előszónak, mely nem kis habozással írja körül, hogy „e mű nem dráma, annál kevésbé tragédia ; nem anyira színdarab, mint korrajz, s inkább történeti és lélektani tanulmány, mint drámai költemény.“ Valószínű, hogy valamint a végrendeleteknél,úgy ez előszó meghatározásaiban is az utósóbb érvényességgel, de bármint legyen is, nagyon örvendhetnénk, ha e színmű jelenetei oly világosan hagynának bepillantanunk a szereplők lelki állapotába, mint a mily világot vet e habozó körülírás a szerző ama zavarára, melyben előszavát írta. A mű be van fejezve, címet is visel, csak meg kellene még keresztelni! De ez a legnagyobb baj, miután szerző maga sem tudja, hogy újszülöttje fiú e vagy leány ? Leírja e szót a tragédia. De ekkor eszébe jut, hogy ez a világ legkövetelőbb formája, mely szoros egységet kíván, ha nem is azt a régi aristotelesi hármas egységet, melyből a keresztyén dráma — egy mély gondolkozó kifejezése szerint — úgy kinőtt már, mint az emberek kinőnek gyermekruháikból; de még is benső összefüggést időben és cselekvényben, s oly küzdő hőst, ki megsértve az erkölcsi és világrendet, s mintegy önmagából kikelve, támaszsza föl a Nemesist maga ellen. De ilyen-e Strafford ? Hisz ő, mint a király előtt is mondja, jót akart. Midőn a néppárttól a király oldalához állt, „mint hazafi, azt, a mi szétvált, újra együvé forrasztani kívánta.“ Nem is bűnének Nemesise öli meg, hanem a hosszú parlament zsarnoksága dobja őt a vérpadra. Önkényesen, igazságtalanul. Ő nem tragikai hős, hanem martyr. — E szerint ki kell húzni e szót — tragédia. Legyen hát dráma? De nem kívánja-e a dráma is a szerkezet nagyobb tömörségét, a közvetlenebb egymásutánt, főkép erős küzdelmet jó és rész között. De hol itt a küzdelem, s melyik a jó vagy rész fél? A népe, mely a törvényszegések ellen küzd, vagy Strafford, ki egy zsarnok mellé állt, s noha egy hercegnő „gránit talapon álló ércszobornak“ nevezi, mégis ellenségei, a puritánok zsoltárénekére egyszer csak térdre rogy, mintha agyagból volna. — A dráma is szilárdabb formát, erősebb küzdést, határozottabb jellemfestést kíván; ekkér dráma sem lehet ! Ki kell törülni ezt is. Talán színdarab? Ez elég tág köpeny ugyan arra nézve, hogy minden dialogizált munka alája férjen, de mégis színpadképességet kíván; már pedig — mint az előszó végén olvassuk, — emű színpadi használatra még csak ezután fog átidomíttatni, ami kétségkívül igen nehéz, de mindenesetre szükséges munka lesz, ha ugyan szegény „Strafford“ életet óhajt a súgólyuk fenyegető örvénye előtt. E szerint kor rajz! De szerzőnek ekkor meg eszébe jut, hogy e válfaj nem oly türelmes és engedékeny, mint első pillanatra látszik. Nem elégszik meg azzal, hogy egy udvari bolond elé lépjen s nehány lapnyi keserű satyrát mondjon az akkori idők szelleméről és a pártok balságairól, hanem azt kívánja, hogy maga ez idő tükröződjék vissza az egész művön keresztül, s lássuk — maga igazában — az önkényre törő udvart, a tanácsosok merész kockajátékait, az egyre hatalmasodó puritán pártot, mely nem csak szemforgatásból s biblia-idézésből állt,miután csupán ezzel nem döntött volna meg egy trónt, s nem árasztott volna anyi dicsőséget Angliára!) továbbá a kiemelkedő alakokat, kik részint egy nagy jövőt - 608 .