Fővárosi Lapok 1865. augusztus (174-199. szám)

1865-08-01 / 174. szám

a fürdő közönségnek. A Tépi vize főleg a vá­roson kivül igen gyöngyörü , se kicsi, se nagy; majd sziklák között csörget alá, majd helylyel-közzel a mélyebb meder egészen simává változtatja át hab­jait ; e remek tükörben naplementekor elbűvölve bá­mulhatod visszasugározva az aranyos levegőt s a su­dár fenyveseket. Az éneklő madár sereg is szives la­kója e helyeknek. De elősorolhatlanok mind­azon szép pontok, me­lyek itt mindenki élvezetére szolgálnak. A sétányo­kon sziklába vésett, vagy díszes táblákra irt feliratok hirdetik Karlsbad nagy értékét. Egy ily magyar felirattal végzem be e levelet. A vers, mely ma remeknek nem mondható is, minden esetre jellemzi a magyart, és így hangzik : „Hozott Isten! Búcsúszóul E szép messze földön magyarul köszöntünk; Mert itt is hazánkért dobog igaz szivünk ; S jól tudjuk neked is örömedre szolgál, Ha szemed e sziklán magyar szóra talál. Mulass itt s gyógyulj meg, szivből ezt kívánjuk; Hogy veled nem vagyunk, egyedül sajnáljuk. Éljen Magyarország! dicsőség és be­csület vérünknek, Európa végörző seregének!“ Kitől származik e vers? nem tudom, mert alá csak ez van írva : Ujittatott 1841. és 1853-ban. Viszontlátásig.— Marienbadból. Reményi K. Homér világáról. Szerencsénkre a hajdan kornak voltak dicső irói, kik egy-egy nemzet és korszak szellemvilágát, s benső életét híven visszatükrözvén magukban, azo­kat megtartották az örök idők számára. E dicsők leg­­dicsőbbike Homér. Ki volt Homér? Várjon az úgynevezett „Ilias“ és „Odystea“ költeményeknek egy volt­­ a szerző­jük, még pedig az állítólagos Homér? ezek mind oly kérdések, melyeket némely nyelvész ugyan még az eldöntendő kérdések sorába számít, mindamellett a homályos föllegek, melyek eddig e kérdéseket borí­tották, el vannak már hárítva, s a kételyek földerit­­vék. Homér személye többé nem mese. Műveinek egysége be van bizonyítva s Télfy János derék helle­nistánk akadémiai székfogató beszédje is „Iliás egy­ségét“ tárgyald. Nagyon örvendetes jelenség, hogy a mai kor tu­dósai és szépirói mindent elkövetnek, hogy a figyel­met ébren tartsák az ó világ klasszikusai iránt. Ha volt nemzet mely a klasszikus kor iromá­nyainak fejtegetésében a többieket túlszárnyalta, s e téren roppant érdemeket vívott ki magának, úgy — be kell vallanunk — e nemzet a német volt. Ő a fal­­törő, s az igazi útmutató e téren. A többi nemzetek számára ő egyengette az utat, a­mint ezt igen jelesen fejtegeti Hilferding kitűnő orosz író. „Az orosz nyelv­nek a többi európai nyelvekhez való viszonyáról“ írt munkájában. Nincs szándékom a klassika philologiai körébe vágó kérdések fejtegetésébe bocsátkozni; én csak azon pontokat érintem,melyekből kiindulva,igen élén­ken szemünk elé varázsolhatjuk egy fényes hősi kor állapotát s annak egész folyamát. „Ilias és Odyssea!“ Vizsgáljuk bármely szem­pontból e remekműveket, be kell ismernünk, hogy vizsgálódásunk csak akkor lehet eredményteljes, ha azt magasabb szempontból szemléljük, ha a jelen időszak eszméi, érzései és erkölcsei köréből kibonta­kozunk és körülbelül kétezer évvel megyünk vissza, hogy ily módon, elsajátítva a hősi kor erkölcseit, szo­kásait és érzéseit, mintegy beleolvadva érezzük ma­gunkat az akkori élet viszonyaiba. Mit vélt Homér a saját korának természeti és erkölcsi világával öszhangzatosnak ? Micsoda meg­győződéssel bírt az emberről, annak társas viszonyai­ról, nem különben az államszerkezet és vallásról? Íme e kérdések képezik a Homér fölötti vizsgálat egy fő érdekességét. Tagadhatlan, hogy Homérnek a lélekről szóló tana ellenkező a keresztyénekével, mert midőn mi, keresztyének, a lélek és test közötti viszonyról be­szélünk, és a lelket e névmás által jellemezzük : é­n, magam, a testet pedig mint valamely az ő körén kívül fekvő tárgyat , akkor Homér ép ellenkezőleg jár el. — t. i. a testet e névmutató által: magam — jellemzi, a lelket pedig saját neve által állítja elő, így például, midőn az „Ilias“ elején mondja, hogy Achilles haragja miatt a hősök lelkei az alvilágba küldettek maguk pedig a kutyáknak és a hústevő madaraknak hagyattak; továbbá a lélek az alvilágban maradt, de nem a szellem; vagy pedig a Hadesben le­vők megfosztatnak szellemi tehetségeiktől, mivel nem bírnak testtel, és életük visszaszerzésére kell, hogy vért igyanak. És azért a thébai Tiresius lelke is, csak akkor jósolhatott, midőn vért ivott: „miért jöttél ide szerencsétlen, elhagyván a nap világát, nézni a halot­takat s e barátságtalan helyet ? Menj e vérem elöl és távolítsd el a bárdot, hogy igyam a vérből, és az igaz- ' ságot mondjam neked.“ (Odyssae 11 k. 93—97. *) Hasonlólag Agamemnon lelke csupán akkor ismert Odysseusra, miután vért ivott: „és mindjárt reám ismert ő, miután a fekete vérből ivott.“ (Odyss. 11. k. 390.) Ezekből tehát az következik, hogy a szellemi működések nem egyebek, mint az egész ember tulaj­donai és tehetségei, melyek anyiban léteznek, menyi­ben a test is él; ennek hiányával azonban a halál percében megsemmisülnek, mint maga az élet. Közelebbről vizsgálva azon időszak embereinek jellemvonásait, kell hogy az illető kor házas felei, „a szülők és gyermekek, az urak és szolgák között létezett viszony ösmeretébe jussunk ; kell, hogy sze­meink elé varázsoljuk Hektornak nejétől és gyerme­kétől való eltávozását, vagy pedig a Priamosz és Achilles közötti jelenetet, midőn Priamósz az ő ellen­sége, Achilles lábai elé borul, a földön hömpölyög és kéri Hektor fiának hulláját. Achilles, visszaemlé­kezvén öreg atyjára, Pileusra, sír és sóhajtozik, mivel szívében, bármily büszke és gőgös volt legyen is hősi dicsősége miatt, benn lakozik a gyermek-szeretet gyöngéd érzelme. Achilles meggondolván, hogy atyja Pileus is hasonló könyeket hullat ő érette, mint most Priamos az ő fia Hektorért, megindul, vadságából ki­vetkőzik, s­ átengedi az öreg Priamosznak fia hul­láját. Ha Homér műveinek más helyeit figyelemmel kisérjük, észreveszük kora embereinek csodálat­ger­jesztő önmegtartóztatását és mérsékletét, így például lehet­­ a mérséklés fényesebb példáját látni, mint mi­dőn a szenvedélyes Achilles — az Agamemnon ré­széről ellene elkövetett méltatlankodások és károm­lások dacára — mérsékli magát, és kardját visz­­szadugja hüvelyébe. Vagy pedig midőn Odysseus kényszerittetvén, hogy tűrje el egyesek gőgjét és méltatlanságát, majd m­egjö a bosszuállás ideje, azt mondja magában: tűrj szivem, tűrtél te máskor súlyosabbat is. (Odyss. 20 k. 17.) A mondotta­kon kivül van még sok más hely, Homér mű­veiben, melyek híven ecsetelik kora egész erköl­csi világát. Akarjuk megtudni a becsületességet s az őszinteséget, melylyel valaki ítéletet hoz magáról és másokról, szintén ott találjuk azt, így például, midőn Achilles mondja: „mert az nekem ellenségem, mint a hades kapui, ki mást rejt szivében és mást be­szél“ (Illias 9 k. 311—312.) A homél­i emberek nem tudták elrejteni érzelmeiket és vágyaikat; nyil­vánították a­zt,a­mit gondoltak és éreztek. E nyíltság, melytől minden tettetés távol van, igen világosan mutatkozik mindenütt, különösen pedig midőn egyik a másikat ócsárolja, mint például midőn a felbőszült Achilles szemtelennek nevezi Agamemnont (Illias 1. K. 158—225.) Sőt a hősök­­szokásos öndicsekvése is csak úgy tekinthető, mint az átalában uralkodó nyílt­ság, őszinteség kifolyása. Ezért nincs mit csodálkozni rajta, midőn például Hektor ezt mondja magáról: „dicsőségem pedig soha sem fog elenyészni,“ (Ilias 7 K. 91); vagy pedig midőn Odysseus e szavakkal ös­­merteti meg magát a Phaakekkel: „én laertisi Odys­seus vagyok, ki cselei által valamenyi ember előtt ösmeretes, és dicsőségem egész az egekig hat.“ (Odys. 9. K. 19-20.) Ha vizsgáljuk a becsület érzését, azt vesszük észre, hogy e kor ember­ei minden módon törekedtek azon, hogy becsületük sértetlen maradjon, így Hek­tor, habár biztos volt arról, hogy „eljön a nap, midőn megsemmisül Trója, Priamusz, és a kelevét-forgató Priamusz népe,“ nem különben előre érezte, micsoda szerencsétlenségek fenyegetik nejét és gyermekét, még­is azt mondja „irtózom a trójai férfiaktól és a trójai hosszú ruhájú nőktől, ha mint gyávának kell megszöknöm a csatából.“ (Ilias 6. K. 442—443.) Ha­sonlókép a hadi becsület érzésének roppant példáit vehetjük észre, igy például midőn Diomédes, elhagy­va látta magát a trójaiak ellenében, igy bátoritá ma­gát : „mit félsz szivem, ? tudom én azt, hogy a gyá­vák kerülik a csatát.“ Ajax bátorítván az argiaiakat, e szavakat intézi hozzájuk: „barátim,férfiak legyetek és tisztelettel viseltessetek egymás iránt a csatában, mert akik szöknek, sohsem jutnak dicsőséghez, sem pedig erőhöz. (­Ilias 8. K. 560—563.) Ha Homér korának vallását kívánjuk szemlélet alá fogni, azt veszszük észre, hogy az istenek és em­berek között nem volt lényeges különbség. Maga Homér sem hitt egy legfőbb, mindenható és legböl­­csebb istenben, mint a világ alkotójában és kormány­zójában , hanem az isteneket úgy képzelte, mint vala­mi magasabb osztályú embereket, felsőbb parancsno­kokat, kik gyakran tetszésük szerint intézik az ügye­ket, nem pedig az igazság és illedelem parancsai sze­rint. A régi görögök saját életük képe szerint alkot­ták meg isteneik világát, s ép azért a homérféle iste­nek, nem valami erkölcspolitikai képletek, mint pél­dául a perzsákéi, sem pedig a természeti hatalom jel­képei, mint az egyptembeliekéi, hanem élő jellemek, személyiségek, melyek a legszorosabb összeköttetés­ben állnak az emberekkel, s azokkal közös testi és lelki saj­átságokat bírnak. Elvitázhatlan, hogy a homéri emberek elismer­­ték az istenség szellemi felsőbbségét, mint Homér munkáinak igen sok helyéből kitűnik, például midőn Helena mondja: „minden jó s rész Zeustól jő, mert ő mindenre képes.“ (Odyss. 4. K. 237.) Mindazál­­tal erős hittel bírtak a felöl, hogy létezik egy maga­sabb hatalom is, mely nem csupán az emberek, de az istenek fölött is uralkodik,ez pedig az úgynevezett Aisa vagy Moira. Valamint az emberek, midőn vala­mely ügy kimenetele felől tudomást akarnak szerez­ni, az istenekhez folyamodnak jósdák által, úgy Zeus is, midőn kételkedik valami iránt, egy magasabb tör­vényhez fordul, hogy megtudja a végzet akaratát. Herodot is mondja egy helyen, hogy a végzet által előre meghatározott állapotot, ember úgy, mint isten nem kerülheti ki. A végzet és sors kérlelhetlenségébe vetett hitből magyarázható meg ama körülmény is, hogy Homér­­emberei sohsem járulnak kérelmekkel és áldozatok­kal a végzet és a sors isteneihez. Az isteneknek ezen mélta­tóli függése legfényesebben kiviláglik Odys­­seának ama helyéből, hol az van mondva: „az istenek sem tehetik azt, hogy eltávolítsák Ares fiától a halál sorsát.“ (Lásd Kárpusost.) Ismnátkó György. *­ Nem akarván hibás verseket adni, Homér illető helyeit inkább kötetlen szavakban idézem, I. Gy. 1­665 Fővárosi hirek. * Az akadémia épületében nagy szorgalommal folynak e befejezési munkálatok. Az Eszterházy kép­tár második emeleti része már elkészült, a harmadik emeleti rész munkálatai is a befejezés felé közeleg­nek. Itt a díszes boltozat festésével foglalkoznak most, melyet a festészet kitűnőbb tagjainak nevével látnak el. Külön osztály van hagyva a spanyol képek számára, a lépcsőház fölötti félkör teremben. A nagy díszterem is gyorsan készül. * A pest-losonci vaspálya társulat szombaton köz­gyűlést tartott gr. F­o­r­g­á­c­h József elnöklete alatt. A részvényesek többsége nagy közönyösséget tanúsított meg nem jelenése által. Egyébiránt a gyűlés megtar­tása nem is volt eléggé hirdetve, mint ezt az elnök­nek szemére is vetették, ki azt válaszolta, hogy a társulatnak nincs pénze a hirdetésekre.Mintha bizony a közügyeket érdeklő tudósításokat a lapok nem közölték volna eddig is mindig a legnagyobb kész­séggel. A gyűlés eredménye az jön, hogy küldöttsé­get fog a társulat ő­felségéhez küldeni, s a küldöttség tagjait megválasztották. Hogy részletes számadáso­kat nem lehetett benyújtani, azzal indokolta az el­nök, hogy a tömeggondnoktól nem lehetett a száma­dásokat megkapni. Nagyon emlegették megint az il­lető urak azt is, hogy így-úgy jól állnak a dolgok, nem kell félni, de ezt senki se hitte el. * Toldy Ferenc egy nagy becsű és rég várt köny­vet fejezett be, „a magyar irodalomtörténetét“ magán és iskolai használatra. Már nyomás alatt van, és nem sokára megjelenik. Az „Uj Korszak“ - dik száma már közöl belőle egy érdekes mutatványt, mely az 1830. és 1848. közötti magyar politikai irodalomra vonatkozik, és Széchenyi, Wesselényi, Kossuth, gr. Dessewffy Aurél, Szalay stb. működését ismerteti. * Alig th­hető dologról tudósítják Pestről a „Frem­denblatt“ szombati számát. Levelezője ugyanis azt írja, hogy egy az ínségesek számára 1863-ban begyült összegből (884,900 ft) 95,800 írt maradt fenn, mely jelenleg a budai takarékpénztárban van elhelyez­ve. Úgy tudjuk, akkoriban minden krajcárra égető szüksége lett volna a szűkölködőknek. * RabatinSZk­’ kisasszonyról az írták a lapok, hogy három évre, 8, 10 és 12.000 ft fizetéssel szer­ződött Bécsbe. A B. Híradó biztos forrás után tudja, hogy a kisasszony csak 2, 4 és 5000 írttal szerződött és hogy a szerződés egy pontja szabad tért enged az igazgatóságnak a felmondásra. Mint beszélik, szín­házunk igazgatósága tett lépéseket a kisasszony megtartására, de még csak itt is elkésett. A n. szín­ház nem sokat veszít Rabatinszky k. a. távozta által, de a hazai tehetségek távoztát még sem nézzük szívesen. * A magyar képzőművészeti társulat, a mostoha pártfogás dacára, melyben a közönség e derék intéze­tet létesíti, folytonosan halad a kitűzött cél felé : len­dületet adni és felvirágoztatni a hazai képzőművésze­teket. Jelenleg azon fáradozik, hogy egy festészeti tanintézetet állíthasson a fővárosban, hogy ne legye­nek kénytelenek ifjaink, kik a festészethez hajlamot és hivatást éreznek, csaknem az első elemi tanulmá­nyok megszerzésére Bécsbe vagy Münchenbe menni. * A pesti egyetem retorává a jövő évre Wenzel Gusztáv tudort választották meg. Szívesen üdvö­zöljük. * A pestvárosi német színházi bizottmány 4000 frtnyi költséget szavazott meg a színház helyreigazí­tására. Továbbá egyhangú pártolásra talált Land­­v­o­g­t igazgatónak alaposan indokolt folyamodása, hogy az opera előadások szüntessenek meg, az ope­ra terén rég idő óta a színház Achilles-sarka.

Next