Fővárosi Lapok 1865. augusztus (174-199. szám)
1865-08-01 / 174. szám
a fürdő közönségnek. A Tépi vize főleg a városon kivül igen gyöngyörü , se kicsi, se nagy; majd sziklák között csörget alá, majd helylyel-közzel a mélyebb meder egészen simává változtatja át habjait ; e remek tükörben naplementekor elbűvölve bámulhatod visszasugározva az aranyos levegőt s a sudár fenyveseket. Az éneklő madár sereg is szives lakója e helyeknek. De elősorolhatlanok mindazon szép pontok, melyek itt mindenki élvezetére szolgálnak. A sétányokon sziklába vésett, vagy díszes táblákra irt feliratok hirdetik Karlsbad nagy értékét. Egy ily magyar felirattal végzem be e levelet. A vers, mely ma remeknek nem mondható is, minden esetre jellemzi a magyart, és így hangzik : „Hozott Isten! Búcsúszóul E szép messze földön magyarul köszöntünk; Mert itt is hazánkért dobog igaz szivünk ; S jól tudjuk neked is örömedre szolgál, Ha szemed e sziklán magyar szóra talál. Mulass itt s gyógyulj meg, szivből ezt kívánjuk; Hogy veled nem vagyunk, egyedül sajnáljuk. Éljen Magyarország! dicsőség és becsület vérünknek, Európa végörző seregének!“ Kitől származik e vers? nem tudom, mert alá csak ez van írva : Ujittatott 1841. és 1853-ban. Viszontlátásig.— Marienbadból. Reményi K. Homér világáról. Szerencsénkre a hajdan kornak voltak dicső irói, kik egy-egy nemzet és korszak szellemvilágát, s benső életét híven visszatükrözvén magukban, azokat megtartották az örök idők számára. E dicsők legdicsőbbike Homér. Ki volt Homér? Várjon az úgynevezett „Ilias“ és „Odystea“ költeményeknek egy volt a szerzőjük, még pedig az állítólagos Homér? ezek mind oly kérdések, melyeket némely nyelvész ugyan még az eldöntendő kérdések sorába számít, mindamellett a homályos föllegek, melyek eddig e kérdéseket borították, el vannak már hárítva, s a kételyek földeritvék. Homér személye többé nem mese. Műveinek egysége be van bizonyítva s Télfy János derék hellenistánk akadémiai székfogató beszédje is „Iliás egységét“ tárgyald. Nagyon örvendetes jelenség, hogy a mai kor tudósai és szépirói mindent elkövetnek, hogy a figyelmet ébren tartsák az ó világ klasszikusai iránt. Ha volt nemzet mely a klasszikus kor irományainak fejtegetésében a többieket túlszárnyalta, s e téren roppant érdemeket vívott ki magának, úgy — be kell vallanunk — e nemzet a német volt. Ő a faltörő, s az igazi útmutató e téren. A többi nemzetek számára ő egyengette az utat, amint ezt igen jelesen fejtegeti Hilferding kitűnő orosz író. „Az orosz nyelvnek a többi európai nyelvekhez való viszonyáról“ írt munkájában. Nincs szándékom a klassika philologiai körébe vágó kérdések fejtegetésébe bocsátkozni; én csak azon pontokat érintem,melyekből kiindulva,igen élénken szemünk elé varázsolhatjuk egy fényes hősi kor állapotát s annak egész folyamát. „Ilias és Odyssea!“ Vizsgáljuk bármely szempontból e remekműveket, be kell ismernünk, hogy vizsgálódásunk csak akkor lehet eredményteljes, ha azt magasabb szempontból szemléljük, ha a jelen időszak eszméi, érzései és erkölcsei köréből kibontakozunk és körülbelül kétezer évvel megyünk vissza, hogy ily módon, elsajátítva a hősi kor erkölcseit, szokásait és érzéseit, mintegy beleolvadva érezzük magunkat az akkori élet viszonyaiba. Mit vélt Homér a saját korának természeti és erkölcsi világával öszhangzatosnak ? Micsoda meggyőződéssel bírt az emberről, annak társas viszonyairól, nem különben az államszerkezet és vallásról? Íme e kérdések képezik a Homér fölötti vizsgálat egy fő érdekességét. Tagadhatlan, hogy Homérnek a lélekről szóló tana ellenkező a keresztyénekével, mert midőn mi, keresztyének, a lélek és test közötti viszonyról beszélünk, és a lelket e névmás által jellemezzük : én, magam, a testet pedig mint valamely az ő körén kívül fekvő tárgyat , akkor Homér ép ellenkezőleg jár el. — t. i. a testet e névmutató által: magam — jellemzi, a lelket pedig saját neve által állítja elő, így például, midőn az „Ilias“ elején mondja, hogy Achilles haragja miatt a hősök lelkei az alvilágba küldettek maguk pedig a kutyáknak és a hústevő madaraknak hagyattak; továbbá a lélek az alvilágban maradt, de nem a szellem; vagy pedig a Hadesben levők megfosztatnak szellemi tehetségeiktől, mivel nem bírnak testtel, és életük visszaszerzésére kell, hogy vért igyanak. És azért a thébai Tiresius lelke is, csak akkor jósolhatott, midőn vért ivott: „miért jöttél ide szerencsétlen, elhagyván a nap világát, nézni a halottakat s e barátságtalan helyet ? Menj e vérem elöl és távolítsd el a bárdot, hogy igyam a vérből, és az igaz- ' ságot mondjam neked.“ (Odyssae 11 k. 93—97. *) Hasonlólag Agamemnon lelke csupán akkor ismert Odysseusra, miután vért ivott: „és mindjárt reám ismert ő, miután a fekete vérből ivott.“ (Odyss. 11. k. 390.) Ezekből tehát az következik, hogy a szellemi működések nem egyebek, mint az egész ember tulajdonai és tehetségei, melyek anyiban léteznek, menyiben a test is él; ennek hiányával azonban a halál percében megsemmisülnek, mint maga az élet. Közelebbről vizsgálva azon időszak embereinek jellemvonásait, kell hogy az illető kor házas felei, „a szülők és gyermekek, az urak és szolgák között létezett viszony ösmeretébe jussunk ; kell, hogy szemeink elé varázsoljuk Hektornak nejétől és gyermekétől való eltávozását, vagy pedig a Priamosz és Achilles közötti jelenetet, midőn Priamósz az ő ellensége, Achilles lábai elé borul, a földön hömpölyög és kéri Hektor fiának hulláját. Achilles, visszaemlékezvén öreg atyjára, Pileusra, sír és sóhajtozik, mivel szívében, bármily büszke és gőgös volt legyen is hősi dicsősége miatt, benn lakozik a gyermek-szeretet gyöngéd érzelme. Achilles meggondolván, hogy atyja Pileus is hasonló könyeket hullat ő érette, mint most Priamos az ő fia Hektorért, megindul, vadságából kivetkőzik, s átengedi az öreg Priamosznak fia hulláját. Ha Homér műveinek más helyeit figyelemmel kisérjük, észreveszük kora embereinek csodálatgerjesztő önmegtartóztatását és mérsékletét, így például lehet a mérséklés fényesebb példáját látni, mint midőn a szenvedélyes Achilles — az Agamemnon részéről ellene elkövetett méltatlankodások és káromlások dacára — mérsékli magát, és kardját viszszadugja hüvelyébe. Vagy pedig midőn Odysseus kényszerittetvén, hogy tűrje el egyesek gőgjét és méltatlanságát, majd megjö a bosszuállás ideje, azt mondja magában: tűrj szivem, tűrtél te máskor súlyosabbat is. (Odyss. 20 k. 17.) A mondottakon kivül van még sok más hely, Homér műveiben, melyek híven ecsetelik kora egész erkölcsi világát. Akarjuk megtudni a becsületességet s az őszinteséget, melylyel valaki ítéletet hoz magáról és másokról, szintén ott találjuk azt, így például, midőn Achilles mondja: „mert az nekem ellenségem, mint a hades kapui, ki mást rejt szivében és mást beszél“ (Illias 9 k. 311—312.) A homéli emberek nem tudták elrejteni érzelmeiket és vágyaikat; nyilvánították azt,amit gondoltak és éreztek. E nyíltság, melytől minden tettetés távol van, igen világosan mutatkozik mindenütt, különösen pedig midőn egyik a másikat ócsárolja, mint például midőn a felbőszült Achilles szemtelennek nevezi Agamemnont (Illias 1. K. 158—225.) Sőt a hősökszokásos öndicsekvése is csak úgy tekinthető, mint az átalában uralkodó nyíltság, őszinteség kifolyása. Ezért nincs mit csodálkozni rajta, midőn például Hektor ezt mondja magáról: „dicsőségem pedig soha sem fog elenyészni,“ (Ilias 7 K. 91); vagy pedig midőn Odysseus e szavakkal ösmerteti meg magát a Phaakekkel: „én laertisi Odysseus vagyok, ki cselei által valamenyi ember előtt ösmeretes, és dicsőségem egész az egekig hat.“ (Odys. 9. K. 19-20.) Ha vizsgáljuk a becsület érzését, azt vesszük észre, hogy e kor emberei minden módon törekedtek azon, hogy becsületük sértetlen maradjon, így Hektor, habár biztos volt arról, hogy „eljön a nap, midőn megsemmisül Trója, Priamusz, és a kelevét-forgató Priamusz népe,“ nem különben előre érezte, micsoda szerencsétlenségek fenyegetik nejét és gyermekét, mégis azt mondja „irtózom a trójai férfiaktól és a trójai hosszú ruhájú nőktől, ha mint gyávának kell megszöknöm a csatából.“ (Ilias 6. K. 442—443.) Hasonlókép a hadi becsület érzésének roppant példáit vehetjük észre, igy például midőn Diomédes, elhagyva látta magát a trójaiak ellenében, igy bátoritá magát : „mit félsz szivem, ? tudom én azt, hogy a gyávák kerülik a csatát.“ Ajax bátorítván az argiaiakat, e szavakat intézi hozzájuk: „barátim,férfiak legyetek és tisztelettel viseltessetek egymás iránt a csatában, mert akik szöknek, sohsem jutnak dicsőséghez, sem pedig erőhöz. (Ilias 8. K. 560—563.) Ha Homér korának vallását kívánjuk szemlélet alá fogni, azt veszszük észre, hogy az istenek és emberek között nem volt lényeges különbség. Maga Homér sem hitt egy legfőbb, mindenható és legbölcsebb istenben, mint a világ alkotójában és kormányzójában , hanem az isteneket úgy képzelte, mint valami magasabb osztályú embereket, felsőbb parancsnokokat, kik gyakran tetszésük szerint intézik az ügyeket, nem pedig az igazság és illedelem parancsai szerint. A régi görögök saját életük képe szerint alkották meg isteneik világát, s ép azért a homérféle istenek, nem valami erkölcspolitikai képletek, mint például a perzsákéi, sem pedig a természeti hatalom jelképei, mint az egyptembeliekéi, hanem élő jellemek, személyiségek, melyek a legszorosabb összeköttetésben állnak az emberekkel, s azokkal közös testi és lelki sajátságokat bírnak. Elvitázhatlan, hogy a homéri emberek elismerték az istenség szellemi felsőbbségét, mint Homér munkáinak igen sok helyéből kitűnik, például midőn Helena mondja: „minden jó s rész Zeustól jő, mert ő mindenre képes.“ (Odyss. 4. K. 237.) Mindazáltal erős hittel bírtak a felöl, hogy létezik egy magasabb hatalom is, mely nem csupán az emberek, de az istenek fölött is uralkodik,ez pedig az úgynevezett Aisa vagy Moira. Valamint az emberek, midőn valamely ügy kimenetele felől tudomást akarnak szerezni, az istenekhez folyamodnak jósdák által, úgy Zeus is, midőn kételkedik valami iránt, egy magasabb törvényhez fordul, hogy megtudja a végzet akaratát. Herodot is mondja egy helyen, hogy a végzet által előre meghatározott állapotot, ember úgy, mint isten nem kerülheti ki. A végzet és sors kérlelhetlenségébe vetett hitből magyarázható meg ama körülmény is, hogy Homéremberei sohsem járulnak kérelmekkel és áldozatokkal a végzet és a sors isteneihez. Az isteneknek ezen méltatóli függése legfényesebben kiviláglik Odysseának ama helyéből, hol az van mondva: „az istenek sem tehetik azt, hogy eltávolítsák Ares fiától a halál sorsát.“ (Lásd Kárpusost.) Ismnátkó György. * Nem akarván hibás verseket adni, Homér illető helyeit inkább kötetlen szavakban idézem, I. Gy. 1665 Fővárosi hirek. * Az akadémia épületében nagy szorgalommal folynak e befejezési munkálatok. Az Eszterházy képtár második emeleti része már elkészült, a harmadik emeleti rész munkálatai is a befejezés felé közelegnek. Itt a díszes boltozat festésével foglalkoznak most, melyet a festészet kitűnőbb tagjainak nevével látnak el. Külön osztály van hagyva a spanyol képek számára, a lépcsőház fölötti félkör teremben. A nagy díszterem is gyorsan készül. * A pest-losonci vaspálya társulat szombaton közgyűlést tartott gr. Forgách József elnöklete alatt. A részvényesek többsége nagy közönyösséget tanúsított meg nem jelenése által. Egyébiránt a gyűlés megtartása nem is volt eléggé hirdetve, mint ezt az elnöknek szemére is vetették, ki azt válaszolta, hogy a társulatnak nincs pénze a hirdetésekre.Mintha bizony a közügyeket érdeklő tudósításokat a lapok nem közölték volna eddig is mindig a legnagyobb készséggel. A gyűlés eredménye az jön, hogy küldöttséget fog a társulat őfelségéhez küldeni, s a küldöttség tagjait megválasztották. Hogy részletes számadásokat nem lehetett benyújtani, azzal indokolta az elnök, hogy a tömeggondnoktól nem lehetett a számadásokat megkapni. Nagyon emlegették megint az illető urak azt is, hogy így-úgy jól állnak a dolgok, nem kell félni, de ezt senki se hitte el. * Toldy Ferenc egy nagy becsű és rég várt könyvet fejezett be, „a magyar irodalomtörténetét“ magán és iskolai használatra. Már nyomás alatt van, és nem sokára megjelenik. Az „Uj Korszak“ - dik száma már közöl belőle egy érdekes mutatványt, mely az 1830. és 1848. közötti magyar politikai irodalomra vonatkozik, és Széchenyi, Wesselényi, Kossuth, gr. Dessewffy Aurél, Szalay stb. működését ismerteti. * Alig thhető dologról tudósítják Pestről a „Fremdenblatt“ szombati számát. Levelezője ugyanis azt írja, hogy egy az ínségesek számára 1863-ban begyült összegből (884,900 ft) 95,800 írt maradt fenn, mely jelenleg a budai takarékpénztárban van elhelyezve. Úgy tudjuk, akkoriban minden krajcárra égető szüksége lett volna a szűkölködőknek. * RabatinSZk’ kisasszonyról az írták a lapok, hogy három évre, 8, 10 és 12.000 ft fizetéssel szerződött Bécsbe. A B. Híradó biztos forrás után tudja, hogy a kisasszony csak 2, 4 és 5000 írttal szerződött és hogy a szerződés egy pontja szabad tért enged az igazgatóságnak a felmondásra. Mint beszélik, színházunk igazgatósága tett lépéseket a kisasszony megtartására, de még csak itt is elkésett. A n. színház nem sokat veszít Rabatinszky k. a. távozta által, de a hazai tehetségek távoztát még sem nézzük szívesen. * A magyar képzőművészeti társulat, a mostoha pártfogás dacára, melyben a közönség e derék intézetet létesíti, folytonosan halad a kitűzött cél felé : lendületet adni és felvirágoztatni a hazai képzőművészeteket. Jelenleg azon fáradozik, hogy egy festészeti tanintézetet állíthasson a fővárosban, hogy ne legyenek kénytelenek ifjaink, kik a festészethez hajlamot és hivatást éreznek, csaknem az első elemi tanulmányok megszerzésére Bécsbe vagy Münchenbe menni. * A pesti egyetem retorává a jövő évre Wenzel Gusztáv tudort választották meg. Szívesen üdvözöljük. * A pestvárosi német színházi bizottmány 4000 frtnyi költséget szavazott meg a színház helyreigazítására. Továbbá egyhangú pártolásra talált Landvogt igazgatónak alaposan indokolt folyamodása, hogy az opera előadások szüntessenek meg, az opera terén rég idő óta a színház Achilles-sarka.