Fővárosi Lapok 1865. szeptember (200-224. szám)
1865-09-27 / 221. szám
221-ife. sz. Szerda, September 27.__ KiaJO-Mvat''n:Peet, baratok tere ? sz- Második évfolyam 1865 Előfizetési dij : Félévre........................8 írt. negyedévre ... 4 írt. Megjelen az ünnep utáni napokat kivéve mindennap, koronkint képekkel.FŐVÁROSI LAPOK. IRODALMI NaPI KÖZLÖNY. Szerkesztői iroda: Lipót utca 1. sz. 1. em. Hirdetési dij : negyed hasábos petit sor 5 kr Bélyegdij minden igtatáskor . . . 30 kr Előnzetést fölhivást, nyilván lapunk nyolcadik évnegyedére, az előfizetések mielőbbi megújítását, s vállalatunk szives terjesztését kérjük. A közönség részvétét folyvást élénk, tartalmas, minden kérdésben szabadelvű irodalmi napilappal kívánjuk viszonozni. Az országgyűlés megnyíltával tollrajzokat és jellemrajzokat is adandunk. Külföldi levelezőink számát folyvást szaporítjuk. Előfizetési ár az okt.—dec. évnegyedre négy forint. Az összegek minél előbb Emich Gusztáv kiadó hivatalába, barátok tere 7. sz. a. küldendők. Vége lesz majd ... Vége lesz majd jónak, rosznak, Ifjúságnak és szépségnek, Szelidségnek, megadásnak, Hatalomnak, büszkeségnek. A tündöklő fény kialszik, A mi fenn volt, alá kerül, És a teremtés remeke A szennyes sárban elvegyül. Uj formát nyer élet, világ, Egy uj erő mutatkozik, S a halhatatlan szellem is Különbözőn nyilatkozik. Az elgyűrött tárgyak között, Miket a múlt rakásra hányt — Már többé nem használható Szennyes s bűzös holmik gyanánt: Egyformán feltalálhatod A bíbort és a koronát, S a konyáztatta rongyokat, A koldus minden vagyonát. E törvény közös, szent, örök, Átka a gőgnek, gazságnak, S egyetlen vigasztalása Az eltiprott igazságnak. Lanka Gusztáv: A LEVITA. Elbeszélés. Kazár Emiltől. (Folytatás.) Ez az ember minden időbe bele tudta magát találni. Olyan volt, mint a homok, melylyel minden szél kedve-kénye szerint játszik. Kabos Lajos jól tudta, mily szerepet játszott a forradalom alatt. Sokkal nagyobbat, mint ő, és sokkal nagyobbat, mint ama másik elhagyatott lakója, s mégis fölötte minden következések nélkül elfutottak eddig a napok, mint a viz tükrén a szelek, melyek ha lecsöndesülnek, semmi nyomot sem hagynak a vizen. Amint Lajos tovább ment, épen a kapu előtt több úriemberrel találkozott, kik kocsikba ültek. Egy mosolygó arcú koros embert köszöntött közülök. Ez tetőtől talpig végig nézett rajta, és nem fogadta a köszöntést; e helyett elfordíttata fejét. Lajost vérig sértette ez. — Bocsánat — szólt, — talán tévedtem; egy régi ismerősömnek néztem önt. Igen hasonlít valakihez, kivel két év előtt találkoztam először, mikor az valami írást hozott hozzám, hogy a szószékről olvassam föl a népnek, s kivel később asztamási sáncoknál ismét találkoztam. Bocsánat a tévedésért! E szavakat bátran elmondhatta Lajos, mert a többiek úgy sem tudtak magyarul. Az az úriember, a kihez intézte, mosolyogni kezdett. Akik nem írték Két napig volt távol Lajos. Senki nem is gyaníthatta, hova mehetett. Ilon aggódott legjobban. Lajos azonban harmadnapra hazatért. Nagyon fáradtnak látszott. Ilon ijedten kérdezte tőle, ha nem beteg é? Lajos fejét rázta, s a székre roskadt. — Csak fáradt vagyok. Egy régi barátomat kerestem föl. Nála voltam. Azt mondta, állomást szerez számomra. Sok út vezet Jeruzsálembe. Fölhagyok az egyházi pályával. Bokor Mihály e pillantban lépett be. Most jött valahonnan. — Már aggódtunk is fiam uram miatt, szólt. — Állomás után járt, — szólt Ilon, alkalmasint, hogy elejét vegye, ha netalán atyja ismét zsörtölődni akar. — Tudom, hogy mind hasztalan járt, — szólt mogorván, s pipára gyújtott. Később az asszonyokhoz fordulva kérdezte: — Hallottátok, hogy Ágotai urat az este elfogták és a zaandárok a székvárosba kisérték ? Az elfogatások még most sem szűntek meg. — Úgy Lajos még nem remélhet,— szólt sóhajtva a menyecske. Lajos fölállott. — De reménytek. Rövid időn állomást fogok kapni. — Milyen állomást? — kérdezte éberen Bokor. — Valami hivatalállomást. Ezeket mondva, fölháborodva elhagyta a szobát. Egészen ki volt forgatva lényéből. Ilon utána sietett, hogy segélyére lehessen, mert azt gondolta, hogy beteg. Bokor Mihály kétkedve rázta fejét. — Egy gombot se adnék azért az állomásért, tél a szavakat, gondolhatták, hogy valami jelentéktelen köznapi dologról van szó, melynek megmosolyogni való oldala is van. Azután oda ment Lajoshoz és azt mondta neki: — Hallgasson, szerencsétlen. Ne legyen árulóm. Én ismerem önt jól. Lajos nem válaszolt semmit se, tovább ment, mintha nem is hallotta volna. Az a mosolygó arcú férfi pedig visszafordult vendégeihez, s azt mondta nekik, hogy kellemes hírt hallott: új borai érkeztek , holnapra szívesen látja ismét valamenyit. Lajos kis távolban az úri laktól megállott, és visszatekintett rá. Szemében haragos tűz égett, vonásai fel valának dúlva. Egy emberismerő fölismerhette bennök, hogy vihar van szívében. Homlokát a lélek felhői, a gondteljes barázdák lepték el, a sugárzó szem meredten függött egy ponton, s az arcon oly kifejezés ült, mely a lelket foglalkoztató gondolatokat ép úgy elárulta, mint a haragos vörös fényben lenyugvó nap a vihar közeledtét. Ez arc néhány pillanat alatt átváltozott, csak halaványsága maradt meg. E halvány, szenvedélyes arc még élesebben kitüntette a sötét gondolatokat, s még szilajabbá tette azokat. Néhány percig állt így, míg a kocsik elmentek mellette; azután lehorgasztott fővel tovább ment, lassú, nehéz léptekkel, mintha minden tagja ólom lett volna. A falu végénél, a zsidó boltja előtt megállott. Pillanatig tétovázott, mintha haboznék. Ha csakugyan habozott valami fölött, legyőzte azt, mert dacosan emelte föl fejét, s belépett a boltba. Ott bent csak a zsidó volt egyedül. Kivette óráját és átadta. — Menyit ád érte ? Hamar megalkudtak. Lajos zsebébe gyűrte a bankjegyeket, s kérdezte a zsidótól, ha nem tud-e valami fuvarost a faluban, a ki még ma a székvárosba szállitja. A zsidó útba igazította. Ez mit ő kaphat. Hisz bujdosófélben van a szerencsétlen. Ilyen embernek nem adnak a mostani időben hivatalt. Körülbelől tíz nap múlva a jegyző egy nagy pecsétű, hivatalos levelet hozott át Bokorékhoz, mely a községnek jött, hogy Kabos Lajosnak kézhez szolgáltassa. Kiváncsian nézegették a levelet, melynek címzete németül volt írva, s Bokorék egyebet nem érthettek belőle, mint a Kabos nevet. Alig várták, hogy Lajos haza jőjön. Maga Bokor Mihály futott el utána, mert a fiatalember az utóbbi napokban megmondta mindig, hova megy, hogy ha keresni fogják, azonnal értesíthessék. Bokor uram föl is találta őt a tiszteletes urnál, hol sakkozott, és mindketten sietve haza jöttek. (Folyt, köv.) EGY OROSZ MÓR KÁROLY. — Puskin beszélve. — (Folytatás és vége.) Ezután a kocsihoz ment, melyben a hercegnő félig eszméletlenül feküdt. Megragadta a hölgy kezét. — Itt vagyok, megjelentem a hivásra, él megszabadítom. Hangja bágyadt volt, félkezével a kocsiba kapaszkodott, és a vér bőségesen folyt vállából. — Már késő, — felelt Mária, — neje vagyok. — Neje ! — kiáltott Dubrowski kétségbeesetten. Végerőfeszítéssel egyenesedett föl. — Nem, nem erőszakolták. Hisz nem egyezett bele. — Az eskü ki van mondva, s én a herceg neje vagyok, — szólt Mária fájdalmas lemondással. Parancsalja meg embereinek, hogy bocsássák szabadon férjemet. Én nem csaltam meg önt. A végső percig vártam , most azonban már késő, hagyjon el bennünket. Az utósó szavakat Dubrowski már nem hallotta. Inkább a lelki fölindulás, mint a seb fájdalma, végkép erőt vett rajta. Eszméletlenül hanyatlott a kocsi kerekei mellé. Emberei körülvették. Nem sokára halk hangon néhány szót intézett hozzájuk. Akkor lóra emelték, s kettő közülök támogatta két felöl; egy harmadik megragadta a kantárt, és mindnyájan eltávoztak, a hintót az útt középen hagyva a kifogott lovakkal, s a megkötözött herceggel és cselédekkel együtt. Nem vittek el semmit, vezérök kiomlott vérét nem boszulták meg. XIX. Őserdő közepén , egy keskeny völgy torkolatánál egy kis erőd állott, ötnyi magas földhányás s a körülre futó árok által bekerítve, közepén néhány kunyhóval és sátorral. Tarka öltözetű fegyveres férfiak járkáltak a kezdetleges hajlékok körül, vagy hevertek nagy tüzek mellett, melyek fölött üstök lógtak. Az őr az árokhányás tetején egy ágyú mellett ült és kabátját foltozta. Az ügyesség, melylyel a tűz kezelte, elárulta a proffessionátus szabót. Lent közös lakomához gyűltek a férfiak, miközben egy nagy pálinkás bütykös gyors körutat tett kézről kézre. A lakoma rövid volt, utána mindnyájan fölkeltek és szétoszlottak.Némelyek kimentek a sáncból, s az erdőbe távoztak, mások a kunyhókba vonultak el, orosz szokás szerint egy kis délutáni álomra. Az őr bevégezte ezalatt foltozását, s miután művében eléggé gyönyörködött, kalapja mellé szúrta a tűt, s lovagló módon, szétvetett lábakkal felült az ágyúra. Egy szomorú nótát kezdett énekelni, melyben Razin Stenkónak , a híres rablónak, hőstettei voltak dicsőítve, aki nagy Péter atyja, Alexis cár ideje