Fővárosi Lapok 1865. október (225-250. szám)
1865-10-01 / 225. szám
A Glamisch alá. — Eredeti levelek Schweicból. — I. (Összeesküvés egy vasárnapi kirándulásra.) Május gyönyörű havának egyik gyönyörű estéje volt. A szoba nyitott ablakán besuhogott a virágillatos jég, s bekandikált a hársfa lombja. A kilátás elterült messzire. Piros és violaszinben tűntek föl mégegyszer az égbe érő távoli havasok, és ezüstös bárány-fellegecskék között úszott a méla képű duzzadt hold. Négyen ültünk a szobában, Alina kedves kinézésű kis bondokjában. Tudom, hogy olvasónőim szeretik a talányokat, kötelességemnek tartom tehát effélével szolgálni, ha csak van alkalom rá. Tessék tehát kitalálni, hogy kik voltunk mi négyen ? — Miután azt mondja ön, hogy „ültünk“, bizonynyal a négy személy egyike ön volt. — Tökéletesen igaz ! Valóban öröm, ha ily elmés olvasója van az embernek. De tovább? — Talán ott volt Alina is? — kitalálta. Miután csak hóbortos ember ül szép nő szobájában, ha a szép nő maga nincs benn, világos, hogy Alina is ott volt, ha egyszer mi is ott voltunk. És mivel kegyed — szép olvasónőm ! — oly elmésen fejtette meg az adott talányt eddig, jutalmul ime szolgálok a további fölvilágosításokkal. Hogy magam ki és mi vagyok, oly érdektelen valami, hogy bűnnek tartanám azzal felebarátomat, annál inkább felebarátnőmet untatni. Alinán fogjuk tehát kezdeni. Aki ismeri a schweici nőket, talán sejti már azt is, hogy Alina nem schweici nő. Ezek ugyanis valóságos bámulatra ragadják az embert — szépségük és szellemük túlságos hiánya folytán. Ilyen mellett természetesen nem ülhettem én, ki anyira el vagyok kényeztetve női szépség és szellem tekintetében. — — Én egyenest Magyarországból jövök, már pedig szellem tekintetében csak a francia, szépség tekintetében csak a görög nők versenyezhetnek a üdéinkkel. Nem is a mostani görög nők, hanem azok, kiket Phidais és Praxiteles kortársai faragtak márványból. A többi nemzetek körében csak egyes, kevés számú oly nők vannak, mint amilyenek nálunk bőven teremnek. Meg kell jegyeznem, hogy Alinát ez egyesekhez, e kevesekhez számitom. Ő tehát nem schweici nő. Ő idegen. Csak bajainak gyógyítására, enyhítésére tartózkodik itten. — És miféle bajai vannak? — kérdi a keresztényi részvét vagy kíváncsiság. — Két baja van. Egyik nagyobb a másiknál. Ugyanis öt láb, hat hüvelyknyi az első, a második meg épességgel sok ezer négyszög mértföldnyi. Azt hinné tehát az ember, hogy a második sokkal nagyobb az elsőnél. Pedig nem úgy van. Sőt inkább Alina azt mondja, hogy a második baj nem csak tűrhető, hanem valóban kellemes is lehetne, ha az első nem volna. Mindjárt szolgálok a magyarázattal. Az első baj tehát öt láb, hat hüvelyk, kissé elhízott, haja kissé deres, szőke szakálla középen ki van beretválva, szemei unalmas kékek, (ez a különben oly szép kék szemek egyik kiállhatatlan árnyalata,) hozzá lehet még tenni, hogy aranyos-ezüstös egyenruhában díszeleg, hogy megeszi majdnem mindazt, amit megnem eszi, és hogy neve — goromba férj. Ugye bár, hogy elég nagy baj ? A másik tűrhető, sőt az első nélkül talán kellemes, a jó honleánytól így is szeretett, több ezer mértföldnyi baj neve — Oroszország. E kettőtől menekült ide. Fiatal leány korában, mint zongoraművésznő, aratott a világrész néhány legnagyobb fővárosában sok diadalt, pénzt és udvarlót. De a többi nagy művésznők példájára, ő is kötelességének tartotta a szeszélyességet. Egyszer az a szeszélye támadt, hogy bizony ő már most (noha nem volt nekivaló) meg akarja kísérteni a házas életet. Tudatta ezt egyik legszerelmesebb udvarlójával, megmondva egyszersmind neki, hogy semmiféle szerelemfélét nem érez, s ezt gyöngéd bánásmóddal kell szívében majd fölébreszteni. Az udvarló a hetedik menüben érezte magát, a legalázatosabb mézédes Adonist játszotta, és kinyilatkoztatá, hogy meg van elégedve mindennel. — De két nappal ez egybekelés után semmivel sem volt megelégedve. Es ist eine alte Geschichte, Doch bleibt sie ewig neu, Und wem sie just passiret, Dem bricht das Herz entzwei! A zongorától, melyhez egész boldogsága kötve volt, Alinát a gazdasághoz ültette, és a menyasszony korában oda ígért aranyos kormánybot helyett főzökanalat adott kezébe. A nyilvános föllépéstől eltilta, becsukva a fülemülét az éléskamrába. Nem csoda, ha Alina néhány évig tartó házi boldogság után azt megelégelte, elvált második választottjától, hogy visszatérjen az elsőhöz , művészetéhez. Ide jött legelőször is Zürichbe. És most már mindazt tudja az olvasó, a mi érdekest kettőnkről tudhat. Maradna még a másik kettő. Az egyik hosszú, hirtelen szőke hajú, sovány, kékes szemű, piros orrú német; különben igen jó fiú. A negyedik a yankee faj egyik legtökéletesebb példánya. Meglehetős éles eszű a gyakorlati dolgokban ; ért mindenhez, (legalább maga meg van erről győződve ; szereti az izgatót; egyesíti magában a hevességet, sőt indulatosságot a legnagyobb hidegvérűséggel, ami önmagában ellentétnek tetszik, és csak akkor érthető, ha az eccber igazi yankeet ismert; lábát mindig a támlányokra teszi; mindig a szoba közepébe köp; ruháját mindig készen veszi; csizmája mindig kétszer oly nagy, mint lába, és elvégre haját soha se keni. Ebből kiki látja , hogy honfitársainak erényeit bírja — kivétel nélkül. Mi négyen ültünk tehát Alina szobájában. És mit csináltunk ottan? Aki véletlenül elsétált az ablak alatt, azt hitte volna, hogy csak egyszerűen theázunk. Pedig a theázás lehet ugyan elég borzasztó, de amit mi miveltünk, az még sokkal borzasztóbb volt. Összeesküvésen törtük a fejünket, valóságos öszszeesküvésen a fenálló országos souverain és törvény ellen. Idegen agitátorok voltunk, az európai forradalom négy tagja, a felforgató pártból valók. És (óh hajmeresztő) nyitott ablakok mellett, együtt ülve tanácskoztunk, hangosan, minden géné nélkül. Emberek mentek el az ablak alatt, s mégis háborgatva se lettünk. Ilyesmi csak ott történhetik, ahol az ész elleni köztársaság alkotmánya honol, hol a nép maga fölé oly kötelesség-feledte kormányt állít, mely mellőzi az útlevél vizsgálatot ép úgy, mint az állandó titkos kém-hadsereget. Bármenyire előnyös volt is ez ránk, fanatikus forradalmárokra nézve, mégis el kelle rémülnünk ily barbár állapotokon. Előttünk feküdtek az ország részletes térképei, földirati és statisztikai lemásolásai, a vérvörösbe Bädecker és Berlepsch. Az utósó tanácskozás volt ez a nyílt lázadás, a vakmerő zendülés életbeléptetése előtt. Itt, mint minden protestáns országban, a nép által szentesített törvény, hogy vasár- és ünnepnapon templom után minden ember az unalomnak szentelje óráit. E törvény ellen, és mivel itt a nép a felség, egyszersmind az országos souverain ellen akartunk mi most pártot ütni. Azonban átláttuk, hogy célunk kivitelére Zürichből okvetlen távoznunk kell. Mert itt maradván, teljes lehetetlenség, hogy az ember ne unja magát. Tanácskoztunk tehát a „mikép“-ről. Kirándulást tehát. De hová? — Mindenki elő állott a maga tervével : Schaffhausen, Greifenssee, Zug, Baden stb. Utóljára én állottam a szószékre , hoszabb beszéddel pártolván hadjárati tervemet, s előmutatva nyomról nyomva a kellő támogató adatokat „Bädecker“-embör: Tisztelt gyűlés! Mint újonc a szónoklat terén, mindenekelőtt bocsánatot kell kérnem stb. A hosszú beszéd rövid értelme egy szóval az volt, hogy menjünk Glarusba, a Glamisch alá. Felhoztam mindenféle okokat, például azt is, hogy ott és holnap tartatik meg a canton „Landsgemeindera.“ Ez különösen hatásos is volt. A rám nézve legfontosabb okot azonban elhallgattam. Néhány nappal ezelőtt már, mielőtt még sejtettem volna, hogy Alviknak is kedve jön kirándulni, megígértem néhány ismerősömnek, hogy vasárnapra Glarusba megyek velük. Földtani szempontból igen érdekes ez a táj, s mi némi vizsgálódásokat akartunk tenni. Én tehát elmentem volna mindenesetre, így most igyekeztem a hasznost összekötni a kellemessel, arra bízván három cinkos társamat, hogy jöjjenek oda szintén. Valódi indokomat nem hoztam föl — csupa politikából. A geológia t. i. ép oly kevéssé érdekelte volna őket, mint önöket. Aztán már azért sem jöttek volna el, mert engem önző célok vezérlettek, így azonban rövid vita után indítványomat átalános többséggel határozattá emeltük. Mint indítványozó, én bizattam meg a publikum felkeltésével. Öt óra húsz perckor indult el az első vonat. — Engem, szólt Alina,ébreszszen föl négy órakor. — És kegyed csakugyan le akarna feküdni ? — Szent isten ! Csak gondolja meg : saját vallomása szerint fel szokott kelni kilenc órakor; öltözékével soha se készül el 12 óra előtt. Ez három óra. — Valószínűleg tehát három órát is fog vetkőződni. Kettőt legalább is. Most 11 az óra. Ha tehát rögtön kezd lefeküdni, és egy órakor lesz elalhatási állapotban. De hogy elkészülhessen négy órára, szintén egy órakor kell kezdeni az öltözködést. E szerint talán jobb volna virrasztani. — Ön valósággal kiállhatatlan. — Köszönöm a bókot. — Parancsolom önnek, hogy négy órára felköltsön. — Engedelmeskedni fogok. Az összeesküvés megtörtént. Holnap négy órára volt kitűzve tehát az első kitörés. Pihenni mentünk valamenyien néhány rövid órára. Megrögzött gonosztevők valánk mindanyian, s mégis, amint másnap egymás előtt dicsekedtünk, csakhamar az igazságosak szendergő álmába merültünk, Asbóth János. Fővárosi hirek. * Horváth Mihály művei érdekében. A „Bécsi Híradó“ tegnapi számában , (mely az utósó volt,) a szerkesztő egy irodalmi fontosságú kérvénynyel járul a mai kormányhoz. — E kérelem tárgya az , hogy a kormány „szolgáltasson igazságot két nemzeti érdekű és értékű tudományos munkának, és a száműzetés könynyel áztatott kenyerén élő írójuknak, ki mint történetiró, a nemzet méltó büszkesége. Ez író Horváth Mihály.“ Az ő „Magyarország történetét,a mely nemzeti műnek mondható , az utóbbi években üldözőbe vették, iskolákból kitiltották, s újabb kiadásán a szerzőnek nevét is el kellett hagyni. Ugyan e szerző részletes nagy munkája, az 1825- től 1848-ig terjedő korszak nagy becsű leírása , a tiltott könyvek egyike, noha igen sok példányban kézről kézre jár, bizonyságául annak, hogy „a világ mai élénk közlekedése mellett oly könyvek tilalma, melyek a műveit osztályok érdekét felkeltik , s miknek tilalma már 1848. előtt is foganatlan volt, nevetségessé vált“. —Hazai történelmünk tisztán a miénk, s mégis — kérdi a B. H. szerkesztője — kitiltsuk-e, csempészetre ítéljük-e el ennek jeles termékeit is talán egy-egy ildomtalan kifejezés , túl heves kiakadás, vagy tán egy-egy, rég sírjában nyugvó nagyúrnak nem igen hízelgő jellemzése miatt ? A mai kormány szellemével nem igen férhet össze: megfosztani a nemzetet egy tudományos művétől, és egy jeles történészünket irodalmi lététől, sőt nevétől is! — Óhajtjuk , hogy ez igazságos kérelemnek — melyhez ezeren meg ezeren csatlakoznak — örvendetes eredménye legyen. * Csak nyolc forint. Kolozsvári lapok sokat beszéltek Petőfi egy szinnyomatú nagy képéről, úgy, hogy a várakozást erre nézve igen fölcsigázták. Ez arcképét valóban csak is addig lehetett dicsérni, míg meg nem jelent. Valószínű, hogy az eredeti festvény (Demjén-Barabás Henriette műve,) sikerült munka, de az erről vett rajz, s még inkább a színnyomat épen nem állnak arányban a kép árával, mely — mint Osterlamm kirakatában olvasható — csak nyolc forint. A költő esetlen, vaskos alak itt, úgy, hogy a rajta lévő szép ruha és kard sem bírják érdekessé tenni. E nagy költőnkről egészen más, művésziesb képet óhajtottunk volna. * KÜ1ÖU- vonatot terveznek Pestről Debrecenbe, az ottani színház megnyitására. A vendégeket a nagy magyar városban igen vendégszeretőleg fogják ellátni. * Szentkirályi Mór, a régibb politikai élet egyik kitűnőbb férfia, „Néhány szó“-t intézett a józsefvárosi választókhoz. A lapok és emberek sokat foglalkoznak most e kitűnően írt hitvallomással. * „Az Ősvilág csodái“ címen a „Fehér hajóban“ ködképszerű ábrázolásokat mutogatnak a föld alakulásáról, fejlődéséről, az állati és növényélet első fokozatairól sat. A bementi díjak igen olcsók. * A lipótvárosiak csütörtökön zárták meg az „Európában“ összejövetelüket a leendő képviselőválasztás ügyében, Lónyay Menyhért elnöklete alatt. Legelőször is Szabó János ügyvéd Ráth Károly, mint derék jogtudó mellett emelt szót. Ledniczky Mihály b. Kemény Zsigmond előhívását indítványozta : többen polgári állású egyént kívántak, s Lónyai Menyhért is oda nyilatkozott, hogy a Lipótvárost egy kereskedő képviselje. Az eredmény az, hogy mind Ráthot, mind Keményt megkérdezik : ha a jelöltséget elvállalja-e ? Ha ez utóbbi nem vállalná el, akkor egy kereskedőt is fölléptetnek, mint halljuk, a köztiszteletben álló Vecsey Sándort. — A gyülekezet igen érdekes volt. De Szabó János azon nyilatkozatára: „nem hírlapíróra, hanem jogtudósra van szükség,“ meg kell jegyeznünk, hogy Kemény Zsigmond majd minden napfényes tanújelét adja államjogi mély ismeretének és jártasságának, amit Ledniczky M. is kellőleg hangsúlyozott. *0-B11 d árás Írják a „Hon“-nak, hogy a szentendrei kerület nevezetes helyein ismét Ács Károlyt tűzték ki képviselő jelöltül. A budai vizi városban pedig lobogók lengnek e fölirattal: „éljen Lónyay Menyhért képviselőnk.“ * Gróf Brunszvik Teréz emlékkönyve és arcképe, melyet Rapos t. ad ki, december végén fog megjelenni. Ezért az előfizetési határidő nov. 20-di* 891 —