Fővárosi Lapok 1865. november (251-275. szám)
1865-11-19 / 266. szám
— Mária ... — szólt Zsigmond szorongva, tehát mi baja van fölséges nőnknek? . . . — Kérdje fölséged , hogy mi baja van a virágnak, melyet gondos kertész kezek öntöznek, ápolnak, s csak arra nem ügyelnek, hogy napfény is érje, fölséged neje oly gyöngéd nemes virág, kinek mi sem hiányzik, csak a verőfényes napsugár: fölséged szerelme ; fölségednek jelenlétében , egyetlen szavára, újra kivirulnának arcrózsái, újra fölragyognának vágyatag szemcsillagának megtört sugarai, új élet költözne lankatag testébe, mely most látszólag enyészetnek indult. — Tehát nem veszélyes beteg ? — Ezt ugyan az orvosok titkolják, de habozó, kitérő feleleteik fájdalom csak nagyobbitják aggályaimat; lássa fölséged, e beteg nőnek, fölséged nejének egyetlen s forró óhajtása, hogy egyszer, csak egyetlen egyszer láthassa, s ölelhesse meg fölségedet. Zsigmond elsápadt. Könnyelmű emberek rendesen jószivüek is, csak hogy igen ingatagok föltételeikben , olyanok mint a pehely, melyet a legkisebb szellő fugalma tovább, tovább lebbent, most nagy nemes lelküek, majd önzők; egyik pillanatban készek lennének mártyrhalált is szenvedni valamely ügyért, másikban már kinevetik azt; most gyávák, kik a falombok rezgésétől is megfutnak, majd hősök, kik merészen néznek szembe, s dacolnak a halállal. Ezer ellentétes tükördarabkákból összerakott mozaik a könnyelmű ember, minden pillanatban más más alakot mutatva. (Folyt. köv.) ORANIAI VILMOS — Történeti angol beszély — Abbel Lee „The true traitor 11 cimű angol eredetije után. (Folytatás.) De térjünk az összeesküvés sötét jeleneteitől fényes palotatermekre át. Vilmos és Mária Hampton- Courtban székeltek. A fejedelem elöbbeni visszataszító modorából kivetkezettnek látszott s a megnyerő modor mesterségét iparkodott elsajátítani. A palota ablakainak nagyobb része ki vola világítva; hangzott a zene, s számos előkelő pár lejtett a magas és hosszú termeken végig. A király, ajkaira mesterséges mosolyt erőltetvén, szokatlan leereszkedéssel igyekezett szavainak kegyes és barátságos színezetet adni. Azonban kellemesnek akarni lenni, nem csekély munka. — Orániai Vilmos is könnyebbnek találta a király szerepét játszani, mint a hizelgő udvaroncét. — Érezvén, hogy arca igen gyakran keserű kifejezést ölt, s mogorvaságba esik vissza, elkükülönze magát a gyöngéd lordok s urhölgyek csoportjaitól, és a széles fasorokkal, viruló rétekkel és dombokkal ékesített kertbe ment ki, mely a palotát környező. Terhes aggály szorongató szivét, tövises is volt mindig az egyeduraság koronája. Ha Vilmos királyi jogába beleszületett volna, kénytelen lett volna ez állapotot érezni, de ő ingó lépcsőkön lépett fel e magas polcra, úgy hogy feje is beleszédült. Jó s rász gondolatokkal foglalkozva, szomorún távozott a fejedelem a palota víg jeleneteitől. A hold ezüst fényben úszva , békés szende búval tekintett le a világ zűrzavarára. Ezer meg ezer virágillat törte be a jéget, s a kerttel határos folyót övező lapátok lubickolása hallatszott bolygatni; míg az ár moraja enyelegve beszélgetett a király változó érzelmeivel. A miriad gyertyalánggal kivilágított magas palota ablakaiból kedélyes zenehangok törtek elő s vegyültek a nyár kellemeivel teli szellő édesded susogása közé. Sokáig állt a király gondolatokba merülten, szemei palotájára valának függesztve, melyet az alattvalók fejedelmek dicsőitésére állítottak fel. Alkalmas időtáj volt ez tervek forlalására, s arra, hogy önmagához intézzen kérdéseket a múlt és a jövendő felöl. — Vájjon élvezetes-e vagy veszélylyel járó a királyi lét? — ekként beszélgetett önmagával a fejedelem. — Melyik király alszik nyugodtabban: Jakab-e vagy Vilmos? Kétségkívül zavartalanabban szendereg s édesebben álmodik a pór, ki mindennapi kenyerét véres verejtékével keresi. És mindazáltal van mit büszkélkedni e magas hangzású névben : „király“, mely mint trombita harsogás hangozza át a világot. — Vájjon Jakab vagy Vilmos nevét fogja az utókor szívesebben emlegetni? Az embereket, tetteik helyett inkább szándékaik szerint kellene megítélni; de mivel az egyik ismeretes, mig a másik még a gyanú elöl is el van rejtve, — a szándékok megitéltetését a számadás nagy napjára kell fenntartani. — Az emberek majd azt mondják, hogy Vilmos dicsvágyból kapott a korona után; nem látandják be, hogy inkább a hitért való buzgalom volt az, mi engem tett lépésemre ösztönzött: nem, hogy a Bök vérontás megszüntetése végett helyeztem magamat védfal gyanánt Anglia és Róma közé; nem, hogy az ország szellemi jólétének áldozom fel nyugalmamat. Oh e nemes cél dacára meg lesz nevem a történelemben bélyegezve, emlékemet gyalázni fogják. Oh nemcsak ez utókor rágalma vár reám, hanem a jelen is veszélylyel fenyeget. Összeesküvést forralnak körülöttem. Nincs percem, melyben biztos lehetnék éltem felöl; elleneim gyilka szüntelen keblem felett villog. És lehetséges volna, hogy Jakab orgyilkosságot hagy helyben s erősít meg, vagy, hogy hite megenged ily tettet,akár haszonlesésből, akár szükségből származik az? Mi?csodálni való van tehát azon, hogy lépteim nehezek, s homlokom rödökbe vonult? Búm e jeleinek dacára is szemrehányás követi nyomdokomat. Az emberek mogorvának, komornak, örömtelennek neveznek el, de az okát — az okát nem veszik tekintetbe! Ez árnyas hely csendjében, e pillanatban is aranynyal fizetett orgyilkos leselkedik utánam. Hah! hanem csalódom, közelgő evező lapátok lubickolása hatolt kevéssel előbb füleimhez. Talán elővigyázatra intenek e hangok ! Ha még nem késő, jó lesz az intésnek engedelmeskedni. Nesztelenül, majdnem lopva suhant Vilmos az árnyékból a holdvilágra át, mely sugaraival egészen elönté a palota ablakai alatt levő széles földszinti erkélyzetet. — Minden mozdulatán óvatosságot lehetett észrevenni, félelmet azonban nem. Vilmos kétségkívül ép oly bátor volt, mint eszes. — Azon örömzajos jelenetet is, melyet Mária oly csendesen szemlélt, s melyet mosolyával ékesitett — de mely mosoly a sóhajnál sokkal keserűbb — egy őrizet nélküli titkos ajtón hagyta el.— Akár a képzelődés működése volt, akár valóság, Vilmos emberi lépteket hallott maga mögött. Nem volt azonban már képzelődés egy pillanattal később azon erős kéz, mely gallérjánál ragadván meg őt, megfojtással fenyegette, sem az erőteljesen kiejtett szavak . (Vége köveik.) A jég hátán. (Eredeti levelek a havasok közül.) VI. Ismerkedés a jég hátán. Mindenütt, fenn, ahol a bércek óriásai nyújtották fel ősz fejüket, lenn, ahol a Champung völgy virágos rétei terültek el, jobbra, balra mély köd borongott. Nem láttunk egyebet égnél, jégnél, ködnél. Ez a köd még jól meg is tréfált minket. Szótalanul haladtunk tova a siklós jégén. Egy ilyen jeges vándorlás mégsem tréfa. Ha az ember nem akarja magát némely angol módjára négy vezetővel áthurcoltatni, kell, hogy meglehetős biztos lába legyen. Szükséges továbbá némi jártasság ama helyek megválasztásában, melyekről gondolja az ember, hogy elbírják terhét, anélkül, hogy az kijöjjön az egyensúlyból. Ez annál nehezebb, mivel a fényes, átlátszós tömegen gyakran csalódik a szem. Néha, hogy az ember tovább haladhasson, a lejtős emelkedés lévén előtte, kis lépcsőzetet kell verni a jégben baltával. E lépcsők természetesen nem olyanok, mint úri palotáinkban; a legegyszerűbb alakúak ; egy egy lépcső többnyire csak talpnyi nagyságú. Az ilyen és hasonló helyekre a csöndes óvatosság és erélyes biztosság megmagyarázhatlan, ösztönszerű vegyülékével kell tenni a csizma talpát, hogy annak nagy vasfejű szögei — mert csak ilyen csizmával lehet a jegesen járni — jól bevájódjanak. A balance s az egy lábon állás mesterségében is szükségeltetik némi jártasság. Az ember gyakran már már egy lábán inog, és eltart néhány másodpercig, míg visszanyeri ismét tökéletesen az egyensúlyt. Bizonyos erő megkívántatik tehát a lábban, de talán még sokkal több a kézben. Miért ? Mert minden lépésnél, valahányszor leteszi az ember a lábát, egyszersmind az arpstockot is hatalmas lökéssel oda kell verni a csalfa úthoz,hogy vak hegye lehetőleg mélyen belehatoljon a kemény jégbe. E támasz elkerülhetlenül szükséges, s e nélkül a legerősebb, leggyakorlottabb férfiú sem jutna messze. A csúszós, csiszolt és mégis girbe-görbe elemen az ember, lábára hagyatva egyedül, minduntalan elsiklanék. Azaz hogy nem minduntalan, hanem valószínűleg csak egyetlenegyszer. Ritka ember csúszott el a jegesen többször, mint egyszer. Egyszer elcsúszni egy embernek épen elég, így mentünk tehát a jég hátán egymás után, szótalanul, letekintve folyvást, keresve a helyet, hová a jövő percben lábunkat tennünk kell, midőn vezetőm egyszerre megállott. Vagy hat lépésnyire volt előttem; a sűrű köd már-már kezdi körvonalait elmosni, és csak homályosan láthattam őt. — Mi baj ? — kérdem, mert bajra gondoltam mindjárt. — Nem csekély uram ! Itt szakadás támadt és nem mehetünk tovább. — Hát másutt kell menni. — Úgy van, de merre ? — És fürkészve jártató szemét a környezeten, de a szemek messzire nem hatolhattak ; a köd igen sűrű volt. Köröskörül járkálva kellett tehát búvárlását folytatni, míg nekem, hogy hiába ne fáradozzam, a helyben maradást tanácssa. Nem sokára eltűnt szemeim elöl, és nehogy elveszítsük egymást, hangos kurtogatásokkal tartottuk föl a közlekedést. Vagy 10 perc múlva visszajött, vállat vonítva mondván, hogy hínárba kerültünk. Vissza kell menni egy darabig, mert itt tovább hatolni lehetetlen, míg csak nem érünk oly ismert helyre, ahonnan aztán keresni kell a jó utat! „Jó utat!“ E kifejezésen mosolyognom kelle. Úrról beszél ott, ahol legalább én, avatatlan újonc, nem látok egyebet, mint örökké változható és mégis mindenütt örökké egyenlő vad és szaggatott, bekorhadt és hidalt jégomolványt. Visszamentünk arra, amerre jöttünk, így hittük legalább, — de nem sokáig, mert néhány perc múlva ismét tátongó szakadás előtt állottunk. Vezetőm cifrát káromkodott, de nekem kezdett kissé borsódzni a hátam. Sem előre, sem hátra nem mehettünk. Ha felszáll a köd, talán — persze csak talán — rögtön észrevesszük a helyet, hol útraehetünk. De így lehetetlen megtalálni, ha csak a vak szerencse nem buktatja elénk. Hisz itt százszor juthatunk ugyanarra a helyre, anélkül, hogy csak észre is vennék. Azt sem tudjuk már, merre jöttünk, merre akarunk menni; azt sem hol a Mont Blanc, hol a Champang. Eszembe jutott mind ama rémes, hajmeresztő történet, melyet valaha hallottam oly szerencsétlenekről, kik a havasok vadonába vesztek. Eszembe jutott az az amerikai, kit csak Forbes vezetőjének vakmerő lélekjelenléte mentett meg, midőn már egy napot, egy éjt töltött ezen a jegesen, anélkül, hogy előre vagy hátra mehetett volna. Halálos félelemtől, fagytól félig őrülten találták. Eszembe jutott az a két angol, ki a Col de Geant jegesen, nem messze innen, oda veszett három év előtt. Borsódzott a hátam. Egyszerre homályos fekete tömeg tűnt föl előttünk. A stírű ködben nem lehetett megítélni, hogy menyire vannak, de emberek voltak kétségkívül, mert hiszen más teremtmény mit keresne itt. Rájuk rivaltunk, és erőteljes férfi hangok feleltek nem sokára. A köd mintha oszlott volna, mert nem sokára egyes alakokat különböztethettünk meg, köztök határozottan két krinolint is. És valóban a köd oszlott. Mert ámbár ők még meglehetős messze voltak, mégis mindinkább tisztultak, éleskedtek a körvonalak, és elvégre már azt is észrevettem, hogy az egyik krinolinban igen csinos fiatal lányka van. Ezenkívül egyszerre földet is, zöld, erdős, rétes, sziklás és kunyhós földet láttunk. Anélkül, hogy sejtettük volna, már egész közel jutottunk a jeges másik partjához, a Montanvert-hez. És mégis itt kellett eltévednünk. De a köddel az eltévedésnek is vége volt. Vezetem, midőn tudta megint, hogy hol van tulajdonképen, csakhamar föltalálta magát, és hangos ujjongó kurjantással, — a svájciak judiezerével— neki indult ismét. Valóban csúnya helyre jutottunk , és hogy kijuthassunk belőle, még csúnyábbra kelle mennünk, a legcsúnyábbra az egész jegesen. Egy alig másfél lábnyi szélességű jégpánt volt ez, vagy tizenöt lépésnyire elnyúlva, mindkét oldalán hirtelen leszökve egyegy szakadás tátongó mélységébe. A szakadások mélyen lenn vízzel voltak betöltve, tiszta szép, zöld vízzel. Hasonlót soha se láttam. Zöld és kék egymás mellett többnyire rútnak, ízléstelennek tartatik, és teljes jogosultsággal. De mégis van kivétel, még pedig három. Először a virágoknál, másodszor az igazi — 1054 —