Fővárosi Lapok 1865. november (251-275. szám)

1865-11-19 / 266. szám

— Mária ... — szólt Zsigmond szorongva, te­hát mi baja van fölséges nőnknek? . . . — Kérdje fölséged , hogy mi baja van a virág­nak, melyet gondos kertész kezek öntöznek, ápolnak, s csak arra nem ügyelnek, hogy napfény is érje, föl­­séged neje oly gyöngéd nemes virág, kinek mi sem hiányzik, csak a verőfényes napsugár: fölséged sze­relme ; fölségednek jelenlétében , egyetlen szavára, újra kivirulnának arcrózsái, újra fölragyognának vá­­gyatag szemcsillagának megtört sugarai, új élet köl­tözne lankatag testébe, mely most látszólag enyészet­nek indult. — Tehát nem veszélyes beteg ? — Ezt ugyan az orvosok titkolják, de habozó, kitérő feleleteik fájdalom csak nagyobbitják aggá­lyaimat; lássa fölséged, e beteg nőnek, fölséged ne­jének egyetlen s forró óhajtása, hogy egyszer, csak egyetlen egyszer láthassa, s ölelhesse meg fölsé­­gedet. Zsigmond elsápadt. Könnyelmű emberek rendesen jószivüek is, csak hogy igen ingatagok föltételeikben , olyanok mint a pehely, melyet a legkisebb szellő fugalma tovább, to­vább lebbent, most nagy nemes lelküek, majd önzők; egyik pillanatban készek lennének mártyr­halált is szenvedni valamely ügyért, másikban már kinevetik azt; most gyávák, kik a falombok rezgésétől is meg­futnak, majd hősök, kik merészen néznek szembe, s dacolnak a halállal. Ezer ellentétes tükördarabkák­ból összerakott mozaik a könnyelmű ember, minden pillanatban más más alakot mutatva. (Folyt. köv.) ORANIAI VILMOS — Történeti angol beszély — Abbel Lee „The true traitor 11 cimű angol eredetije után. (Folytatás.) De térjünk az összeesküvés sötét jeleneteitől fé­nyes palotatermekre át. Vilmos és Mária Hampton- Courtban székeltek. A fejedelem elöbbeni visszata­szító modorából kivetkezettnek látszott s a meg­nyerő modor mesterségét­ iparkodott elsajátítani. A palota ablakainak nagyobb része ki vola vi­lágítva; hangzott a zene, s számos előkelő pár lejtett a magas és hosszú termeken végig. A király, ajkaira mesterséges mosolyt erőltetvén, szokatlan leereszke­déssel igyekezett szavainak kegyes és barátságos­ színezetet adni. Azonban kellemesnek akarni lenni, nem csekély munka. — Orániai Vilmos is könnyebb­nek találta a király szerepét játszani, mint a hizelgő udvaroncét. — Érezvén, hogy arca igen gyakran ke­serű kifejezést ölt, s mogorvaságba esik vissza, elkü­­különze magát a gyöngéd lordok s urhölgyek cso­portjaitól, és a széles fasorokkal, viruló rétekkel és dombokkal ékesített kertbe ment ki, mely a palotát környező. Terhes aggály szorongató szivét, tövises is volt mindig az egyeduraság koronája. Ha Vilmos királyi jogába beleszületett volna, kénytelen lett vol­na ez állapotot érezni, de ő ingó lépcsőkön lépett fel e magas polcra, úgy hogy feje is beleszédült. Jó s rász gondolatokkal foglalkozva, szomorún távozott a fejedelem a palota víg jeleneteitől. A hold ezüst fényben úszva , békés szende búval tekintett le a világ zűrzavarára. Ezer meg ezer virágillat törte be a jéget, s a kerttel határos folyót övező lapátok lubickolása hallatszott bolygatni; míg az ár moraja enyelegve beszélgetett a király változó érzelmeivel. A miriad gyertyalánggal kivilágított magas palota ablakaiból kedélyes zenehangok törtek elő s vegyül­tek a nyár kellemeivel teli szellő édesded susogá­­sa közé. Sokáig állt a király gondolatokba merülten, szemei palotájára valának függesztve, melyet az alatt­valók fejedelmek dicsőitésére állítottak fel. Alkalmas időtáj volt ez tervek forlalására, s arra, hogy ön­magához intézzen kérdéseket a múlt és a jövendő felöl. — Vájjon élvezetes-e vagy veszélylyel járó a ki­rályi lét? — ekként beszélgetett önmagával a fejede­lem. — Melyik király alszik nyugodtabban: Jakab-e vagy Vilmos? Kétségkívül zavartalanabban szendereg s édesebben álmodik a pór, ki mindennapi kenyerét véres verejtékével keresi. És mindazáltal van mit büsz­kélkedni e magas hangzású névben : „király“, mely mint trombita harsogás hangozza át a világot. — Vájjon Jakab vagy Vilmos nevét fogja az utókor szí­vesebben emlegetni? Az embereket, tetteik helyett inkább szándékaik szerint kellene megítélni; de mi­vel az egyik ismeretes, mig a másik még a gyanú elöl is el van rejtve, — a szándékok megitéltetését a szá­madás nagy napjára kell fenntartani. — Az emberek majd azt mondják, hogy Vilmos dicsvágyból kapott a korona után; nem látandják be, hogy inkább a hi­tért való buzgalom volt az, mi engem tett lépésemre ösztönzött: nem, hogy a Bök vérontás megszüntetése végett helyeztem magamat védfal gyanánt Anglia és Róma közé; nem, hogy az ország szellemi jólétének áldozom fel nyugalmamat. Oh e nemes cél dacára meg lesz nevem a történelemben bélyegezve, emlékemet gyalázni fogják. Oh nemcsak ez utókor rágalma vár reám, hanem a jelen is veszélylyel fenyeget. Összees­küvést forralnak körülöttem. Nincs percem, melyben biztos lehetnék éltem felöl; elleneim gyilka szünte­len keblem felett villog. És lehetséges volna, hogy Jakab orgyilkosságot hagy helyben s erősít meg, vagy, hogy hite megenged ily tettet,akár haszonlesés­ből, akár szükségből származik az? Mi?csodálni való van teh­át azon, hogy lépteim nehezek, s homlokom rö­­dökbe vonult? Búm e jeleinek dacára is szemrehá­nyás követi nyomdokomat. Az emberek mogorvá­nak, komornak, örömtelennek neveznek el, de az okát — az oká­t nem veszik tekintetbe! Ez árnyas hely csendjében, e pillanatban is aranynyal fizetett orgyilkos leselkedik utánam. Hah! hanem csalódom, közelgő evező lapátok lubickolása hatolt kevéssel előbb füleimhez. Talán elővigyázatra intenek e han­gok ! Ha még nem késő, jó lesz az intésnek engedel­meskedni. Nesztelenül, majdnem lopva suhant Vilmos az árnyékból a holdvilágra át, mely sugaraival egészen elönté a palota ablakai alatt levő széles földszinti er­­kélyzetet. — Minden mozdulatán óvatosságot lehetett észrevenni, félelmet azonban nem. Vilmos kétségkí­vül ép oly bátor volt, mint eszes. — Azon örömzajos jelenetet is, melyet Mária oly csendesen szemlélt, s melyet mosolyával ékesitett — de mely mosoly a só­hajnál sokkal keserűbb — egy őrizet nélküli titkos ajtón hagyta el.— Akár a képzelődés működése volt, akár valóság, Vilmos emberi lépteket hallott maga mögött. Nem volt azonban már képzelődés egy pilla­nattal később azon erős kéz, mely gallérjánál ragad­ván meg őt, megfojtással fenyegette, sem az erőtelje­sen kiejtett szavak . (Vége köveik.) A jég hátán. (Eredeti levelek a havasok közül.) VI. Ismerkedés a jég hátán. Mindenütt, fenn, a­hol a bércek óriásai nyújtot­ták fel ősz fejüket, lenn­, a­hol a Champung völgy vi­rágos rétei terültek el, jobbra, balra mély köd bo­rongott. Nem láttunk egyebet égnél, jégnél, ködnél. Ez a köd még jól meg is tréfált minket. Szóta­­lanul haladtunk tova a siklós jégén. Egy ilyen jeges vándorlás még­sem tréfa. Ha az ember nem akarja magát némely angol módjára négy vezetővel áthur­­coltatni, kell, hogy meglehetős biztos lába legyen. Szükséges továbbá némi jártasság ama helyek meg­választásában, melyekről gondolja az ember, hogy elbírják terhét, a­nélkül, hogy az kijöjjön az egyen­súlyból. Ez annál nehezebb, mivel a fényes, átlátszós tömegen gyakran csalódik a szem. Néha, hogy az ember tovább haladhasson, a lejtős emelkedés lévén előtte, kis lépcsőzetet kell verni a jégben baltával. E lépcsők természetesen nem olyanok, mint úri palotáinkban; a legegyszerűbb alakúak ; egy egy lép­cső többnyire csak talpnyi nagyságú. Az ilyen és ha­sonló helyekre a csöndes óvatosság és erélyes biztos­ság megmagyarázhatlan, ösztönszerű vegyülékével kell tenni a csizma talpát, hogy annak nagy vasfejű szögei — mert csak ilyen csizmával lehet a jegesen járni — jól bevájódjanak. A balance s az egy lábon állás mesterségében is szükségeltetik némi jártasság. Az ember gyakran már már egy lábán inog, és eltart néhány másod­percig, míg visszanyeri ismét tökéle­tesen az egyensúlyt. Bizonyos erő megkívántatik tehát a lábban, de talán még sokkal több a kézben. Miért ? Mert minden lépésnél, valahányszor leteszi az ember a lábát, egy­szersmind az arpstockot is hatalmas lökéssel oda kell verni a csalfa úthoz,hogy vak hegye lehetőleg mélyen bele­hatoljon a kemény jégbe. E támasz elkerülhetle­­nül szükséges, s e nélkül a legerősebb, leggyakorlot­tabb férfiú sem jutna messze. A csúszós, csiszolt és mégis girbe-görbe elemen az ember, lábára hagyatva egyedül, minduntalan elsiklanék. Azaz hogy nem minduntalan, hanem valószínűleg csak egyetlenegy­szer. Ritka ember csúszott el a jegesen többször, mint egyszer. Egyszer elcsúszni egy embernek épen elég, így mentünk tehát a jég hátán egymás után, szó­­talanul, letekintve folyvást, keresve a helyet, hová a jövő percben lábunkat tennünk kell, midőn vezetőm egyszerre megállott. Vagy hat lépésnyire volt előttem; a sűrű köd már-már kezdi körvonalait elmosni, és csak homályo­san láthattam őt. — Mi baj ? — kérdem, mert bajra gondoltam mindjárt. — Nem csekély uram ! Itt szakadás támadt és nem mehetünk tovább. — Hát másutt kell menni.­­ — Úgy van, de merre ? — És fürkészve jártató szemét a környezeten, de a szemek messzire nem ha­tolhattak ; a köd igen sűrű volt. Köröskörül járkálva kellett tehát búvárlását folytatni, míg nekem, hogy hiába ne fáradozzam, a helyben maradást tanácssa. Nem sokára eltűnt szemeim elöl, és nehogy elveszít­sük egymást, hangos kurtogatásokkal tartottuk föl a közlekedést. Vagy 10 perc múlva visszajött, vállat vonítva mondván, hogy hínárba kerültünk. Vissza kell menni egy darabig, mert itt tovább hatolni lehe­tetlen, míg csak nem érünk oly ismert helyre, a­hon­nan aztán keresni kell a jó utat! „Jó utat!“ E kifejezésen mosolyognom kelle. Úrról beszél ott, a­hol legalább én, avatatlan újonc, nem látok egyebet, mint örökké változható és mégis mindenütt örökké egyenlő vad és szaggatott, bekor­­hadt és hidalt jégomolványt. Vissza­mentünk arra, a­merre jöttünk, így hittük legalább, — de nem sokáig, mert néhány perc múlva ismét tátongó szakadás előtt állottunk. Vezetőm cifrát káromkodott, de nekem kezdett kissé borsódzni a hátam. Sem előre, sem hátra nem mehettünk. Ha felszáll a köd, talán — persze csak talán — rögtön észrevesszük a helyet, hol útraehetünk. De így lehetetlen megtalálni, ha csak a vak szerencse nem buktatja elénk. Hisz itt százszor juthatunk ugyan­arra a helyre, a­nélkül, hogy csak észre is vennék. Azt sem tudjuk már, merre jöttünk, merre akarunk menni; azt sem hol a Mont Blanc, hol a Champang. Eszembe jutott mind ama rémes, hajmeresztő törté­net, melyet valaha hallottam oly szerencsétlenekről, kik a havasok vadonába vesztek. Eszembe jutott az az amerikai, kit csak Forbes vezetőjének vakmerő lélekjelenléte mentett meg, midőn már egy napot, egy éjt töltött ezen a jegesen, a­nélkül, hogy előre vagy hátra mehetett volna. Halálos félelemtől, fagytól félig őrülten találták. Eszembe jutott az a két angol, ki a Col de Geant jegesen, nem messze innen, oda veszett három év előtt. Borsódzott a hátam. Egyszerre homályos fekete tömeg tűnt föl előt­tünk. A stírű ködben nem lehetett megítélni, hogy menyire vannak, de emberek voltak kétségkívül, mert hiszen más teremtmény mit keresne itt. Rájuk rival­­tunk, és erőteljes férfi hangok feleltek nem sokára. A köd mintha oszlott volna, mert nem sokára egyes alakokat különböztethettünk meg, köztök határozot­tan két krinolint is. És valóban a köd oszlott. Mert ámbár ők még meglehetős messze voltak, mégis mindinkább tisztul­­tak, éleskedtek a körvonalak, és elvégre már azt is észrevettem, hogy az egyik krinolinban igen csinos fiatal lányka van. Ezenkívül egyszerre földet is, zöld, erdős, rétes, sziklás és kunyhós földet láttunk. A­nélkül, hogy sej­tettük volna, már egész közel jutottunk a jeges másik partjához, a Montanvert-hez. És mégis itt kellett el­tévednünk. De a köddel az eltévedésnek is vége volt. Vezetem, midőn tudta megint, hogy hol van tulaj­donképen, csakhamar föltalálta magát, és hangos uj­jongó kurjantással, — a svájciak judiezerével— neki indult ismét. Valóban csúnya helyre jutottunk , és hogy kijut­hassunk belőle, még csúnyábbra kelle mennünk, a legcsúnyábbra az egész jegesen. Egy alig másfél láb­­nyi szélességű jégpánt volt ez, vagy tizenöt lépésnyi­re elnyúlva, mindkét oldalán hirtelen leszökve egy­­egy szakadás tátongó mélységébe. A szakadások mé­lyen lenn vízzel voltak betöltve, tiszta szép, zöld vízzel. Hasonlót soha se láttam. Zöld és kék egymás mellett többnyire rútnak, ízléstelennek tartatik, és teljes jogosultsággal. De mégis van kivétel, még pedig három. Először a virágoknál, másodszor az igazi —­ ­ 1054 —

Next