Fővárosi Lapok 1865. november (251-275. szám)
1865-11-21 / 267. szám
267-ik sz. Kedden, november 21. Kisdírhivatal: Peet. baraton-terv Második évfolyam. 1865 Előfizetési dij: Félévre.......................8 Irt. negyedévre ... 4 irt. Megjelen az ünnep utáni napokat kivéve mindennap , koronkint képekkel. IRODALMI NAPI KÖZLÖNY. Szerkesztői iroda: Lipót utca 1. sz. 1. em. . Hirdetési dij : negyed hasábos petit sor 5 kr Bélyegdij minden iktatáskor . . . 30 kr Teljes számú példányokkal folyvást szolgálhat a kiadó hivatal. EGY ORSZÁGOT EGY SZÉP NŐÉRT. (Történeti elbeszélés.) Ábrás Károlytól. (Folytatás.) Ily ember volt Zsigmond is; alig óranegyed előtt még csengett Borbála szerelméért, s mint nem sokára bekövetkező örvendetes eseményre gondolt neje halálára, mig most, midőn ezt mint szomorú bizonyosságot hallá, megdöbbent lelkében. — Mit gondol kegyelmed asszonyom, — szólt hévvel Garaynéhoz, személyes jelenlétünk szerezhetne-e kedves betegünknek női enyhületet? — A fölséges asszony betegségének alapoka, mint az orvosok mondják, a túl érzékeny szív lázas állapota; ily körülmények között, mint hiszik, fölséged jelenléte nem kis mérvben eszközölne jótékony hatást, sőt teljes üdülést. — Oh Mária, Mária! sóhajta Zsigmond, mikép közelíthetek hozzád, mikép leend ezőm, hogy elviseljem tekintetedet? — Fölséged neje sokkal nemesb lelkű, mintsem a múltakra emlékezzék, midőn a jelen neki visszaadja boldogságát. — Fogadja asszonyom tudósításáért s részvétéért köszönetünket. Isten áldja meg érette kegyedet. De most menjen asszonyom, pihenje ki magát, szüksége van erre hosszú útja után, holnap elintézzük a részleteket. Isten kegyeddel asszonyom ! Garayné megragadá Zsigmond kezeit. — Számolhatok-e biztosan fölséged ígéretére? Kérdé némi leküzdött kételylyel, s távozhatom-e azon megnyugvással, hogy fölséged nem fogja azokat feledni ? — Királyi szavunkra mondjuk asszonyom, hogy minden lehetőt el fogunk követni, hogy a múltakért kárpótlást nyújthassunk szeretett nőnknek. Jó éjt asszonyom! VI. Zsigmondnak nyugtalan, lázas, álmatlan éje volt, gyakran fel-felriadt pillanatnyi szenderéből. Most nejét Máriát látá halványan, betegen, kiesdve tárja felé gyöngéd karjait, majd Bóra borult ebbe a porba lábaihoz, kérve őt, könyörögve hozzá, hogy legyen kegyelmes iránta,ölje meg inkább, mintsem hogy eltaszítsa magától. Kínos gondolatok közt fetrengett álmatlan nyugágyán. Mit tegyen ? Ha nem megy, nejét öli meg; ha távozik, e gyönge kedves virág hal el bánatában. A leggyötrőbb küzdelmek között virrasztotta át a hosszú éjszakát. Amint a korony első sugarait lövelle a láthatárra, már paripáján ülve vágtatott a havasok közé. Erős testi izgalomra volt szüksége, hogy zaklatott kedélye kiforrhassa magát. Mintegy pár órai hosszas és fárasztó nyargalás után ismét visszaindult elhagyott tábora felé, azon szilárd föltéttel, hogy sietni fog elhagyott neje vigasztalására, hogy Bórát többé nem fogja látni. Midőn gondolataiba mélyedten, lovának kantárát szabadon bocsátva haladt a már ismerős ösvényen, nem messze a tábortól Cilley Vilmost látá, ki karjain Borbálával épen felé tartott. Zsigmond föltette magában, hogy nem fogja őket észrevenni, hogy állhatatos, hogy rendületlen fog lenni szándékában , anyi kis kivételt azonban nem tartott bűnnek, hogy lopva egyetlen futó oldaltekintetet ne vessen a hölgyre, ki csak kevéssel ez előtt anyi vágygyal, anyi boldogsággal tölte el szívét. Azt jól tudta Zsigmond , hogy ha meg fogná őt szólítani, annak egyetlen hangja, egyetlen tekintete képes lenne minden szilárdnak hitt fogadásait összetörni, halomra dönteni, érezte saját gyengeségét, azért akarta elkerülni a kisértést. Hasztalan ! hasztalan! Midőn Bórára nézett, az mintegy villanyütéstől érintetve, hirtelen fölemelé szemeit, s tekinteteik találkoztak. De ég, minő tekintet volt a Bóráé! Csak látni lehet azt, leírni nem; minden hasonlítás, minden bármily művészi festés hitvány silánysággá törpül e lehetetlenség mellett. Szemeiben valami csábitó bűbájos varázshatalom volt, mely Zsigmondot nem engedé tovább menni, mintha még ménének is földbe gyökereztek volna lábai, megállott, nem akart mozdulni ; pedig meglehet, hogy a király kezének valamely önkénytelen rándulása álljtá meg a nemes állatot. Másik pillanatban már feledve jön minden előbbi határozat. A király gyorsan ugrott le ménéről, s üdvözlé a hölgyet. Cilley Borbála feltűnőleg halvány volt, valami szokatlan, titkolni óhajtott bánat borongott finom vonásain, fájdalmas mosolylyal viszonzá a fejedelem üdvözletét. — Beteg vagy Bóra? tudakozódik Zsigmond aggódva. — Nyugtalan éje volt, szólt bátyja helyette, a láz gyötörte, s pillanatnyi szenderei alatt ijjesztő rémalakokkal küzdött. Zsigmondnak minden előbbi terve füstbe ment e hit hallatára. Hiszen ha beteg, emberbaráti kötelessége őt vigasztalni, nyugtató meg ellene föltámadt lelkiismeretét, csak nem lehet oly pogány, hogy még a részvétet is megtagadja tőle. Elfeledte már ekkor miket ígért Brankovics Ilonának , elfeledte beteg nejét, és az egész világot; Bóra lévén neki egész világa. Karjait karjaiba fűzve sétált vele a fris, balzsamos illatárral telt hegyvidék természetalkotta gyönyörű parkjain. Bóra elmondó, hogy ijesztő, rémálmai voltak, egy nő, kinek arcát fátyol miatt nem látható, érkezett Zsigmondhoz, s reábbá Zsigmondot, hogy őt hagyja el, hiszen ő nem hitvese, neki nem lehetnek még igényei, a jogokat azoknak adja az élet s a törvény, kik gyakran csak kezöket, de nem szivüket is ajándékozzák a férfiúnak, ki őket oltár elé vezeti, hagyja el őt bánatával, fájdalmával, midőn neje parancsolja visszatértét. Lásd, folytató Bóra fokozott aggálylyal, szivem súgja,hogy ez álom be fog teljesülni, s azon ne, ki álmomban gyötrött, meg fog jelenni, hogy ébren még szörnyűbben kínozzon. Zsigmond egyetlen pillanatig sem kételkedett, hogy e visió nem volt egyéb, mint a szerető lélek sejtelem alkotta képe, mint viharmadár előre megérzi a vészt, bár még egyetlen hullámfodor sem lebbent át a tenger sima tükre fölött. Arra nem is gondolt a jóhiszemű király, hogy Cilley kémeket is tarthat közelében, a király saját cselédei közül, kik minden újabb eseményről tudósíthatják. Midőn ismét helyreállott az egymást szerető szivek között a régi béke, barátság, szerelem, s midőn csókokkal, esküvésekkel erősité meg ezt újólag, hirtelen véletlen gyöngéd s mégis ijesztő hang rázá föl a királyt szerelmi mámorából. — Fölséges ur, fölséged megígérte, hogy nem várakoztatja sohá maga után szerető beteg nejét. Soha látogatás s megszólítás alkalmatlanabb, roszabb időben nem jöhetett volna, mint épen e pillanatban Garaynétól. A nemes lelkű tudta, menyire behálózta Borbála Zsigmondot csábjaival, azért akará e hölgyet önmaga előtt megszégyeníteni. Azonban célt tévesztett, midőn Zsigmondot el akará tőle idegeníteni, mert épen ezáltal szorosabban kapcsoló össze vele. Szerető szív erősebben ragaszkodik választottjához, midőn látja, hogy mások attól el akarják szakítani. Zsigmond büszkén válaszolt: — Igen is jól emlékezünk asszonyom, de meghallgatva tanácsosaink ez ügybeni nézeteit is, kénytelenek vagyunk maradni; minket asszonyom, isten egy nemzet kormányára hivott, s e tisztünkben eljárni első s legszentebb kötelességünk, mi reánk ezerek élete van bizva, kik felett őrködni tartozunk, s kiket ezért el nem hagyhatunk ; ha isten győzelemmel koszorúzta fegyvereinket, örömmel fogunk nőnkhöz visszatérni, ki bizonyára meg fogja nekünk bocsátani, hogy hazánkat jobban szerettük, mint öt. Garayné némán, szomorúan, majd boszankodással hallgató a király szavait, megsemmisítő villámokat szórva szemeiből Borbálára. — Ha az én kérésem sikertelen, talán lenne oly jó kegyed szép hölgy, szólt Borbálához, hogy megkísértse mindenható szavaival a király szivére hatni. — Asszonyom — rebegő Bóra elhalványodva, zavarral. — Ő felsége a királyné bizonyosan hálás fogna ezért lenni kegyed iránt, hisz kegyed ismeri a női szívet, tudja, hogy mily szomorú élet van szerelem nélkül. — Elbocsátjuk asszonyom! szólt Zsigmond, végét akarván szakítani a jelenetnek. — Valóban örömmel távozunk e helyről, szólt a nádorné fájdalomtól izgatottan, hol úgy látszik egy csábító sűrén bűbájos danája miatt nem hallják az erény szózatát! — Hah ! sikolta föl Bóra, mintha tőrszúrás érte volna, s másik pillanatban ájultan omlik össze, ha Zsigmond ölelő karjai föl nem tartják. VII. Diadal koszorúzá Zsigmondnak e hadjáratát. Kis-Nikápolyt makacs ellentállás után Maróthy János és Kanizsay dandárai bevették. A magyar sereg azonban megfogyott száma miatt nem hatolhatván tovább is előre, kezdett visszavonulni, míg újabb csapaterősítéseket vonván magához, újult erővel folytathatja a támadást. A lassú Olt partján vonult visszafelé a magyar sereg. Pompás, regényes táj! Előttük az itt már meglehetős széles folyó, lassú habjai alig látszanak mozogni, mellette bal felől a roppant havasok, melyeknek aljában úgy néz ki e folyam, mintha valami fényes szalag lenne, mely amaz óriás lények lábait összefűzi, jobbról az oláhországi domb és lejtős síkságokkal váltakozó vidék. Távolban egy egy ormán föl-föl villan a hit jelvénye : a kettős kereszt a magas fatornyokon, hirdetve, hogy már e föld lakói a megváltó idvezítő tudományát ismerik és vallják. E tartományban Mércse vajda uralkodott. A vajda uram magaviselete már a hadjárat elején kezdett fölöttébb gyanús lenni a magyarok előtt, a menyiben e kegyelmének úgy látszott, kisebb gondja is nagyobb volt, mintsem hogy a Zsigmonddal kötött szerződés szerint a magyar hadsereghez csatlakozzék, vagy azt pénzzel és élelmiszerekkel láss