Fővárosi Lapok, 1866. július (3. évfolyam, 148-173. szám)

1866-07-15 / 160. szám

160-ik sz. Vasárnap, julius 15. Kladó hivatal: Pest- bai'aK.k-tere 7 Harmadik évfolyam 1866. pfiuÁT?ÍTOTT.APOIT Negyedévre. . . 4 frt. I * II jf g IlVjL 1 1 JLI fl I W fV _ Hirdetési díj: Megjelen az ünnep utáni Negyed hasábos petit napokat kivéve minden- r-fi01 J ' ® kv. nap , koronkint kepekkel. IRODALMI NAPIKÖZLÖNY. Skor “ % ---------------------------------------------------.-“--- ’ 1 " ~ -- -- ~ -■ ^0 A „FŐVÁROSI LAPOK“ — ismert írók közreműködésével — számos beszélyt, költeményt, tárcacikket, külföldi leveleket, hírrovatokat sat. közölve, és folyvást felvilágosult, szabad elvű szellemben szerkesztve s továbbra is naponkint megjelenvén, kérjük a közönség buzdító pártolását, az előfizetések megújítását,é s lapunk szives terjesztését. Előfizetési ár : félévre (jul.— dec.) 8 frt; negyedévre (jul.—sept.) 4 frt. — Az előfizetési összegeket lapunk kiadó hivatalába, Pestre kérjük mielőbb beküldeni. A séf. — Töredék. *) — Óh éj, mi szép csillagsugárod, Midőn az ég titkát kitárod; Midőn susogni kezd beszéded: Pihenj, aludj te mozgó élet! És bár a szívnek vére lüktet, álmodni kezdjük életünket. Bárhol ajkad csókot hanyom, Leszáll a béke, nyugalom ; S legyőzöd azt, ki ellent állna : Futó idő sötét hulláma. — Szárnyid, a mint a földre érnek, Levél alá vonúl a féreg ; Fészkébe tér madár s a gyík, Álmodni ott a hajnalig. Egyet intesz, s a zaj kivész, S lesz lomha, rest a büszke kéz; Kevély erő legott apad, S gyermek leend az akarat. Redöt, a mi az arcra vont: Álomba vész az anyagond ; És a mi fájt, a vérző kint, Gyógyitni kezdik szárnyaid, S mi megmarad virasztni fenn : A szellő és a szerelem. S két uj világ, mely zsongni kezd, Álmot hozó, beszélő csend, A hol ölelkezik — úgy véled — A léter és a bús enyészet. S szétnézesz itt: vájjon, nem síron állsz-e ? Egy hang beszél: Requiescant in pace ! Szász Gerő. HOGYAN VÉGZŐDÖTT IRMA REGÉNYE. (Beszély.) Győri Vilmostól. (Folytatás.) — Ha csak legtávolabbról kecsegtetne is a remény, hogy atyád el nem utasít, én megelőzném Gyulát, s megkérnélek , — de-------és itt mélyen felsóhajtott, és e sóhaj úgy fájt a leánynak — tudom én, hogy ennek úgy sem lenne semmi sikere. S ha én nem teszem, félek, félek, hogy mégis ez lesz utósó együttlételünk! — Ne félj te attól — felelt a leány néhány pillanatnyi szünet után — én úgy fogadtam ma Gyulát, s olyan leszek iránta ezután is, hogy ő nem fogja megkérni kezemet. — És ha mégis ? Irma szomorúan tekintett maga elé. — Én tudok egy utat, egy módot, és ez meg fogja mutatni, ha szeretsz-e valóban engemet ? A leány megrettenve nézett kedvesére. — Ha Gyula megkérné kezedet, kérj egy heti gondolkozási időt, és ezen idő letelte előtt kövess engemet, atyádnak hite és tudta nélkül. — Szökni?! — sikolta fel a lány rémülten — lehetetlen. Bertalan felállott. — Bocsásson meg nagysád — mondá hideg udvariassággal — bocsásson meg azon vakmerőségért, hogy nagysádhoz közelíteni merészeltem. A szerelem, mely áldozni nem tud, nem olyan szerelem, mely boldogítani, vagy a mely boldoggá tenni képes. Én nem akarom megrontani nagysád szerencséjét, s azért . . . — Oh Bertalan! — mondá a leány hevesen és megragadá az ifjú kezét —tehettem-e, áldozhattam e többet, mint a menyit tettem ?! — Tehetett-e, áldozhatott-e többet, mint a menyit tett? — kérdé Bertalan a csodálkozás hangján, őszintén szólva, én nem értem e szavakat. S mi volt az a cselekedet, melyet nagysád áldozatnak nevez ? Egy találkozásra méltatni azt, ki érettünk rajong, néhány szót intézni ahoz, ki életét adná érettünk. Ez volt minden, amit nagyságtól kértem és nyertem, s bizonynyal ez még nem méltó az áldozat névre. Oh — folytatá az ifjú szenvedélyesen — nekem egészen más fogalmaim vannak a szerelem áldozatáról! De olyan áldozatokat csakugyan nem is kívánhatok nagyságtól, akmnek hidegségéből és egész magaviseletéből oly világosan láthatom, hogy vagy sohasem szeretett igazán, vagy most már bizonyára épenséggel nem szeret engemet. Irma zokogott. — S te szólhatsz így ? — fuldokolt a szegény leány. — Oh Bertalan, tanúm az isten,aki látta küzdelmeimet, — ezt a szemrehányást nem érdemeltem. — S mivel mutatod meg tehát szerelmedet ? Azzal, hogy holnap Gyulának adod szavadat, kezedet, szivedet ? Azzal, hogy rövid néhány hét múlva másnak karjain távozol az oltártól, amely előtt egy egész életre lekötötted magadat, nem kényszerűségből, nem gyermeki kötelességből, hanem . . — Soha, — esküszöm! — kiálta fel a leány határozottan. — S ha atyád úgy parancsolná ? ! A leány odaborult kedvesének keblére, és zokogva fuldoklá: — Veled megyek. * * * Másnap, midőn a három tagból álló kis társaság odahagyta a reggeliző szobát, az öreg Bodonyi Gyulát előre hagyta menni a salon felé, maga pedig egy pillanatra hátra maradt leányánál. — Kedves leányom — mondá az öreg úr komolyan, de nem hidegen — Gyulával ki akarunk kocsizni. Visszatérünk mintegy tizenkét órára, s akkor egy kérdést fogok hozzád intézni. Addig is isten veled! És odavonta szívére a halavány, remegő leányt és szeretetteljes csókot ejtett homlokára. És bizonyára jó volt, hogy az apa sietve távozott e csók után kedves vendégének nyomában, mert ha még tovább marad leányánál egy pillanatig, látnia kell, hogy az hogyan roskad össze azon kínnak súlya alatt, melyet ez előre kijelentett kérdés, melyet az apai csók okozott szivének. A mit még tegnap nem hitt, vagy a minek ily hamar való bekövetkeztét nem várta, amit látszólag hidegsége által el akart távolítani, most már bizonyosan tudta, hogy ez a kérdés, melyet atyja hozzá intézend, épen azt fogja tartalmazni. Mintegy két óra volt még hátra azon időpontig, melyen e kérdés fel fog merülni. Milyen rövid idő, milyen futó pillanat, ha örömben tölthetjük , milyen végtelenségnek látszó öröklét, ha olyan gyötrelmek közt múlik, mint szegény Irmánál. Erejefogyottan hanyatlott karszékbe a szenvedő leány. Izzó fejét tenyerébe hajtá, s úgy ült ott némán, mozdulatlanul, arca a legfájdalmasb benső küzdelemnek hív tüköre volt. Sokáig ült e gyötrelmes gondolatokkal foglalkozva, végre mélyen felsóhajtott, összerettent, azután gyorsan átöltözéshez fogott. Alig végze be e foglalkozást, kocsi-robogás hangzott fel a kastély udvara felől. Szivének erős dobbanása sejteté vele, hogy atyja és kérője érkezének. Alig múlt el e megérkezés után egy rövid negyed óra, és Irma szobájának ajtaja kinyílt, maga Taddeus i úr jelent meg és karját nyújtó remegő leányának. — Jöjj velem, édes leányom. Irma, mintegy önkénytelenül, öntudatlanul ölte atyjának karjába kezét és szótlanul indult vele a salon felé.Gyula ott várt reájuk, s mély főhajtással, de némán köszönte az érkezettet. Mind a hárman helyet foglaltak. Pillanatok, sőt percek múltak, míg végre az apának szavai törék meg a néma csendet. — Kedves leányom — mondá Taddeus úr, és hangján észrevehető volt meghatottsága — az élet egy olyan pillanata érkezett el reád nézve, mely jövőd egész boldogságát, vagy talán boldogtalanságát fogja vonni maga után. Egy kérdés intézésére vagyok fölkérve, amely kérdésre nézve sem nem akarok, sem nem szabad erkölcsi nyomást gyakorolnom szívedre. Itt a választ, melyet a szív kér, adja meg a szív, mert amilyen igaz és őszinte lesz a felelet, olyan áldása is lesz annak. Miért sokasítanám a beszédet, miért szaporítanám a szavakat: ez ifjú, ki bennünket látogatásával megtisztelt, a kezedet kéri. Ismered azt a kínos érzést, midőn valamely nehéz álmodban vagy önmagad, vagy valamely drága kedvesed van halálos veszedelemben, s a vészben forgó életet egyetlen kiáltásod megmenthetné,de oly gyönge, oly tehetetlen vagy, hogy egy szó bár kevés, és még azt sem tudják kiejteni ajkaid; ismered azt a kint, midőn szived, lelked telve van a legfájóbb érzelmekkel, melyeken csak az által enyhíthetnél, ha szavakban és könyekben lehetne kitörnöd, —s ok mégis, mégis ajkaid némák maradnak; ha ezt a fájdalmat ismered, ha ez a kín nem idegen előtted, akkor fogod felfogni egyedül, mit érzett az a szegény leány, kihez az apának e kérdése intéztetett. Egy szó kevés, de ajkainak sokáig nem volt anyi erejük, hogy ez egyetlen szót kiejteni képesek lettek volna. — Köszönöm atyám — rebegő végre szakgatottan — köszönöm azon bátorítást, hogy e nagy kérdésre önállóan szabad felelnem. E kérdés anyira meglepett, anyira megdöbbentett, hogy alig tudtam öszszeszedni gondolataimat. Hiszen ez a kérdés, ez a felelet határoz a nőnek egész élete fölött. Vétkes lennék,ha könnyelműen felelnék. Ok atyám,ha szabad, egy hetet kérnék, hogy a feleletről gondolkodhatni. Taddeus úr arca, hangja komolyabbakká váltak. — Legyen úgy — mondá aztán rövid szünet múlva — igazad lehet. S minthogy az együttlét, melyet Irmának töredezett szavai, vontatott beszéde jóval hosszabbá tettek, semmint e szavak leírásának futólagos áttekintése ; minthogy az együttlét ily válasz után legalább e pillanatban csak feszült volna, Irma fölemelkedők helyéről, megcsókolta atyjának kezét, Gyulát némán köszönte és eltávozott a teremből. Egy óra múlva kocsirobogás hangzott fel az ivar felöl. Gyula eltávozott. (Folyt. köv.) *) Utósó fejezete Szász Gerő egy „A szerelem tragoediája cimű nagyobb terjedelmű, s kéziratban levő költői elbeszélésének. Szerk.