Fővárosi Lapok, 1866. szeptember (3. évfolyam, 199-223. szám)

1866-09-27 / 220. szám

A BER ES M­­AI TROMBITÁS.­­ (Beszély.) Ponton du Terrail­ól. (Folytatás.) VIII. Egy este Crisenon majorban valamenyien együtt voltak, kik még megmaradtak, mert többen elhaltak, s némelyek elmentek. Ott volt Manchot Ferenc, a gazda, Juilly Amand, Lauget és Susanna, s az általunk nem ismert új emberek. De Marianne anyó három év előtt épen minden­szentek napja reggelén meghalt, s Rubin apó, a sző­­lőmetsző, hasonlóan jobb világba költözött, míg a hajdani két szerelmes, Myonnette és Galoubet eltá­voztak. Galoubetet mindenki holtnak hitte, Myonnette­­ről pedig tudták, hogy mivé lett, s ez őszi estén, mert az első fagy már kezdé tördelni a szőlőleveleket s reggelenkint a rétek fehérek voltak, szomorúan be­szélgettek a tűz körül. Szomorúan beszélgettek, mint mondók, mert már régen nem nevettek a majorban. Manchot Ferenc már igen megvénült, főleg mióta nem elöljáró Pré-Gilbertben. Az öreg katonának utóló szenvedélye a hiú­ság volt. — Ah! szegény gyermekeim, — mondá ez es­tén, — már tíz év előtt meg kellett volna halnom! — És miért, gazd’ uram? — kérdé a gyerme­kes Juilly Amand. — Mert már csak teher vagyok a földön. Nem meghalt . . . leányom nincs többé. — Hogyan? — szólt a béres Lauget, — és a bárónét, a mi asszonyunkat, semmibe sem veszi ? — Teringettél! — kiálta föl Juilly Amand, — maga a híres Ulysses apó, ki, mint tudjuk, bűvész, nem lett volna képes kitalálni, hogy Marcelin, ki és oly paraszt volt, mint mi, egykor tábornok lesz, s Myonnettet, ki nekünk a csűrben mezítláb segített csépelni, bárónénak fogják hívni. — Mit ér az nekem, ha többé nem láthatom őt? — Az igaz, — mondá Amand, — hogy a va­gyon nagyon megzavarja a főt. Myonnette is soha sem jött vissza, mióta férjhez ment. — Elnézi, hogy meghaljak, mielőtt búcsút venne tőlem, — mondá szomorúan Manchot Ferenc. — De midőn két év előtt meglátogatta őt Pá­­risban, nem fogadta-­e szívesen? — Azt nem mondhatom ; de férje igen gorom­ba, mert tudjátok gyermekeim, miért mentem Pá­­risba ? — Igen, — mondá Amand, — hogy visszakap­ja az elvett hivatalt. — Azért. — Azonban, ha az ember egy tábornoknak apósa, nem való hivatalnoknak. — Nem lettem volna azzá, ha Marcelin nem akart volna csapást adni, —sohajtá Manchot Ferenc, ki mindig sajnálta tisztövét. — És a kicsike, — mondá a béres Lauget, — nagy lehet már ? — Róza? — kérdé az öreg, kinek szemei hir­telen kényezni kezdenek, — oh­­a kedves gyermek. Ő jól fogadott engem, s nagyapjának nevezett az ara­nyos teremben, hova fapapucsommal bevezettettem, a miért az inasok nevettek, Marcelin elhalványodott, Myonnette elpirult. Ah! ha nekem adták volna őt! De nem, én egyedül vagyok , sem nem, sem gyere­­­mekeim. Susánna fölállt s arcát az öreg­elibe tartá. — És én, nagybátyám, — mondá, — nem va­gyok én az ön leánya ? — Te jó nő vagy, — felelt Manchot Ferenc, unokahugát átkarolva. Susánna ekkor harminckét éves volt, de mindig csinos lévén, az udvarlók most sem hiányzottak nála, hanem ő így felelt nekik: Nagybátyámnak szüksége van reám a majorban, s míg él, nem hagyom őt ma­gára ily korban. — Ah ! — folytatá tovább az öreg szomorúan,­­ — elég szerencsétlen voltam, hogy régebben nem hall­gattam reád! — Az igaz, nagybátyám, — mormogá Susanna egy könyet törülve le, — ha kiváltotta volna Galou­betet, az elvette volna Myonnettet, s a ház, mely most olyan üres és elhagyatott, mint egy temető, tele volna gyermekekkel, kik térdein lovagolnának. — Szegény Galoubet! — mondá Amand, — igaz, hogy nem volt rész száma? — Ah! — szólt a béres Lauget, — ő nem akart elmenni, s hinnünk kell, hogy előérzettel birt sor­sáról.. . — És mégis, — szólt közbe Ferenc, — úgy lát­szik, jól viselte magát. — Én — mondá Susanna, — oda adnám min­den véremet, ha föltámaszthatnám. Szegény Ga­loubet ! — Hiszen még azok — mondá Amand, — nem­­ bizonyítják az ő halálát. — Hogyan? — kérdé Manchot Ferenc, — de ha Marcelin karjain halt meg,­­ Susanna fejét rázá. — Én soha sem hittem azt, — mondá. — Én sem, — szólt Amand is. — Végre, — veté ellen a béres Lauget, — ha nem halt volna meg, egykor csak haza jött volna. A­mint igy beszélgettek, kivül lépteket hallottak. — Hallgassatok! — mondá a bérlő, — ez al­kalmasint az orvos Pré-Gilbertből, ki Trucyban járt, s azt akarja, hogy vigyük át a Tonnen. Amand fölállt. Az ajtón kopogtattak. Amand fölnyitá azt. — Jézus isten! — kiáltá. És hátrálni kezdett, mintha egy sírból fölkelt­­ halottat látott volna. Bár ha már régen él volt is, oly szépen világított a hold, hogy épen úgy lehetett látni, mint nappal. Amand egy embert látott, ki egy leánykára tá­maszkodva jött. Az öreg rongyos, a leányka mezítláb volt. Amand kiáltására Susánna is kiment, s megle­­petve, csaknem ijedve kiáltott föl: — Ah! Istenem! — mondá , — azt hinném, hogy az isten csodát művel. Manchot Ferenc szintén kiment, s a leányka en­nek karjaiba veté magát. — Én vagyok, nagyapám . . én, a te kis Rózád . . s igazi atyámat vezettem el hozzád . . Anselmet, ki tizenöt évig volt fogoly Oroszországban. Megható jelenet következett most. Susanna roszul érzé magát. Amand, ki először megfutott, mert kisértetet vélt látni, visszatért s Ga­loubet nyakába borúlt. Manchot Ferenc egy zsámolyszékre ült, Kózát térdeire vette s gyermekként kezdett sírni. Ez este későn feküdtek le a majorban. Anselme elbeszélte kalandjait és szenvedéseit; az öreg katonából lett bérlő hallgatott, s mindig elől kezdette vele. Galoubet csak egyet hallgatott el beszédjében, s ez Marcelin vétke volt. Végre a bérlő fölkiáltott: — Már most meghalhatok, mert a jó isten kül­dött egy fiút és leányt! — Igen, nagyapám, — felelt Róza, — én bér­­lőné leszek, s apám emlékezik hajdani mesterségére. Mindketten a te támaszaid leszünk, s feledni akarom mind­azon szép dolgokat, melyekre tanítottak, mert ezentúl paraszt nő vagyok és boldognak érzem maga­mat, ha itt lakhatom. — A boldogság csak itt honol, — mondá Ga­­­­loubet egy utósó könyet szentelve Myonnette em­­l­­ékének. És másnap, az újkori Cincinnatus csakugyan visz­­szatért ekéjéhez.* * * Már nyolc napja, hogy a beresinai trombitás Crisenonba visszatért, és megérkezésének híre, cso­dálatos történetei, mint villám, oly gyorsan terjed­­■ telt el. A trombitás kalandjai­t Mailly-la-Villetől Cra­­vantig és Vermantontól Egulanges-la-Vineusig be­szélték. Anselme délfelé visszatért a majorba, egy­sze­­r két rozsét hozva magával; a tél erősnek látszott, s­­ fáról kellett gondoskodni. A mint szekerével az udvaron megállott, Ansel­me észrevette a mezei levélhordót, ki botjára támasz­kodva, a bejárásnál Susanna által borral kináltatott. A levélhordó Galoubethez fordúlt s mondá: — Barátom, im egy levél, melyet gróf B**, Pré-Gilbert ura adott át ma reggel. Nem tudom, mi van benne, de gondolom, hogy nem rész újság, mert a gróf,midőn átadta, igy szólt: Mondd meg neki, hogy siessen . . . Anselme egészen reszketve nyitá föl a levelet, s az érzelmek elfojták. Azonban a levél csak két sort foglalt magában, a gróf kérte Anselmet, hogy mielőbb menjen hozzá. — Apám, — mondá Róza, — én is veled­­ megyek. És csakugyan elkísérte Anselmet Pré-Gilbertbe. (Folyt. köv.) „Mészáros Lázár külföldi levelezései.“ (Az eredeti kéziratokból közrebocsátja Szokoly Vik­tor, kiadja Ráth Mór. 164 lap. Ara­­ frt 40 kr.) III. Noha Flushingban — Long-Islandban — a tiszte*­.­íreméltó Mitschel-család körében a becsüle­tesség e nagy hőse a béke napjait élte: még is igen szomorú látvány a férfit, ki hadseregeknek parancsolt, egy ország tiszteletét vívta ki, tábornokokat nevezett ki­­- vén napjaira abban a foglalkozásban találni, hogy kis gyermekeknek tanítsa a „quae maribus“-t és „der die dlaszt.“ Mindamellett ő jól érzi magát. Négy órai leckéjén túl szabadon dingészkedik, a gyerme­­mekek ragaszkodnak hozzá, a család szívélyes, 300 tallér évi fizetése van, a­mi nem lenne rész, ha nem tartaná első kötelességének kifizetni azon 600 tallér adósságot, melyet elégése után csinált. A jó lelkű csa­lád tiszteli szerencsétlenségét és múltját, s oly előzé­keny jó akarattal viseltetnek iránta, hogy feledi a mondást: „kit az istenek gyűlölnek, tanítóvá teszik.“ Augusztusban (1855) a köztársaság északi részét utazza be. Röviden (mert ő mindig röviden ir, nem a szavak, ha nem a tettek és mély érzések embere lé­vén,) leírja a mit lát, s Amerika haladásánál édes honára gondol.Örül jól termett dinnyéinek, s még job­ban az arany tollnak, melylyel növendékei új év alkalmával lepték meg. Azzal ir haza leveleket. Nincs más baja, csak hogy arcán kütegeket kapott. De erre is talál vigaszt „E szerencsétlenség menyi­vel gonoszabb lett volna hét év előtt.“ (a forradalom alatt.) Batthyányiné ismét megemlékezik róla, s nem csupán levelet küld számára. Neki most elég jó álla­pota van, s mily szép vonás tőle, hogy csak most, midőn magának nincs szüksége rá, érinti meg némi keserűséggel, hogy az otthoniak nem kívánják a kül­földön bolyongókat segíteni, mint a­hogy a lengyele­ket segítik. S akkor teszi e megjegyzést is,midőn egy sereg más ily bolyongóról beszél. Jóltevő grófnőjének azt írja : nem anyira a ben foglaltakért örül levelének, mint inkább azért, hogy irt neki, s megemlékezett róla. Ő maga meg van, „kissé töredezett egésséggel, de ép lélekkel, bár gyön­gülő szellemmel, bár csapkodja őt a sors , de meg nem töri. A házban, hol lakik, kilenc hó alatt csak egy percig sem érezteték vele alárendeltségét, s azért a yankee-gyermekekből derék fiúkat nevelni nem esik terhére.“ Ludvignak tréfásan ír nevelősködéséről. A po­litikát nem szereti, Angliát különösen nem; a kor­mányok szerinte mind absolutistikusok intra et extra ilium; ő csak a szegény népeket szereti. Magyaror­szág jövőjében bízik, e nélkül nem volna derült ke­délye. „A magyar — úgy mond — még táblabirósá­­gán túl is sokra képes, ha akarja.“ Két levélben a Niagarát írja le. Látszik ezekből, mily fogé­kony volt a természet szépségei iránt. Istent csodálta bennök. Azonban 1856­­végével némi bús­komolyság vegyül ötletei közé. Érezni kezdi „öreg fickóságát é­s a hideg telet alig bírja kiállani. főUnokahúga és bátyja ez időben hazatérésre akarták bírni. Erre az öreg eleintén komoly önvéde­lemmel, később, midőn húga közben is járt, nehezte­léssel felelt. Igen férfiasak és mélyen jellemzők e sorai: „Örvendettem, hogy­­az akkori amnestia folytán)­anyi menekültnek nyitva áll az út haza felé. Helyes és szép az, ha az ember az alattvalók szivét jótétemé­nyekkel nyeri meg. Ezen nyugtalan időkben tán biz­tosabb is a sziveket megnyerni, mint a puszta erőben bízni. Mindezt elismerem, dicsérem, dicsértem is. De mind­ennek nincs reám vonatkozása, mert én meg­haltam, (in effigie halálra ítéltetvén,) s mig az élet­ — 906 —

Next