Fővárosi Lapok, 1866. november (3. évfolyam, 250-274. szám)

1866-11-21 / 266. szám

A DELEJEZŐ. (Schwarz Mária svéd beszélye.) (Folytatás.) II. Az udvari tanácsosnak pazaron bútorozott s va­­kitó fénynyel kivilágított termében találjuk együtt s egyik szeptemberi este a családot. Viola oly gyönge volt, hogy önerejéből ülni sem volt képes. Halaványan s majdnem a haldoklóhoz ha­sonló arccal egy pamlagon feküdt, mely körül székek voltak elhelyezve. Anna a pamlag mellett egy zsá­molykán foglalt helyet s testvérének kezére hulló fekete fürjeivel játszott. Az udvari tanácsos, a most már hatvankét éves öreg­ember, őszbe csavarodott fő­vel, de jól megtartott külsővel, dacára a haladó idő­nek, büszkeségéből és uralkodási vágyából, mely őt mindig bélyegző, mitsem­ hagyott el,­­ a teremben föl s alá sétált. Gyengeségeinek egyike az volt, hogy maga körül mindig embereket óhajtott látni. Semmi különös mu­latságot nem szerzett neki a séta, é­s ép oly keveset szeretett otthon lenni nejével, s ezért volt, hogy csaknem minden este vendégek, vagy legalább is játszó társak voltak hozzá meghiva; másrészt pe­dig nejét is szerette idegenektől körülvéve látni, mert a női társaság neki is különös örömet szerzett. Azért kellett Violának, bármily nehéz beteg volt is, minden délután a terembe vitetni magát, s az estét vendé­gektől körülvéve tölteni, kik gyötrelmére voltak és bágyadtságát még inkább fokozták. — Kedves Violám, ma este alkalmad nyílik megújitltatni az ismeretséget egyik gyermekkori ba­rátoddal, — mondá az udvari tanácsos, midőn ne­je előtt megállók. — Valóban, és ki lehet az? — kérdé Viola, ki köhögési rohamtól elfojtva, alig beszélhetett. — Találd ki, az egy fiatal ember, ki több év óta tartózkodott külföldön. — Ah , Lindburg Gyula! — szólott Viola, és az örömteljes megelégedés kifejezése terjedt el halavány száraz arcán. — Úgy van. — Ma találkoztam vele. Tegnap a német gőzösök egyikével érkezett meg, s szándéka ma este nálunk látogatást tenni. Az ifjú orvosnak le­endő látogatása fölött örömömet fejeztem ki, de ar­ról mit sem szólottam, hogy te távolléte alatt olyanyi­­ra beteg lettél, és most is az vagy. De a patvarba, mi­féle szinü ruha ez, mely rajtad van ? Miért nem vet­tél magadra élénkebb szinü ruhát ? ebben oly ijesz­­tőleg csúnya vagy! De hogy is lehetsz oly ítélő te­hetség nélküli, és nem tudod, hogy ha az ember ha­lavány és világos szürke selyem ruhába öltözködik, úgy néz ki, mint az, kit a sírba tesznek. És ha azután még ez öltözethez egy kevés vörös szint vá­lasztottál volna, mely arcodnak szint kölcsönözne, de fehér és szürke! Ez épületes tanácsadás alatt Viola oly erősen köhögött, hogy a kendő, melyet ajkaihoz tartott, vér­foltokkal lett festve. — Kedves Renner, — szólott Anna, — nem hal­lod, Viola mint köhög, és mégis oly szívtelen vagy, ruhákról s efélékről beszélni! E szavaknál Anna testvérének egy pohár vizet nyújtott át. — Jobb lenne, ha Violának csöppeket adnál, a­helyett, hogy engemet korholsz. Hol vannak a csöp­­pek? hogy végre egyszer ezt a zenélést elállítsuk, — téve hozzá indulatosan. — Az orvos mondá, hogy ne adjunk többé or­vosságot, mert . . . Anna testvérének izzadt homlokát letörte, mi­közben néhány könycsepp hullott arcára. — Alkalmasint, mert a köhögést lecsillapítja ? — Nem, mert gyöngeségét fokozza. Az udvari tanácsos vállat vont s mondá: — A köhögés talán nem gyöngíti ? Mindenesetre Viola nem akar ily hangversenyt hallatni, ha ven­dégeink megérkeztek. — Adj a csöppekből, — sugá Viola nagy meg­­erőtetéssel Annának, ki hallgatag, de mély, fájdalmas tekintettel nézett testvérére s teljesitő kívánságát. Kis időre ezután Viola — környezve tiz, tizen­két baráttól s barátnétól, a mint azok magukat ne­vezék, — csöndesen látszott feküdni, de erős pír lepé el azelőtt oly halavány arcát, és szemei sajátságosan fénylettek. Körülötte beszélgettek, tréfáltak és Viola a mákony mámorától fölhevülve, szintén élénk részt vett a társalgásban. A fiatal nő éle és eredeti ötletek által tűnt ki, s ezért társalgásában mindenki élveze­tet talált, s ki sem gondolt arra, hogy e lénynél, kinél a test majdnem egészen elúszott, s csakis még a lé­lek élt, a megerőtető beszéd a halált csak sietteti. Mindenki az élveknek engedte át magát, s ez úgy nevezett barátok s barátnék közül egyik sem gon­dolt arra, miszerint annak létét, kit ők maguk is a társalgás lelkének tekintenek, mihamarább az élet céljához — a fölgyógyúláshoz — vezessék. A beszéd tárgya Reichenbachnak fölfedezésére, a befejezésre volt irányozva. Viola olvasta Reichen­bach művét s eszméit fejtegeté, miközben azokról igen ék­es és találó módon megjegyzéseket is tett. Runge ülnök, Reichenbachnak buzgó tisztelője, mi­dőn Violának megjegyzéseire nagy élénkséggel el­lent mondott volna, — az inas jelentés — Lindburg és Vinsconti orvos urak. Az orvosok belépténél a beszéd megszakadt. Az utóbbi a fővárosnak egyik legkedveltebb gyógyásza s az udvari tanácsosnak házi orvosa, — az első azon­ban a legtöbb előtt ismeretlen volt, mivel orvosi pályá­jának bevégezte után külföldre utazott, s ott négy évet töltött. Mindketten a házi asszonyhoz léptek és kö­szöntek. — Én valakit bemutatok, kinek látása nagysád­­nak örömet fog szerezni, —szólott Vinsconti, s Lind­­burgra mutatott. — Egy ismerős, kit nagyságod már nehány év óta nem látott. — Ah, azon igen örvendek, hogy Gyula végre ismét láttatja magát, — s gyermekkori játszótársá­nak kezét nyújtá. — Isten hozott ismét Svédországba s a régi barátokhoz. — Köszönöm ! köszönöm kedves Violám, —­s Violának kiaszott kicsiny kezét megszok­ta, és őt fáj­­dalmi érzésből eredő meglepetéssel nézte. (Folyt. köv.) Akadémiai tárcák. — Nov. 12. —­­Fehér fecskék. — Az első bajnok. —­ A második bajnok. — A harmadik bajnok. ■— S a küzdelmek után a piros lámpáknál.) (UL.) Az első hópelyhek ! A tél fecskéi, melyek­­ a természet nyugalmát, a társasélet thea-eszélyeit, a karácsony aranyos dióit, majd meg a farsang zaját jelentik, szállinkóztak szerte­szélylyel, míg itt benn a vitatkozások csatazaja folyt. A felolvasó­asztalról ha­ragosan szórták a nyilakat jobbra-balra, s a nagy iratcsomók szigorú ítéleteket tartalmaztak elevenek és holtak fölött. A sort Hunfalvy János kezdte meg, ki mint rendes tag székfoglalóját tartván, szemle alá véve összes közlekedési eszközeinket. Elősorolta ösz­­szes vízi- és vasútainkat, kiemelvén mindenütt, a mi véleménye szerint jó, és a­mi nem jó. Részletesen szólt folyam­vidékeinkről, szintoly erélyes, mint in­dokolt szavakkal panaszolta föl, hogy a Duna szabá­lyozását mindeddig elhanyagolták, majd pedig célba vette gőzmozdonyainkat s erős igazságokat szórt a vasútak embereinek szeme közé. Felolvasása egész emlékirat, mely nagy figyelmet fog kelteni. Utána Mátyás Flórián szólt, ki múlt szá­zadokat, s azon férfiakat, kik a múlt századokkal foglalkoznak, idéz bírói széke elé. Előadásában bi­zonyos lelkesedés van, mi száraz tárgya iránt is éb­ren tartja a figyelmet, s bizonyítja, hogy ügye mily élénken foglalkoztatja őt. Mint egyik múltkori elő­adása alkalmával, úgy most is, a híres névtelen jegyző korának kinyomozásával foglalkozik, de ezt megelőzőleg magvas humorral szól némely divatos történetíró munkálkodásairól. Vannak nálunk egyé­nek, — úgy­mond, a­kik azt hiszik, hogy a­mit Katona 40 év alatt végzett, azt ők négy év alatt vé­gezhetik el. Irtóznak a komoly tanulmányoktól, s ír­nak történetet — nők és gyermekek számára. A vád átalánosan volt kimondva, s hogy kikre vonatkozik, azt fölösleges volna kutatni. De midőn Mátyás Flórián ezután hálátlanságról panaszkodott, melylyel a szigorú történeti ítészet találkozik, sok részben igaztalan volt — az akadémia iránt. Az aka­démiának természetesen kötelessége, hogy az ily mű­ködést különös pártolásában részesítse, s a­mint az akadémiai kiadványok nagy halmaza mutatja, e kö­telességet teljesíti is. Felolvasásának tulajdonképeni tárgyára áttérve, bebizonyítja, hogy azon vélemény, miszerint az Ano­nymus I. Béla után nem élhetett, alaptalan. A névte­len jegyzőnek nemcsak I. Béla, de Kálmán után is kellett élnie. Könyvében ugyanis e kitétel fordul elő : „Péter gozdja“, mi egy horvátországi hegységet jelent. Ez pedig, mint Kézay bizonyítja, nálunk nevét onnan nyerte, hogy e hegység mellett verte meg Kálmán király 1096-ban az ellene föllázadt Péter horvát ve­zért, mely csatában a lázadó is életét veszté. S miu­tán a névtelen ez elnevezést használja, kétségkivüli, hogy neki amaz esemény után kellett írnia, mely az elnevezésre okot szolgáltatott. De a dolog azért mégsem oly tiszta, mint az el­ső pillanatban látszik. Akadtak ugyanis történetírók, kik Kézay állítását a hegység elnevezéséről egysze­rűn mesének tartják, s e nézetben van Szabó Ká­roly is, ki a névtelen magyar fordításában a kérdé­ses helyet „petrova gora“ „köves hegységnek“ nevezi. Mátyás Flórián ezek ellenében érveinek egész csatasorát állítja fel. Idézi Dandolot, a­ki Kézay mel­lett tanúskodik, s fölemlíti, hogy Szalay László is el­fogadta ezt. Szabót egyéb történeti hűtlenségekről is vádolja, s okoskodásait azzal fejezi be, hogy bizonyos ugyan, mikép a névtelen 1096 előtt nem írhatta mun­káját, de ebből természetesen nem következik az, hogy I. Béla alatt nem élhetett. Úgy látszik, hogy ennek bebizonyítását későbbi alkalomra­ tartá fenn, midőn — mint bejelentő — amaz országos és társa­dalmi állapotokról fog szólni, melyek a névtelen könyvében előtüntetve vannak. Ezek után — mint ifjú levente — Schwarz Gyula szállt ki a küzdhomokra, s az elemi ok­tatás statisztikájáról olvasott. Ezek nagyon szomorú dolgok voltak. Átalában tudjuk, hogy a tanköteles gyermekeknek körülbelöl csak két harmadrésze jár iskolába, s hogy a katholi­­kusoknál az elemi tanítók évi fizetése közép­számí­tással 40, a protestánsoknál 60 frjra tehető, de kiter­jedő részletes adatoknak, melyek alapján e bajt gyö­keresen lehetne gyógyítani, nem vagyunk birtokában, mert nem történnek e tárgyban Statistikai munká­latok., Értekező a közoktatási viszonyokat különös ta­­nulmányává tette,s az e­lemű adatok gyűjtésére rova­­tos táblát is készített. Mily sok itt a tennivaló! Az elemi tanítók a legtöbb helyen mind szellemi, mind anyagi tekintet­ben valóságos páriák. A­kik a tanképezdei folyamot végezik, azok száma nagyon kicsi, s a túlnyomó na­gyobb szám képességéről semmi bizonyos adatunk sincs. Egyes esetekből nagyon furcsa következtésés vonható, így a felolvasó tud egy községet, hol cseh származású, a magyar nyelvet nagyon roszul beszélő obsitos katona tanítja a reményteljes magyar ifjúsá­got. Egy más községben pedig — s e községet meg is nevezi — még furcsább egyén terjeszti a civilisa­­tiót. E községben a tanítónak nagyon szép, 1200 ft fizetése van, de miután már öreg, a tanítást vejére bízza. Veje pedig ezelőtt a község kanásza volt, ki­be a tanító úr leánya történetesen bele szeretett, neje lett, s a házi istenek a kanász-ostor helyett a prae­­ceptori botot adták a legény kezébe. S mily silány állapotban van a legtöbb elemi iskola! Értekező közelébb számos felső-magyarorszá­gi iskolát látogatott meg, s a­miket látott, azokon épen nem épülhetett. Roskatag, tisztátalan szobákba helyezik el a pitykés dolm­ányú növendékeket, s a legegyszerűbb egésségi tekintetre sincs semmi fi­gyelem. Végül a tanítók fizetésének kiszabásában rend­kívüli szűkmarkúság tapasztalható. A­mit készpénz­ben kapnak, az említésre is alig érdemes csekélység, a számukra kihasít­ott föld művelésében pedig semmi köszönet nincs. E földet ugyanis a legtöbb helyen a község művelteti, s hogy miként történik ez, erről értekező néhány példát sorol elő. Akárhány helyen megesik, hogy a földbe úgy immel ámmal bevetik a magot, hogy később a marhával etessék meg, s a sze­gény tanítónak a szegény fizetésért rendszerint nem­csak tanulni, hanem énekelnie és­­ harangoznia is kell. Bárcsak a községek, a melyek ily zsugoriak, mind úgy megjárnák, a­hogy megjárta Somberény. E községbe ugyanis oly fiatal ember került, ki elvé­gezte a tanító­képezdét. A községi elöljárók beiktat­ják tanítói hivatalába, de mindjárt tudtára adják, hogy azon esetben, ha egész fizetését meg akarja tartani, a tanítás mellett harangoznia is kell. A fiatal­ember csakhamar átlátta, hogy kikkel van dolga, s átlátta azt is, hogy a hínárból csak csel által szaba­­dulhat ki. S a csel sikerült. Azt felelte, hogy nagyon szívesen húzza a harang kötelét, de e­z csak kottá­ból tud harangozni. Az elöljárók csóválták fejüket, s — 1090 —

Next