Fővárosi Lapok, 1866. november (3. évfolyam, 250-274. szám)
1866-11-21 / 266. szám
A DELEJEZŐ. (Schwarz Mária svéd beszélye.) (Folytatás.) II. Az udvari tanácsosnak pazaron bútorozott s vakitó fénynyel kivilágított termében találjuk együtt s egyik szeptemberi este a családot. Viola oly gyönge volt, hogy önerejéből ülni sem volt képes. Halaványan s majdnem a haldoklóhoz hasonló arccal egy pamlagon feküdt, mely körül székek voltak elhelyezve. Anna a pamlag mellett egy zsámolykán foglalt helyet s testvérének kezére hulló fekete fürjeivel játszott. Az udvari tanácsos, a most már hatvankét éves öregember, őszbe csavarodott fővel, de jól megtartott külsővel, dacára a haladó időnek, büszkeségéből és uralkodási vágyából, mely őt mindig bélyegző, mitsem hagyott el, a teremben föl s alá sétált. Gyengeségeinek egyike az volt, hogy maga körül mindig embereket óhajtott látni. Semmi különös mulatságot nem szerzett neki a séta, és ép oly keveset szeretett otthon lenni nejével, s ezért volt, hogy csaknem minden este vendégek, vagy legalább is játszó társak voltak hozzá meghiva; másrészt pedig nejét is szerette idegenektől körülvéve látni, mert a női társaság neki is különös örömet szerzett. Azért kellett Violának, bármily nehéz beteg volt is, minden délután a terembe vitetni magát, s az estét vendégektől körülvéve tölteni, kik gyötrelmére voltak és bágyadtságát még inkább fokozták. — Kedves Violám, ma este alkalmad nyílik megújitltatni az ismeretséget egyik gyermekkori barátoddal, — mondá az udvari tanácsos, midőn neje előtt megállók. — Valóban, és ki lehet az? — kérdé Viola, ki köhögési rohamtól elfojtva, alig beszélhetett. — Találd ki, az egy fiatal ember, ki több év óta tartózkodott külföldön. — Ah , Lindburg Gyula! — szólott Viola, és az örömteljes megelégedés kifejezése terjedt el halavány száraz arcán. — Úgy van. — Ma találkoztam vele. Tegnap a német gőzösök egyikével érkezett meg, s szándéka ma este nálunk látogatást tenni. Az ifjú orvosnak leendő látogatása fölött örömömet fejeztem ki, de arról mit sem szólottam, hogy te távolléte alatt olyanyira beteg lettél, és most is az vagy. De a patvarba, miféle szinü ruha ez, mely rajtad van ? Miért nem vettél magadra élénkebb szinü ruhát ? ebben oly ijesztőleg csúnya vagy! De hogy is lehetsz oly ítélő tehetség nélküli, és nem tudod, hogy ha az ember halavány és világos szürke selyem ruhába öltözködik, úgy néz ki, mint az, kit a sírba tesznek. És ha azután még ez öltözethez egy kevés vörös szint választottál volna, mely arcodnak szint kölcsönözne, de fehér és szürke! Ez épületes tanácsadás alatt Viola oly erősen köhögött, hogy a kendő, melyet ajkaihoz tartott, vérfoltokkal lett festve. — Kedves Renner, — szólott Anna, — nem hallod, Viola mint köhög, és mégis oly szívtelen vagy, ruhákról s efélékről beszélni! E szavaknál Anna testvérének egy pohár vizet nyújtott át. — Jobb lenne, ha Violának csöppeket adnál, ahelyett, hogy engemet korholsz. Hol vannak a csöppek? hogy végre egyszer ezt a zenélést elállítsuk, — téve hozzá indulatosan. — Az orvos mondá, hogy ne adjunk többé orvosságot, mert . . . Anna testvérének izzadt homlokát letörte, miközben néhány könycsepp hullott arcára. — Alkalmasint, mert a köhögést lecsillapítja ? — Nem, mert gyöngeségét fokozza. Az udvari tanácsos vállat vont s mondá: — A köhögés talán nem gyöngíti ? Mindenesetre Viola nem akar ily hangversenyt hallatni, ha vendégeink megérkeztek. — Adj a csöppekből, — sugá Viola nagy megerőtetéssel Annának, ki hallgatag, de mély, fájdalmas tekintettel nézett testvérére s teljesitő kívánságát. Kis időre ezután Viola — környezve tiz, tizenkét baráttól s barátnétól, a mint azok magukat nevezék, — csöndesen látszott feküdni, de erős pír lepé el azelőtt oly halavány arcát, és szemei sajátságosan fénylettek. Körülötte beszélgettek, tréfáltak és Viola a mákony mámorától fölhevülve, szintén élénk részt vett a társalgásban. A fiatal nő éle és eredeti ötletek által tűnt ki, s ezért társalgásában mindenki élvezetet talált, s ki sem gondolt arra, hogy e lénynél, kinél a test majdnem egészen elúszott, s csakis még a lélek élt, a megerőtető beszéd a halált csak sietteti. Mindenki az élveknek engedte át magát, s ez úgy nevezett barátok s barátnék közül egyik sem gondolt arra, miszerint annak létét, kit ők maguk is a társalgás lelkének tekintenek, mihamarább az élet céljához — a fölgyógyúláshoz — vezessék. A beszéd tárgya Reichenbachnak fölfedezésére, a befejezésre volt irányozva. Viola olvasta Reichenbach művét s eszméit fejtegeté, miközben azokról igen ékes és találó módon megjegyzéseket is tett. Runge ülnök, Reichenbachnak buzgó tisztelője, midőn Violának megjegyzéseire nagy élénkséggel ellent mondott volna, — az inas jelentés — Lindburg és Vinsconti orvos urak. Az orvosok belépténél a beszéd megszakadt. Az utóbbi a fővárosnak egyik legkedveltebb gyógyásza s az udvari tanácsosnak házi orvosa, — az első azonban a legtöbb előtt ismeretlen volt, mivel orvosi pályájának bevégezte után külföldre utazott, s ott négy évet töltött. Mindketten a házi asszonyhoz léptek és köszöntek. — Én valakit bemutatok, kinek látása nagysádnak örömet fog szerezni, —szólott Vinsconti, s Lindburgra mutatott. — Egy ismerős, kit nagyságod már nehány év óta nem látott. — Ah, azon igen örvendek, hogy Gyula végre ismét láttatja magát, — s gyermekkori játszótársának kezét nyújtá. — Isten hozott ismét Svédországba s a régi barátokhoz. — Köszönöm ! köszönöm kedves Violám, —s Violának kiaszott kicsiny kezét megszokta, és őt fájdalmi érzésből eredő meglepetéssel nézte. (Folyt. köv.) Akadémiai tárcák. — Nov. 12. —Fehér fecskék. — Az első bajnok. — A második bajnok. — A harmadik bajnok. ■— S a küzdelmek után a piros lámpáknál.) (UL.) Az első hópelyhek ! A tél fecskéi, melyek a természet nyugalmát, a társasélet thea-eszélyeit, a karácsony aranyos dióit, majd meg a farsang zaját jelentik, szállinkóztak szerteszélylyel, míg itt benn a vitatkozások csatazaja folyt. A felolvasóasztalról haragosan szórták a nyilakat jobbra-balra, s a nagy iratcsomók szigorú ítéleteket tartalmaztak elevenek és holtak fölött. A sort Hunfalvy János kezdte meg, ki mint rendes tag székfoglalóját tartván, szemle alá véve összes közlekedési eszközeinket. Elősorolta öszszes vízi- és vasútainkat, kiemelvén mindenütt, a mi véleménye szerint jó, és ami nem jó. Részletesen szólt folyamvidékeinkről, szintoly erélyes, mint indokolt szavakkal panaszolta föl, hogy a Duna szabályozását mindeddig elhanyagolták, majd pedig célba vette gőzmozdonyainkat s erős igazságokat szórt a vasútak embereinek szeme közé. Felolvasása egész emlékirat, mely nagy figyelmet fog kelteni. Utána Mátyás Flórián szólt, ki múlt századokat, s azon férfiakat, kik a múlt századokkal foglalkoznak, idéz bírói széke elé. Előadásában bizonyos lelkesedés van, mi száraz tárgya iránt is ébren tartja a figyelmet, s bizonyítja, hogy ügye mily élénken foglalkoztatja őt. Mint egyik múltkori előadása alkalmával, úgy most is, a híres névtelen jegyző korának kinyomozásával foglalkozik, de ezt megelőzőleg magvas humorral szól némely divatos történetíró munkálkodásairól. Vannak nálunk egyének, — úgymond, akik azt hiszik, hogy amit Katona 40 év alatt végzett, azt ők négy év alatt végezhetik el. Irtóznak a komoly tanulmányoktól, s írnak történetet — nők és gyermekek számára. A vád átalánosan volt kimondva, s hogy kikre vonatkozik, azt fölösleges volna kutatni. De midőn Mátyás Flórián ezután hálátlanságról panaszkodott, melylyel a szigorú történeti ítészet találkozik, sok részben igaztalan volt — az akadémia iránt. Az akadémiának természetesen kötelessége, hogy az ily működést különös pártolásában részesítse, s amint az akadémiai kiadványok nagy halmaza mutatja, e kötelességet teljesíti is. Felolvasásának tulajdonképeni tárgyára áttérve, bebizonyítja, hogy azon vélemény, miszerint az Anonymus I. Béla után nem élhetett, alaptalan. A névtelen jegyzőnek nemcsak I. Béla, de Kálmán után is kellett élnie. Könyvében ugyanis e kitétel fordul elő : „Péter gozdja“, mi egy horvátországi hegységet jelent. Ez pedig, mint Kézay bizonyítja, nálunk nevét onnan nyerte, hogy e hegység mellett verte meg Kálmán király 1096-ban az ellene föllázadt Péter horvát vezért, mely csatában a lázadó is életét veszté. S miután a névtelen ez elnevezést használja, kétségkivüli, hogy neki amaz esemény után kellett írnia, mely az elnevezésre okot szolgáltatott. De a dolog azért mégsem oly tiszta, mint az első pillanatban látszik. Akadtak ugyanis történetírók, kik Kézay állítását a hegység elnevezéséről egyszerűn mesének tartják, s e nézetben van Szabó Károly is, ki a névtelen magyar fordításában a kérdéses helyet „petrova gora“ „köves hegységnek“ nevezi. Mátyás Flórián ezek ellenében érveinek egész csatasorát állítja fel. Idézi Dandolot, aki Kézay mellett tanúskodik, s fölemlíti, hogy Szalay László is elfogadta ezt. Szabót egyéb történeti hűtlenségekről is vádolja, s okoskodásait azzal fejezi be, hogy bizonyos ugyan, mikép a névtelen 1096 előtt nem írhatta munkáját, de ebből természetesen nem következik az, hogy I. Béla alatt nem élhetett. Úgy látszik, hogy ennek bebizonyítását későbbi alkalomra tartá fenn, midőn — mint bejelentő — amaz országos és társadalmi állapotokról fog szólni, melyek a névtelen könyvében előtüntetve vannak. Ezek után — mint ifjú levente — Schwarz Gyula szállt ki a küzdhomokra, s az elemi oktatás statisztikájáról olvasott. Ezek nagyon szomorú dolgok voltak. Átalában tudjuk, hogy a tanköteles gyermekeknek körülbelöl csak két harmadrésze jár iskolába, s hogy a katholikusoknál az elemi tanítók évi fizetése középszámítással 40, a protestánsoknál 60 frjra tehető, de kiterjedő részletes adatoknak, melyek alapján e bajt gyökeresen lehetne gyógyítani, nem vagyunk birtokában, mert nem történnek e tárgyban Statistikai munkálatok., Értekező a közoktatási viszonyokat különös tanulmányává tette,s az elemű adatok gyűjtésére rovatos táblát is készített. Mily sok itt a tennivaló! Az elemi tanítók a legtöbb helyen mind szellemi, mind anyagi tekintetben valóságos páriák. Akik a tanképezdei folyamot végezik, azok száma nagyon kicsi, s a túlnyomó nagyobb szám képességéről semmi bizonyos adatunk sincs. Egyes esetekből nagyon furcsa következtésés vonható, így a felolvasó tud egy községet, hol cseh származású, a magyar nyelvet nagyon roszul beszélő obsitos katona tanítja a reményteljes magyar ifjúságot. Egy más községben pedig — s e községet meg is nevezi — még furcsább egyén terjeszti a civilisatiót. E községben a tanítónak nagyon szép, 1200 ft fizetése van, de miután már öreg, a tanítást vejére bízza. Veje pedig ezelőtt a község kanásza volt, kibe a tanító úr leánya történetesen bele szeretett, neje lett, s a házi istenek a kanász-ostor helyett a praeceptori botot adták a legény kezébe. S mily silány állapotban van a legtöbb elemi iskola! Értekező közelébb számos felső-magyarországi iskolát látogatott meg, s amiket látott, azokon épen nem épülhetett. Roskatag, tisztátalan szobákba helyezik el a pitykés dolmányú növendékeket, s a legegyszerűbb egésségi tekintetre sincs semmi figyelem. Végül a tanítók fizetésének kiszabásában rendkívüli szűkmarkúság tapasztalható. Amit készpénzben kapnak, az említésre is alig érdemes csekélység, a számukra kihasított föld művelésében pedig semmi köszönet nincs. E földet ugyanis a legtöbb helyen a község művelteti, s hogy miként történik ez, erről értekező néhány példát sorol elő. Akárhány helyen megesik, hogy a földbe úgy immel ámmal bevetik a magot, hogy később a marhával etessék meg, s a szegény tanítónak a szegény fizetésért rendszerint nemcsak tanulni, hanem énekelnie és harangoznia is kell. Bárcsak a községek, a melyek ily zsugoriak, mind úgy megjárnák, ahogy megjárta Somberény. E községbe ugyanis oly fiatal ember került, ki elvégezte a tanítóképezdét. A községi elöljárók beiktatják tanítói hivatalába, de mindjárt tudtára adják, hogy azon esetben, ha egész fizetését meg akarja tartani, a tanítás mellett harangoznia is kell. A fiatalember csakhamar átlátta, hogy kikkel van dolga, s átlátta azt is, hogy a hínárból csak csel által szabadulhat ki. S a csel sikerült. Azt felelte, hogy nagyon szívesen húzza a harang kötelét, de ez csak kottából tud harangozni. Az elöljárók csóválták fejüket, s — 1090 —