Fővárosi Lapok, 1866. november (3. évfolyam, 250-274. szám)

1866-11-25 / 270. szám

— Hogy folyt le az éjszaka? — kérdi Gyula Violát. — Sokkal könnyebben,mint máskor , habár álom nélkül, — felelt Viola, és kezét feléje nyújtá. Gyula Violával kezet szorított. — Tudja-e Gyula, hogy már úgy vágytam ön­nel beszélhetni, — kezdi néhány percnyi szünet után Viola. — Egy kérdést akarok önhöz intézni. — Tehát halljuk kedves Violám ! én ígéretet teszek, hogy minden kérdésére válaszolok, s azt, a­mit most kérdezni akar, — úgy hiszem, — hogy el is tudnám találni. — Oh nem ! — Ön azt nem tudja — viszonza Viola mosolyogva. — Ez sajátságos természetű, és hogy magamat jobban kifejezzem, oly különös kérdés, hogy félek, miszerint ön kinevet. — Nos, mi az ? Viola száraz, kicsiny kezét Gyula kezére téve, s nagy fekete szemeivel vizsgáló tekintetet vetett reá, mialatt csaknem súgva ezeket mondá: — Mily különös balhit az nálam, hogy önnek ittlétekor könnyebben vélem tenni magamat. Ha a nehéz köhögési roham alatt tekintetével találkozom, úgy érzem, mintha szenvedéseim és a lélekzet vé­tele is könnyebbülne. Képzelődése ez,hogy így véle­kedem, vagy mi más? — Én e kérdésre el voltam készülve Viola, — felelt Gyula megszokott komolyságával. — Nem bal­hit, sem képzelődés az, —hanem való, —­ mert az, mi szenvedéseit legyőzi, az a befejezés. — Ah! kiáltott fel Viola, s fejét vánkosára visz­­szeveté. Anna elhalaványult, és nagy szemeit a csodál­kozás, félelem és érdek kifejezésével szegezé Gyu­lára. — El voltam határozva, hogy ma este önnek a delejezésről és a gyógykezelés módjáról beszéljek, melyet kegyednél is alkalmazni óhajtanék. — Gyula­­ én félek a delejezéstől, — mondá halkan Viola. Ezután Annához fordult és szólott: — Hagyj el, én Gyulával magánosan akarok be­szélni. Anna teljesité testvére kérését. Midőn Gyula és Viola magukra maradtak , Viola fektétöl föl­ült, Gyulának mindkét kezét megfogá, s kérdé: — Ha én önnek nővére, vagy neje lennék, ön, mint orvos, akkor is a delejezést ajánlaná, vagy meg­engedné, hogy más valaki legyen a delejező? ■ t­ ...............................ni...—— — Igen, istenemre! ha arról meg lennék győ­ződve, hogy azon delejezö épen oly becsületes, mi­nőnek én magamat ismerem, és hogyha annak a de­lejezésről oly alapos ismeretei lennének, mint nekem vannak. — De nekem a delejezésről már anyit beszél­tek, s én erről oly csodálandó dolgokat is olvas­tam .... — Hogy ön fél tőle Viola, — egészíté ki Gyula mosolyogva a mondatot. Azon esetre, ha mindaz, mi a delejezésről mondatott vagy íratott, igaz lenne, ak­kor elég oka lehetne félni! Ön például azt hiszi, hogy a delejezett a delejezőnek anyira hatalmába esik, hogy az végre kénytelen szivét is átengedni, — nem­de úgy van ? — Igen ! így mondták ezt nekem. — Csekélységek. Kegyed nem szerelmes azon orvosba, ki a mákonyt nyújtja, és mégis* mákonyi vesz be , hogy az szenvedéseit csillapítsa, s ke­gyednek némileg nyugtot adjon. — Tekintse a dele­jezést mákonynak, de azon különbséggel, hogy a va­lódi mákony halálát sietteti, ellenben a delejezés éle­tét meghosszítja. Delejező erőm csakis anyira terjed, hogy a delejezettet elkábitom, vagy pedig tökéletes álomba helyezem, mely alatt a test és lélek tevékeny­sége megszűnik. E korlátolt nyugalom alatt a termé­szet sokkal nagyobb mértékben fog a visszapótoló erő kifejtésére működni, és a megtámadt szerveze­tekre gyógyítólag hatni; ez által idézi elő a befeje­zés a fölgyógyulást oly betegeknél, mint kegyed. — De azon idő alatt, mig álomba vagyok mé­­lyedve, delejező ereje fölöttem és akaratom fölött ha­tártalan.­ Nagy, de semmiesetre sem határtalan. Én ön­nel — kivánatom szerint — mindent műveltethetek addig, míg akaratom önnek valamely uralgó érzésé­vel összeütközésbe nem jö; mert látja Viola, hogy önnek ez alvó állapotot néhány szóval érthetővé te­gyem, föl kell hoznom, hogy az ember delejezett ál­lapotában csakis lelki létének igazi valóságát tünteti elő, de semmiesetre sem kölcsönöz a delejezőtől va­lami korlátolt benyomást. Ha ön a valóságban jó, e jósága befejezett álmában még nagyobb mérvben fogna előtérbe lépni, de hasztalanul kívánnám azt, hogy ön ez álmában valami kegyetlenséget kövessen el. Állapota fölötti vezényletem csak anyira terjed, míg az jellemének főhajlamával öszhangzásban van. Tökéletesen alaptalan az, hogy a delejezett a deleje­val­­­ki soha tavaszutótól őszelőig fővárosi életet nem rajzolt, az nem ismeri a nyár meddő, eseménytelen óráit,annak halvány fogalma sincs ama martyr kínok­ról, melyeket hajdanra a kereszténység első követői szenvedtek. Azért újból , isten hozott tél, te mam­ája a tár­caíróknak ! Mintha csak várva várt vendégem, első székfog­laló hetével becsületére akart volna válni tartalomdús hírnevének, e napokban szintén egymás nyakába csimpészkedtek az apróbb és nagyobb események. Egy szellemdús férfi azt mondá egykor, hogy a nagy események előre vetik árnyékukat ; s hogy a farsang „nagy esemény“, azt fiatal olvasónőimmel szemközt nem merném tagadni, ha akár mindjárt osztrák fináncminiszterré tennének is értté. Ez a he­tekig tartó dinom-dánom ünnepe még csak a jövő év ölében rejlik, és íme, már itt az árnyéka! Egy rémes hír futja be a várost, lőport szór a családok szent tűzhelyére, a férj és nő közti boldog viszonyba elveti az egyenetlenség első csiráját, az irigyelt házi urak irigyelt leányai hervadt virágként csüggesztik le fe­jüket,az eladó leányokkal megáldott mama nem tudja, kezeit törje-e, vagy kulcsolt ujjakkal szidja a világot, — mert nem csekélyebb dologról van szó, mint­hogy a Krisztus után már engedik és enyedik év óta minden farsangban rendesen megtartott „polgári bál“ az idén elmarad ! Elmarad az a bál, melynek fé­nyéhez a többiek úgy viszonyítanak, mint a pislogó mécslámpa a nappal vetekedő magnézium világítás­hoz ; az a bálok bálja, melyen a polgári közép­osz­tály egy egész trópikus erdővel, ezer gázlánggal, pa­zar diszítményekkel, gazdag hajú, villogó szemű, pi­ros ajkú s fehér gömbölyű vállú hölgyekkel, gyé­mánttal és lakkcipővel, koszorúkkal és zsemlyeszinü kertyükkel bizonyítja be a nagyurak előtt szalonké­pességét. És miért riad e zaj, miért tolong a nép? Miért ássák önnön hírneves vigalmuk sírját? Mert­­ sze­gény az eklézsia. Azt mondják, hogy e bál megtartá­zóbe szerelmes lenne, s ha az volna is, úgy föl­tenni lehet, hogy ez minden delejezés nélkül is azzá lett volna; — és hiába áldozná föl a delejezö min­den erejét, csupán csak delejezö befolyásával sze­rettetni meg magát. — Köszönöm Gyula e magyarázatot. Most már tökéletesen nyugodt vagyok, s azon gyógykezelés alá vetem magamat, melyet ön szükségesnek tart; mert tudom, hogy soha egy igaztalan szó sem leb­­bent el ajkairól; de ha én, a menyire engemet illet, nyugodt is vagyok, úgy ez Annát illetőleg nincsen így. Te Annára hatalmas befolyást gyakorolsz. — Tudom. — És ez oly érzelmet kölcsönözhetne, mely ... — Szerelembe menne át, akarod mondani? — Igen! Hoszabb ideig ült Gyula szótlanul, kezét hom­lokára téve, mi­alatt fájdalmas mosoly lebbent el aj­kain és aztán mondá: — Félek, hogy Anna nemes és tiszta jellemé­vel, elbájoló ártatlanságával és megigéző jelenségével fölöttem fog befolyást gyakorolni, de ennek nem sza­bad megtörténni. Annának azon vonzalmát, melylyel irányomban viseltetik, soha sem fogom arra használ­ni, hogy szivét megnyerjem ; ő engem ne szeressen, és én se öt. — Miért? — susogá Viola. — Mert, mert... s hirtelen fölkelt és azt mondá: — most már csakugyan delejes álomba kell esned, s azután férjeddel kell beszélnem. Gyula — Annát behivandó — kiment, s midőn Annával visszatért, mondá barátságos, de majdnem hideg mosoly kíséretében: — Viola beegyezett, hogy én gyógyitsam.— Órá­­­­jára nézett s hozzá tévé . Most nyolc óra, meglátjuk, fog-e holnap reggel ez óráig alhatni. — És a köhögés? — kérdé Anna. — Azt elbúcsúztatjuk,—felelt mosolylyal Gyula, s kezét Violának homlokára tévé, és szemeit erélyes , mégis ragyogó kifejezéssel Violára szögezte. Öt percig siri csend uralgott, erre Viola egy ne­­­­héz sóhajt hallatott. Gyula kezét visszahúzó.Viola alig ' észrevehető lélekzettel, mint halott feküdt. Gyula An­nához fordúlt s mondá : —• Az udvari tanácsoshoz megyek be. (Folyt. köv.) ] — 1106 — STM III I »II I III III ~ I M— B ill I I­...... I TIT I I - III Vasárnapi levelek. XLI. (Bécs, nov. 23.) Ha nem tudnám, hogy egy keleti közmondás szerint „az egész világ egy falu“, s hogy főleg eme, Európának nevezett legkisebb világrész fölött majd egy időben nehezül meg az elemek viharos já­rása, szíves magyar olvasóimmal ezennel hivatalosan tudatnám, hogy Bécsbe is beköszöntött a tél. E ven­dégről nem azért tennék vagy teszek említést, mert most nagy poétice el fogom orátoroskodni, mily gyö­nyörű virágokat fest a zord művész mesteri keze ab­lakainkra, mikép jegesednek hócsillagokká a felhő könyiű­, minő pompás, átlátszó kristály-lándzsákká tömörödnek a vizsugarak, mily zúgó dallamokat fü­tyül a szélvész, s a többi. — Nem! Ez távolról sem szándékom. Pöngessék e húrt azok, kik azt vélik, hogy a nap föl sem ébred, ha sugaraiból hymnuszt nem szőnek ; hogy a hold se nem telik, se nem fogy , ha mélának, halványnak, „szerelmesek őré­nek“ nem zengik a kegyelmét ; hogy májusban még ibolyák sem fakadnak, ha szerénységök rovására nem dalolnak virágmeséket, melyekben a költői „ro­mánc-zománc“ rímnek okvetlenül ott kell lenni. Egészen más célból szólok a hófürtó, köhécselő öregről. Kiaszott, remegő kezét megragadva, amúgy magyarosan megszorítom azt jobbommal, és szívélyes­­isten hozottjai fogadom. A­mi a katonásdit játszó fiúnak az élesre gyalult fakard, az arának a menyeg­ző, az öblös pipájú táblabirónak a kedves zamatú magyar dohány, a sportsman-nak a lóverseny , a tár­caírónak az a tél. A ki 30 foknyi melegben soha nem ült íróasztala előtt, ki soha nem rágta kétségbeeset­ten tolla hegyét, ki soha nem szögezé kereső szemeit a lefolyt hét napra, melyek mindegyikének homloká­ról egy nagy semmi bámészkodott feléje, ki soha nem kísérte meg azt a hóbortos eljárást, mikép lehet a toll acélával a járdakövekből tárcatüzet nyerni, szó­sa csak fitogtatás lenne oly valamivel, a­mi tulajdon­kép nincs , és a kormányférfiakat azon meggyőződés­re vezetné, hogy a bécsi polgároknak a rosz idők miatt való panasza nem nyugszik valódi alapon. Mintegy előzményül múlt héten először maradt el az a lakoma is, melyet a polgárság előkelői hosszú év­tizedek óta alsó Ausztria védszentjének napján , L­i­­s­p­ó­t ünnepkor szoktak tartani. E szegénységi bizonyítványt különben bélyeg nélkül is érvényesnek kell mondanunk. Tán nem em­líthetnénk meggyőzőbb tanúságot a következőnél: a szent István-tér és Graben-utca, az­az Bécs legláto- t gatottabb és legkeresettebb két helye közt még csak fél évvel ezelőtt egy keskeny utcácska vonult el,mely­­­­ben életveszély nélkül csak az járhatott, ki a balan­­s ck­ozás mesterségében Blondintól vett tanórákat. El­­­len határozva, hogy az ép tagok iránt való tekintet­­­­ből az utca épületeit megveszik, lerombolják és an­nak szélesbítése után a kiegyenlítés kedvéért egy új házrendet építtetnek. A rombolás megtörtént, öt új­­ háztelek állt rendelkezésre. Kettő már be is épült, de midőn e napokban a másik hármat árverés alá aka­rók bocsátani, ime , a gazdag Bécsben, melyben azt hinné az ember, hogy a milliomosok oly nagy szám­mal vannak, mint a purdék a cigány kunyhóban, s egyetlen egy vevő sem találkozott, ki a város legdí­­szebb, legnépesb s legjövedelmesb helyére házat akar­na építeni. Arany borjú, arany borjú, bizony a te csontjaid is papírrá váltak ! A pénz kérdése foglalkoztatja min­dig és mindenütt a világot; a múlt héten meg mint­egy ráadásul még a világot jelentő színpadokat is. Az udvari színházban pénteken került először színre ifjabb Dumas vígjátéka : „A pénzkérdés.“ Sikere még középszerű sem volt. Későn jött, későn mutatták be a bécsieknek. Midőn Párisban (és Pes­­­­ten is) tíz évvel ezelőtt adták, roppant hatással volt a közönségre. Akkor kezdé Dumas az úgy nevezett életképeket a színpadon meghonosítani, és a néző közönségnek az életből, a mostani romlott magva

Next