Fővárosi Lapok 1868. január (1-25. szám)
1868-01-22 / 17. szám
Kiadó-hivatal: Pest, barátok tere 7. sz. 17-dik sz. Szerda, január 22. Ötödik évfolyam 1868. Félévre...................8 frt Negyedévre .... 4 frt. Megjelen az ünnep utáni napokat kivéve mindennap , koronkint képekkel. Előfizetési dg.FŐVÁROSI LAPOK IRODALMI NAPIKÖZLÖNY. Szerkesztői iroda: Lipót utca 34. sz. 1-ső em. Hirdetési díj: Negyed hasábos petit sor ....... 5 kr. Bélyegdíj minden igtatáskor .... 30 kr. Teljes számú példányokkal folyvást szolgálhat a kiadóhivatal. Photograph album: IV. Nina. Ő is itt van, többi közt még 0 is kér egy kis helyet . Temető felé visz útja, Csak megy, csak megy s integet . . . Milyen játszi, milyen könnyű, Milyen örök víg vala ! S menyi vér és menyi könyv, Omlott értté, általa! Oh mily nehéz sebeket vert, S óh mint begyógyitgatá ! Hányat boldogitott kénye, S hányat tett a föld alá! . . . • Egyszer aztán lakomára Mindnyájunkat meghívott, S hogy beléptünk: ott várt díszben Elterülve a halott . . . V. Júlia. Nem Rómeóé, hanem az enyém ; De ez is meghalt, mint amaz, szegény. — Nem bálban és nem egyszer láttam őt: A szikra lassan, óh de nagyra nőtt . . . A ház erkélyén sem találkozunk : De kölcsönös, bár titkos volt a láng . . . És mint a gyémánt, mely nappal beissza, A napfényt százszorozva adja vissza: Nagy lelke fényét ép úgy szürcsölöm, Hogy mécsem légyen gyászom éjjelén ! És most e mécses temetői fáklya — Borulj rá, född be, óh feledség fátyla! . . VI. Fanni: Anyi sok nő közt még egyre leltem, A kit soha meg nem érdemeltem. A ki soha meg nem keserített, S meg nem törte bennem a jó hitet. Ki hűséget, de soha sem ígért, S a ki mégis szívet adott szívért. A ki bennem csak is a jót látta, S fátylat vetett mindig a hibákra. Kit, ha néha megsértettem volna , Jobbját nyújtá, hozzám lehajolva. Ki, ha ajkam tele van panaszszal. Bár egy csókkal mindig megvigasztal. Kinek párja, de sohasem támad : Áldja meg az isten jó — anyámat! Szász Béla. A KACAGÓ ASSZONY. — Novella. — Irta: Varnai Károly. (Folytatás.) Nehéz, fájdalmas némaság vett erőt rajtuk. Azonban egy pillanat múlva az ifjú feléje közelgett, és bánatos hangon mondá: — Báróné, ha megijesztem önt, bocsánatot kérek, s azonnal eltávozom. Malvin nem felelt és nem mozdult, még csak szemeit sem emelte föl. Egészen el volt pirulva, s az ifjú érzé, hogy semmi sem ingerlőbb, mint egy ily elpirult szépség. — A báróné már tán nem is tudja, ki vagyok ! — mondá gyöngéd szemrehányással az ifjú. — Hogyne — viszonzá Malvin; — emlékezem, hogy menyegzőm napján találkozunk. Emlékezem, hogy látogatást ígért, és hogy nem tarta meg szavát. — Nem volt erőm, báróné, félénk valók. — Mitől félhetett ön ? Egykor, midőn legkedvesebb óráimat szülei kertjében töltöm , sokszor gondoltam rá, hogy ha visszatér, ön kedves ismerősöm leend. Rósz ismerős lett, aki elfutott előlem. — Báróné, hallgasson meg . . . utószor találkozunk talán az életben, azért lesz erőm és bátorságom mindent elmondani. Meg akar-e hallgatni ? — Látogasson meg és mondjon el mindent, amit óhajt. Örömest meghallgatom. Lemegyünk a tóhoz, mely az én kis Balatonom. Jöjjön el holnap, férjem is szívesen látja. — Nem, báróné, nincs erőm, hogy kastélyukba menjek. Az a hely félelmes előttem. Itt szeretnék önnek beszélni, e fák és e virágok közt. Ezek bátorítni fognak az őszinteségre, a mogorva falak visszaijesztenének. Hallgasson meg. Malvin leült a pázsitra, letette szalmakalapját, mely alól gazdagon bomlottak ki aranyos szőke fürtjei ; szemeit lesüté, s ujjaival csipke-keszkenőjét tépte. — Beszéljen ön nekem valami!/ szülőföldéről, — kérte Malvin, — azon földről, hová egész lelkemmel vágyom; beszéljen a Balatonról. — Ott minden oly vidám. A nap fénye széles levelű fákra süt, nem ily komor fényükre. Tavaszszal a szőlőhegyek fái mind fehérek a virágoktól. A halászok dal közt indulnak el a Balatonon. A parton állva, a szem kéteget lát: egyik alattunk kéklik a nagy vizen, másik fölöttünk a felhőkön túl. S a holdfény sehol sem oly szép, mint e nagy vizen: minden habjának jut egy fényes sugár, s tüköréről egy csillag sem hiányzik. A nádasok mellett lobogó tüzet gyújtnak a pásztorok; körül veszik, mesélgetnek; elmondják a Bakony sötét titkait, a tündér-lá- I nyok történetét, kik a vízfenéken márványvárosban laknak, mely sok ezer év előtt sülyedt el; babonás öregemberek még emlékeznek rá, hogy mikor a víz nagyot apadt, a csolnakok nem egyszer akadtak meg az elsülyedt tornyok keresztjében ; a tündérlányok csak néha jönnek föl onnan csillagos éjszakákon, s mint a szellők, oly panaszosan zokognak; siratják ezt a szép világot, melyet örökre elvesztettek. Ez az ő meséjök. De néha valóban hallatszik is egy-egy bús nyögés, és látszik valami futó fény a víz távolában. Azután minden csöndes, a habok lágyan zengenek. Ez az álmodozó Balaton. De néha a víz elzöldül, hánykódni kezd, összetöri a csolnakokat, beleköt a szélvészbe, és mérgében hullámostorral csapkodja a partokat. Minden hab zúg, morog, sivalkodik. Ez a haragvó Balaton. — Mily nagyszerű lehet! mondá a báróné, az ifjú szavaiba mélyedve. — Boldog vidék, melyre a napvilág és egy nagy költő szelleme ragyog. A partokon egymást érik a szép hegyek, regékben gazdag romokkal. Ön ismeri neveiket. Egyik Badacsony, másik Szigliget, a harmadik Csobáncz , távolabb Tátika és Rezi. — E neveket alig ismerem, viszonzó Malvin félénken. — Mily kár, hogy nem olvasá regéiket. Azok oly szépek, egyszerűek és meghatók. Az előbb ép „Csobáncot“ olvasom; olvassuk el egyszer együtt. — Örömest fogom hallgatni, kezdje el — kérte Malvin. — Előbb azonban hallgasson meg, báróné. A szép hegyek közt járva, sokszor egy édes vágyam támadt, s elgondolom, mily jó volna egyszer még találkozni önnel, árnyas fák alatt, egy szép völgy közepén, ahol elmondhatnék mindent. Az isten jó, és beteljesítő vágyamat. Találkoztam önnel, anélkül, hogy azt reméltem volna. Az első pillanat boldogsága oly nagy volt, hogy mámorosnak gondolom magam a virágok illatától, s az egészet álomképnek véltem. Most már tudom, hogy való, édes való. Malvin mosolyogva nyújta kezét. — Beszéljen. — Mielőtt találkoztunk volna, anyám megtanított önt szeretni; mindig írta, hogy ön szép, mint a tavasz, és jó, mint egy angyal. Sokat álmodoztam ön felől; látni és szeretni vágytam. Hazajövök, s azt hittem, hogy testvért találok, s istenem! eszményképemet veszitem el önben. Szolid arcára és szép szemeibe nézve, érzem, hogy önök összekelése az én halálitéletem. Elfojtam keservemet, de nem maradhatok tovább e helyen. Futottam, mint egy meglőtt szarvas, nyíllal szívében. Mindenütt önt láttam , a szellő zúgásában szavait haltam, az erdők utamn nyomait kerestem. Elfeledtem mindent, csak önt nem tudtam elfelejteni soha. Égető varázs vett rajtam hatalmat. Érzem, hogy közeledni kell önhöz, látni a hegyeket, melyek közt ön mulat, szivni a levegőt, mely önt környezi, örülni, ha ön boldog, és szenvedni, ha ön szerencsétlen. — Rosszul tette, hogy visszajött,— mondá Malvin szomorún. — Miért ? legalább láttam és beszélhettem önnel. Elmondom mind azt, minek nehéz titka összetörte volna szívemet, s megkérdezhetem, hogy emlékezett-e rám ? Malvin remegni kezdett, s látszott, hogy nehéz tusát vív, de őszintesége diadalt nyert, s könyezve rebegő : — Sokat emlékeztem én is önre. — Enyit óhajtok csupán, többet nem is remélhetek. Isten áldja meg önt, báróné. Jóságával megkönnyítő szenvedéseimet, meg az egész életet. Többé nem találkozunk talán soha, de ön meg fog emlékezni rólam, ki csak azóta él, mióta az ön szavait hallá s mosolyát és könyeit látta. Malvin fölemelkedett és kezét búcsúra nyújtá. — Azt hiszem — mondá fájdalommal, — mindkettőnknek jobb, ha ezután csak gondolatainkban találkozunk. — Még egyet .. . engedje meg ön, hogy a halom tetejéig elkísérjem, esdé az ifjú. Megindultak és mosolyogva beszéltek. Malvin gyönyörrel hallgató, elhallgatta volna napokig; arcaik ártatlanok, s szavaik oly gyermetegek voltak. A halomra érve, Malvin megállt. — Mily feledékenynyé tett ön; eszembe sem jutott, a miért jövök ; tegnap egy kedves kis keresztemet veszitem el itten; anyám ajándéka volt; azt jöttem keresni. — Egy kis gyémántos kereszt? kérdő az ifjú. Mily jó a sors; legalább megengedi, hogy önnek egy kis örömet szerezzek! E kereszt nálam van, tegnap leltem ama fűben, ahol az imént ülünk. Holnap el fogom önnek hozni ugyane helyre, ugyanez órában. Malvin megörült. — El fogok jönni értte ! Kezet fogtak, s azután Malvin elsietett oly könynyűden, mintha semmi se nyomná szívét. E pillanatban örült és szenvedi, reméli és kétségbeesett. Viszszafordító fejét, s nézte a távozó ifjút, akit még csak egyszer fog látni. A bokrok ingó ágai közt egy haragos arc tűnt el, mintha mondta volna: „holnap én is itt leszek, ugyane helyen, ugyanez órában!“ (Folyt. köv.)