Fővárosi Lapok 1868. január (1-25. szám)

1868-01-22 / 17. szám

Kiadó-hivatal: Pest, barátok­ tere 7. sz. 17-dik sz. Szerda, január 22. Ötödik évfolyam 1868. Félévre...................8 frt Negyedévre .... 4 frt. Megjelen az ünnep utáni napokat kivéve minden­nap , koronkint képekkel. Előfizetési dg.FŐVÁROSI LAPOK IRODALMI NAPIKÖZLÖNY. Szerkesztői iroda: Lipót utca 34. sz. 1-ső em. Hirdetési díj: Negyed hasábos petit sor ....... 5 kr. Bélyegdíj minden ig­­tatáskor .... 30 kr. Teljes számú példányokkal folyvást szol­gálhat a kiadó­hivatal. Photograph album: IV. Nina. Ő is itt van, többi közt még 0 is kér egy kis helyet . Temető felé visz útja, Csak megy, csak megy s integet . . . Milyen játszi, milyen könnyű, Milyen örök­ víg vala ! S menyi vér és menyi könyv, Omlott értté, általa! Oh mily nehéz sebeket vert, S óh mint begyógyitgatá ! Hányat boldogitott kénye, S hányat tett a föld alá! . . . •­­ Egyszer aztán lakomára Mindnyájunkat meghívott, S hogy beléptünk: ott várt díszben Elterülve a­­ halott . . . V. Júlia. Nem Rómeóé, hanem az enyém ; De ez is meghalt, mint amaz, szegény. — Nem bálban és nem egyszer láttam őt: A szikra lassan, óh de nagyra nőtt . . . A ház erkélyén sem találkozunk : De kölcsönös, bár titkos volt a láng . . . És mint a gyémánt, mely nappal beissza, A napfényt százszorozva adja vissza: Nagy lelke fényét ép úgy szürcsölöm, Hogy mécsem légyen gyászom éjjelén ! És most e mécses temetői fáklya — Borulj rá, född be, óh feledség fátyla! . . VI. Fanni: Anyi sok nő közt még egyre leltem, A kit soha meg nem érdemeltem. A ki soha meg nem keserített, S meg nem törte bennem a jó hitet. Ki hűséget, de soha sem ígért, S a ki mégis szívet adott szívért. A ki bennem csak is a jót látta, S fátylat vetett mindig a hibákra. Kit, ha néha megsértettem volna , Jobbját nyújtá, hozzám lehajolva. Ki, ha ajkam tele van panaszszal. Bár egy csókkal mindig megvigasztal. Kinek párja, de sohasem támad : Áldja meg az isten jó — anyámat! Szász Béla. A KACAGÓ ASSZONY. — Novella. — Irta: Var­nai Károly. (Folytatás.) Nehéz, fájdalmas némaság vett erőt rajtuk. Azonban egy pillanat múlva az ifjú feléje közelgett, és bánatos hangon mondá: — Báróné, ha megijesztem önt, bocsánatot ké­rek, s azonnal eltávozom. Malvin nem felelt és nem mozdult, még csak szemeit sem emelte föl. Egészen el volt pirulva, s az ifjú érzé, hogy semmi sem ingerlőbb, mint egy ily elpirult szépség. — A báróné már tán nem is tudja, ki vagyok ! — mondá gyöngéd szemrehányással az ifjú. — Hogyne — viszonzá Malvin; — emlékezem, hogy menyegzőm napján találkozunk. Emlékezem, hogy látogatást ígért, és hogy nem tarta meg szavát. — Nem volt erőm, báróné, félénk valók. — Mitől félhetett ön ? Egykor, midőn legked­vesebb óráimat szülei kertjében töltöm , sokszor gondoltam rá, hogy ha visszatér, ön kedves ismerősöm leend. Rósz ismerős lett, a­ki elfutott előlem. — Báróné, hallgasson meg . . . utószor talál­kozunk talán az életben, azért lesz erőm és bátor­ságom mindent elmondani. Meg akar-e hallgatni ? — Látogasson meg és mondjon el mindent, a­mit óhajt. Örömest meghallgatom. Lemegyünk a tó­hoz, mely az én kis Balatonom. Jöjjön el holnap, férjem is szívesen látja. — Nem, báróné, nincs erőm, hogy kastélyukba menjek. Az a hely félelmes előttem. Itt szeretnék önnek beszélni, e fák és e virágok közt. Ezek bá­­torítni fognak az őszinteségre, a mogorva falak visszaijesztenének. Hallgasson meg. Malvin leült a pázsitra, letette szalma­kalapját, mely alól gazdagon bomlottak ki aranyos szőke fürt­jei ; szemeit lesüté, s ujjaival csipke-keszkenőjét tépte. — Beszéljen ön nekem valami!/ szülőföldéről, — kérte Malvin, — azon földről, hová egész lelkem­­mel vágyom; beszéljen a Balatonról. — Ott minden oly vidám. A nap fénye széles levelű fákra süt, nem ily komor fényükre. Tavasz­­szal a szőlőhegyek fái mind fehérek a virágoktól. A halászok dal közt indulnak el a Balatonon. A par­­­­ton állva, a szem két­eget lát: egyik alattunk kék­lik a nagy vizen, másik fölöttünk a felhőkön túl. S a holdfény sehol sem oly szép, mint e nagy vizen: minden habjának jut egy fényes sugár, s tüköréről egy csillag sem hiányzik. A nádasok mellett lobogó­­ tüzet gyújtnak a pásztorok; körül veszik, mesélget­­­­nek; elmondják a Bakony sötét titkait, a tündér-lá- I nyok történetét, kik a vízfenéken márványváros­­ban laknak, mely sok ezer év előtt sülyedt el; ba­bonás öreg­emberek még emlékeznek rá, hogy mi­kor a víz nagyot apadt, a csolnakok nem egyszer akadtak meg az elsülyedt tornyok keresztjében ; a tündérlányok csak néha jönnek föl onnan csillagos éjszakákon, s mint a szellők, oly panaszosan zokog­­­nak; siratják ezt a szép világot, melyet örökre el­vesztettek. Ez az ő meséjök. De néha valóban hal­latszik is egy-egy bús nyögés, és látszik valami futó fény a víz távolában. Azután minden csöndes, a habok lágyan zengenek. Ez az álmodozó Balaton. De néha a víz elzöldül, hánykódni kezd, összetö­ri a csolnakokat, beleköt a szélvészbe, és mérgében hullámostorral csapkodja a partokat. Minden hab zúg, morog, sivalkodik. Ez a haragvó Balaton. — Mily nagyszerű lehet! mondá a báróné, az ifjú szavaiba mélyedve. — Boldog vidék, melyre a napvilág és egy nagy költő szelleme ragyog. A partokon egymást érik a szép hegyek, regékben gazdag romokkal. Ön ismeri neveiket. Egyik Badacsony, másik Szigliget, a har­madik Csobáncz , távolabb Tátika és Rezi. — E neveket alig ismerem, viszonzó Malvin félénken. — Mily kár, hogy nem olvasá regéiket. Azok oly szépek, egyszerűek és meghatók. Az előbb ép „Csobáncot“ olvasom; olvassuk el egyszer együtt. — Örömest fogom hallgatni, kezdje el — kérte Malvin. — Előbb azonban hallgasson meg, báróné. A szép hegyek közt járva, sokszor egy édes vágyam támadt, s elgondolom, mily jó volna egyszer még találkozni önnel, árnyas fák alatt, egy szép völgy közepén, a­hol elmondhatnék mindent. Az isten jó, és beteljesítő vágyamat. Találkoztam önnel, a­nél­kül, hogy azt reméltem volna. Az első pillanat boldogsága oly nagy volt, hogy mámorosnak gondo­lom magam a virágok illatától, s az egészet álom­képnek véltem. Most már tudom, hogy való, édes való. Malvin mosolyogva nyújta kezét. — Beszéljen. — Mielőtt találkoztunk volna, anyám megtaní­tott önt szeretni; mindig írta, hogy ön szép, mint a tavasz, és jó, mint egy angyal. Sokat álmodoztam ön felől; látni és szeretni vágytam. Haza­jövök, s azt hittem, hogy testvért találok, s istenem! esz­ményképemet veszitem el önben. Szolid arcára és szép szemeibe nézve, érzem, hogy önök összekelése az én halálitéletem. Elfojtam keservemet, de nem maradhatok tovább e helyen. Futottam, mint egy meglőtt szarvas, nyíllal szívében. Mindenütt önt lát­tam , a szellő zúgásában szavait haltam, az erdők utamn nyomait kerestem. Elfeledtem mindent, csak önt nem tudtam elfelejteni soha. Égető varázs vett rajtam hatalmat. Érzem, hogy közeledni kell önhöz, látni a hegyeket, melyek közt ön mulat, szivni a le­vegőt, mely önt környezi, örülni, ha ön boldog, és szenvedni, ha ön szerencsétlen. — Rosszul tette, hogy visszajött,— mondá Mal­vin szomorún. — Miért ? legalább láttam és beszélhettem önnel. Elmondom mind azt, minek nehéz titka összetörte volna szívemet, s megkérdezhetem, hogy emlékezett-e rám ? Malvin remegni kezdett, s látszott, hogy nehéz tusát vív, de őszintesége diadalt nyert, s könyezve rebegő : — Sokat emlékeztem én is önre. — Enyit óhajtok csupán, többet nem is remél­­hetek. Isten áldja meg önt, báróné. Jóságával meg­könnyítő szenvedéseimet, meg az egész életet. Többé nem találkozunk talán soha, de ön meg fog emlé­kezni rólam, ki csak azóta él, mióta az ön szavait hallá s mosolyát és könyeit látta. Malvin fölemelkedett és kezét búcsúra nyújtá. — Azt hiszem — mondá fájdalommal, — mind­kettőnknek jobb, ha ezután csak gondolatainkban találkozunk. — Még egyet .. . engedje meg ön, hogy a ha­lom tetejéig elkísérjem, esdé az ifjú. Megindultak és mosolyogva beszéltek. Malvin gyönyörrel hallgató, elhallgatta volna napokig; ar­caik ártatlanok, s szavaik oly gyermetegek voltak. A halomra érve, Malvin megállt. — Mily feledékenynyé tett ön; eszembe sem jutott, a miért jövök ; tegnap egy kedves kis keresz­temet veszitem el itten; anyám ajándéka volt; azt jöttem keresni. — Egy kis gyémántos kereszt? kérdő az ifjú. Mily jó a sors; legalább megengedi, hogy önnek egy kis örömet szerezzek! E kereszt nálam van, tegnap leltem ama fűben, a­hol az imént ülünk. Holnap el fogom önnek hozni ugyane helyre, ugyanez órában. Malvin megörült. — El fogok jönni értte ! Kezet fogtak, s azután Malvin elsietett oly köny­­nyűden, mintha semmi se nyomná szívét. E pillanat­ban örült és szenvedi, reméli és kétségbeesett. Visz­­szafordító fejét, s nézte a távozó ifjút, a­kit még csak egyszer fog látni. A bokrok ingó ágai közt egy haragos arc tűnt el, mintha mondta volna: „holnap én is itt leszek, ugyane helyen, ugyanez órában!“ (Folyt. köv.)

Next