Fővárosi Lapok 1868. február (26-50. szám)

1868-02-14 / 37. szám

— Dél!­ah! mindent értek. Engem várnak Párisban. De semmi, én indulni fogok, ha szinte tiz ló — — Megálljon. Azon orosz urak ez órában el­­hagyják Párist, ön pedig egy óra alatt nem ér vissza. S elfeledte becsület­szavát, hogy foglyom ? — Igaz, — mondá Gaston, kit meglepett Del­phine hidegvérüsége. — De már miután visszatartott, engedje meg, hogy mindent elmondjak, mi szívemet nyomja, mindent, mit tudok, a­mit szenvedtem, mert szerettem kegyedet, nagyon forrón szerettem, míg most gyűlölöm. — Beszéljen Gaston, beszéljen, hallgatom. — Nincs miért említsem gyöngéd szerelmemet, jól tudja azt, férjhez menetele által szivemet zúzta szét. Elmentem messzire, hogy elrejtsem néma fáj­dalmamat, s midőn már feledve valók, ismét talál­­kozunk Párisban. Kegyed gazdag, szerencsés, s min­den körben keresett, mig én szegény, szomorú, el­hagyatott lény voltam; egy tisztes derék férfiú gaz­dag házasságot ajánlott: vallja meg őszintén, nem ke­gyed volt-e az, ki széttörd ? — Igen Gaston, én voltam az. — Nem szerettem Plegneul kisasszonyt, s örü­lök az elmaradt házasságon; de becstelenül rágal­mazott. Igen Delphine, becsületem szennyezd be. Ez volt az első vérző seb, de nem akarta, hogy ez legyen az utósó. Később megunva tétlen éltemet, kineveztetésemet sürgettem az Antillákra; midőn az indulás órája ütött, akkor tudtam meg, hogy közben­járása megakadályozta azt, mit atyám becsült ne­véért nyertem el. És ez mind igaz, úgy­ e Delphine ? — Igaz. — Szerettem még eddig, de ez az új csapás megszünteti azt. Mindig kerültem e perctől fogva kegyedet. Azután nem tudom, mit tettem. Ezek lá­zas napok voltak. Végre a Bastille-ban ébredtem föl. Saját keze dobott oda, midőn párbajt akarok vívni. Három hónapig fogva voltam. Mind­ezt ki tette ? — Én. — Egy ismeretlen kéz kiemelt fogságomból, a koldusbot várt rám az ajtónál; az örvény besodorta kis vagyonomat, még atyám házát is , melyet ön vett meg! — Igaz Gaston. — Mivé lettem már most ? Csak kardom ma­radt. Egy barátom alkalmat nyújtott, hogy kardom­mal fentarthattam volna éltemet; rangot ajánltak, de kegyed nem akará áldozatját elszalasztani, és min­den célt, melyhez jutni törekvék, szeszélye miatt vesztettem el. — Igen, én akartam azt. — Mindent bevallott! De ily állhatatos gyű­­löletre okának kellett lennie! Midőn ez éjszaka hang­­­ját hallam, megrezzentem. Vissza­tükröződött még­­egyszer az a szerelem, melynek halvány emléke még szivemhez égett. Mit vétettem, asszonyom, hogy enyh­e sujtolt, üldözött. — Mivel szerettem önt Gaston. A lovag keze, mely a marquisnéjét tartotta, leha­nyatlott. Delphine kényes szemekkel, halványan, el­pirulva állott Boisroger előtt, s keble izgatottan hul­lámzott. — A marquisné szeret engem ? — kérdé gúnyos mosolylyal. — Szeretem! Engedje meg, hogy én is mindent elbeszéljek, azután ítéljen meg. Mint gyermek, férj­hez mentem, a­nélkül, hogy tudtam volna, mi a sze­relem. Ha tudom, mi az, akkor éltemet az önéhez fűzöm; bár szegényül, de legalább egymásnak él­tünk volna. Fájdalom, csak mint özvegy értettem meg azt a szerelmet, és ekkor önt kezdem szeretni. Sokat szenvedtem haragja és hideg viselete miatt. Összetörtem házasságát, mely minket örökre eltávo­lított volna egymástól. Rágalmaztam becsületét, mit bántam én azt akkor, csakhogy célomat érjem.­­§§ '* — És szeretett engem ? — mondá Gaston össze­kulcsolt kezekkel. — Később Martiniquere akart elutazni. Újra el­vesztettem volna, ki biztosított arról, hogy ki fogja kerülni a sárgalázt, az angolok golyóját vagy a szélvészt? Rá­kényszerítem a minisztert, hogy másnak adja azt az állomást, s ön itt maradt. Ekkor kezdődött Melise kisasszonynyal kötött viszonya ; megint sokat szenvedtem, de egy reménység fenn­tartott­a s mily nagy volt rémülésem, midőn Precor­­bin tudósított a párbajról. Nem volt mit tennem, mint bezáratás által mentenem meg a bizonyos haláltól. Menyi ideig volt ja Bastilleban ? — Három hónapig. — És meddig tartott a Merise kisasszonynyal vi­szonya ? — Három hónapig. — Ön nem értette meg, hogy én boszút álltam! Mialatt a színésznőnek időt engedtem megvigaszta­lódni , azalatt hitelezői önt mindenétől megfoszták. És mindent megvettem. Elnézhettem-e, hogy az a ház, melyben atyja meghalt, melyben ön született, idegen kézre jusson ? — Delphine! — kiálta föl Gaston örömit­­tasan. — Mint ismeretlen akartam önnek mindent visszaadni, s midőn a találkozó helyet is kitűztem már a tegnapi bálban, akkor tudtam meg, hogy Oroszországba utazik. Meg kellett mentenem, s ime magammal hoztam el. Az indulási idő eltelt, s ön itt van nálam. Vallja meg most már, nem szerettem-e önt mindig, forrón és igazán. . .. ? — Édes jó Delphine! — kiálta föl Gaston térdre esve. Egy berobogott hintó zaja zavarta meg őket a vallomás édes perceiben. A fölnyílt ajtón Lise ugrott be a szobába. — Ah, asszonyom! — mondá nevetve, — mily veszélynek teszi ki magát az ember, ha hűségesen akar szolgálni. Minő férfi az a Precorbin! Önt rémi­­tőleg szerette asszonyom. Bolond volt. Larsacné asszony mosolygott. — Nem tudom, minő szent védelmezett meg — mondá a szobaleány, — de sokszor kétségbe estem, mikép hárítsam el csókjait. Midőn gondoltam, hogy már ezalatt eltávoztak, megálltunk s én levetem álar­comat. Mily színpadi jelenet következett most! A grófot eszmélete elhagyta, csak későre szedheté össze gondolatát; ekkor az asztalhoz ment, és irt: „Mit tesz ön gróf úr!“ kérdem tőle. „Nézze csak — mondá a mousquetaire — ezredesemnek küldöm kilépési kérelmemet. Boisroger ellopta úrnődet, én elveszem az ő ezredesi állomását. Szent-Pétervárra utazom.“ — Elutazott ? — kérdé élénken Delphine. — Elutazott, pedig nagyon sajnáltam, hogy egy oly ügyes ember oly vad országba megy. Mi­dőn mondom, bolondság azt tennie, azt felelte visz­­sza: „Hát mit akarsz? Larsacné asszonynál a „mal­­plaqueti" nagy csatát elvesztem, s egy orosz herceg­nőnél kell a fényes „Denain“ ütközetet megnyer­nem. Megcsókolt és még most is szalad talán. Lise kiment, hogy felügyeljen az eljegyzési lakomára, mert ily esetben oktalanság két ily bol­dog szerelmes figyelmét egyébbel fárasztani. A Gaston tekintete e közben szüntelen egy szöglet felé volt fordulva, hol az ágy és a fal közt kis ezüst medence volt fölállítva. Fölnyitó, s benne ugyanazon fehér és rózsaszínű bölcső tündökölt, melyre, midőn először látta, oly nagy fájdalmat érzett. Megrezzenve tért vissza Delphine-hez. — Micsoda? kegyed még megtartotta? Delphine elpirulva omlott Gaston karjai közé. — Ez a bölcső mindig reménységem volt. Ford.: Ürmösi M. Az újabb francia klasszikusok, II. Ponsard utósó szomorújátéka : „Galilei“ a cen­­surával való hosszas küzdelem után tavaly jelent meg a theatre francaise deszkáin. A darab sikere nem fe­lelt meg a hosszas várakozásnak. Ponsard a szel­lemi szabadság hősét akarta előtüntetni Galileiben; a tudomány első mártyrját, szemben az egyház hité­­­­vel; azon újabb meggyőződések képviselőjét, me­lyeknek, mint a régi dogmáknak, vannak hőseik és áldozataik. De Ponsard Galileije a szabad tudo­mánynak nem eszményi alakja ; a darab Galilei ta­nainak visszavonásával végződik, mit a költő lánya iránt tanúsított atyai szeretettel indokol. Ez a leány, Antónia szereti az ifjú Taddeo Florentint, de annak szülei félnek oly összeköttetéstől, mely eretnekkel hozná rokonságba családjukat. Galilei a házassági szerződést elvei megmásolása mellett írja alá. Az összeütközés az atya szívében nem nagyszerű, nem megragadó. A szellem és tudomány becsülete áll a mérleg egyik serpenyőjében, míg a másikat csupán a leány gyermekies idilli szeretete tölti be. E két ol­dal egyenlőtlen, s a­mi több, a gyöngébb győz. Nagy önmegtagadás kívántatik ahhoz, hogy Galileit oly családapának képzeljük, ki a föld mozgását csak azért tagadja meg, hogy leánya férjhez mehessen. A közönség különben, lehet, hidegen maradt volna, ha Galilei egy csillagászati igazságot többre becsül leá­nya kivonatánál, így megtapsolták. A dráma, mint olvasmány, erőteljes nyelvezeté­nél és szép festéseinél fogva élvezetes. A közönség kegyében legtöbb helyet Ponsard mellett A­u­g­i­e­r Emil foglal el. Augier még termé­kenyebb, s a nagy közönség előtt élvezetes­, bár a tragédiaíró névre igényei nem lehetnek, s kezét nem nyújta ki Corneille és Racine koszorúi után. Augier nem törekszik a művészet legfelsőbb magas­lata után, s azon a ponton áll, hol mindennapi tár­sadalmi életünk széles prózája hömpölyög. Augier mint klasszikus kezdte el működését, most mint a drámai realismus előharcosa szerepel. A­mi sem az ifjabb Dumas Sándornak, sem Feuillet Octávnak, sem Sardou Viktornak nem sikerült, azt Augier ki­vívta, hogy t. i. a modern erkölcsi vígjátékot megho­nosító a theatre francaise-ben. Augier első vígjáték­i­kát („La cique“) 24 éves korában írta, s e művét művészi tekintetben az utóbbiak közül egy sem múl­ta fölül. Ily hatalmas az ifjúság lelkesedése, s ily döre azon előítélet, hogy az ifjúság művei az éretlen­ség bélyegét hordják magukon! A „La cique“ az ifjúkor apotheosisa s a negédelt korán megöregedés szatírája. A darab blass­i hősét, Cliniast, ki már a méregpoharat is ki akarná üríteni, egy ártatlan lány­ka szerelme téríti meg. A darab alakjában és tartal­mában klasszikus példányokra emlékeztet. Augier későbbi művei átmenő hidat képeznek a modern er­kölcsi vígjátékhoz; a legutóbbiak pedig csaknem kizárólag e téren mozognak. Augier azon darabjai közül, melyek az új klas­­­­szikus genrehez tartoznak, nevezetesebbek: „Hom­me de bien“ (1845), „L’Aventurière“ (1848), „Gab­rielle“ (1849), „Le Joueur de flûte“ (1850), „Phili­­berte“ (1853) és a későbbi időkből „La jeunesse“ (1858). Mindezen darabok raposodiák a családi tűz­hely és polgári erények dicsőítésére. A férj a szerető fölött, a becsületesség a könnyelműség fölött, az erény a tévelygések fölött diadalmaskodik bennök. „La jeunesse“ átirata ugyanazon anyagnak, me­lyet első darabjában tárgyalt — egy blasi­t ifjú meg­térése a természethez és igazsághoz. Fenyitő beszéd a mostani ifjúság számitó szerelme fölött, mely va­gyon nélkül nem remél boldogságot, s megtestesü­lése a schilleri gondolatnak : Raum ist in der kleinsten Hütte Für ein glücklich liebend’ Paar. A darab compositiója igen egyszerű; talán épen azért is nem honosult meg a magyar színpadokon, melyeknek közönsége leginkább a hatásvadászó újabb vígjátékokat kedveli. Augiernek utóló, versekben írt és magasabb stylben tartott darabja a „La jeunesse“ volt. A csá­szárság kezdetével a realisztikus irányra lépett, me­lyen újabb babérjai termettek. Széptani meggyőző­déseiben különben sohasem volt rendíthetlen, s min­den kor ízlésében föltalálta az irányadó fonalat. Iz­­gékony tehetsége sohasem riadt vissza a kísérletek­től, a kínálkozó anyag sohasem kerülte ki figyelmét, a pénz, szabad szerelem és a Tiers-Etat kérdéseit egyenként földolgozó, „La pierre de touche“-ban (1853) a gazdagsá­got, mint az erkölcsök próbakövét rajzolja. A ne­messég és polgárság közti ellentét ismét két darab­jában képez sarkpontot, mely körül az események forognak, „La ceinture dorée“-ban (1855), és „Le gendre de Mr. Poirier“-ban. Az utóbbi egyik legha­tásosabb terméke Augier múzsájának. Szellemdús mellékdarabja ez Moliére „George Dandin“-jának. Az ifjabb Dumas sikerei e­közben népszerűvé tették a demi-monde-drámát, s a „kaméliás“ boros­tyánok gyakran megzavarták Augier nyugalmas éjeit. Részének kellett lenni­e sikerben, s egyszerre két darabbal lépett az új irány zászlaja alá, melyet „Mariage d’Olympe“ című drámájának hőse által menteget: „Mit tehet a nyilvános szemérem elismert tények ellenében ? A színház a demi-monde hölgyei közül miért ne választhatna hősnőket?“ Nézeteit még világosabban körvonalazta a „Les l­onnes pauvres“ előszavában. E darab maga is rend­kívül merész, bár a moralistáknak alig lehetne elle­nük kifogásuk. De a széptan jogosan kérdheti: van-e jogosultsága oly drámának, melynek hősnője­­egy szenvedély nélküli rész nő ? Szerafin, ki hűtlen lesz a férjéhez, s ki barátnőjének férjétől nem csak szeretni 146

Next