Fővárosi Lapok 1868. február (26-50. szám)

1868-02-02 / 27. szám

fát adott a szerencsés véletlenne­k, a mely élte ha­nyatlásán előtűnt. Boisroger bá­ró vitézül, mint ten­gerészhez illik, fogadta a halált, szemei a sik tenge­ren függtek utósó pillanatjában is, hol élte legszebb éveit tölté el. — Ne sírj Gaston, mon­dá zokogó fiának a vég­­hörgésében küzdő atya, négyezer livret fogok jö­vedelemül néked hagyni, kardomat és egy tisztelt, mocsoktalan nevet. Ez t­öbb, mint a­menyi egy fia­tal nemesnek kellene ahoz, hogy a nagyvilág pályá­ján bizton haladhasson. Vedd tehát, mert int a pálya, s a küzdő jutalmát majdan egykor siker koszorúzza. Azután csöndesen befelé fordúlt, s lelkét buzgón az istennek ajálta. Az unokanővér és testvér köl­csönösen tudósiták egymást a gyászesetről, mely őket oly váratlanul lepte meg, s mind­ketten értesültek a veszteségről, mely szivek nyugalmát dúlta föl. A fájdalom els­ő hónapjai, s az örökségi ügyek átvétele után, Delphine szomorúan tekintett környe­zetére, s magát oly elszigeteltnek képzelő puszta nagy kastélyában. Nagynénje halála pár hóval előzte meg a Larsac marquis-ét, s a vigasztalók megjelenései komoly gyászszá változtatók e vidor la­kot. A fiatal özvegy szépségével és százezer livre évi jövedelemmel maradt, minden segély, gyám nél­kül magában. Nem tudta, mikép kezdjen már az életh­ez; kétségbe volt esve. Lise, ki még mindig a régi hű szobalány maradt, kisegíté őt e bizonytalan helyzetből: elhagyni tanácssa a kastélyt, melynek borzalmas csöndjétől és magányától futni kellett; la­kásukat tegyék át a zajos, vidor Párisba, hol a múlt felejtve lesz és a jelen kínálkozó örömei fog­nak föltárulni. — De mitévő legyek ott férj nélkül ? — kérdé aggódva a marquis-né. — Menjünk csak asszonyom, higgye el, férj nél­kül is lehet boldogul élni. Boisroger ugyanazon időben ért Párisba, midőn unokahúga. Első gondja volt Delphint fölkeresni, de a zord magány, melyben azóta élt, zárkózottabbá, félén­kebbé téve őt, mint valaha; s még azon keserű em­lék is hiven állt előtte, hogy az, kit anyira szeretett, imádott, másnak nyujtá kezét. A fényes úri csarnok, melyben Larsacné asszony lakott, mélyen érezteté vele a különbséget, mely köztük volt. Itt nyomor, ott fény. Tartózkodólag, sőt hidegen köszönte a marquisnét, s komoly gondolatokkal foglalt helyet körében. A fekete ruha és unokahúgának különös magaviselete fájó benyomást tett keblére ; szíve hevesen vert, de ő elpalástolá feszült érzelmeit, és egy óra múlva távozott, szerencsétlenebbül még, mint valaha. Nem­­sokára egy szellemdús házi nő estélyén újra találkoztak egymással. Mind­kettő hidegen üdvözli egymást. Ez nem bocsátható meg Delphin férjhez menetelét, az pedig viszont neheztelt rá a kastélyból távozásáért, és elmellőzött hanyag láto­gatásáért. Kölcsönös volt a harag. Az átalános társal­gás a szerelemre ment át, a nézetek megoszlottak, a vita hévvel folyt. A vélemények egymás ellen har­coltak. Egy Franciaországban nevekedett svéd ke­ményen állítá, „hogy az asszonyok nem tudnak kitartással szeretni.“ Egy előkelő udvari kisasszony minden módon igyekezék állításával megcáfolni ez elvet, s „a férfiak nem értenek a szív dolgaihoz,“ mondá kitörő hévvel. Mindenki véleményt mondott. Az egyik párt a svédet, a másik emert védelmezi. A házi nő azt indítványozó, hogy ki-ki egy történet­kével világítsa föl állítását, s azután fognak döntő ítéletet hozni. Az ajánlatot elfogadták, mindenki be­szélt. Midőn Boisroger-re jött a sor, ő akkor unoka­­nővérére pillantott, ki semmi véleményt sem adott e tárgy felől. Gaston egy történethez kezdett, mely egyenesen Delphinre volt célozva. Ez egy régi korból való történet, melyen a sze­relem fonala húzódott végig, mégis az egy szóval sem volt érintve. Boisroger előtt újra előtűntek a múlt emlékei, s egész tűzzel kezdett róluk be­szélni. Larsacné asszony szeméről lehullt a fátyol, lefedezetlen állt előtte a rejtély, s elpirult, hogy ezelőtt miért nem vette észre azon érzeményeket, melyekről Boisroger beszélt. Midőn Gaston előadta, mily fájdalmas jelenet az, mikor valakit kedvese menyegzőjére meghívnak, hogy tanúja legyen a menyegzői ünnepélynek, azután a szerető kétségbe esése következik. Del­­ph­ine kebléből örömmel s fájdalommal vegyült fo­­­­hász emelkedők föl, köny hullott szeméből, legye­zőjére hajolt, hogy elfedje nagy fölindulását. — Hát valóban szer­tett­e, — gondoló magában. — Az tiszta, önzéstelen szerelem volt! Mily valódi oka volt rám neheztelni! Egész valója reszketett, tovább hallgatá Gaston szavait. Ha e kedves könye­­ket Gaston látta volna, nem neheztelne a szerencsét­len Delphinre, de felhevülése e pillanatban igen nagy volt, s nem vette észre, ez eltakart arcon mi ment véghez. E kis dráma folyt le észrevétlenül. A nők kiváncsilag tekintenek Boisrogerre, kinek szemei szikráztak, arca halvány volt; az udvari kisasszony igen ékesszólónak találta őt, és kétkedett, hogy egy ily csinos, szép ember lett volna a történet hőse. A történet végeztével Larsacné asszony csak­hamar eltávozott. Egy erkély nyílt a csöndes sötét kertre ; kiment, homlokát a márványoszlopra hajtá le, és forró könyeket hullatott a hideg kőre. Midőn a terembe visszatért, Boisroger már el­távozott később , midőn magános szobájában egyedül ledőlt, tekintete a selyem függönyök redőibe merült, gondolatában megvizsgálta szivét, és félénken kérdé önmagától: talán szerelmes ? .... A bevallás ellebbent ajkiról, mint könnyű sóhaj, el volt ragad­tatva, mint egy gyermek, ki kincset lelt , félig föl­emelkedők nyugvó helyzetéből, s karjait egy láb­atlan alak felé terjeszté ki, sokszorosan ismétté reszketve e szavakat, melyek soha nem lebbentek ajkáról el: „Szeretlek tégedet!“ De saját tiszta hangjától megrezzent, hevesen fölugrott, s az előtte függő tükörben meglátván ar­cát nedves szemekkel , termetét meztelen vállal, pir futá el, s a világot hirtelen kiolta. Mily nagy meglepetés volt reggel számára, mi­dőn azon udvari hölgy, ki oly hévvel védte tegnap a női nemet, most azon hirrel állt elő, hogy az egész Páris csak Boisroger házasságáról beszél, ki Pleg­­neul úr unokaleányát veszi nőül. Larsacné asszony közel állt az elájuláshoz. A mely úton a szerelem szivéhez ért, és azon az úton lépett be a kétségbe­esés is. Ugyanazon este rokonaihoz volt meghiva, hol nagy társaság várakozott rá. Most, hogy szere­tett , kacérrá vált, s nagy gondot fordított öltö­zékére, és megjelenésével a szivek hódítója lett. Első tekintete mindjárt Boisrogerre esett, ki egy fiatal lánykával volt elfoglalva ; szive dobbanása önkén­telen megsúgó, hogy annak Plegneus kisasszonynak kell lenni. (Folyt. köv.) A bécsi életből. ív. A műegylet („Hesperus“)álcás estélye. Bécs társas köreiben hetek óta miről sem beszéltek többet, mint e farsangi ünnepélyről. Álcák, jelmezek, díszletek, csoportozatok tekinteté­ben Bécs művészei és laikusai nagyszerű előkészü­leteket tettek, és a t. c. közönség, mely magasra csi­­gázott reményekkel lépett a termekbe, hajnal hasad­tával ittasan, szédülten, kábultan hagyta el azokat. „Párisi világkiállitás“-nak címezé magát ama humordús vigalom, mely január 26-dikán a nagy világtermekben megtartatott. Nem egyszerű álarcos bál volt az, mely szemeink előtt lefolyt; az egész s a részletek rendezésében szellem, talentum, művészi értelem mutatkozott, s a jelmezek választékában, az ensemble-vonatokban, a csoportozatokban a satyra ostora, találó éle, szellemdús humor nyilvánult. Ha nehéz volt ily ünnepélyt rendezni, még tíz­­szerte nehezebb azt­­ leírni. Nehéz oly ünnepélyt leírni , mely kaleidoskopszerű változatosságában, tarka egyvelegében és vakító fényében érzékeinket anyira lebilincseli, hogy az egész éjen át félig ittas állapotban látjuk a villogó-csillogó, zengő-csengő holmikat tova­csolni, a­nélkül, hogy csak egy pilla­natig a józanság öntudatát érezhetnők. Az él­es, pi­­kánt és meglepő anyi és anyi volt, hogy nehéz­­ tized részét az emlékezetbe bevésni, s nehéz csak század részének is száraz szavakkal kifejezést adni. Az ezer alakú, proteusz-szerű tárgy kisiklik kezeink alól, s a tollnak a legnyaktörőbb ugrásokra kellene ma­­gát adni, ha e bábeli zűrzavart lépésről lépésre követni akarná. Füleinkben magyar, német, chinai, török, ja­­páni zene hangjai csengenek, papírunkon kalan­dos alakok szaladgálnak ide s tova, téntatartónk­­ból az emberfalók vadul bemázolt csoportja száll föl, tollunk hegye körül a virág­lányok kecses lá­bacskái pördülnek, az arabok széles, fehér humu­szai terülnek el az íróasztalon, és a tudósítás he­lyett majdnem az ezerszer hallott „vive l’Empereur“-t írjuk. — Mint már mondók, az áriás estély művészi rendezői a párisi világkiállítást tűzték ki föladatu­kul. Szándékuk — köszönet az élő sok önkéntes ujjoncának — fényesen sikerült. Ez ünnepély híven tükröző vissza a tavalyi világkiállítás ragyogó csil­logását, de egyúttal minden lépten-nyomon kitün­tető annak félszegségeit, hibáit, humbugját s párat­lan „Schwendel“-ét. Mindenekelőtt mindenütt mindenért fizetni kel­lett. A tíz forintos kártyáért csak a termekbe volt szabad a bemenetel; ha bennük valami különösen érdekeset szemügyre akartunk venni, külön fizetés járt értte, — ép úgy, mint a világkiállításban; a „jar­din reserve“-t csak pénzért lehetett megnézni, — ép úgy, mint a világkiállításban; „il est defendu“ (meg van tiltva, az érintés­­­i.) ; „vendu“ (el van adva) nézett felénk minden lépten-nyomon, — ép úgy, mint a világkiállításban; a jury semmit sem nézett meg figyelemmel, és mindent megdicsért, és végül az érdemjeleket sajtárokkal dobták a közön­ség közé, l­ép úgy, mint a világkiállításban. Belépünk, hű, francia egyenruhájú sergents de ville-ek (városi trabantok), kommiszáriusok s pompiers-ek (tűzoltók) fogadnak bennünket. Az első nagy teremben mindjárt balról tágas őrszoba van, melybe az opponálók irgalmatlanul hűvösre tétet­nek; a trabantok és „szaglárok“ nagy száma poli­­ciai hivatásának fanatikus szenvedélylyel felelt meg, s az egész éjen át szakadatlanul fogdostak, zártak. Ha egy nővel pár szót váltani, s­őt egy kellemetlen kisérőtül megszabadítani akartuk, egy­­ trabantnak csak azt kellett mondani : „ezen úz illet­len ajánlatokat tesz a nőnek“, s az azonnal nyakon csípte, elvezette az őrszobába, honnét csak hosszas, szőrszálhasogató protokollum fölvétele után mene­külhetett meg. Sokat nevettek az ismert bankár , Stametz-Mayer befogatásán ; a bankár , mint persa fejedelem, gyémántokkal s drágakövekkel pazarul ékített, ízletes, festői jelmezben jelent meg. Egy sze­gény utcai suhanc, ki kenyérrel házalt, bejelenti őt egy spiclinek, hogy­­ egy krajcáros zsemlét akart tőle lopni. Rögtön el is fogták, s csak miután az ind­iábób a városi szegények számára néhány aranyat lefizetett, jön — nagy köszönet s nagy alázatosság kifejezéseivel — szabadon bocsátva. Ez őrszoba mellett voltak az arabok, spanyo­lok, törökök s angolok sátrai, egy erdélyi paraszt­ház, a szultán pavillonja, mely helyiségek minda­­nyian festőileg hű öltözékű csoportokkal lőnek népesítve. Az orosz pavillonban Oroszország nagy térképe függött „P­r­á­g­a fővárosával“; a császári pavilion sem hiányzott, melyben a meglepően sike­rült álcájú Napokon foglalt helyet, számos udvari személyzetével. A csarnok jobbján Ausztria hűsítő ipara ütötte föl tanyáját; a kolosszális cégtábláról „D .R. Ebers Bier­rauberei“ nézett felénk ; (a „b“ betű valahogy téves helyre jutott, és a „főzés“-ből „rablás“ lett.) Óriási étlapok az éhező s szomjazó vendégek nagy meglepetésére az árakat hirdették : egy meszely schwechati 100 frank, egy fél meszely 50 frank, Vx4oo­ad meszely 50 centimes, egy csöpp 30 cen­times. A „buffet international “-ban a színészet, opera s ballet első férfi- s nőtagjai szerepeltek, mint pincé­rek s pincérnők. Édes árujukat édes szavakkal s édes pillantásokkal árulgatták, s üzletök még jobban ment, mint D. R. Eheré. A buffet pompásan volt rendezve; többek közt a közepén álló „Vendome­­oszlop“-ról teszünk említést: hurkából, tetején cuk­ros Napóleonnal, szivar rácsozattal, s egy játékbolt­ból vett két ágyútól s katonáktól őrizve. A zenekar alatt volt a postahivatal helye. Egész éjen át működtek benne a hivatalnokok, s a százá­val érkezett billets-doux-kat számos levélhordó azon­nal kézbesíti a címzetteknek. E levélkék közül töb­bek kézről kézre jártak, s sok közülök fényes bizo­­nyítékát adá annak, hogy nem csak a rang, születés, pénz, hanem a szellem aristokratái is ez éren a vi­rágtermekben gyűltek össze. A sok közül kiemelünk egyet, azon valóban geniális bók miatt, melyet a négy sor tartalmaz, a­mely sorok a hirhedett kétes nemű „Wildfeuer“ képviselőnőjéhez, a burgszínház­ — 106 —

Next