Fővárosi Lapok 1868. február (26-50. szám)
1868-02-02 / 27. szám
fát adott a szerencsés véletlennek, a mely élte hanyatlásán előtűnt. Boisroger báró vitézül, mint tengerészhez illik, fogadta a halált, szemei a sik tengeren függtek utósó pillanatjában is, hol élte legszebb éveit tölté el. — Ne sírj Gaston, mondá zokogó fiának a véghörgésében küzdő atya, négyezer livret fogok jövedelemül néked hagyni, kardomat és egy tisztelt, mocsoktalan nevet. Ez több, mint amenyi egy fiatal nemesnek kellene ahoz, hogy a nagyvilág pályáján bizton haladhasson. Vedd tehát, mert int a pálya, s a küzdő jutalmát majdan egykor siker koszorúzza. Azután csöndesen befelé fordúlt, s lelkét buzgón az istennek ajálta. Az unokanővér és testvér kölcsönösen tudósiták egymást a gyászesetről, mely őket oly váratlanul lepte meg, s mindketten értesültek a veszteségről, mely szivek nyugalmát dúlta föl. A fájdalom első hónapjai, s az örökségi ügyek átvétele után, Delphine szomorúan tekintett környezetére, s magát oly elszigeteltnek képzelő puszta nagy kastélyában. Nagynénje halála pár hóval előzte meg a Larsac marquis-ét, s a vigasztalók megjelenései komoly gyászszá változtatók e vidor lakot. A fiatal özvegy szépségével és százezer livre évi jövedelemmel maradt, minden segély, gyám nélkül magában. Nem tudta, mikép kezdjen már az élethez; kétségbe volt esve. Lise, ki még mindig a régi hű szobalány maradt, kisegíté őt e bizonytalan helyzetből: elhagyni tanácssa a kastélyt, melynek borzalmas csöndjétől és magányától futni kellett; lakásukat tegyék át a zajos, vidor Párisba, hol a múlt felejtve lesz és a jelen kínálkozó örömei fognak föltárulni. — De mitévő legyek ott férj nélkül ? — kérdé aggódva a marquis-né. — Menjünk csak asszonyom, higgye el, férj nélkül is lehet boldogul élni. Boisroger ugyanazon időben ért Párisba, midőn unokahúga. Első gondja volt Delphint fölkeresni, de a zord magány, melyben azóta élt, zárkózottabbá, félénkebbé téve őt, mint valaha; s még azon keserű emlék is hiven állt előtte, hogy az, kit anyira szeretett, imádott, másnak nyujtá kezét. A fényes úri csarnok, melyben Larsacné asszony lakott, mélyen érezteté vele a különbséget, mely köztük volt. Itt nyomor, ott fény. Tartózkodólag, sőt hidegen köszönte a marquisnét, s komoly gondolatokkal foglalt helyet körében. A fekete ruha és unokahúgának különös magaviselete fájó benyomást tett keblére ; szíve hevesen vert, de ő elpalástolá feszült érzelmeit, és egy óra múlva távozott, szerencsétlenebbül még, mint valaha. Nemsokára egy szellemdús házi nő estélyén újra találkoztak egymással. Mindkettő hidegen üdvözli egymást. Ez nem bocsátható meg Delphin férjhez menetelét, az pedig viszont neheztelt rá a kastélyból távozásáért, és elmellőzött hanyag látogatásáért. Kölcsönös volt a harag. Az átalános társalgás a szerelemre ment át, a nézetek megoszlottak, a vita hévvel folyt. A vélemények egymás ellen harcoltak. Egy Franciaországban nevekedett svéd keményen állítá, „hogy az asszonyok nem tudnak kitartással szeretni.“ Egy előkelő udvari kisasszony minden módon igyekezék állításával megcáfolni ez elvet, s „a férfiak nem értenek a szív dolgaihoz,“ mondá kitörő hévvel. Mindenki véleményt mondott. Az egyik párt a svédet, a másik emert védelmezi. A házi nő azt indítványozó, hogy ki-ki egy történetkével világítsa föl állítását, s azután fognak döntő ítéletet hozni. Az ajánlatot elfogadták, mindenki beszélt. Midőn Boisroger-re jött a sor, ő akkor unokanővérére pillantott, ki semmi véleményt sem adott e tárgy felől. Gaston egy történethez kezdett, mely egyenesen Delphinre volt célozva. Ez egy régi korból való történet, melyen a szerelem fonala húzódott végig, mégis az egy szóval sem volt érintve. Boisroger előtt újra előtűntek a múlt emlékei, s egész tűzzel kezdett róluk beszélni. Larsacné asszony szeméről lehullt a fátyol, lefedezetlen állt előtte a rejtély, s elpirult, hogy ezelőtt miért nem vette észre azon érzeményeket, melyekről Boisroger beszélt. Midőn Gaston előadta, mily fájdalmas jelenet az, mikor valakit kedvese menyegzőjére meghívnak, hogy tanúja legyen a menyegzői ünnepélynek, azután a szerető kétségbe esése következik. Delphine kebléből örömmel s fájdalommal vegyült fohász emelkedők föl, köny hullott szeméből, legyezőjére hajolt, hogy elfedje nagy fölindulását. — Hát valóban szertette, — gondoló magában. — Az tiszta, önzéstelen szerelem volt! Mily valódi oka volt rám neheztelni! Egész valója reszketett, tovább hallgatá Gaston szavait. Ha e kedves könyeket Gaston látta volna, nem neheztelne a szerencsétlen Delphinre, de felhevülése e pillanatban igen nagy volt, s nem vette észre, ez eltakart arcon mi ment véghez. E kis dráma folyt le észrevétlenül. A nők kiváncsilag tekintenek Boisrogerre, kinek szemei szikráztak, arca halvány volt; az udvari kisasszony igen ékesszólónak találta őt, és kétkedett, hogy egy ily csinos, szép ember lett volna a történet hőse. A történet végeztével Larsacné asszony csakhamar eltávozott. Egy erkély nyílt a csöndes sötét kertre ; kiment, homlokát a márványoszlopra hajtá le, és forró könyeket hullatott a hideg kőre. Midőn a terembe visszatért, Boisroger már eltávozott később , midőn magános szobájában egyedül ledőlt, tekintete a selyem függönyök redőibe merült, gondolatában megvizsgálta szivét, és félénken kérdé önmagától: talán szerelmes ? .... A bevallás ellebbent ajkiról, mint könnyű sóhaj, el volt ragadtatva, mint egy gyermek, ki kincset lelt , félig fölemelkedők nyugvó helyzetéből, s karjait egy lábatlan alak felé terjeszté ki, sokszorosan ismétté reszketve e szavakat, melyek soha nem lebbentek ajkáról el: „Szeretlek tégedet!“ De saját tiszta hangjától megrezzent, hevesen fölugrott, s az előtte függő tükörben meglátván arcát nedves szemekkel , termetét meztelen vállal, pir futá el, s a világot hirtelen kiolta. Mily nagy meglepetés volt reggel számára, midőn azon udvari hölgy, ki oly hévvel védte tegnap a női nemet, most azon hirrel állt elő, hogy az egész Páris csak Boisroger házasságáról beszél, ki Plegneul úr unokaleányát veszi nőül. Larsacné asszony közel állt az elájuláshoz. A mely úton a szerelem szivéhez ért, és azon az úton lépett be a kétségbeesés is. Ugyanazon este rokonaihoz volt meghiva, hol nagy társaság várakozott rá. Most, hogy szeretett , kacérrá vált, s nagy gondot fordított öltözékére, és megjelenésével a szivek hódítója lett. Első tekintete mindjárt Boisrogerre esett, ki egy fiatal lánykával volt elfoglalva ; szive dobbanása önkéntelen megsúgó, hogy annak Plegneus kisasszonynak kell lenni. (Folyt. köv.) A bécsi életből. ív. A műegylet („Hesperus“)álcás estélye. Bécs társas köreiben hetek óta miről sem beszéltek többet, mint e farsangi ünnepélyről. Álcák, jelmezek, díszletek, csoportozatok tekintetében Bécs művészei és laikusai nagyszerű előkészületeket tettek, és a t. c. közönség, mely magasra csigázott reményekkel lépett a termekbe, hajnal hasadtával ittasan, szédülten, kábultan hagyta el azokat. „Párisi világkiállitás“-nak címezé magát ama humordús vigalom, mely január 26-dikán a nagy világtermekben megtartatott. Nem egyszerű álarcos bál volt az, mely szemeink előtt lefolyt; az egész s a részletek rendezésében szellem, talentum, művészi értelem mutatkozott, s a jelmezek választékában, az ensemble-vonatokban, a csoportozatokban a satyra ostora, találó éle, szellemdús humor nyilvánult. Ha nehéz volt ily ünnepélyt rendezni, még tízszerte nehezebb azt leírni. Nehéz oly ünnepélyt leírni , mely kaleidoskopszerű változatosságában, tarka egyvelegében és vakító fényében érzékeinket anyira lebilincseli, hogy az egész éjen át félig ittas állapotban látjuk a villogó-csillogó, zengő-csengő holmikat tovacsolni, anélkül, hogy csak egy pillanatig a józanság öntudatát érezhetnők. Az éles, pikánt és meglepő anyi és anyi volt, hogy nehéz tized részét az emlékezetbe bevésni, s nehéz csak század részének is száraz szavakkal kifejezést adni. Az ezer alakú, proteusz-szerű tárgy kisiklik kezeink alól, s a tollnak a legnyaktörőbb ugrásokra kellene magát adni, ha e bábeli zűrzavart lépésről lépésre követni akarná. Füleinkben magyar, német, chinai, török, japáni zene hangjai csengenek, papírunkon kalandos alakok szaladgálnak ide s tova, téntatartónkból az emberfalók vadul bemázolt csoportja száll föl, tollunk hegye körül a viráglányok kecses lábacskái pördülnek, az arabok széles, fehér humuszai terülnek el az íróasztalon, és a tudósítás helyett majdnem az ezerszer hallott „vive l’Empereur“-t írjuk. — Mint már mondók, az áriás estély művészi rendezői a párisi világkiállítást tűzték ki föladatukul. Szándékuk — köszönet az élő sok önkéntes ujjoncának — fényesen sikerült. Ez ünnepély híven tükröző vissza a tavalyi világkiállítás ragyogó csillogását, de egyúttal minden lépten-nyomon kitüntető annak félszegségeit, hibáit, humbugját s páratlan „Schwendel“-ét. Mindenekelőtt mindenütt mindenért fizetni kellett. A tíz forintos kártyáért csak a termekbe volt szabad a bemenetel; ha bennük valami különösen érdekeset szemügyre akartunk venni, külön fizetés járt értte, — ép úgy, mint a világkiállításban; a „jardin reserve“-t csak pénzért lehetett megnézni, — ép úgy, mint a világkiállításban; „il est defendu“ (meg van tiltva, az érintési.) ; „vendu“ (el van adva) nézett felénk minden lépten-nyomon, — ép úgy, mint a világkiállításban; a jury semmit sem nézett meg figyelemmel, és mindent megdicsért, és végül az érdemjeleket sajtárokkal dobták a közönség közé, lép úgy, mint a világkiállításban. Belépünk, hű, francia egyenruhájú sergents de ville-ek (városi trabantok), kommiszáriusok s pompiers-ek (tűzoltók) fogadnak bennünket. Az első nagy teremben mindjárt balról tágas őrszoba van, melybe az opponálók irgalmatlanul hűvösre tétetnek; a trabantok és „szaglárok“ nagy száma policiai hivatásának fanatikus szenvedélylyel felelt meg, s az egész éjen át szakadatlanul fogdostak, zártak. Ha egy nővel pár szót váltani, sőt egy kellemetlen kisérőtül megszabadítani akartuk, egy trabantnak csak azt kellett mondani : „ezen úz illetlen ajánlatokat tesz a nőnek“, s az azonnal nyakon csípte, elvezette az őrszobába, honnét csak hosszas, szőrszálhasogató protokollum fölvétele után menekülhetett meg. Sokat nevettek az ismert bankár , Stametz-Mayer befogatásán ; a bankár , mint persa fejedelem, gyémántokkal s drágakövekkel pazarul ékített, ízletes, festői jelmezben jelent meg. Egy szegény utcai suhanc, ki kenyérrel házalt, bejelenti őt egy spiclinek, hogy egy krajcáros zsemlét akart tőle lopni. Rögtön el is fogták, s csak miután az indiábób a városi szegények számára néhány aranyat lefizetett, jön — nagy köszönet s nagy alázatosság kifejezéseivel — szabadon bocsátva. Ez őrszoba mellett voltak az arabok, spanyolok, törökök s angolok sátrai, egy erdélyi parasztház, a szultán pavillonja, mely helyiségek mindanyian festőileg hű öltözékű csoportokkal lőnek népesítve. Az orosz pavillonban Oroszország nagy térképe függött „Prága fővárosával“; a császári pavilion sem hiányzott, melyben a meglepően sikerült álcájú Napokon foglalt helyet, számos udvari személyzetével. A csarnok jobbján Ausztria hűsítő ipara ütötte föl tanyáját; a kolosszális cégtábláról „D .R. Ebers Bierrauberei“ nézett felénk ; (a „b“ betű valahogy téves helyre jutott, és a „főzés“-ből „rablás“ lett.) Óriási étlapok az éhező s szomjazó vendégek nagy meglepetésére az árakat hirdették : egy meszely schwechati 100 frank, egy fél meszely 50 frank, Vx4ooad meszely 50 centimes, egy csöpp 30 centimes. A „buffet international “-ban a színészet, opera s ballet első férfi- s nőtagjai szerepeltek, mint pincérek s pincérnők. Édes árujukat édes szavakkal s édes pillantásokkal árulgatták, s üzletök még jobban ment, mint D. R. Eheré. A buffet pompásan volt rendezve; többek közt a közepén álló „Vendomeoszlop“-ról teszünk említést: hurkából, tetején cukros Napóleonnal, szivar rácsozattal, s egy játékboltból vett két ágyútól s katonáktól őrizve. A zenekar alatt volt a postahivatal helye. Egész éjen át működtek benne a hivatalnokok, s a százával érkezett billets-doux-kat számos levélhordó azonnal kézbesíti a címzetteknek. E levélkék közül többek kézről kézre jártak, s sok közülök fényes bizonyítékát adá annak, hogy nem csak a rang, születés, pénz, hanem a szellem aristokratái is ez éren a virágtermekben gyűltek össze. A sok közül kiemelünk egyet, azon valóban geniális bók miatt, melyet a négy sor tartalmaz, amely sorok a hirhedett kétes nemű „Wildfeuer“ képviselőnőjéhez, a burgszínház — 106 —