Fővárosi Lapok 1868. február (26-50. szám)
1868-02-23 / 45. szám
közjó, a nemzeti becsület forgott szóban, őt láttuk vezérül az annak előmozdítására"] munkálódók soraiban, bel- és külföldi alapok nem győzték eléggé registrálni s magasztalni honunk boldogitására szánt , időbe , egésségbe s vagyoni áldozatba került törekvéseit. Pest városának választó tanácsa öt százas tagjának nevezte; Hontmegye a képét életnagyságában saját költségén lefesteté s gyűlési teremébe helyeztette; számos megyék táblabirói koszorújukba fűzték; Szeged városa, tekintve a haza zászlaja alatt a dicsőség terén, a polgári pályán pedig közhasznú munkálata által szerzett érdemeit, polgári cimmel, s Fehérmegye rendei Erdélyben irói munkássága elismeréséül arany tollal tisztelték meg, s e szép példákat követték később egyéb testületek és intézetek is, s vetélkedve iparkodtak a hála és tisztelet adóját leróni, melylyel ily nagy hazafi irányában magokat lekötelezve érzék. Nem láttam őt gyermekkoromtól fogva, s képzelhetni, mily nagy hatással volt rám ismétt látása ? Az egész ülés alatt nem bírtam róla szememet levenni, s nem kis aggodalom tölté be szivemet, ,ha arra gondoltam, hogy néhány óra múlva e nagy emberrel beszélni fogok, mivel anyámtól levelet hoztam neki. S Széchenyi nagy ember lett volna, ha grófnak nem születik is. A nemes tett egyenlő rangra emeli a nagyurat és a parasztot: nem az, a kitől ered, ad annak becset, hanem igenis ő emeli föl azt, a ki azt elköveti. Ülés után bejelentetem magamat nála. A Vödricz elején lakott. Kérdeztetett komornyikja által, mit akarok ? Beküldtem neki anyám levelét, s rövid idő múlva bebocsátottak hozzá. Különös érzés lepett meg, midőn szemközt álltam e nagy férfiúval, kinek legközelebbi jövőm kezében volt. Végig jártatta rajtam szemeit, s szúrós pillantata a sűrü szemöldökök alól áthatotta egész valómat. Várni látszott, van-e még valami mondanivalóm azon kívül, a mi a levélben állott ? Lett volna, az igaz, de oly zavartan mondtam el, hogy a gróf a levél segítsége nélkül kívánságomat alig tudta volna kitalálni. Egyébiránt jó anyám szerencsés szószólóm volt: a gróf rövid szünet után késznek nyilatkozott engem oldala mellé fogadni, egyelőre azonban koszt, lakás és fizetés nélkül, miután erről még Lunkányi jószágigazgatójával fog értekezni, kit csak a jövő hétre várt idegenkről. Meghagyta egyébiránt, jelentsem magamat naponkint nála, hogy munkásságomat előforduló esetekben igénybe vehesse. Jurátus-társaim, köztük Besze János is, kiknek ezen első találkozásom eredményét elbeszéltem, irigyelték helyzetemet, s azon sokféle tapasztalásokat, melyeket e „lelkük bálványá“-nak oldala mellett magamnak szerezni alkalmam leend. Magam is hittem, hogy csillagzatom jobbra fog fordúlni, s fiatal lelkem különféle édes reményekben ringatta magát, melyeknek teljesülésére a mai napig is várok. A pók sokkal erősebb szálakat fon azoknál, melyekhez az ifjúság köti vágyait és kívánságait. Eljártam rendesen a grófhoz, s megbízásait nemcsak buzgón, hanem örömmel is teljesítem. Ezen első stádiumban azt írtam arámnak Egerbe, hogy az ő szeretetét s a nagy hazafi bizalmát bírva, a legboldogabb embernek érzem magamat, a világon. Egy reggel azt hallottam a komornyiktól, hogy a gróf Angliába készül, s néhány nap múlva útnak is indul. Különféle gépeket szándékolt Londonban vásárolni, melyek a Bécs és Konstantinápoly közt célba vett rendszeres gőzhajózás létesítése végett a Dunán teendő munkálatokra szükségesek voltak. Hire volt ezen külföldi utazásnak, még mikor Egerben voltam, a pozsonyi körökben is sokat beszéltek róla, s ez volt, őszintén megvallva, egyik fő indító oka annak, hogy a grófnak személye mellé iparkodtam jutni. Bizton hittem, hogy e nevezetes utat vele teendem, s már élveztem gondolatban azon sokféle magasztos szépségeket, melyek ittas szemeim előtt föltárulnak, s fogékony lelkemnek maradandó benyomást fognak szerezni. Mindennap vártam erre nézve a grófnak fölszólitását. Különösnek tetszett, hogy oly sokáig késik vele, s rendbe szedtem apró holmimat, hogy az utósó percben készületlenül ne találjon. Nem volt nyugtom, s mivel a gróf még mindig hallgatott, elhatároztam magamat e lázas feszültségnek véget vetni. Bátorságot vettem tehát magamnak egy szép reggel, midőn a grófot épen jó kedvében találtam, hozzá azon „alázatos“ kérdést intézni, lesz-e oly kegyes engem Londonba vinni magával ? — Nagy szó, öcsém, válaszolt ő erre; nem viszek magammal senkit, mint Vásárhelyi inzsellér urat, mert az ily hosszú utazás sokba kerül. Aztán, mivel látta, mily kedvetlen benyomást tett rám e tagadó válasza, összehúzta szemöldeit s kissé vontatott hangon mondá: — Egyébiránt tán lehetne segíteni a dolgon, ha itthon hagynám — komornyikomat, s öcsém uram — — A komornyik helyét pótolnám ? — vágtam fölindúltan szavába, s érzem, hogy minden vér az arcomba tolált. A gróf észrevette e hatást, melyet e ,lealázó ajánlata rám tett, s ezt némileg szeliditeni kivánván, megnyugtatólag szólt: — Fiatal embernek mindent meg kell próbálni, hogy magának tapasztalást szerezzen, s csak kérdezze meg társait, van-e köztük, a ki ne tartaná szerencséjének egy gróf Széchenyi Istvánnak szolgálni ? — De nem csizmakefével és porzópálcával! — felelem hirtelen. A gróf erre élesen rám tekintett, s kissé ingerült hangon mondá: — Hja, barátom, szegény legénynek nem illik büszkének lenni! S ezzel hátat fordított, s én mehettem. Mód nélkül lehangolva voltam, midőn a házból kiléptem. Mily hamar mállottak szét fényes illusióim, s adtak helyet egy rakás komor reflexiónak Larochefoucault ama mondata fölött, hogy „egy nagy ember se nagy a komornyikja előtt!“ Pedig meg kellett volna gondolnom, miszerint annak, hogy a nagyurak minden rangok alatti egyénben csak parancsukra teremtett szolgákat látnak,kiknek ma az iránt, holnap a kefét lehet markukba nyomni, főoka azon körülményben rejlik, mert születésüktől kezdve oly csúszó-mászó állatokkal vannak környezve, melyek rabszolgákká alacsonyitják le magukat, s az emberi önérzetet egyetlen kegypillantásért ,párájuk mélyébe fojtják. Fájlaltam, hogy a gróf engem is e látkörben mozgók közé sorozott, amit, ha nem vártam is egyebet a nagy úrtól, annál jobban csodáltam a nagy embertől! Harmad napra rá a gróf elutazott. Előbb magához hivatott, egy levelet adott jószágigazgatója Lunkányihoz, azon meghagyással, hogy azt személyesen adjam át neki Kis-Cenken, hol az ottani kastélyban lakni, sőt, t. i. a grófot, bevárni fogom, mig Angliából visszaérkezik. Aztán kezét nyújtá, s bizonyossá tett, hogy jó anyám kedvéért atyaiag fog rólam gondoskodni, s végre ezen szavakkal bocsátott el magától: — Ne törődjék vele, hogy nem viszem önt most magammal; majd megunja még esztendőre az átázást Zimony és Orsova között. Ez hű históriája első találkozásomnak a nagy hazafival. Mikép rakom fámat a tűzre. (Kandalló-humoreszk.) Körülbelől tíz év előtt Európában egy könyv járt körül: „Egy agglegény ábrándozásai“, mely sok olvasóban fölötte kellemes benyomást hagyott hátra. Az agglegény Amerika őserdőibe vonult vissza, és —■ este a tűzhely mellett ülve, s a láng pattogó játékát szemlélve, — mélázó modorban meséli el sokat vándorlóit, fáradt életének történetét. Hála az égnek és szabadságérzetemnek, én is agglegény vagyok, de szívesen kérem a németül értő olvasót, szíveskedjék e kifejezést gondolatban „Jung geselle“-vel, s nem „Altgeselle“-vel lefordítani. E mellett a búskomolyság csak akkor vesz rajtam erőt, ha az állami bank papírmadarai seregesen kiemelkednek tárcámból, és a heu irrevocabiliter! — sóvárgó szemeim előtt szárnyra kelnek; aztán meg sokat hányt-vetett élet nem fekszik hátam mögött, és comfortable városrészem nem igen köszönné meg, ha kietlen őserdőbe helyezném; de mindazáltal különféle utazásokkal s álmodozásokkal rendelkezem, és — ami a fődolog — óriási kandallóval és tizenkét szerény fadarabbal, melyeket háziasszonyom mai este számomra kimérni kegyeskedett. Álmodozzunk! A fa felével nyugalmazásba helyezett hírlapok s egy marok forgács fölött egy kis máglyát építek, és amint most a lángok és lángocskák vígan fölnyelveskednek, és a hideg fát hatalmukba ejtik, a fér-pirosas lobbanásban tisztán látom az alpesizást, amint azt egykoron a Pilátusról szemléltem. A Gotthard-csoport képződik, benézek szivébe, és lenn, mélyen lenn, ez érintetlen sötét tér a Vierwaldstädti tó, melyen egykoron, három, pajzán kedvű társak, víg énekek közt csónakáztunk. Pompás, friss stanzi lány evezett bennünket, mi meg életrehalálra tettük a szépet az egésséges teremtésnek, és addig addig csaptuk a szelet, mig a ladik feldőlt, s lángoló szerelmünket a tó friss vize meglehetősen lehüsítő. De azért áldja meg az isten Stanzot, pozsgás, gömbölyű lányaival együtt! Oh, mily élénken emlékeztet e tó egy másik vízre, mely ezer mértföldnyire terjedve, világrészeket választ el egymástól. Soha nem felejtem el a viharos éjt, mely gőzösünket rázta, mintha csupa tojáshéjből faragták volna össze. Menj tengerre, és meg fogsz tanulni imádkozni! Menj tengerre, és látni fogod az emberi természetet meztelen gyarlóságában s legnagyobb magasztosságában! Csak nézd az anyát: erős kendővel hátára köti gyermekét; egyek voltak az életben, egyek legyenek a halálban is; ha a vész bömbölő hatalma a tenger fenekére sodor bennünket, egy szírt zúzza össze őt is, gyermekét is. Óriási férfiak kezet kulcsolva tántorognak vissza a cikázó villámok elöl, sírnak, jajveszékelnek, mint az ügyefogyott kis gyermek; mások a kétségbeesés közönyével mereven nézik a tajtékos hullámokat ; egy stoikus angol iratot tesz pléhpalackba, bedugaszolja, s leveti a tengerbe, a víznek eresztett végrendelete lehet; a kapitány parancsai föl-fölhangzanak a szócsövön át; a fülrenditő menydörgések szakadatlanul követik egymást; a matrózok sürögnek, forognak, dolgoznak; a hajó föl-s leemelkedik, mint az inga. — Óh, e viharos éj borzalmait soha nem felejtem el! . . . A vihar, a víz, a sziklák egy másik eseményt hívnak vissza emlékezetembe: unalmas, szürke, zivataros nap volt Helgoland szigetén. Egy sereg kottelette-szakálú britt férfi a magas sziklaparton ásítozva feküdt, és nem tudom, váljon az unalom következtében, mely egy kis testi emótiót fölötte szükségessé tett, vagy valami sértés szolgált-e alapul, elég az hozzá. Albion két fia egyszerre fölemelkedik, félig levetkőzik, positúrába helyezi magát, és a többiek helyeslő fej biccentései közt, sajátságos grimaszszokkal és pompás boxerdöfésekkel kapnak bele a rögtönzött ökölpárbajba. Zúzott, véres orral hullott az egyik a földre, míg a győztes fél gyomra táját dörzsölte, mintha valami rosz ebédet kellene emésztenie .. . Nem nagyon finom modorra mutat ez a boxirozás, de elvégre egy ökölcsapást mégis inkább eltűrnék, mint ama gyáva késszúrást, melyet oldalbordái közé kapott a szegény ördög, kit nem rég Rómában, a piazza Berberinin fekve láttam. Szalmagyékény alatt feküdt, melyet egy pornó terített rá, s mellette egy zsandár állt, mig a kolostori barátok s a sírásók megérkeztek. Hét óráig feküdt a test a ház egyik szögletében, csak itt-ott emelte föl valaki a térítőt, benézett a sötét, merev arcba, vájjon nem-e valami jó barát ? — Mi történt vele, azt senki sem kérdi, s azt mindenki tudta : késszúrás, egyéb semmi. Mi okból ? kérdezzétek meg az olasz nőt, az megmondja, vagy legalább megmondhatná. . .. De ideje, hogy az álmos lángot kissé fölfrissítsem. A tűzre vetett új fadarabok alatt összeomlik máglyám, és színezete és sustorgása a Vezúv hamurégiójára emlékeztet, melyre egykoron inkább két tüzes szem, mint a kráter tüzes parázsa kedvéért másztam föl. Ruhám s lábbelim majd foszlányokra szakadt, anyira öröködtem, hogy becsületesen fölsegítsem a nagy tűzhegy kis vetélytársnőjét, az ébenhajú, korállajkú Biancát, — s időről időre ki is kaptam meleg dijamat, oly tüzes csókokban, mintha Bianca ereiben a vér helyett izzó láva folyt volna. — Ez óra emlékét nem birom fejemből kiverni. — És ha irigyeim ezerszer is mondják, hogy nem volt egyéb, mint nápolyi keztyüvarrónő, — nem bánom, akkor csak anyit mondhatok, hogy nála szebb keztyüvarrónő nincs a gömbölyű föld hátán; s ép ezért vad harag vesz erőt rajtam, ha a Posilip-grottára emlékezem, s azon percre, melyben a fölfedezést tevém, hogy kisérő társam irányában odaengedőbben viselte magát, mint némi jogosultsággal várhattam volna tőle. — Boszankodva új fadarabot vetek a tűzhelyre, s ez más gondolatokat ébreszt bennem. . . . — 178 —