Fővárosi Lapok 1868. február (26-50. szám)
1868-02-26 / 47. szám
hogy melyik korszakban élt Sándor vagy Cézár, és el tudják mondani a molugui szigetek szélességi fokát, akkor már tökéletes neveléssel bírnak, s nincs is egyéb hátra, mint férjhez menni. — Ah! asszonyom . . . — Ön azt mondja, hogy szökevény vagyok, s az ellenséget bevezetem a nők táborába. De nem bocsátom-e előre, hogy én csaknem mint férfiú szerepelek ? — Igen, asszonyom, de én nem fogadtam el e metamorphosist. _Különben, ha férjhez menetelről szólok, világos, hogy nem csak az árupiacra való kivitelt értem, miként az Smyrnában és Konstantinápolyban, sőt Angliában is történik. Mi nagyon szépen tudjuk elpalástolni a gyűlöletest, és elfedni a szégyenítőt, ha ilyen dolgokat akarunk elkövetni. A mi árupiacaink mindenütt föltalálhatók, és mégis sehol sem láthatók: a Tuilleriákban, a színházban, a sétányokon, estélyen hangversenyben, táncvigalomban, sőt néha a templomban is. _Kegyed, nem emlékezem, kinek szavait juttatja eszembe: „a táncvigalmakban minden anya egy álcázott jegyző.“ _E szavak, uram, tökéletesen igazak. Aztán, ha egy kellő fényben ragyogó kérő jelentkezett, azt hiszik, hogy minden, a természettől kiszabott kötelességet teljesítettek , megölelik leányukat, s egy könycseppet letörülve, így szólnak: „Lesz gyémántod és kocsid.“ Ön nevet, uram ? _Igen, asszonyom, a kép hasonlatán. __És mivé lesz az ily nő e szerződés folytán, melyből a szív tökéletesen ki van zárva ? _ E kérdést inkább én tehetném, asszonyom. _Eh , istenem! a felelet igen könnyű. Az ily nőnek nagyon kell vigyázni, hogy kacér ne legyen. Unalmait kötelessége tova űzni. S fölteszem, hogy oly férfiú van mellette, ki őt csaknem szereti, s ki iránti érdekkel van; hiszi ön, hogy e nő hozzá forduljon s kérdje: „Nem tehetek valamit az ön boldogságáért?“ Igen, uram, ha úgy tetszik önnek, ez megtörténik. Bátorítja azt, mosolyg rá, bűvös tekinteteivel elhalmozza, miként a boa-kígyó az ő zsákmányát; lassanként megszédíti, virágcsokrokkal, új regényekkel, cukorcsemegével árasztja el, s e szerencsétlen szenvedélyből bizonyos vonzalom lesz, s barátinak és ellenségeinek, mint kocsijához láncolt rabszolgát, mutatja be. Aztán egy szép napon, ha e nő kizsákmányolta önnek életét, s kezei közé másik áldozatot kerít, az ön kissé szigorúbb eljárására csengetni fog szobalányának, és önnek azon hideg és büszke üdvözletét adja át, mely körülbelül így hangzik: „Ha ez úr visszatér, nem leszek honn.“ Ilyenek a kacérság mindennapi vétkei. És e szavaknál elhallgatott az ismeretlen nő. Dániel bámult, s önmagától kérdé, ha vájjon nem gúnyolódik-e ez amazon, vagy talán komolyan beszél ? — Ismertem, uram, — folytató a nő, — ismertem néhány ily nőt, kik szeretik a gyászt, mert fölötte jól áll nekik, s kik utánozzák az udvar gyászát, hova lábaikat sem teheték be. Mily távol vannak e nők Corneliától, kinek ékessége gyermekeiben állott, kikből aztán a Gradiusok lettek . . . Edmond, nem viseled magadat csöndesen! íme, e gyermek halálra boszant! Valóban, Edmond mióta megtudta, hogy a kormányossal nem szabad beszélgetni, szakadatlanul kiabált hozzá: — Héj ! kormányos! jó napot, kormányos! Dániel sokkal inkább ismerte, kivel van dolga, semhogy ne mentegette volna a gyermeket, s azt kedvesnek ne találta volna. Anyák szemeiben még a Quasimodók is Apollók, s ezen tapasztalat csalhatlan. De e tekintetben tudomással nem bírván, az ismeretlen nő, miután egy könycseppet törült le szemeiről, tovább szólt: — Félek, hogy atyja nyomdokait fogja követni, s újabb fájdalmakat szerez nekem! — Szabad-e emlékeztetnem, asszonyom, hogy kegyed fájdalmairól ígért nekem beszélni ! — Ön még nem feledte azt! — Nem, asszonyom; mert azt megosztva, kegyed könnyebbülni fog. — Ön nemes szivü, — viszonzá az ismeretlen nő, kezét nyújtva az ifjúnak. Dániel első mozdulata az volt, hogy a felé nyújtott kezet ajkához emelte; de időközben eszébe jutott, hogy ez már kiment a divatból, s megeléglé egyszerűen csak az ujjak hegyét érinteni, azt is úgy, miként az angolok shakehands-jüket csinálják. — Tehát, uram, én kezdem. — Hallgatom kegyedet, asszonyom. .. — Gondolom, elmondom már, hogy nekem van egy mély ismeretű anyám, kinek szándéka volt belőlem egy minden tekintetben kiképzett nőt faragni. . . — És az tökéletesen . . . — Ön érdemetlen bókot akart mondani, s én azt megtiltom. — Tehát nem mondom, s hallgatok. — Helyes . .. Egy tökéletes nő alatt, uram, nem a természet minden előnyös szépségeivel megáldott nőt, de azt értem, ki őszinte, egyszerű, szerény, s a szükségben elég önmagának, a nélkül hogy férjére támaszkodnék, ki öltözékeiben elismerje álkellemeit. — Vigyázzon kegyed, ime, ismét az ellent játsza. — Legkevésbé sem, uram. Ízlésemben férfiú, s csak kényszerűségből vagyok nő. Anyám tehát azon kezdé, hogy megtiltotta a vállfűző, álhajak és szűk topánok viselését, mely háromtól én még most is irtózom. Dániel szemei pillanatra a nőre voltak szögezve, ki kezdé magát rendbe szedni. Azután gépiesen szállottak alá az ifjú szemei a földre, hol a finom ruha alatt egy reimsi kétszersülthöz hasonló szélességű topán látszott. — Azután, — folytatá Laura, (igy hivták az ismeretlen nőt), — anyám megtanított szivemet és gondolatimat a legtermészetesebben vezetni ajkaimra a szavakban, s tehetségemet egyetlen irányban fejté ki. E nevelési rendszer azt eredményezte, hogy már tizenhat éves koromban kiállításba vivem az 1828- dik évben anyira bámult Ahmet-Ben-Muley-Ali képet. (Folyt. köv.) Akadémiai tárcák. — Február 24. — (A. E.) Van egy könyv a világon, melyből évezredek óta táplálkozik az emberi szellem, a nélkül, hogy kimerítette volna. Egy könyv, mely, — hogy csak költői oldalát tekintsük, — egyesíti magában az elégia keservét, az óda magasztos fölszárnyalását, a hymnusz ünnepélyes menetét s a lyra csöndes suttogását. Egy könyv, mely a költészet két bevégzett lángeszét: Miltont és Dantét halhatatlan művekre lelkessté. Ez örök könyv a szentírás. Tárkányi Béla az akadémia hétfői ülésén „A legújabb magyar szent irás“-ról olvasott föl egy tartalmas ismertetést. Ő, aki lefordította Klopstock „Messiását“ is, — eleinte a szentírás érdemét fejtegette, sokoldalú bájait sorolta elő, megjegyezvén, hogy nincs betűismerő keresztény nép, mely e „szent codex“-et saját nyelvén ne bírná. Azután áttért a hazai „régi“ bibliafordításokra, melyeket elborított ugyan az idő rétege, de melyek a tudomány segélyével újra napfényre lőnek, mint Pompeji és Herkulánum épületei. A sok közül Tárkányi főleg egy fordítást emelt ki, mely ékes szabatos és velős irálya folytán legelső helyet érdemel. E fordító: Káldy György, a Pázmán Péter kortársa. Káldy Vasmegyében, Káldon született, 1571 körül. Az eszes gyermek Utasy György győri püspöknél nyerte első kiképeztetését, s Rómába ment. Huszonnyolc éves korában visszautasította az esztergomi apátság jövedelmező hivatalát, s a jezsuiták szerzetébe lépett. A katholicismus hitbuzgó harcosa lett. Először Erdélyben hirdette a katholikus egyház elveit, eszméit, s mikor innen Bocskay István — a szerzettel együtt — kiűzte, 1605-ben Magyarország forrongó talajára tette lábait. A szentírás fordítását 1605-ben kezdte meg Gyula-Fejérvártt, s 1607 táján készült el vele Olmützben. — Tárkányi egy érdekes epizódot említ, mely közte és Bethlen Gábor közt történt. Káldy György 1629-ben a nagyszombati papnövelde igazgatója volt. Bethlen Gábor egy nap e város alá vonult seregével, s itt megszerette a jezsuitákat, de főleg Káldy Györgyöt, kinek lángeszét az erdélyi fejdelem azonnal fölismerte a kámzsa és a tonzúra alatt. De alig vonult el Nagy-Szombat alól, mikor egyszerre követek érkeznek a városba, kik a fejedelem parancsából erősen rárivalnak a tanácsra, hogy a jezsuitákat haladéktalanul vitesse utána. Kegyetlen hideg időben indultak útra a szerzetesek, élükön Káldy Györgygyel. A fejedelmet e tett elkövetésére — Tárkányi szerint, — bizonyosan fölbujtották, s hihetőleg a törökök, kik Bethlen táborában féktelen kicsapongásokat követtek el, de a kiknek az erdélyi fejdelem anyira kedvezett, hogy több buzgó keresztényt a jezsuiták előtt nyakaztatott le. Káldyt ez a barbarizmus nem ingatta meg. Szembe állt vele, s nagy merészen szemére veté a fejdelemnek nem csak ama zsarnokságot, melyet rajtuk elkövetett, hanem minden baltettét, melyekkel az ország jólétét akarta romba dönteni. Pályatársai szentül hitték, hogy feje hóhérpallos alá jut, de e helyett mis történt, amit senki se hitt volna. ■ Bethlen Gábor ugyanis — ez a „vérszopó tyrann“ — szép csöndesen végig hallgatta a haragvó jezsuita feddéseit, sőt meghatottnak látszott, s azután saját asztalához ültette Káldyt, s bibliája kiadására ezer tallért ajándékozott neki. Ehez utóbb a pozsonyi kincstár is száz tallérral járult. Káldy már 1607-ben elkészült fordításával, s mégis e műve csak húsz év múlva került ki sajtó alól, tömérdek igazítással. Legelőször „Windobonában“ jelent meg 1626-ban, Martin betűivel, s egy nagybecsű elöljáró-beszéddel, melyet jogosan tartanak a Pázmány Péterének. A második Nagy-Szombaton, a harmadik Budán jelent meg. E fordítás volt két század óta a magyar papság vulgátája. De újabb időkben hatalmasan nyilatkozott egy új átdolgozás szükségérzete, mely a nyelv mai tökélyének színvonalán álljon. Az 1822-diki pozsonyi zsinat pendítette meg először ezt az eszmét, s nagy vitatkozások után abban állapodott meg, hogy Káldy György fordítását újra ki kell adni, de gondos útjavításokkal és jegyzetekkel. S erre nézve kiküldött egy bizottmányt, mely — fájdalom — nem léphetett életbe. — Báró Szepessy Ignác 1825-ben, József nádornak ajánlva, közrebocsátotta Káldy fordítását, még pedig új jegyzetekkel. De ez a mű — bár különben elég tudományos — nem egyöntetű, s oly erőszakolt szélben van írva, mely az egészet élvezhetlenné teszi. Szabó József ugyanezt kiadta 1850-ben, illusztrálva és sok helyen javítgatva. A pozsonyi zsinaton az ősz elnök-primás, Rudnay mellett egy ifjú pap mozgott, ki eszes és szerény modorával mindenkire elbűvölő hatást gyakorolt. E fiatal pap nagy figyelemmel kisérte főleg ama dolgokat, melyek a szentírás fordítására vonatkoztak. Mint egy „modern Sámuel“, híven megőrizte e szent tüzet negyven éven át, folytonosan sürgetve a biblia újra lefordítását. S e fiatal pap, ki jelenleg a hazai klérus egyik legérdemesebb veteránja: Bartakovics egri érsek. Tárkányi Béla érzékeny lelkesüléssel látta mindig , mily örömmel és buzgalommal fogadott ő minden kísérletet, mely e kedvenc eszméjéhez hacsak egy porszemnyivel is járult. De hiába az elszomorító példák után senki sem vállalkozott e nehéz munkára. Mígnem Tárkányi maga vállalkozott rá, hogy lefordítsa „az emberi szellem e legnagyobb remekét.“ Az egész bibliát tíz év alatt sikerült — főleg Káldyt tartva szem előtt — átültetnie. Fordítása Egerben jelent meg — minden zaj nélkül — 1865- ben, tehát akkor, midőn Bartakovics tartotta arany, miséjét. Az érsek Mecénás tízezer példányban küldötte szét e fordítást, mely füzetekben jelent meg. „A katholikus lapok — jegyzi meg némi keserűséggel az értekező, — csak egyszerűen registrálták megjelenését, kivéve a „Religiót,“ mely valódi lelkesüléssel írt róla.“ Tárkányi ezután ama bírálatra tért, melyet Ballagi Mór — kit ő „Arisztarchusá“-nak nevez — olvasott föl e fordításról az akadémiában, s ennek egy pár vádját megdönteni igyekezett. Ballagi ugyanis azt tartja a Tárkányi fordításáról, hogy az a nyelv nagy haladásáról tanúskodik ugyan, de átalában nagyon „modern színezetű,“ s így a biblia zord, darabos stylusát visszatükrözni képtelen. — Tárkányi — hogy a „megdöbbentő ráfogást“ megsemmisítse, — több példát idéz szentírásából, melyek őt az akadémia kevés számú, de tisztes tagjai előtt tökéletesen igazolják. Összehasonlítja — kissé hosszasan — Káldy György fordítását az övével és Ballagiéval, ki a bibliát még 25 év előtt (Bloch Móric korában) lefordította. Ebből az összehasonlításból pedig, — mely majd egy óráig tartott, — az tűnik ki, hogy Ballagi ezelőtt 25 évvel sokkal inkább modernizált, mint Tárkányi 25 év után. 1866