Fővárosi Lapok 1868. február (26-50. szám)

1868-02-26 / 47. szám

hogy melyik korszakban élt Sándor vagy Cézár, és el tudják mondani a molugui szigetek szélességi fokát, akkor már tökéletes neveléssel bírnak, s nincs is egyéb hátra, mint férjhez menni. — Ah! asszonyom . . . — Ön azt mondja, hogy szökevény vagyok, s az ellenséget bevezetem a nők táborába. De nem bocsátom-e előre, hogy én csaknem mint férfiú sze­repelek ? — Igen, asszonyom, de én nem fogadtam el e metamorphosist. _Különben, ha férjhez menetelről szólok, világos, hogy nem csak az árupiacra való kivitelt értem, mi­ként az Smyrnában és Konstantinápolyban, sőt Ang­liában is történik. Mi nagyon szépen tudjuk elpa­lástolni a gyűlöletest, és elfedni a szégyenítőt, ha ilyen dolgokat akarunk elkövetni. A mi árupiacaink mindenütt föltalálhatók, és mégis sehol sem láthatók: a Tuilleriákban, a színházban, a sétányokon, estélyen hangversenyben, táncvigalomban, sőt néha a tem­plomban is. _Kegyed, nem emlékezem, kinek szavait jut­tatja eszembe: „a táncvigalmakban minden anya egy álcázott jegyző.“ _E szavak, uram, tökéletesen igazak. Aztán, ha egy kellő fényben ragyogó kérő jelentkezett, azt hiszik, hogy minden, a természettől kiszabott kö­­telességet teljesítettek , megölelik leányukat, s egy könycseppet letörülve, így szólnak: „Lesz gyémán­tod és kocsid.“ Ön nevet, uram ? _Igen, asszonyom, a kép hasonlatán. __És mivé lesz az ily nő e szerződés folytán, melyből a szív tökéletesen ki van zárva ? _ E kérdést inkább én tehetném, asszonyom. _Eh , istenem! a felelet igen könnyű. Az ily nőnek nagyon kell vigyázni, hogy kacér ne legyen. Unalmait kötelessége tova űzni. S fölteszem, hogy oly férfiú van mellette, ki őt csaknem szereti, s ki iránt­i érdekkel van; hiszi ön, hogy e nő hozzá for­duljon s kérdje: „Nem tehetek valamit az ön bol­dogságáért?“ Igen, uram, ha úgy tetszik önnek, ez megtörténik. Bátorítja azt, mosolyg rá, bűvös te­kinteteivel elhalmozza, miként a boa-kígyó az ő zsákmányát; lassanként megszédíti, virágcsokrok­kal, új regényekkel, cukorcsemegével árasztja el, s e szerencsétlen szenvedélyből bizonyos vonzalom lesz, s barátinak és ellenségeinek, mint kocsijához láncolt rabszolgát, mutatja be. Aztán egy szép na­pon, ha e nő kizsákmányolta önnek életét, s kezei közé másik áldozatot kerít, az ön kissé szigorúbb eljárására csengetni fog szobalányának, és önnek azon hideg és büszke üdvözletét adja át, mely körülbelül így hangzik: „Ha ez úr visszatér, nem leszek honn.“ Ilyenek a kacérság mindennapi vétkei.­ És e szavaknál elhallgatott az ismeretlen nő. Dániel bámult, s önmagától kérdé, ha vájjon nem gúnyolódik-e ez amazon, vagy talán komolyan beszél ? — Ismertem, uram, — folytató a nő, — ismer­tem néhány ily nőt, kik szeretik a gyászt, mert fö­lötte jól áll nekik, s kik utánozzák az udvar gyá­szát, hova lábaikat sem teheték be. Mily távol van­nak e nők Corneliától, kinek ékessége gyermekei­ben állott, kikből aztán a Gradiusok lettek . . . Ed­mond, nem viseled magadat csöndesen! íme, e gyer­mek halálra boszant! Valóban, Edmond mióta megtudta, hogy a kor­mányossal nem szabad beszélgetni, szakadatlanul kiabált hozzá: — Héj ! kormányos! jó napot, kormányos! Dániel sokkal inkább ismerte, kivel van dolga, semhogy ne mentegette volna a gyermeket, s azt kedvesnek ne találta volna. Anyák szemeiben még a Quasimodók is Apollók, s ezen tapasztalat csal­­hatlan. De e tekintetben tudomással nem bírván, az ismeretlen nő, miután egy könycseppet törült le sze­meiről, tovább szólt: — Félek, hogy atyja nyomdokait fogja követni, s újabb fájdalmakat szerez nekem! — Szabad-e emlékeztetnem, asszonyom, hogy kegyed fájdalmairól ígért nekem beszélni ! — Ön még nem feledte azt! — Nem, asszonyom; mert azt megosztva, ke­gyed könnyebbülni fog. — Ön nemes szivü, — viszonzá az ismeretlen nő, kezét nyújtva az ifjúnak. Dániel első mozdulata az volt, hogy a felé nyújtott kezet ajkához emelte; de időközben eszébe jutott, hogy ez már kiment a divatból, s megeléglé egyszerűen csak az ujjak hegyét érinteni, azt is úgy, miként az angolok shakehands-jüket csinálják. — Tehát, uram, én kezdem. — Hallgatom kegyedet, asszonyom. .. — Gondolom, elmondom már, hogy nekem van egy mély ismeretű anyám, kinek szándéka volt belőlem egy minden tekintetben kiképzett nőt faragni. . . — És az tökéletesen . . . — Ön érdemetlen bókot akart mondani, s én azt megtiltom. — Tehát nem mondom, s hallgatok. — Helyes . .. Egy tökéletes nő alatt, uram, nem a természet minden előnyös szépségeivel meg­áldott nőt, de azt értem, ki őszinte, egyszerű, szerény, s a szükségben elég önmagának, a nélkül hogy fér­jére támaszkodnék, ki öltözékeiben elismerje álkel­­lemeit. — Vigyázzon kegyed, ime, ismét az ellent játsza. — Legkevésbé sem, uram. Ízlésemben férfiú, s csak kényszerűségből vagyok nő. Anyám tehát azon kezdé, hogy megtiltotta a vállfűző, álhajak és szűk topánok viselését, mely háromtól én még most is irtózom. Dániel szemei pillanatra a nőre voltak szögez­ve, ki kezdé magát rendbe szedni. Azután gépiesen szállottak alá az ifjú szemei a földre, hol a finom ruha alatt egy reimsi kétszersülthöz hasonló széles­ségű topán látszott. — Azután, — folytatá Laura, (igy hivták az ismeretlen nőt), — anyám megtanított szivemet és­­ gondolatimat a legtermészetesebben vezetni ajkaimra a szavakban, s tehetségemet egyetlen irányban fejté ki. E nevelési rendszer azt eredményezte, hogy már tizenhat éves koromban kiállításba vivem az 1828- dik évben anyira bámult Ah­met-Ben-Muley-Ali képet. (Folyt. köv.) Akadémiai tárcák. — Február 24. — (A. E.) Van egy könyv a világon, melyből év­ezredek óta táplálkozik az emberi szellem, a nélkül, hogy kimerítette volna. Egy könyv, mely, — hogy csak költői oldalát tekintsük, — egyesíti magában az elégia keservét, az óda magasztos fölszárnyalá­sát, a hymnusz ünnepélyes menetét s a lyra csöndes suttogását. Egy könyv, mely a költészet két bevég­­zett lángeszét: Miltont és Dantét halhatatlan mű­vekre lelkessté. Ez örök­ könyv a szentírás. Tárkányi Béla az akadémia hétfői ülésén „A legújabb magyar s­z­e­n­t i­r­á­s“-ról olva­sott föl egy tartalmas ismertetést. Ő, a­ki lefordította Klopstock „Messiását“ is, — eleinte a szentírás érde­mét fejtegette, sokoldalú bájait sorolta elő, megje­gyezvén, hogy nincs betűismerő keresztény nép, mely e „szent codex“-et saját nyelvén ne bírná. Az­után áttért a hazai „régi“ bibliafordításokra, melye­ket elborított ugyan az idő rétege, de melyek a tu­domány segélyével újra napfényre lőnek, mint Pom­­peji és Herkulánum épületei. A sok közül Tárkányi főleg egy fordítást emelt ki, mely ékes szabatos és velős irálya folytán leg­első helyet érdemel. E fordító: Káldy György, a Pázmán Péter kortársa. Káldy Vasmegyében, Kál­­don született, 1571 körül. Az eszes gyermek Utasy György győri püspöknél nyerte első kiképeztetését, s Rómába ment. Huszonnyolc éves korában vissza­utasította az esztergomi apátság jövedelmező hiva­talát, s a jezsuiták szerzetébe lépett. A katholicis­­mus hitbuzgó harcosa lett. Először Erdélyben hir­dette a katholikus egyház elveit, eszméit, s mikor innen Bocskay István — a szerzettel együtt — ki­űzte, 1605-ben Magyarország forrongó talajára tette lábait. A szentírás fordítását 1605-ben kezdte meg Gyula-Fejérvártt, s 1607 táján készült el vele Ol­­mützben. — Tárkányi egy érdekes epizódot említ, mely közte és Bethlen Gábor közt történt. Káldy György 1629-ben a nagyszombati papnövelde igaz­gatója volt. Bethlen Gábor egy nap e város alá vo­nult seregével, s itt megszerette a jezsuitákat, de főleg Káldy Györgyöt, kinek lángeszét az erdélyi fejdelem azonnal fölismerte a kámzsa és a tonzúra alatt. De alig vonult el Nagy-Szombat alól, mikor egyszerre követek érkeznek a városba, kik a feje­delem parancsából erősen rá­rivalnak a tanácsra, hogy a jezsuitákat haladéktalanul vitesse utána. Ke­gyetlen hideg időben indultak útra a szerzetesek, élü­kön Káldy Györgygyel. A fejedelmet e tett elköveté­sére — Tárkányi szerint, — bizonyosan fölbujtották, s hihetőleg a törökök, kik Bethlen táborában féktelen kicsapongásokat követtek el, de a kiknek az erdélyi fejdelem anyira kedvezett, hogy több buzgó keresz­tényt a jezsuiták előtt nyakaztatott le. Káldyt ez a barbarizmus nem ingatta meg. Szembe állt vele, s nagy merészen szemére veté a fejdelemnek nem csak ama zsarnokságot, melyet rajtuk elkövetett, hanem minden baltettét, melyekkel az ország jólétét akarta romba dönteni. Pályatársai szentül hitték, hogy feje hóhérpallos alá jut, de e helyett mis történt, a­mit senki se hitt volna. ■ Bethlen Gábor ugyanis — ez a „vérszopó tyrann“ — szép csöndesen végig hall­gatta a haragvó jezsuita feddéseit, sőt meghatottnak látszott, s azután saját asztalához ültette Káldyt, s bibliája kiadására ezer tallért ajándékozott neki. Ehez utóbb a pozsonyi kincstár is száz tallérral járult. Káldy már 1607-ben elkészült fordításával, s mégis e műve csak húsz év múlva került ki sajtó alól, tömérdek igazítással. Legelőször „Windoboná­­ban“ jelent meg 1626-ban, Martin betűivel, s egy nagybecsű elöljáró-beszéddel, melyet jogosan tarta­nak a Pázmány Péterének. A második Nagy-Szom­baton, a harmadik Budán jelent meg. E fordítás volt két század óta a magyar papság vulgátája. De újabb időkben hatalmasan nyilatkozott egy új átdolgozás szükségérzete, mely a nyelv mai tökélyének színvonalán álljon. Az 1822-diki pozso­nyi zsinat pendítette meg először ezt az eszmét, s nagy vitatkozások után abban állapodott meg, hogy Káldy György fordítását újra ki kell adni, de gon­dos útjavításokkal és jegyzetekkel. S erre nézve ki­küldött egy bizottmányt, mely — fájdalom — nem léphetett életbe. — Báró Szepessy Ignác 1825-ben, József nádornak ajánlva, közrebocsátotta Káldy for­dítását, még pedig új jegyzetekkel. De ez a mű — bár különben elég tudományos — nem egyöntetű, s oly erőszakolt szélben van írva, mely az egészet él­­vezhetlenné teszi. Szabó József ugyanezt kiadta 1850-ben, illusztrálva és sok helyen javítgatva. A pozsonyi zsinaton az ősz elnök-primás, Rud­­nay mellett egy ifjú pap mozgott, ki eszes és szerény modorával mindenkire elbűvölő hatást gyakorolt. E fiatal pap nagy figyelemmel kisérte főleg ama dol­gokat, melyek a szentírás fordítására vonatkoztak. Mint egy „modern Sámuel“, híven megőrizte e szent tüzet negyven éven át, folytonosan sürgetve a biblia újra lefordítását. S e fiatal pap, ki jelenleg a hazai klérus egyik legérdemesebb veteránja: Barta­­kovics egri érsek. Tárkányi Béla érzékeny lelkesüléssel látta min­dig , mily örömmel és buzgalommal fogadott ő min­den kísérletet, mely e kedvenc eszméjéhez hacsak egy porszemnyivel is járult. De hiába­ az elszomo­rító példák után senki sem vállalkozott e nehéz munkára. Mígnem Tárkányi maga vállalkozott rá, hogy lefordítsa „az emberi szellem e legnagyobb re­mekét.“ Az egész bibliát tíz év alatt sikerült — főleg Káldyt tartva szem előtt — átültetnie. Fordítása Egerben jelent meg — minden zaj nélkül — 1865- ben, tehát akkor, midőn Bartakovics tartotta arany, miséjét. Az érsek Mecénás tízezer példányban küldötte szét e fordítást, mely füzetekben jelent meg. „A katholikus lapok — jegyzi meg némi keserűség­gel az értekező, — csak egyszerűen registrálták meg­jelenését, kivéve a „Religiót,“ mely valódi lelkesü­­léssel írt róla.“ Tárkányi ezután ama bírálatra tért, melyet Ballagi Mór — kit ő „Arisztarchusá“-nak nevez — olvasott föl e fordításról az akadémiában, s ennek egy pár vádját megdönteni igyekezett. Ballagi ugyan­is azt tartja a Tárkányi fordításáról, hogy az a nyelv nagy haladásáról tanúskodik ugyan, de átalában na­gyon „modern színezetű,“ s így a biblia zord, dara­bos stylusát visszatükrözni képtelen. — Tárkányi — hogy a „megdöbbentő ráfogást“ megsemmisítse, — több példát idéz szentírásából, melyek őt az akadémia kevés számú, de tisztes tagjai előtt tökéletesen iga­zolják. Összehasonlítja — kissé hosszasan — Káldy György fordítását az övével és Ballagiéval, ki a bibliát még 25 év előtt (Bloch Móric korában) lefor­dította. Ebből az összehasonlításból pedig, — mely majd egy óráig tartott, — az tűnik ki, hogy Ballagi ezelőtt 25 évvel sokkal inkább modernizált, mint Tárkányi 25 év után. 186­6

Next