Fővárosi Lapok 1868. február (26-50. szám)
1868-02-25 / 46. szám
46-dik sz. Kedden, február 25. Kiadó-hivatal: Pest, barátok tere 7. sz. Ötödik évfolyam 1868. Előfizetési díj: Félévre...................8 frt Negyedévre .... 4 frt. Megjelen az ünnep utáni napokat kivéve mindennap , koronkint képekkel.FŐVÁROSI LAPOK. IRODALMI NAPIKÖZLÖNY. Szerkesztői Iroda: Lipót utca 34. sz. 1-sorsa. Hirdetési díj: Negyed hasábos petit sor......................5 kr. Bélyegdíj minden igtatáskor .... 80 kr. BUM KISASSZONY. — Elbeszélés — írta Beöthy Zsolt. (Folytatás.) Tartott ez így egészen addig a reggelig, a melyen a hosszú bajszú kocsis kisebbik könyv kocsival oda állt az ajtó elé, hogy a két apró szürke segítségével Pestre röpítse az úrfiakat. Az iskola csengetyűje már elhangzott ide is, és fájdalom, nem lehetett előtte bedugni füleit sem Gábor úrfinak, ki nem anyira Pesttől, mint inkább az említett csengetyű hangjától irtózott, sem Gézának, kinek elég oka volt hazulról el nem kívánkozni. Valamenyien ott állottak a tornác előtt: a rövid lábú Vadász úr füstöt és jó tanácsokat együtt egyenlő özönnel és szaggatottsággal eregetvén a félig elrágott csutora mellől, Vadászná asszonyság, ki nem anyira állott, mint inkább az út,avató pogácsát helyezgette el az ülés alatt és figyelmeztette a hosszú bajszát, hogy a sajádi töltésen lassan hajtson, mert még le találnak fordulni. A jó képű sza azt vizsgálgatta, vájjon nem rázódik-e nagyon össze a saraglyában az a kosár gyümölcs? Biri kisasszony erősen kisírt szemekkel támaszkodott az ajtóragasztóhoz és folyvást dörzsölte a szemeit. Előttük állott a két távozandó, búsan, mint valami vádlottak. A sovány, magas Géza a lehető legbánatosabban csüggesztvén le a fejét, és láthatólag azon gondolkodva, hogy vájjon szégyen volna-e rá nézve, és Gábor nem alkalmazná-e rá azonnal az egerekről szóló példabeszédet, ha azt az egynéhány könyet széjjeldörzsölné a szemében. Ott állott még mellette egy nagy farkasbunda, fölötte egy fekete bárány borsüveg, ezek közül Gábor úrfi pislogván erre arra, de legtöbbet Vadászná asszonyság felé. Egy kis bánatos hallgatás után az itthonmaradottak végig csókolták a gyermekeket. Biri kisaszszony, fejét félrefordítva, fogott kezet Gézával, a farkasbőrbunda és báránysüveget meg (kivel szemközt ez még nem jöhetett megrovás alá) félig meddig meg is ölelte. Azután a távozandók csókolták végig az itthon maradottakat, fölugrottak a kocsira, a hosszú bajszú közibök vágott a lovaknak, és kivül voltak a kapun. Vadász úr egy hosszú füstoszlop kíséretében kiáltotta utánuk : — Vigyázzatok magatokra! — és környező családját beterelte a szobába. Géza félrehajtotta fejét a kocsiban, s úgy tett, mintha aludnék, csak hogy a napernyője gombjával mulató farkasbőr-bunda meg báránysüveg ne háborgassa gondolataiban. Biri kisasszony éli világát. Alig kezdhetem fejezetemet érdekesebben, mintha szóról-szóra idézem Biri kisasszony egy hozzám írt levelének szebb pontjait. „Fogadja ön, tisztelt K. úr, legforróbb köszönetem, irántam tanusított barátságáért. Hálával kérem, ha valamit tehet önnek egy szülék nélkül maradt árva nő, forduljon hozzám, és én a legkészebb örömmel teszem meg. Nyújtson módot meghálálnom szívességét, melyet az idő sohasem törül ki emlékezetemből.“ Mi szolgáltatott okot e levél írására, mi volt a benne említett barátság, s mi alkalommal íratott? röviden elmondom az egészet. Szinte jól esik visszaemlékeznem azokra a napokra, melyeken Géza barátom olyanyira el volt ragadtatva a boldogságtól. A hosszú téli estéken nem egyszer üldögéltünk sötétes szobámban, melynek falait olykor olykor (ha a fűtés fényűzését megengedhettem magamnak), a kályhámban lobogó tűz táncoló Vadász-háznál, anélkül hogy gyámját, vagy akár- 1 árnyalakokkal népesítette be. Nagyobbára mind akit a családból ezek felől értesített volna. Az udvarkerten hallgattunk. Géza sóhajtott egy egy mélyet, és jók megjelentek, de a mulatsági ősz véget ért. Várig az ő arcára a szerelem édes ábrándjai könyököl- dlász úr már most se nem izgettt-mozgott, se nem telt ki, én az embereknek arról a boldog osztályáról morgolódott, hanem épen semmit nem hajtva Vaelmélkedtem, melynek feje nem forr úgy, mint aj dászné asszonyság, és különösen Iza kisasszony kömiénk, szivében tán kevesebb a láng, de kályhája , nyekkel kisért könyörgéseikre, a mulatozó fiataljában több a tűz. Boldog emberek Máskor meg got széthajtotta. Ez botrány volt. Biri kisasszony kicsak úgy áradt belőle a beszéd, és volt mit ballá- t méletlen szavakban és keserves kényekben tört ki, nem Birike éjhajáról, Birike márványhomlokáról, Vadász úr se hagyta magát. Szó szót ért, s a vita, Birike csillagszemeiről, Birike rózsaarcáról, Birike , különösen a jelen volt négy szemű és egy orrú,de a eperajkairól, Birike sugár termetéről, Birike ezüst- mely nagyságát tekintve, szintén bátran beillett négy-hangjáról, szóval Birikének mindennemű tulajdonságairól. Ilyenkor csak én hallgattam, és természetemnél fogva nem levék hajlandó az ábrándozásra, szedegettem össze azt a kicsi rőzsét a kályha előtt, melyet Géza elragadtatásában, hosszú lábait nyújtogatva , széjjelrugdalt. Néha ünnepünk is volt, mikor ábrándozó barátom levelet kapott. Biri kisasszony énhozzám címezte Géza leveleit, mert ő egy sárga képű, sovány, mérges öregasszony rokonánál lakott, ki — nem tudom mi alapon, — jogot formált magának Géza levelei fölbontogatására, és kit (és ezt már határozottan tudom, hogy mi alapon) nem volt szabad Gézának megbántania. Egy ideig minden jól folyt. Jöttek a fekete szélű levelek, tele lángoló érzéssel, lángoló sorokkal, mik lángoló szívből fakadtak, s kályhám lángjai világánál lángoló szívvel olvastattak. Mint azonban minden a világon, úgy e lángoló levelezés is véget ért. Még pedig (legalább Géza barátomra nézve,) elég szomorú véget. Egyik — a többiekhez sem a tartalom bőségére, sem az érzés forróságára nem hasonlítható — ; levélnek rövid foglalata az volt, hogy Biri kisasszony családi körülményeinél fogva ott hagyja Vadászékat, és Agnies nénjével a székesi kastélyba megy lakni. A meglepő hír magyarázata (igen könnyen rájöttünk) épen nem családi körülményekben rejlett, mint ahogy a levélben állt. Biri kisasszonynak mindjárt atyja halála után, a fájdalom legközvetlenebb benyomásai közben, eszébe jutott, hogy a parancsszó, melyre eddig hallgatni kénytelen volt, örökre elnémult. Egy gondolatban, egy sóhajban nyilatkozott egész lelke. Vadász úr nagy füstfelhőket eregetve, és elégedetlenül izegve mozogva, Vadászné asszonyság igen szelíd hangú észrevételeket téve , részben férje előtt, vehették, de vették is észre nemsokára, hogy kedves, szeretett, becézett gyámleányuk az ő szavukra bizony nem sokat hajt. Néha meg épen olyan sajátságos kedélyállapotban volt, hogy amire kérték, csak azért se tette meg, vagy csak azért is máskép tette. A környék fiatal emberei is látogatni kezdették a kis sárga pusztai házat. Ez eddig nagyon természetes volt, és nem is ütközött volna meg benne se Vadász úr, se Vadászné asszonyság, se más ; de már abban méltán megütközhettek, hogy kevés idő múlva Biri kisasszony az egész áldott napot, reggeltől estig, ifjú emberekkel töltötte. Elment velük kóborolni, halászni, vadászni, és isten tudja mit csinálni, s a konyha és éléskamra, melyekben az első hetek alatt szorgalmasan sürgölődött, sohasem, vagy csak olyankor látták, mikor látogatói megvendégeléséről rendelkezett. A jó emberek iránt is egyre hidegült, és már erre Vadász úr nemcsak füstölt és izgettmozgott, hanem egyet-egyet morgott is és zsörtölődött, de csak magában. Mire Vadászné asszonyság, noha szelid hangú, de Biri kisasszony magaviseletét mégsem helyeselhető észrevételeit végkép megszüntette, megijedvén még gondolatától is annak, hogy férjét ingerelje valaki ellen. Biri kisasszony azonban nemsokára még tovább ment. Udvarlóit estélyekre hívta meg, s mulatságokat szándékozott rendezni a nekkáplán által, ki rögtön Biri kisasszony pártjára állott, elmérgesítve, azzal végződött, hogy a gyámleány határozottan kinyilatkoztatta, miszerint ő Vadászékat itt hagyja, és Ágnes nénjét maga mellé véve, visszamegy a székesi kastélyba. Vadász úr a perc hevében kész örömmel adta beleegyezését, és ezzel a viszony Vadász úr és Bili kisasszony között, ki néhány nap múlva csakugyan ott hagyta a pusztai sárga házat, megszakadt. Ilyen dolgok történtek otthon, melyekről értesülve, természetes, hogy Géza is megszakított minden viszonyt Biri kisasszonynyal. Ez Gézához írt utósó levele mellett küldötte nekem a fönt idézett sorokat. Egy ideig látszott barátomon a fájdalom. Eleinte sírt is olykor-olykor, aztán elkeseredve beszélt sokszor és fenhangon az egész szép nemről, később abba hagyta ki fakadásait s csak néha tett gúnyos megjegyzéseket. Ezek is elmaradtak végre, Géza lecsöndesedett, s ha nagy ritkán el nem borúl, azt hittem volna, hogy elfeledte az egészet. (Folyt. köv.) II. NEJÉT ÉS HIVATALÁT VESZTÉ! Paul Adiden beszélge. I. Mintegy húsz éve már, hogy e dolog történt. Határozottabb jelölése az időnek legkevésbé sem emelné az elbeszélés érdekét, melynek különben minden mozzanata tökéletesen való. Az „Etoile nro 1.“ nevű, s Pecq-ből Rouenbe menő gőzhajó fedélzetén egy ifjú sétált. Gerfaux Dániel, huszonhét éves, s a pénzügyi osztály számfölötti tisztje volt, közönséges orral, ajakkal, tekintettel és hajjal, mihez még egy sajátsága járult: kezében egy album. Ismertető jelei is ezek voltak. Leírásunk bevégzéséül hozzá adjuk , hogy szürke nemez kalap, kék felső öltöny, (közönséges szin), fehér gyapotnadrág, mely gyöngyház-gombokkal megrakott topánokra hajlott, voltak öltönyének részei, s felső ajakát vékony, fekete bajusz körtté; hogy ő kitűnő kellemes, kissé félénk ifjú volt, és hogy két napi szabadsággal ment Rouenbe, hol egy kereskedő lányát volt elveendő. És ezzel tökéletesen bemutattuk őt. Dániel, épen havanna szivarának végét dobá a Szajnába, s most a karzatot körítő padokon egy kényelmes helyet keresett, midőn egy kék fátyollal fedett arcú nő hátrálni kezdett, hogy neki helyet engedjen. Az ifjú köszönte ezt, felnyitó albumát, s vázolni kezdé az épen előtte levő tájat. — Legalább csinos volt-e e nő ? — kérdi már az olvasó. E kérdést igen nehezen tudnék egyelőre megfejteni. De valóban, mi is tehát az a szépség, mit korunkban mi annak tartunk ? Az alak tisztasága és a színek öszhangzata? Az örökkévaló szobrász vésőjének van-e azon még dolga, mint hajdan Rómában és Athénben ? : /'