Fővárosi Lapok 1868. február (26-50. szám)

1868-02-25 / 46. szám

46-d­ik sz. Kedden, február 25. Kiadó-hivatal: Pest, barátok­ tere 7. sz. Ötödik évfolyam 1868. Előfizetési díj: Félévre...................8 frt Negyedévre .... 4 frt. Megjelen az ünnep utáni napokat kivéve minden­nap , koronkint képekkel.FŐVÁROSI LAPOK. IRODALMI NAPIKÖZLÖNY. Szerkesztői Iroda: Lipót utca 34. sz. 1-so­rsa. Hirdetési díj: Negyed hasábos petit sor......................5 kr. Bélyegdíj minden ig­tatáskor .... 80 kr. BUM KISASSZONY. — Elbeszélés — írta Beöthy Zsolt. (Folytatás.) Tartott ez így egészen addig a reggelig, a me­lyen a hosszú bajszú kocsis kisebbik könyv kocsival oda állt az ajtó elé, hogy a két apró szürke segítsé­gével Pestre röpítse az úrfiakat. Az iskola csenge­­tyűje már elhangzott ide is, és fájdalom, nem lehetett előtte bedugni füleit sem Gábor úrfinak, ki nem anyira Pesttől, mint inkább az említett csengetyű­ hangjától irtózott, sem Gézának, kinek elég oka volt hazulról el nem kívánkozni. Valamenyien ott állottak a tornác előtt: a rö­vid lábú Vadász úr füstöt és jó tanácsokat együtt egyenlő özönnel és szaggatottsággal eregetvén a fé­lig elrágott csutora mellől, Vadászná asszonyság, ki nem anyira állott, mint inkább az út,avató pogácsát helyezgette el az ülés alatt és figyelmeztette a hosszú bajszát, hogy a sajádi töltésen lassan hajtson, mert még le találnak fordulni. A jó képű sza azt vizsgál­­gatta, vájjon nem rázódik-e nagyon össze a sarag­­lyában az a kosár gyümölcs? Biri kisasszony erősen kisírt szemekkel támaszkodott az ajtóragasztóhoz és folyvást dörzsölte a szemeit. Előttük állott a két távozandó, búsan, mint va­lami vádlottak. A sovány, magas Géza a lehető leg­bánatosabban csüggesztvén le a fejét, és láthatólag azon gondolkodva, hogy vájjon szégyen volna-e rá nézve, és Gábor nem alkalmazná-e rá azonnal az egerekről szóló példabeszédet, ha azt az egynéhány könyet széjjeldörzsölné a szemében. Ott állott még mellette egy nagy farkasbunda, fölötte egy fekete bárány borsüveg, ezek közül Gábor úrfi pislogván erre arra, de legtöbbet Vadászná asszonyság felé. Egy kis bánatos hallgatás után az itthonmara­­dottak végig csókolták a gyermekeket. Biri kisasz­­szony, fejét félrefordítva, fogott kezet Gézával, a farkasbőrbunda és báránysüveget meg (kivel szem­közt ez még nem jöhetett megrovás alá) félig med­dig meg is ölelte. Azután a távozandók csókolták végig az itthon maradottakat, fölugrottak a kocsira, a hosszú bajszú közibök vágott a lovaknak, és kivül voltak a kapun. Vadász úr egy hosszú füstoszlop kíséretében kiáltotta utánuk : — Vigyázzatok magatokra! — és környező családját beterelte a szobába. Géza félrehajtotta fejét a kocsiban, s úgy tett, mintha aludnék, csak hogy a napernyője gombjával mulató farkasbőr-bunda meg báránysüveg ne hábor­gassa gondolataiban. Biri kisasszony éli világát. Alig kezdhetem fejezetemet érdekesebben, mint­ha szóról-szóra idézem Biri kisasszony egy hozzám írt levelének szebb pontjait. „Fogadja ön, tisztelt K. úr, legforróbb köszöne­tem­, irántam tanusított barátságáért. Hálával kérem, ha valamit tehet önnek egy szülék nélkül maradt árva nő, forduljon hozzám, és én a legkészebb öröm­mel teszem meg. Nyújtson módot meghálálnom szí­vességét, melyet az idő sohasem törül ki emléke­zetemből.“ Mi szolgáltatott okot e levél írására, mi volt a benne említett barátság, s mi alkalommal íratott? röviden elmondom az egészet. Szinte jól esik visszaemlékeznem azokra a na­pokra, melyeken Géza barátom olyanyira el volt ra­gadtatva a boldogságtól. A hosszú téli estéken nem egyszer üldögéltünk sötétes szobámban, melynek falait olykor olykor (ha a fűtés fényűzését megenged­­­hettem magamnak), a kályhámban lobogó tűz táncoló Vadász-háznál, a­nélkül hogy gyámját, vagy akár- 1 árnyalakokkal népesítette be. Nagyobbára mind a­kit a családból ezek felől értesített volna. Az udvar­­kerten hallgattunk. Géza sóhajtott egy egy mélyet, és jók megjelentek, de a mulatság­i ősz véget ért. Vá­rig az ő arcára a szerelem édes ábrándjai könyököl- dlász úr már most se nem izgettt-mozgott, se nem telt ki, én az embereknek arról a boldog osztályáról morgolódott, hanem épen semmit nem hajtva Va­­elmélkedtem, melynek feje nem forr úgy, mint aj dászné asszonyság, és különösen Iza kisasszony kö­­miénk, szivében tán kevesebb a láng, de kályhája­ , nyekkel kisért könyörgéseikre, a mulatozó fiataljá­­ban több a tűz. Boldog emberek Máskor meg got széthajtotta. Ez botrány volt. Biri kisasszony ki­­csak úgy áradt belőle a beszéd, és volt mit ballá- t méletlen szavakban és keserves kényekben tört ki, nem Birike éjhajáról, Birike márványhomlokáról, Vadász úr se hagyta magát. Szó szót ért, s a vita, Birike csillagszemeiről, Birike rózsaarcáról, Birike , különösen a jelen volt négy szemű és egy orrú,­­de a eperajkairól, Birike sugár termetéről, Birike ezüst- mely nagyságát tekintve, szintén bátran beillett négy-hangjáról, szóval Birikének mindennemű tulajdon­ságairól. Ilyenkor csak én hallgattam, és természe­temnél fogva nem levék hajlandó az ábrándozásra, szedegettem össze azt a kicsi rőzsét a kályha előtt, melyet Géza elragadtatásában, hosszú lábait nyújto­gatva , széjjelrugdalt. Néha ünnepünk is volt, mikor ábrándozó bará­tom levelet kapott. Biri kisasszony énhozzám címezte Géza leveleit, mert ő egy sárga képű, sovány, mér­ges öregasszony rokonánál lakott, ki — nem tudom mi alapon, — jogot formált magának Géza levelei fölbontogatására, és kit (és ezt m­ár határozottan tu­dom, hogy mi alapon) nem volt szabad Gézának meg­bántania. E­gy ideig minden jól folyt. Jöttek a fekete szélű levelek, tele lángoló érzéssel, lángoló sorokkal, mik lángoló szívből fakadtak, s kályhám lángjai világá­nál lángoló szívvel olvastattak. Mint azonban min­den a világon, úgy e lángoló levelezés is véget ért. Még pedig (legalább Géza barátomra nézve,) elég­­ szomorú véget. Egyik — a többiekhez sem a tartalom bősé­­­gére, sem az érzés forróságára n­em hasonlítható — ; levélnek rövid foglalata az volt, hogy Biri kisasszony családi körülményeinél fogva ott hagyja Vadászékat,­­ és Agnies nénjével a székesi kastélyba megy lakni.­­ A meglepő hír magyarázata (igen könnyen rá­jöttünk) épen nem családi körülményekben rejlett, mint a­hogy a levélben állt. Biri kisasszonynak mind­járt atyja halála után, a fájdalom legközvetlenebb benyomásai közben, eszébe jutott, hogy a parancsszó, melyre eddig hallgatni kénytelen volt, örökre elné­­mult. Egy gondolatban, egy sóhajban nyilatkozott egész lelke. Vadász úr nagy fü­stfelhőket eregetve, és elégedetlenül izegve mozogva, Vadászné asszony­ság igen szelíd hangú észrevételeket téve , részben férje előtt, vehették, de vették is észre nemsokára, hogy kedves, szeretett, becézett gyámleányuk az ő szavukra bizony nem sokat hajt. Néha meg épen olyan sajátságos kedélyállapotban volt, hogy a­mire kér­ték, csak azért se tette meg, vagy csak azért is más­kép tette. A környék fiatal emberei is látogatni kez­dették a kis sárga pusztai házat. Ez eddig nagyon természetes volt, és nem is ütközött volna meg benne se Vadász úr, se Vadászné asszonyság, se más ; de már abban méltán megütközhettek, hogy kevés idő múlva Biri kisasszony az egész áldott napot, reggel­től estig, ifjú emberekkel töltötte. Elment velük kó­borolni, halászni, vadászni, és isten tudja mit csinálni, s a konyha és éléskamra, melyekben az első hetek alatt szorgalmasan sürgölődött, sohasem, vagy csak olyankor látták, mikor látogatói megvendégeléséről rendelkezett. A jó emberek iránt is egyre hidegült, és már erre Vadász úr nemcsak füstölt és izgett­­mozgott, hanem egyet-egyet morgott is és zsörtölő­dött, de csak magában. Mire Vadászné asszonyság, noha szelid hangú, de Biri kisasszony magaviseletét még­sem helyeselhető észrevételeit végkép megszün­tette, megijedvén még gondolatától is annak, hogy férjét ingerelje valaki ellen. Biri kisasszony azonban nemsokára még tovább ment. Udvarlóit estélyekre hívta meg, s mulatságokat szándékozott rendezni a nek­­káplán által, ki rögtön Biri kisasszony pártjára állott, elmérgesítve, azzal végződött, hogy a gyám­leány határozottan kinyilatkoztatta, miszerint ő Va­dászékat itt hagyja, és Ágnes nénjét maga mellé véve, visszamegy a székesi kastélyba. Vadász úr a perc hevében kész örömmel adta beleegyezését, és ezzel a viszony Vadász úr és Bili kisasszony között, ki néhány nap múlva csakugyan ott hagyta a pusz­tai sárga házat, megszakadt. Ilyen dolgok történtek otthon, melyekről ér­tesülve, természetes, hogy Géza is megszakított min­den viszonyt Biri kisasszonynyal. Ez Gézához írt utósó levele mellett küldötte nekem a fönt idézett sorokat. Egy ideig látszott barátomon a fájdalom. Eleinte sírt is olykor-olykor, aztán elkeseredve be­szélt sokszor és fenhangon az egész szép nemről, ké­sőbb abba hagyta ki fakadásait s csak néha tett gú­nyos megjegyzéseket. Ezek is elmaradtak végre, Géza lecsöndesedett, s ha nagy ritkán el nem borúl, azt hittem volna, hogy elfeledte az egészet. (Folyt. köv.) II. NEJÉT ÉS HIVATALÁT VESZTÉ! Paul Adi­den beszélge. I. Mintegy húsz éve már, hogy e dolog történt. Határozottabb jelölése az időnek legkevésbé sem eme­lné az elbeszélés érdekét, melynek különben minden mozzanata tökéletesen való. Az „Etoile nro 1.“ nevű, s Pecq-ből Rouenbe menő gőzhajó fedélze­tén egy ifjú sétált. Gerfaux Dániel, huszonhét éves, s a pénzügyi osztály számfölötti tisztje volt, közönséges orral, ajakkal, tekintettel és hajjal, mihez még egy saját­sága járult: kezében egy album. Ismertető jelei is ezek voltak. Leírásunk bevégzéséül hozzá adjuk , hogy szürke nemez kalap, kék felső öltöny, (közönséges szin), fehér gyapotnadrág, mely gyöngyház-gom­bokkal megrakott topánokra hajlott, voltak öltönyé­nek részei, s felső ajakát vékony, fekete bajusz kö­­rtté; hogy ő kitűnő kellemes, kissé félénk ifjú volt, és hogy két napi szabadsággal ment Rouenbe, hol egy kereskedő lányát volt elveendő. És ezzel tökéletesen bemutattuk őt. Dániel, épen havanna szivarának végét­ dobá a Szajnába, s most a karzatot körítő padokon egy kényelmes helyet keresett, midőn egy kék fátyollal fedett arcú nő hátrálni kezdett, hogy neki helyet engedjen. Az ifjú köszönte ezt, felnyitó albumát, s vázol­ni kezdé az épen előtte levő tájat. — Legalább csinos volt-e e nő ? — kérdi már az olvasó. E kérdést igen nehezen tudnék egyelőre meg­fejteni. De valóban, mi is tehát az a szépség, mit ko­runkban mi annak tartunk ? Az alak tisztasága és a színek öszhangzata? Az örökkévaló szobrász vésőjének van-e azon még dolga, mint hajdan Ró­­mában és Athénben ? : /'

Next