Fővárosi Lapok 1868. május (101-126. szám)

1868-05-30 / 125. szám

Ha egyik másik valamit íratni akart, például­­ folyamodványt, rögtön köznél voltam, s egy-két hús­­szas csak jutott. Nem múlt nap, hogy legalább valamicskét ne kerestem volna. De hármunknak mindez kevés volt. Valahogy azonban csak elérhetünk e módon is, ha legalább hi­telezőink fölhagytak volna zaklatásaikkal. Nem egyszer sóhajtottam föl magamban , mily boldog az­­ az ember, ki csődbe esik s hitelezői nem hajhász­­­szák, nem járnak nyakára. Mondtam én a mieink-­­­nek eleget, hagynának föl velünk, hisz megbuktunk,­­ de ők úgy vélekedtek, hogy a diáknál nincs bukás, mint a kereskedőnél, s egy nap mint a másikon, csak egyre jöttek már korán reggel, mint a búcsújárók. Kértem Brankót, költöznék valamelyik barátjához , ő elköltözött, de ott sem volt a hitelezőktől nyugta. Egyátalán oly állapotban voltunk mindnyájan, me­lyet már nem lehetett tűrni. Egy délután Zdravkovitz és én „komotizálunk“, vagyis igazabban mondva „desperálunk“ az ágyon. Belép Brankó. Szemei keservesen csillognak s két­­ségbeesten jár föl és alá a szobában. Kérdem : mi baja ? Erre megáll, néz mind a kettőnkre s végre kezet nyújt. Isten veletek barátim, engem nem lát­tok többé, elmegyek. S ezzel menni akar. — Meg­állj csak Biankó ! én is megyek, mi ie megyünk ve­led akárhova is. — Oda ti aligha mentek, a­hova én, mert én katonának megyek. — Megyek oda én is. — No hát jöjj! — Megállj csak, míg összeszedem magamat. Most már Zdravkovitz is kész volt velünk jönni. Hoztunk rögtön zsidókat s eladtuk mindenün­ket, csak az maradt meg, mi rajtunk volt. Brankó, egyik barátjától, a ki előtt szándékát fölfedezte, öt forintot kapott az útra, s miután még ezen felül ő is mindenét tisztára eladta volna, meg­­indultunk. — Most tehát mehetünk — szóltam én. — S hova véled, hogy menjünk ? kérdé Brankó. — A helybeli hadfogadó parancsnoksághoz. — Semmi esetre, — felelt Brankó — hisz itt ba- í­geken kell keresztül utaznunk. A földiratot­t egyát­kák vannak, én pedig balává nem leszek. — Hova menjünk tehát ? — A huszárok közé. — De mikor itt nincs huszár! — Megyünk oda, a hol van. — De hol van ? — Oda csak tiz nap alatt érünk. — Már minek mennénk oly messze ? — Mi van ebben? — költséggel kellőleg el va­gyunk látva, s az utat gyalog tesszük. — Jó, de azonnal megyünk ? — Nem, majd csak holnap reggel. Ma még va­lahol bor mellett jól elmulatunk.­­ — Áll az alku. Eddig én voltam Brankó parancsnoka, már ezentúl ő lesz az enyém. S ő csakugyan szívesen vette át e parancsnokságot; én is örömest léptem előtte vissza, mert őszintén kell megvallanom : el­vesztettem volt már a fejemet is. Ezután kimentünk valahova a város végére egy korcsmába, a­hol senki se lephetett meg, s utószor Pesten jól elmulattunk, jól kivigadtunk. Éjfél után a vendéglős szobát nyitott, lefeküdtünk s elaludtunk. Nehéz volt nekem az éj: azt álmodtam, hogy csupa katonák közt járok, magam is az vagyok már, s ép huszonötöt mérnek rám. Kínomban fölébredtem, Brankó már ébren volt , ép engem akart költeni. Felöltözvén, kifizettük a mivel tartoztunk, s mentünk. Ismerőseinknek még csak istenhozzádot se mondtunk. Az utazás könnyű vola, egész málhánk testün­kön , pár forint a zsebben. Brankó kissé terheltebb volt nálunk, mert ő földabroszt és zsebében Ida arcképét s gyűrűjét hozta magával, melyet a legnagyobb szükségben sem akart sem eladni, sem elzálogítani. Most tehát isten veled Pest! Nemsokára künn voltunk a városból. Félre tettünk minden gondot, ott hagytuk azt magunk mögött Pesten. Brankó volt a parancsnok, tudta mely helysé­talán nagyon jelesen ismerte. Az első faluba érkezvén, a korcsmába men­tünk, hogy megpihenjünk s útunkat ismét tovább folytassuk. Brankó most kérdezte: várjon akarunk-e neki engedelmeskedni ? — Akarunk! volt a közös válasz.­­ — Úgy tehát pénzeteket adjátok át nekem; én vagyok most a ti vezértek, s felelős mindenről; az én kezem közt kell lennie az egész úti költségnek, hogy mindig tudjam, hányadán vagyunk vele. Ti ezentúl sem ételt, sem italt nem fogtok parancsol­ni, hanem meg kell elégednetek azzal, a­mit én ren­delek. — Elfogadjuk, meg fogunk elégedni. — Most tehát folytassuk útunkat — szólt Brankó s ezzel fölkeltünk és mentünk tovább. A leg­közelebbi faluban ismét megpihentünk s úgy aztán megint folytattuk az utat. Szép tavaszi idő volt. Brankó most mutatta csak ki, hogy ő nem mindennapi embernek szüle­tett. Bátrabb, vidámabb, tréfásabb volt, mint valaha. Szinte bámultam, hol vehette e hangulatot. Méltósá­­gosan állott néha, mint valami sereg parancsnoka, s ha itt-ott szorongán, hegyszakadáson vagy vala­mely meredélyen kellett áthaladnunk, ő mindig elől járt s nem egyszer segített kezével engem is. Azt hitte, hogy ő most egy kis Xenophon, a­kinek Cyro­­paediáját szóról szóra el tudta volna mondani. Ha menetközben utasokkal találkoztunk, azonnal szóba állott velük, tudakolta: honnét jönnek, hova valók, melyik út vezet erre vagy amarra. Ha drótos tóto­kat látott, kik az útfélen ülve falatoztak, azonnal leült ő is melléjük, mi is letelepedtünk, előkerestük zsemlénket, szalonnánkat s lakomáztunk velük. Bran­kó barátságosan beszélt velük, tréfált, enyelgett s e mellett aztán elfeledtük a bajt, el a fáradságot. Brankóból egészen más ember vált, mint a minő eddig volt. Én őt érzéktelen, jótehetlen em­bernek hittem, olyannak, a­kit mindig másnak kell vezetnie, s most láttam csak, hogy ép akkor legin­kább ember, mikor ő vezet másokat. Tekintete, egész lénye megváltozott. (Folyt. köv.) Pesti kávéh­ázak. ív. (Két városrész. — Pest corsoja. —■ A magyar főváros n Westend“-je. — Valami a fehér rabszolgák életéből. — Kirívó ellentétek. — Az éhség áldozatai. — A Terézváros éjjeli kávéházai. — Éjfél után az utcán. — A pesti „five points!“ — Az utca közepére! — Mielőtt belépünk. — Dante pokla en miniature. — A barlang lakói. — Egy koldusgyerek életpályája. — A palota fia. — Az élet tra­gédiája. — Gyöngéd vendégek. — Az első csarnokban. — A pálinka rabjai. — Egy rejtélyes nő. — A csapszékek dalnoka. — Tanulmányfok. — Egy példás anya. — „Hinaus!“­ (B.N.) A Lipótváros gazdag palotái szomszéd­ságában, közel a váci utcához, a pesti elegáns világ eme fényes gyűl­helyéhez, a Terézváros tisztátalan és szűk utcái terülnek el. A gazdagság, pompa és ké­nyelem székhelye mellett — a szegénység, nyomor és bűn tanyája. A pénzaristokrácia büszke palotái mellett — a fehér rabszolgák ronda kunyhói! Amott díszes fogatok röpülnek végig a köveze­ten, selyem és bársonyba burkolt delnők ragyogtat­­ják ékszereiket, és divatosan öltözött uracsok fesze­­legnek a járdán. Pest corsoja fényes kirakatainak tükörüvegei mögött az ipar kincsei halmozzák föl a legizlésteljesebb csoportozatokban. Lyoni selyem és brüsseli csipkék szomszédsá­gában indiai sálok és perzsa szőnyegek hevernek. Párisi illatszerek, szövetek és kertjük mellett genfi órák és florenci kalapok foglaltak helyet; tovább lüttichi fegyverek, amerikai revolverek, nürnbergi csecsebecsék, szíriai öntött­vasból készült keresztek és gyertyatartók. Adriai halak, tengeri rákok és ve­lencei osztrigák mellett felső-magyarországi fácánok, debreceni sonkák, nápolyi narancsok és szyriai fü­gék vannak elhelyezve. Aranyokkal telt csészék, drága­kövekkel díszített fejékek, ezüst kanalak, vil­lák és késekből összerakott gúlák szomszédságában rumburgi és hollandi vászon, angol és morva posztó, orosz és hazai bőr hever. Gazdagság, csín, ízlés, tisz­taság minden lépten nyomon. Pest „legszebb“ városrészének utcái szabályo­sak, házai magasak. Nem egy épületben szőnyegek borítják az emeletekre vezető lépcsőket, virágok illa­toznak a folyosókon, és drága függönyök lebegnek az­­ ablakok mögött. Minden arra mutat, hogy e házakban gazdag vagy legalább is jómódú emberek laknak. Pestnek legtekintélyesebb kereskedései, a bank­házak, váltóüzletek mind e városrészben pontosul­­nak össze. Még a gazdagon felszerelt kávéházakon és éttermeken is meglátszik, hogy a Lipótváros csak­ugyan a magyar főváros „Westend“-je. Ezek a piros pozsgás kövér urak, kik naphosz­­szant a sorházban üldögélnek, ezek az önelégülten mosolygó pénzarisztokraták, kik az imént jöttek le a Frohner-szálloda emeleti étterméből, — bajosan is­merik azon nyomort, mely a váci úton túl lakik. A Terézvárosban, néhány utca kivételével, több­nyire szegény emberek laknak. Pest e részének lakossága nagyobbára alkuszok, szatócsok, háza­lók, zsibárusok, kézművesek, gyári munkások, nap­számosok, hordárok, varró- és mosónőkből áll. Ezek képezik a szegényebb lakosság becsületes elemeit. Kora reggeltől késő estig dolgoznak ez embe­rek, hogy megszerezhessék maguknak és családjuk­nak a mindennapi kenyeret. Többnyire egy egész család lakik egy szobában. Sokszor több is. Míg a férfiak már szürkületkor eltávoznak hazulról dolguk után, addig a nők takarítás, mosás, főzés és egyéb­­ házi dolgokkal foglalkoznak. A gyermekek sem he­vernek tétlenül és a fiúk 8—10 éves korukban már dologra küldetnek , mert az élet nagyon drága. Hisz az apa nem szerezhet mindig anyit, hogy egész családját eltarthassa. A fehér rabszolgák élete mindenütt ugyanaz: folytonos küzdelem a nyomor és ínséggel. E városrészben tehát nem találkozunk fényes kirakatokkal, hanem annál gyakrabban a szatócsok, zsibárusok, pálinka- és kávémérők ronda boltjaival. Alig néhány száz lépésre a váci úttól nyomorult alakokon akad meg az ember szeme. Beesett, sápadt arcukon, üveges meredt szemeikben az éhség tükrö­ződik vissza, mely beleiket kínozza. Nagyon kevés mer koldulni e szerencsétlenek közül. Néhány krajcárért könyörögnek csak, hogy azon kenyeret vagy főtt burgonyát vehessenek, mely éhségüket legalább egy kis időre lecsillapítaná. De a járó­kelők siető tömege észre sem veszi e szánandó embereket, kik közül egyik-másik sokszor félholtan rogy­­e a kövezetre. És mindez azon büszke paloták tőszomszédságában történik, melyeknek lakói százez­rekkel rendelkeznek. A nagy városok társadalmi életének egyik leg­sötétebb oldalát kétségkívül a pénzarisztokrácia ha­tártalan gazdagsága, a proletárság mondhatlan sze­génysége képezi. Atalán a nagy városok a kirívó ellentétek, a szélsőségek színhelyei. Bár a könyörü­­letesség székhelyei lennének egyszersmind! Természetes, hogy a Terézvárosban a kávéhá­zak is egész külön, sajátszerű jelleggel bírnak. A gyári munkás, az iparos, a kereskedő vagy házaló, ki napközben egy percnyi szabad idővel sem rendel­kezik, csakis este térhet be a kávéházba, és így könnyen megmagyarázható, miért oly látogatottak a terézvárosi kávéházak éjjel. A munkás osztály, mely­nek életörömei oly szűk körre szorítvák, zajosan, ki­csapongón szokott mulatói. El akarják ez emberek felejteni nyomorukat — legalább néhány órára. Azonkívül e kávéházak a fővárosi társadalom legaljasabb rétegeinek gyülhelyei. Szállásnélküli kor­helyek, csavargók, iparlovagok, hamis játékosok, zsebmetszők s az elősoroltakhoz hasonló emberek bőven vannak képviselve az éjjeli törzsvendégek csoportjában. Szükségtelen tán mondanunk, hogy e városrészben is léteznek tisztességes kávéházak, és ezek éjjel zárvák. Mi csak az úgy­nevezett éjjeli ká­véházakkal foglalkozunk. Folytassuk tehát szemlénket, és térjünk be a ki­rályutca egyik kávéházába. Éjfél már régen elmúlt. A gázlámpák egy része lobog még csak, az utcák kihaltak és sötétek. Csak olykor-olykor szakítja meg az éj csöndét egyes ittas csoportok éktelen lármája. A királyutca és szemetes ronda mellék utcái, melyek telvék le­­bújokkal, pálinkás boltok és csapszékekkel, sokszor véres éjjeli küzdelmek színhelyei. Pestnek e része a csőcselék kedvenc tanyája, és egyes ember, ha éjfél után halad végig e szűk, sötét és kihalt utcákon, majdnem oly félelemnek van kitéve, mintha New- Yorkban a „five points“ (öt sarok) nevű városrész­ben kóborolna, mely tudvalevőleg az összes new­­yorki csőcselék hírhedt gyülhelye, és egyebek közt arról is nevezetes, hogy a rendőrség éjnek idején még csoportosan sem mer behatolni piszkos tömkele­gébe. 498

Next