Fővárosi Lapok 1868. június (127-148. szám)

1868-06-03 / 127. szám

öszpontosult a jogászság, és füstös csarnokai éjjel­nappal viszhangzatnak a gondtalan fiatalság zajától. Ki azon időben megfordult e kávéházban, kivált va­sárnap vagy csütörtök délután, midőn Rác Pali vagy Sárközy gyújtó magyar nótái felvillanyozták az ifjú kedélyeket, — bajosan fogja egyhamar elfelejteni azon benyomást, melyet a fiatalság pezsgő élete rá gyakorolt. A hosszú kávéháznak minden zuga el volt foglalva ilyenkor. Ülőhelyet semmi áron nem lehe­tett kapni, és a zenészek közül egész csoport fiatal ember tolongott, kik majd halk figyelemmel csüggtek a hegedű ábrándos, kesergő hangjain, majd kitörő tűzzel kísérték a „friss“ lelkesítő, viharos ütenyeit. Még a hatvanas évek elején is nem volt Pestnek magyarabb jellegű kávéháza, mint a „Fillinger.“ Ha a fővárosi ember fogalmat akart volna szerezni ma­gának, hogyan vigadnak az alföldön, bátran benéz­hetett volna e kávéházba, hol a hó elseje körül Bács, Torontál, Temes, Bihar, Csongrád fiai sokszor késő estig keseregtek dal, bor és zene mellett. Aranjuezi szép napjait élte akkor kávéház, midőn az ifjúság­nak csak ez epikureusi dal lebegett ajkain : „Gau­deamus igitur, juvenes dum sumus.“ Most nyugodtabb élet uralg a „Fillinger“-ben. Bárminek tulajdonítsuk is e változást, — melynek okát némelyek fiatalságunk higgadtabb gondolko­zásmódjában, mások a soványabb erszényekben vé­lik föltalálni, — anyi tagadhatlan, hogy e kávéház sokat vesztett régi érdekességéből. Számos régi láto­gatója hűtlenül elhagyta. A fertálymágnások, az úgy­neveze­t „firtlik“, kik méltóságukkal összeegyezhet­­­lennek tartják a „Fillingert“ látogatni, már rég el­pártoltak tőle. Ez a fölbodorított hajú, lakcsizmás, de szörnyen üres fejű „jeunesse dorée” , kinek egyéb hivatása sincs, mint egész áldott nap a váci utca kövezetét koptatni, vagy a tekeasztalt körül ál­­lani, valódi spanyol gőggel tekint le mindenkire, ki nem hord „zvikkert“ az orrán, vagy nem beszél leg­alább is három r-rel. A „Fillinger“ egyébiránt joggal büszke lehet múltjára, mely szorosan össze van forrva a szabad napok egykori nagy eseményeivel és a közel­múlt szomorú évek hazafias tüntetéseivel. E kávéház, me­lyet 1847 ig Pill­­ax nevű kávés bírt, az ötvenes évek elejéig az úri utcában létezett, és gyülhelyét képezi az „ifjú­­Magyarországnak“ , melynek élén számos kitűnő tehetség, többek közt a már akkor ünnepelt Petőfi, Jókai, Vasvári és mások állottak. E kávéház nagy szerepet vitt azon időben, és döntő befolyást gyakorolt a fővárosi lakosság nagyobb részének po­litikai érzületére. Midőn megdördültek az ellenséges ágyúk Magyarország határain, jelentve, hogy a „haza veszélyben van“ , akkor e kávéház látogatói elsők valának azok között, kik fegyvert ragadtak a hon s a nemzeti becsület megmentésére, s kiknek zászla­jára „szabadság vagy halál“ volt írva. Kevesen tér­tek közülök vissza. A legtöbben mint hősök estek el a csatamezőn; mások, kik szerencsétlenebbek valá­nak, földönfutókká lettek, vagy a fogságban vesztek el. Maga a lánglelkű költő, az ország büszkesége, a szabadság ünnepelt dalnoka is, eltűnt a csaták viha­rában. A dicső, de szerencsétlen harcra következett zsarnoki rémuralom korszakában a „Fi­linger-kávé­ház,“ mely akkor is az ifjúság gyűlhelyéül szolgált, szálka volt a mindenható rendőrség szemében. Tulaj­donosa nem egyszer állott közel a bebörtönöztetés­­hez, és végre is kénytelen volt kávéházát az úri­ utcá­ból a Sebestyén­ térre átteni. De e helyiség is sok ideig állott rendőrségi felügyelet alatt. E kávéház, melyben az egyetemi szünidők tartama alatt alig fordul meg néhány vendég, október hó közepe körül a legpezsgőbb életnek kezd színhelyévé lenni. Ilyen­kor tömöttek a fiatalság erszényei. Reggeltől estig valamenyi tekeasztal el van foglalva. Ez az „alagér­­bankok“ korszaka. A tekézés művészetét tekintve, fiatalságunk nem áll utosó helyen, s a játék, mely­ben természetesen csak ügyes játékosok, vén „kozá­kok“ vesznek részt, sokszor igen érdekes, mivel egy lökésen gyakran 10—15 forint is áll. A „balekek“, azaz az első évesek, kik csak az imént rázták le a gymnasium porát, bámulva környezik a tekeasztal szerencsés hőseit. A balekot könnyen föl lehet is­merni arca és modoráról. A kozák, ki a kávéházban magát teljesen otthonosnak érzi, félre­csapott kalap­pal, fennhangon beszélve, kiabálva vagy kacagva forgolódik a tekeasztal körül, s a nézőket, ha útjá­ban vannak, minden teketória nélkül lökdösi ides­tova. Ha kávét vagy szivart kér a pincértől, azt oly hangon rendeli meg, hogy az egész kávéház hall­hassa. A széken nem ül úgy, mint más emberfia, ha­nem majd hiitálja magát, majd az asztalra rakja föl térdeit, majd úgy veti szét lábait, hogy az arra menő­nek egész kötéltáncosi ügyességgel kell azokon ke­­resztül ugornia. Ha nem is játszik, mégis örökké a tekeasztalok körül forgolódik, és boldog-boldogtalant akar oktatni a játékban. Megjegyzései ilyenfélék. Becsületemre mondom, ez nagyszerű, párat­lan lökés volt. Ilyent a nagyapám se látott. — Alantabb fogja a labdát spectábilis ! Lássa, kimaradt. Mért nem hallgat rám? 507 — — Hababa! ez gyalázat, ilyen labdát kihagyni. Önből sohasem lesz jó játékos. Hisz ön „patter.“ — Ah ez remek „falsch“ volt. Többször szo­kott ilyen labdát csinálni kegyed, vagy csak „disz­nóban“ van? — Ugyan kérem, tegye le azt a dákót, mert rögtön kitel a nyavalya. — Lassabban spectábilis, minek játszik ily óriási gőzerővel. — Azt a „mopszot“ játsza meg kérem, egészen bele­áll a lyukba. Ah, hiszen rosz helyen találta. Semmi reményeket sem kötök önhöz. — Bravó, önből még valaha kozák lesz. Hanem a „duplákban“ gyakorolja magát spectábilis, mert azokról fogalma sincs. — Marker, krétát adjon ide ezeknek az urak­nak. Miért nem marad asztalánál ? Üssék pofon uraim ezt a szemtelent, még morogni mer. És így megy ez órákon keresztül. A játékosok gyakran a legnagyobb zavarba jönek, s ha hallga­tásra is kérik az alkalmatlankodót, az csak ritkán szokott fölhagyni csevegésével. Annál jámborabb teremtés azonban a­­ balek. Csak félve lép be a kávéházba, mintha még most is háta mögött leselkednék a „kurátor“ vagy a „pedel­lus.“ Halkan, majdnem suttogva beszél, s a világért sem merne kiabálni a pincérre, hanem szerényen bevárja, míg az esetleg feléje jön. A játékot csak tiszteletteljes távolságból szemléli, és minden lépésé­nél szörnyen vigyáz, nehogy valakinek tyúkszemére hágjon. Helyén illedelmesen ül, nem nyújtja ki lá­bait, nem füstöl más orra alá és nem kapja el az­mber elől az újságot. Feje tele van még atyai fenye­getések és anyai gyöngéd oktatásokkal. Még mindig szemei előtt lebeg atyjának hajlékony sárga nádpál­cája. Az utcán szerényen megy végig, nem hadonáz pálcájával, nem méregeti tetőtül talpig a járókelőket és kitér mindenki elől. Szorgalmasan látogatja az előadásokat, jegyez és tanulgat, és vacsora után min­dig pontosan haza­ballag. Ha nem bezzeg, félév alatt nagy metamorphosi­­son megy át a balek. Alig ismerni rá az előbb oly csöndes, félénk és szolid fiúra. Legkedvencebb ta­nyája most a kávéház, melyben reggeltől estig elhen­tereg. O, ki az első hónapokban még meg is taka­rított néhány forintot havi pénzéből, most hat hét alatt már harmadszor ért haza pénzért, pedig téli ka­bátja és ágyneműje is rég a zálogházban nyugsza­nak már. Az egyetemre csak akkor fárad föl, mi­dőn pénzes levelet vár. Kalapja mellé darutollat, or­rára „evikkert“ tűzött és úgy feszeleg a váci utca járdáján, akár egy dandy „von Profession.“ Dehogy megy már most haza vacsora után, sőt inkább azt, tartja: „In die Kneipen laufen Und sein Geld versaufen ist ein hoher, herrlicher Beruf.“ A tanodái év vége felé aztán, midőn minden se­gélyforrás kiapadt már s a havi pénz alig elegendő a legnyugtalanabb hitelezők lecsöndesítésére, a bús magyarrá lesz az egykori balek, örökké rettegve attól a fatális perctől, melyben be kell majd kopog­tatnia néhány nap múlva az atyai házba. Félelme nagyon is alapos. Szobájában néhány galléron, nyak­kendőn és pár törött pipán kívül semmi sincs, a­mit sajátjának nevezhetne. Oda van minden: óra, gyű­rű, kabátok, nadrágok, ágy- és fehérnemű! Még a láda is zsidó kézre került. Hej, szomorúan, lecsüg­­gesztett fővel ül most a kávéház egyik sarkában a nem rég oly víg fiú és el-eldúdolja keserv­ben an­nak a siralmas diák dalnak reframnjét: „Oterum, re­­rum, rerum, a quae mutatio rerum.“ A „bús magyar“ — studiosus fillingericus vul­garis, a mint. Cuvier vagy Humboldt ezen a „Fil­lingerkávéház“ légkörében élő emberfajt elnevez­ték volna —­ sokkal eredetibb egyéniség, semhogy életképünk keretén kívül maradhatna. A bús magyarnak nappali tanyája télen-nyáron át a „Fillinger.“ Télen leginkább a kemence köze­lében szokott melegedni, nyáron legszívesebben egy sarokban húzza meg magát, hol órákig képes elül­dögélni szótlan, a legnagyobb phlegmával. Igen sze­ret ábrándozni — pénzről, ebédről és egyéb ily köl­tői tárgyakról. Eledelét hirlapok, dohány és víz ké­pezik. Foglalatosságát a „dolce far niente“ fogpisz­kálás, bajuszpödrés, nyújtózkodás és ásítozás. A zene iránt nagy előszeretettel viseltetik, és bújában gyakran a legremmekebb áriákat — fütyüli. Külön­ben igen csöndes és békés természetű, habár nyáron át gyakran szokott gyilkolni — legyeket. Nem al­kalmatlankodik senkinek — csupán a megretiráló bankoknak. A nemzetgazdászatot nagyra becsüli, ha­bár csak ezen elvet ismeri: „Hitel nélkül nincsen jólét.“ A coramunismust meg épenséggel isteníti, és tényleg gyakorolja is a mások dohányán vagy zsem­­lyés kosárkájában. Sajátságos tünemény, hogy míg a hó elején a bús magyarok száma igen leapad, ad­dig a sió vége felé hirtelenül megszaporodik. És most vegyünk búcsút e kávéháztól, mely — újabban a jog­­egyetem tövéhez költözve, bizonyára még sok ideig képezendi kedvenc gyülhelyét egyete­mi ifjúságunknak. Egykori látogatói, kik most az or­szág minden részébe szét vannak szórva, és kik közül legtöbben ma már becsült helyet foglalnak el a társa­dalomban, kétségkívül mindig örömmel emlékeznek vissza e helyre. Sint semper in flores! Fővárosi hírek. * Félig­es esküvő volt tegnapelőtt déli 12 órakor az egyetemi templomban. Gr. Nádasdy Fe­renc vezető oltárhoz Zichy Ilona grófkisasszonyt, a főrangú körök egyik legbájosb ifjú hölgyét. A fiatal pár és az egész nászkiséret díszes magyar ruhába volt öltözve, s egyikét nyújtotta ama pompás képek­nek, milyeket most már csak ritkán láthatni. A szép menyasszony — fején ragyogó pártával s lengő fá­tyollal — magyar derékú fehér moir antique ruhá­ban volt, melyet dudorok és rózsabokréták díszítettek. Az uszályt két apród vitte. A négy nyoszolyólány (gr. Károlyi Pálma, gr. Károlyi Georgina, gr. Wenk­­heim Krisztina és Inkey Nella kisasszonyok) minde­­nike nehéz kék selyem ruhát viselt, nagy uszálylyal, fejükön nefelejts koszorúkkal. A vőlegény, ki egyi­ke legderekabb ifjú mágnásainknak, deli jelenség volt festői magyar ruhájában, meggyszin mentében, fehér selyem attilában, vörös nadrágban. Násznagyok voltak : az ősz Zichy Ferenc és gr. Chotek, vőfélyek gr. Kinszky Zdenkó, gr. Zichy Béla (a menyasszony fivére) gr. Batthyány Elemér és Ferenc. Nagy tömeg várt a templom előtt, s benn a templomban. A főran­gú világ Pesten időző­­legnagyobb része együtt volt e fényes ünnepélyen. Átalában nemcsak az ünnepély dísze, de az ifjú pár szeretetreméltó egyénisége is sokat vonzott. Megjelent a templomi szertartáson az örömanya is : gr. Zichy Jánosné, valamint a meny­asszony szépatyja, gr. Zichy Ferenc, mint négy nem­zedék tiszteletreméltó képviselője. A nászkiséret is igen deli, magyaros és fényes volt. Keglevich Béla gr., ki a farsangon a frakk ügyében anyira buzgól­­kodott, most pompás magyar öltönyben jelent meg, ibolyaszin attilában, mely fölött skarlát színű rövid dolmány volt. A hölgy­ kiséretben nehányan a min­denhol polgárjogot nyert francia divat szerint öltöz­ködtek, szintén nagy diszszel. Az egyházi szertart­ást ft. Méhes pozsonyi apát végezte, ki az érdekelt szü­lök egyikének nevelője volt. Megemlítjük még, hogy a díszhintó mellett kócsagos és mentés huszárok lo­vagoltak. Az esküvő után nem volt menyegzői lakó ma; e helyett az örömanya — gr. Zichy Jánosné — e­z­e­r ftot adott a pesti szegények számára. Az ifjú pár még az­nap délután külön vonattal Nádasd-La­­dányra utazott.­­ * Király Ő Felsége pünkösdhétfőn este a ren­des személyvonattal utazott vissza Bécsbe. “Napóleon herceget e hó 23-ika körül várják a fővárosba, s körülbelöl 5 — 6 napig fog Bu­dapesten időzni. A herceg üdvözlésére és fogadására nem tesznek előkészületeket, mert incognito, Mon­don gróf név alatt utazik, s magá­n személyi minősé­­gét meg akarván tartani, vendéglőben fogad szállást. Azért utazik — mint mondják, de vannak kik nem igen hisznek a napóleoni őszinteségben, — hogy a viszonyokat tanulmányozza Európa ama részeiben, melyeket még eddig nem volt alkalma látni. Napó­leon hg hétfőn indult el Páriából.J * Boer Emília k. a. tegnapelőtt a „Gyöngéd rokonok“ ban mint Thusnelda lépett föl újólag a nemzeti színpadon. Úgy látszik, be akarta mutatni sokoldalúságát, — melyhez vidéki színpadon és a népszínháznál jutott,—,azért választott különböző sze­repköröket. Helyesebb lett volna egy szerepkör mel­lett maradnia; a mellett a szerepkör mellett, melyben a kisasszony legotthonosabb, három-négy alkalommal aratni általok sikert, s egészen mellőzni oly szere­peket, melyekben a siker kétes lehetett. Boer Emma k. a. képességei és színpadi egyénisége legalkam­a­­sabb a naiv szerepekre. Mint naiv színésznőt ismer­jük Budáról, hol már a közönség kedvence, és sze­rettük volna, ha a nemzeti színpadon csak naiv sze­repekben lép föl kizárólag, és e szerepkör több ol­dalának felfogása, alakítása stb. által győzi meg a kö­zönséget, hogy tehetsége mily arányokban és mily fokig fejlődött. Sokkal ifjabb, s hangja sokkal ki­sebb terjedelmű, hogy sem az erőteljes­ mozzanat­ú, szenvedélyes­ helyek tolmácsolására eszközökkel birna. Ellenben vannak jó és szép tulajdonai a naiv szerepkörre. Nem tegnapelőtti, hanem átalába­n ed­digi föllépteire tesszük ez észrevételeket. Thusneldá­­ban jobban megtalálta szerepkörét, mint előbbi föl­­léptekor; volt szerepének sok sikerült oldala s az egészen bizonyos fokú me­lgség vonult át, melynek ugyan még növekedni s kifejezésben finomulni kell, de hogy ez adomány meg van tehetségei közt, már­is jól kitünteti, s a jövőjéhez kötött reményeket meg­erősíti. Látszik, hogy a kisasszony képességei sok­szor igénybe voltak véve oly szerepekkel, melye­ket — ha kifejlődik — soha sem fog örömest játszani; látszik, hogy jó mintakép nem állt előtte, melyet kö­vethetett volna ; látszik, hogy több dicséretet kapott, mint figyelmeztetést. Ezekből származik, hogy sza .

Next