Fővárosi Lapok 1868. július (149-175. szám)
1868-07-15 / 161. szám
161-dik Bz. Szerda, julius 15. Kiadó-hivatal: Pest, barátok tere 7. se. Ötödik évfolyam 1868. Előfizetési díj: Félévre..................8 írt Negyedévre .... 4 frt. Megjelen az ünnep utáni napokat kivéve mindennap , koronkint képekkel.FŐVÁROSI LAPOK IRODALMI NAPIKÖZLÖNY. Szerkesztői iroda: Lipót utca 34. az. 1-ső em. Hirdetési díj: Negyed hasábos petit sor.....................7 kr. Bélyegdíj minden igtatáskor .... 30 kr. MP* Előfizetési fölhívásunkat ez évnegyedre vagy félévre ajánljuk a szépirodalom pártolóinak szíves figyelmébe. A dalok könyvéből. (Heine.) I. Mint a vihar hableánya Tündöklik, fénylik e dal, — Hisz ő márkagyűrűt válta Egy idegen férfival! Szív, szívem, te engedelmes, Nézd el ezt a hitszegést, Tűrd, hordd békén és bocsásd meg A mit ellenedbe’ vét. H. Ez azt’ hegedű-, zene-, sípszó, Bele harsog a trombita; Szívem szerelme — a kígyó, — Ott táncol, mint ara. Milyen csörgést csinálnak E réztányér s dobok, S bele nyögnek, sóhajtnak A szelíd angyalok. .. Nyomorú vagy, de nem neheztelek ; Oh kedvesem ! — mig csak meg nem halunk : Mi sem gyógyítja meg e két sebet, Mind a ketten nyomoruk maradunk ! Látom a gúnyt, mely körzi ajkadat, És a dacot szemed tekintetén, A gőgöt, melytől kebled úgy dagad, — S nyomorú vagy, s nyomorú vagyok én !• A gúnyba kín lopódzik csakhamar ; Rejtett könyv csillámlik szemeden, E büszke szív titkos sebet takar; Nyomorúk maradunk mi — kedvesem ! Dobsa Lajos. VÉGLETEK. (Elbeszélés.) Írta: Beniczky-Bajza Lenke. (Folytatás.) Midőn olvasni kezdett, a lángoló pirt arcán halotti halványság válta föl, s kezében reszketett a papír, és szemű idéi önkéntelen keserűséggel vonultak össze, mig ajkait a fájdalom szorosan egybe csatolt. A levél eleje hibázott, s csak a második lap volt, mely a nem létező elsőnek folytatása lehetett. „Hiába okoskodunk kedves barátom! — hangzott a levél — e lány és a házasság nem nekem valók. Az utosó időkben azt is megtudtam, hogy szegény s hogyan érhetnénk el, nagy igényekkel és minden vagyon nélkül, kivált ha a szerelem nem is oly végtelen nagy, melyért egy-egy lelkesedett percben mindent áldozni akarnánk. Azt kérdezed: minőnek találtam én e lányt? egy szép bábnak, telve hiúsággal, minden szellem, bensőség és érzelem nélkül. Klastromban neveltetve, feje telve van egy csomó zavaros eszmével a vallás, erény és szerelem felől, melyet az életben is alkalmazni szeretne — de nem tudja miként. „Egyszer egy regét olvasta®, melyben a kacér mákvirág liliomlevelekbe öltözött, melyekben udvarlóit fogadta, kik a mákvirágot keresve, a liliom láttára hódolattal és tisztelettel vonultak félre. „Megálljatok, — hiába az ál-liliom megijedve — csak hűségteket akartam próbára tenni,” — s az udvarlók nevetvetértek vissza, azzal a megjegyzéssel, hogy ki-ki a maga valóságában és helyén! „A templomban imádom a szent képeket, a báli teremben rosz hatással vannak rám. Kiki a maga valóságában és helyén, — mondom, s szerelemből, unalomból vagy szeszélyből és házasság helyett a világ árjai közé vetem magamat. „Bár veled lehetnék barátom, olykor valódi küzdelmembe kerül e helyen maradni, hol annyit szenvedek. Kérdezed miért ? Mert éltemben másodszor történt, hogy liliomruhában mákvirágra találtam. „Ha együtt volnánk, s látnál, mint megváltoztam néhány hónap alatt, nem tanácsolnád a házasságot, mi végdöfést adna létemnek, s mi, ha megtörtént egyszer, többé soha föl nem bontható. Az élet élvezetre adatott, s kerüljük ki szenvedéseit. Ha miénk a ma, minek gondoljunk a holnapi napra. „Éjjel írom e sorokat, egy bál után, ott bent még harsog a zene, s én heves érzelmekkel hagyva el a termet, itt ülök íróasztalomnál. A legboldogabb ember vagyok, e bálban dőlt el sorsom. A legszebb, legbájolabb nő szereimé, birom, s azt ez éjjel vallotta meg nekem. Előbb azt írtam neked, hogy megváltoztam. A boldogság változtatott meg. De nem irhatok tovább, fejem szédül, s Ámor nyilát érzem szivemben ...“ Ily modorban folyt a levél, s csak befejezése hiányzott. Gábriellé összehajtá azt, éltévé, s egy pillanatra s az ablak párkányához kapaszkodott. Arca megtartá halványságát, csak egyik szeme alatt volt egy kis égő folt, mely mindannyiszor látható lett arcán, ha keblét fájdalom vagy izgatottság dúlta Összeszedte magát, de majdnem tántorogva közeledett anyja szobájának ajtaja felé, fölnyitá, s minden nesz nélkül lépett be. A bárónő karszékében ült s olvasott. Midőn lányát közeledni látta, ölébe eresztő könyvét. Meglepetve nézett rá. Soha sem látta őt ily kijfejezésű arccal, sejteni kezdte, hogy fontos ügy hozta hozzá. I — Nem zavarom önt, anyám ? — kérdő alig hallható, reszkető hangon a lány. j — Épen nem, kívánsz valamit? — Kérni akarom valamire. Én járatlan vagyok a világ szokásaiban. Hohenberg tegnap megkérte kezemet, s nem adtam rögtön választ. Anyámat kérem, — hogy tegye azt... A báróné ismerte lánya erős természetét, határozatait, s lélekzetét visszatartva, hallgatott rá. A menynyire örült a herceg kérelmének, annyira rettegett a lehetőségtől, ha azt Gábrielle elutasítaná. — És mit akarsz válaszúi ? — kérdé hasonló elfogult hangon, mint előbb Gábriellé. A lány habozott. — Szerencsémnek tartom — mondá később — e kitüntetést, s kérem anyámat, tudassa vele, hogy elfogadom azt. A báróné okos asszony volt, sok emberismerettel birt, s lánya hangján igen jól fölismerő a belső küzdelmet, de biztos volt, hogy ha az egyszer az „igen“ szót kimondá, nem fogja azt visszavenni soha. De azt is érzé, hogy e jelen perc nem az, melyben Gabriellet tovább tartóztatni, s e tárgyat folytatni lehetne. Fejével intett, s lányára függesztő tekintetét, ki lesütött szemekkel s lecsüggő összetett kézzel állt helyén. — Fáradt vagy, — szólt a báróné — menj szobádba és feküdjél le. Talán nem nyugodtad ki ma Gabrielle megfordúlt, s lassú és szokatlanul vontatott léptekkel hagyta el a szobát. Sikerült! — gondolá magában Zedvitzné, s még sokáig nézett az ajtóra, hol lánya eltűnt. VI. Ez esemény után minden megváltozott a Zedvitz-háznál, sőt némileg a városkában is. A zajos vigalmak megszűntek a bárónénál, s e változás által az egész társaság sokat vesztett, s mindnyájan lehangolva voltak, részint sajnálva a gyakori mulatságok elmaradását, részint irigykedve Gábrielle szerencséje miatt. Maga Zedvitzné a legelégültebbnek érzé magát, bár igen jól tudta, hogy lányának e tette mily okból ered, mely az ő kívánságát oly szerencsésen elősegíté ugyan, de épen azért nem volt egészen nyugodt, s bármint bízott is lánya határozott természetében, mindaddig félt, míg az esküvő napja meghatározva nem volt, hogy Gábriellé még megváltoztatja ígéretét. Azért nagy figyelemmel kisérte lánya viseletét, valamint Györgyöt is, ki Gábriellé menyasszonysága óta nyilvános udvarlója lett Avarnénak. Az Alfrédnak adott leckék után minden idejét a fiatal özvegygyel tölte. Ritkán ebédelt otthon, s esténkint sohasem volt a család körében, és Gabriellet a legészrevehetőbb igyekezettel kerülé, míg az a legközönyösebben viselte iránta magát, s tökéletesen nyugodt volt mindaddig, mig valaki látta őket. Mihelyt azonban Gábrielle este szobájába tért, midőn ágyába vonulva, komornája a függönyöket összeróná, kezeibe rejtő arcát és órákig zokogott, és szíve majd megrepedt. A herceg elutazott ügyeit rendbe szedni, s ez idő alatt Gabriella sehová nem ment, sőt ritkán jelent meg a társalgási teremben is. Átalában a ház oly csöndes lett, mintha minden kihalt volna belőle. „Mennyire szereti őt! Távollétében embert sem akar látni!“ — gondolá György. — Mily büszke, hogy Hohenbergné lesz, — mondák a városban ismerősei. — Mily szerencsétlen! — suttogá a báróné, ki egyedül látta a szenvedést, melyet lánya azon perc óta állott ki, midőn a hercegnek adá szavát. Midőn Hohenberg visszaérkezett, meglepetve látta menyasszonya halványságát, s midőn annak okát kérdezé, az mosolylyal és kitérőleg felelt. Minden elkészült az esküvőhöz. Bécsből megérkezett Gabrielle kiházasítási készlete. A herceg újra elment, és újra visszatért atyja és bátyja kíséretében, kik mint tanúk voltak jelen a szertartásnál. Az esküvő megtörtént, s bár két hónapig tudta az egész város Gábriellé menyasszony-voltát, mégis midőn a tény végbe ment, egész elkeseredést szült a város szépei között Gábriellé „szerencséje“, amint azt nevezték. „Nem is volt valami rendkívüli nagy szépség“, a mondák legtöbben a nők közül, s a férfiak nem akartak az ellentmondás udvariatlanságába esni, — tehát hallgattak. Az esküvő megtörténtekor már tavasz volt, s a kis közönség falura vonult. Egy ideig még beszéltek Gábrielléről, aztán elfelejték, s más tárgy foglalá el a mendemondák terét. Zedvitzné is falura ment, s vele Alfréd és György, ki pár hónapot még náluk töltött, s azután kijelentve, hogy a fővárosban elfogadható állást nyert, elhagyá őket, a báróné nem kis bosszúságára, kinek így ismét nevelőt kellett keresni. Hohenberg az esküvő után Bécsbe, s azután Olaszországba utazott nejével, hol hosszabb ideig maradva, később Párisba mentek, s utóbb az őszi hónapokat Baden-Badenben akarván tölteni, ott lakást fogadtak. Gabriellenek az esküvő óta először itt volt ideje magát kipihenni a folytonos utazás fáradalmai után. (Folyt. köv.)