Fővárosi Lapok 1868. szeptember (200-224. szám)
1868-09-02 / 201. szám
Kiadó-Ikiratár: Pest, barsztok tere 7. sz. 201-dik sz. Szerda, szeptember 2. Ötödik évfolyam 1868. Előfizetési díj: Félévre..................8 frt. Negyedévre .... 4 frt. Megjeleli tu ünnep utáni napokat kivéve mindennap , koronkint képekkel.FŐVÁROSI LAPOK. IRODALMI NAPIKÖZLÖNY. Szerkesztői Iroda: Lipót utca 34. sz. 1-ső ev. Hirdetési díj: Negyed hasábos petit sor....................7 kr. Bélyegdíj minden igtatáskor .... 30 kr. Teljes számú példányokkal folyvást veszedelem nélkül ölelgethette, csókolgathatta kedszolgálhat a kiadóhivatal. .vés Örzsikéjét. Hát csak maradjatok s mulassátok magatokat Az angyal és a gyermek, édes fiaim,mi Pedig elmegyün!s fölkeressük tulajdonképeni hősünket, a derék Nérót! — Reboul. *) — IV. A pozsonyi békekötés. Noro már nincs többé Győr környékén, mert a katonaélet háború idején nagy változásokkal jár, s az ember még azt sem tudhatja, hogy ott ébred-e föl másnap reggel, ahol azelőtti estén fáradt fejét lehajtotta. A 49 dik ezred Bécsbe rendeltetett föl, ahonnan egy napi pihenés után Németország felé küldetett. Nerónak is menni kellett tehát arra és oda, a merre és hova az ezred ment. A szökés nehéz lett volna, mert Julie szemes menyecske volt, de különben ez nem lett volna akadály, s épen nem leküzdhetlen nehézség, mert hősünk leleményes és furfangos fickó volt, hanem ő egyátalában nem gondolt szökésre. Nem mintha érzületében változott volna a franciák iránt; nem mintha a gyűlölség kialudt volna szívében az idegen ellenség iránt, hanem maradt egyszerűen azért, mert nem tudta volna, hogy hová forduljon. Asszonyáról mit sem tudott, mert ez oly annyira sietett követni kedvesét, hogy sietségében egészen megfeledkezett a jó Néróval tudatni elhatározását és értesitni öt szándéka felől. A szegény Neró tehát teljes bizonytalanságban lévén asszonya sorsa felől, maradt ott, ahol volt, mert igy okoskodott, hogy a dolgok sora máskép fordulván, itt asszonya, ha keresendi őt, könnyebben rá akadand, mintha megszökvén, a nagy világban cél és irány nélkül fogna tévedezni. Mert mély és őszinte ragaszkodással viseltetett asszonya iránt, amit még azon körülmény sem volt képes megrendíteni, hogy ez őt búcsú és egyetlen vigasztaló szó nélkül hagyta oda. Kimentette a hálátlant, mint a szív mindig, midőn szeret. Mentek tehát és mendegéltek; ő ezredével s a francia működő hadsereg jobb szárnyának első dandárával Németországba, asszonya pedig Palikájával Franciaország felé. Várjon találkozandnak-e ismét a földrész emez irtózatos háborúja alatt ? Erre bizony, őszintén megmondva, nem igen sok volt a kilátás, s csupán csak e sorok írójánál sokkal hatalmasabb és leleményesebb regényírói képzelődés hozhatta volna őket össze, ha a gondviselés nem elegyedik a dologba, s egy nagy világtörténelmi esemény nem ad más irányt sorsuk folyamának. Pozsonyban előbéke köttetett, amit csakhamar a fegyverzajnak egy időre való teljes elhallgatása követett, hogy nemsokára njúlt dühvel törjön ki. E fegyverszünet bekövetkezése — mert ama rövid békét alig lehet egyébnek nevezni — történetünkre nézve az volt, hogy a francia jobb szárny 2-dik dandára, benne a 49-dik sorezred s ezzel Neró, Franciaországba haza rendeltetett. Neró, ki bár asszonya sorsáról bizonytalanságban volt, annyit azonban mégis sejtett, hogy miután a foglyok Franciaországban voltak, hát ő is valószínűleg oda ment, örömmel vette e rendelet hírét, s a viszontlátás reményében az eddiginél vidámabb kedélylyel követte a hadsereget. És e reménységben nem is csalatkozott. Strassbourg közelében van a kisded „La Croix“ nevű falucska, mely Julienek, Neró új asszonyának, szülőföldje volt, s ahová a markotányosnő először sietett agg szülei látogatására, természetesen a Neró által vont taligán. AZ OKOS SZAMÁR. (Beszély.) Írta: Balázs Sándor. (Folytatás.) Ki is volt boldogabb, mint Pál és Orzse? Dalolva és nevetgélve sétálgattak egymás mellett, s szerelmük és együttlétük boldogságában nemcsak a nagy stációk fáradságát nem érezték, hanem még fogságukról is majdnem megfeledkeztek. Palinak ugyan megfordult fejében olykor a szökési kísérlet, s tettek felőle említést Orzsikéjének, de ez azt felelte neki, hogy ugyan nagy bolondok lennének, ha életüket kockára tennék most, midőn együtt vannak és boldogok. — De különben is édes Palikám, miért szöknénk meg ? Azért, hogy ismét csatába menjünk, ahol oly könnyen baja eshetik az embernek! Jobb bizony, ha szépen itt maradunk, itt jó dolgunk van, s legalább meglátjuk a híres Franciaországot is! Pál sem volt erősebb Sámsonnál, akinek Delila lenyirta haját, s azért ott maradt, ahol szabadon és A faluban foglyok voltak elhelyezve, s a csoda s szerencsés összetalálkozás : a foglyok közt Pál és hű kísérője és kedvese Örzsi. De mit mondtunk ? Ha kedvesről beszéltünk ! Pedig erre nincs jogunk többé, a gyönge teremtés, amit nőnek neveznek . . . Na de ne előlegezzünk! Várjunk még néhány sort! Neró maga sem tudott volna számot adni róla magának, hogy miért, de szívét erős felindulástól érze megkaparni, midőn a faluba lépett. Igaz, hogy örömkiáltásokkal és bámulással fogadták mind őt, mind asszonyát, ki az egész faluval összeöselkozott, — de nem e miatt történt. Nero mint már emlitve volt, a természettől philosof volt, s mint ilyen, teljesen ment minden földi hiúskodástól. Sejtelemnek tarthatta volna, ha sejtelmei lettek volna, de nem voltak. Ő asszonyát messze, az ország belsejében és nem a határon kereste ! Elképzelhető azért örömteljes meglepetése, midőn a faluban egy örvendetes sikoltással egyszer csak nevét hallotta kiáltatni. A kiáltás Örzsétől jött, ki egy ablakból nézte a markotányosnő bevonulását, s fölismervén kedves Néróját, kirohant az utcára, s összevissza ölelte őt, mit a megindúlt állat vidám nyeritésekkel fogadott. (Folyt, köv.) *) E költeményt, mely az egyszerű nimesi pékből egyszerre nagy költőt csinált, minden európai nemzet a legkitűnőbb fordításban bírja. Angolra Longfellow, németre Freiligrath, olaszra Ranicri, dánra Andersen, spanyolra Morati fordították. A. E. Kis bölcső mellett khérub állott, Fején az éden bűvköre. Arcát a bölcső visszarezgé, Mint tiszta forrás tüköre. „Gyermek! szép másom! — szólt susogva, Oh ! jer velem, szállj föl velem ! Sötét a föld, s igába fogva Az élet egy nagy gyötrelem ! Csak szenvedést s keservet adhat, S bár merre lépj, nem lelsz vigaszt! Szép örömöd meg nem maradhat, A sóhajok szétűzik azt Nincs ünnepe, mit gond ne nyomna! Holnap lenéz, a ki ma ért; Még egy derűs, szép nap sem állt jót A másnap zord viharjáért. S mért ejtse meg a búvak éje E tiszta, csöndes homlokot ? Könyvt mért lopjon e szemekből A kín, mely oly durván kopog ? Nem, nem ! kövess! Fölviszlek, édes, Hol milliárd láng-nap kereng . . . Fölmentünk a gyászos napoktól, Mik sújtanának ide lent. Ne hagyd, hogy egy könyvt is ejtsen, Ö, ki üdvének nevezett; S első szelíd tekintetedben Legyen végső üdvözleted! Ne hagyd hirdetni bús szemének A gyászt, mely oly vad, mostoha! Jer! . . . végső napja legszebb annak, Ki vétek nélkül száll tova.“ S hó szárnyait megrázza kéjjel, — Mig fönt az égi kar dalolt, — Édes mosolylyal lebegett föl . . . Szegény anya! . . . fiad — halott ! Ábrányi Emil. SCUDERI KISASSZONY. (Beszély) Slopmann J. C. után. (Folytatás.) Az éj beállott, én távozni akartam, de az eladó így szólított meg: „Hallja csak René mester, mielőtt elmenne, e ház egy titkával meg kell ismertetnem.“ Erre ama falba kapcsolt korlátot fölnyitá, a házfalat félretolá, egy kis szobába lépett, s lehajolván, egy csapóajtót nyitott föl. Meredek, keskeny lépcsőre jutunk, végre egy kis ajtóhoz értünk, melyet ő fölnyitott, s mi az udvaron voltunk. Ekkor az eladó öreg úr a falhoz lépett, megnyomott egy kiálló vasat, s a fal szétnyílni kezdett, úgy, hogy az ember kényelmesen átmenve rajta, az utcára jutott. „Egyszer megnézheted e remek munkát Olivier, melyet az egykori kolostor hamis szerzetesei készítettek, hogy titkon járhassanak ki s be. Egy darab fa az, kívülről be van vakolva s meszelve, ebbe van helyezve a kép, mely szintén csak fából készült, mégis egészen olyan, mint a kő, mindkettő egy rejtek sarkon forog.“ Sötét gondolatok támadtak bennem, midőn e berendezést láttam. Azt véltem, hogy oly tettekre készült, mely még előttem is titok. Épen egy udvari embernek készítek egy ékszert, melyet az egy ballet-táncosnőnek szánt. A halálos kin nem maradt el, a szellem nyomomban volt, a leselkedő ördög füleimnél. Én a házba költöztem. Álmatlanul forogtam ágyamban! Lelki szemeim előtt álltam a férfiú, mint oson ékszeremmel táncosnőjéhez. Dühösen fölugrom, s magamra vetvén köpenyemet, a titkos lépcsőn le, ki a nicaise utcába. Ő jó, én rá rohanok, ő kiáltani akar, de én nyakát erősen tartva, tőrömet szivébe döföm, — az ékszer az enyém! Ezt téve, oly nyugalmat, oly elégedettséget éreztem lelkemben, mint máskor soha. A szellem eltűnt, a sátán hallgatott. Most már tudtam, mit akar rosz csillagzatom, engednem kellett, vagy elvesznem. Most megértheted egész cselekedetemet, üzletemet Olivier! Ne gondold, hogy én, mit tenni kénytelen vagyok, mit el nem hagyhatok, nem bánom meg, s hogy a részvét, szánalom érzetét elvesztem. Tudod, mily nehezen adom ki kezeimből az ékszert, s azért némelyeknek.