Fővárosi Lapok 1868. szeptember (200-224. szám)

1868-09-16 / 212. szám

A segéd láttára arca felvidult. — Patvarba! tehát megérkeztél. — Várt ön engem, kedves főnök úr? — Úgy várlak, mintha a fa alatt állanék. — Szüksége volt rám ? — Teringettél! — Miről van szó ? — Egy neked teendő ajánlatról. — Ön meglep engem. — Fontos ajánlatról. — Nekem ? — Neked. — És ki részéről ? — Valaki részéről .. . egy nő. . . Mondaniva­lóm van. Jöjj be. — Követem önt. Az ügyvédsegéd bement főnöke szobájába. Egy meglehetős drámai mozdulattal az ügyvéd széket jelöli ki, ő maga pedig helyet foglalt támlás székében, olykép, mint ki beszélni akarván, hatásra számit. — Tudod gyermekem, mielőtt a törvényes lé­pések megtétettek volna, a marquisné egy utosó lé­pést kísérlett meg férjénél. — Említi ön nekem, hogy ez volt a nő szándéka. — E lépés sikeretlen lett. — Ön előre látta azt. — A marquis visszautasított minden egyezke­dést, s Bourcelné asszony tegnap este irt nekem, fel­­híván engem, hogy kezdjem meg a port.. . — Vajha sikerülne az! — szólt közbe az ügy­védsegéd. — A marquisné teljhatalmazottjának vallott, s előre is jóvá hagyja, a­mit teszek. — Mely tekintetben kedves főnököm ? — Ha nem akarod, hogy nehezteljek, engedd folytatnom. Bourcelné levele egy utóiratot foglal magában, mely te rád vonatkozik. — Komolyan beszél ön ? — Mely egyenesen te rád vonatkozik. — Nem tréfál ön velem ? — Egy utóiratot, melyben te név szerint sze­repelsz. Patvarba ! ez világos! — Szíveskedjék ön bővebben szólani. . . — Más szavakkal, a marquisné azt kívánja, hogy te légy az ő ügyvédje. Ha a villám esik az ügyvédsegéd lábaihoz, nem ijed úgy meg, mint e szavakra. Az ügyvéd látható önelégültséggel mozgott támlásszékében. — És honnan jő az, — jegyző meg Florence, — hogy Bourcel marquisné egy névtelen ügyvédse­gédre méltóztatott gondolni, míg oly sok hírneves fér­fiak állnak Páris törvényszékei előtt ? — Ez az ő dolga. — Honnan tudja ő az én nevemet ? — Patvarba! Szeretik az embert, midőn senkit sem szeretünk is. Ha szeretik, úgy beszélnek is róla, és ha beszélnek róla, úgy nem szidják. — Ön úgy mutatott be engem, mint egy sast. — Inkább szeretnél libaként szerepelni ? — Ön mondta neki.. . — Mondtam neki, mondtam . . . hogy te most félre beszélsz. Hol jártál tehát? . . Biztositlak, hogy védencem maga jelölt ki téged, a­nélkül, hogy vá­lasztásra ajánlottalak volna. A­mit rólad beszéltem neki, gyermekkorodról, bizonyára nem volt hatás nélkül. . . De mindezek után is, hol ebben a baj ? — Gondolja meg tehát! . . — Patvarba! Gondolom, hogy a marquisné aján­latát az én véleményem szerint, a­mi helyes, nem utasíthatod vissza.­­ — És én mégis vissza fogom utasítani, — szólt a segéd fölkelve, s a szobában sétálva. — El fogod vállalni. — Viszautasítom, erre a gyöngédség kényszerit. — El fogod vállalni, ezt a józan gondolkozás parancsolja. Durosay is fölkelt, s hevesen járkált. — Gondolkozzál csak, önfejű, — viszonzá az ügyvéd hevesen,­­ hogy visszautasítva ez ajánlatot, könnyen megsérted a marquisnőt, s elbátortalanítod, mert ő azt hiszi, hogy kétkedel, nem magadról, de az ő ügye sikeréről. Gondold meg még egyszer, hogy felséges esélyt mulasztasz el, mely egyedüli a te hír­nevedre. E per nagy zajt csináland, s lehet, hogy magában is képes leend nevet szerezni számodra. Hány nevezetes férfiú irigyelné e jó szerencsét! így szerepelni valóságos sorsjátéki nyeremény. És midőn ily bámulatos alkalom ajánlkozik reményünk fölött, te így szólasz : „Nem ragadom meg azt, jöjjön más­kor.“ Ha képes volnál ily hanyagságra, megérde­melnéd, hogy az utósó másoló írnok légy, vagy az iroda seprője. — Először is saját érdekem kívánja ezt. Azon­ban a marquisné érdeke uralg az enyém felett. Rám nézve talán némi hírnévhez lépcső volna; rá nézve érte nyugalma forog kérdésben. — Te nyerni fogsz. — És ha vesztek ? — Azt hiszed, hogy a hires szónokok nem pró­bálkoztak soha? — Azoknak van név- és észfensőségük. — Névfensőségük! észfensőségük ! — ismétlé Durosay vállait rángatva. — Nem sikerülnek az érvek ? — végré egy gyöngéd hang. A terem ajtaja, mely az ügyvéd szobájába nyílt, félig nyitva volt, s egy nő állott a küszöbön. E nő a marquisné volt. Florence inkább kitalálta ezt, mint fölismerte a nőt. Durosay eb­be sietett. — Üdvözlöm, marquisné, — mondá, — épen jó­kor jő. Bourcelné fölemelte fátyolát, és egy, az ügyvéd által sietve kinált támlásszéken helyet foglalt. Az ügyvédsegéd mozdulatlan lett. Szemei elho­­mályosultak, s egy könyvszekrényhez támaszkodott: eszményképét látta maga előtt. Segélyül hiva öeszes hidegvérét és szilárdságát, s félig elrejtett üdvözlés után az ajtó felé sietett. — Talán én miattam távozik uram ? És egy hosszas tekintetet vetett az ifjúra. Florence hirtelen megállott. — Maradj! — szólt az ügyvéd. — Azt hivem, hogy beszédje van önnek a mar­­quisnéval. — Asszonyom, segéljen eloszlatni kételyeit. Se­­géljen nekem, kérem. Egy negyed óra óta küzdök, fáradok. — Tehát én vagyok beszéd tárgya ön és Flo­rence között. Lássa, Durosay, én szerencsétlenséget hozok. — Ah! marquisné, ne higyye azt! — kiálta fel a segéd. — Rábeszélő tehetségem és tüdőm kimerül, mondá az ügyvéd. — Megtagadná ön nekem segédkezet nyújtani? És a marquisné oly kifejezésteli tekintetet ve­tett az ifjúra, mely annak szive mélyéig hatott. — Ez barbárság volna! — mondá az ügyvéd. — Mondja inkább kedves főnököm, — felelt a segéd, ki fokonként nyeré vissza nyugalmát, — hogy ez eszélyesség volna. — Önzés vagy közöny, — suttogá Bourcelné elcsüggedést mutató hangon. Florence erős hevélyt érzett. Kezét homlokára emelte, szemei kigyúladtak. (Folyt, köv.) A bajor hegyek között. HL Berchtesgadentől Königseeig sajátságos nyugta­lan érzés vett erőt rajtam. Éreztem, hogy a­miről annyi szépet és nagyszerűt, annyi csodást és regé­nyest hallo­ttam — a tavak királyához, Königseehez közel vagyok. Mikor az untersteini kastély és Arkó gróf villá­ja mellett elhaladtam, felejthetlen panoráma tá­rult föl. Olvastam költői és prózai leírását e tó nagysze­rűen szép képének, láttam lefestve százfélekép, de sem ezek, sem azok meg nem felelnek a valóságnak. A poéták képzelm­ük bizarr szüleményeivel színezték ki, a festményeken pedig hiányzott az, mi e tónak vadköltészetét adja meg,­­ a fenyvesek zúgása. Messziről az alpesi hegyvonal, mint egy elnyúj­tott kék szalag, szüntelen hullámzik, fényesebb vagy halványabb színben alá hajolva és magasabbra hág­va. Eltűnik, meg újra kibúvik, mintha a távolság szemfedője alatt nem akarna, nem tudna meghalni. Köröskörül a roppant sziklatorlatok kopár csúcsai, mint óriási világító tornyok, a nap ragyogó fényében égtek, és rideg méltósággal néztek alá a tóra, mely már az alkony homályába sülyedve szunnyadó álla­potban nyújtózkodott végig, míg a Fischunkel or­mán halványan megtörve reszketett még a végső napsugár, mint egy elitéltnek utóló gondolata. Valóban, kit a természet nagyszerű élményei vonzanak, itt föltalálja azt ünnepi díszében, virágko­szorúval, illatos szellőivel és enyhe fugalmaival,­­ föl a haragosan sötét sörényű tavat egész költészeté­vel, a világos kék eget barátságos napjával és ragyo­gó csillagaivá találóan fejezte ki magát egy angol tourista, midőn e vidékről azt írta, hogy ez tetőtül talpig a zordon természeté, s az ember csak­­ zsellérkedik benne. Ha nagyszerű tünemény bontja le előttünk arcá­ról fátyolát, gondolkodni nem, csak érezni tudunk. De midőn a nagy és­ diadalmaskodó hatás első be­nyomása csilapul, Éva ősanyánktól örökölt kiván­­­­csisággal azon pontokat szoktuk fölkeresni, melyek a természet dédelgetett kedvenceiként tűnnek föl, vagy a­hol az emberi munkásság emlékeket állított önmagának, s megszentesíte a földet, melyre kezeit rá­tette. Königsee a legnagyobb könycsöppje Berchtes­­gadennek. Sokban hasonlít a hallstadti tóhoz, csak­hogy nem oly sötét, nem oly komor. A parton csinos és kényelmes sajkák várakoz­nak az idegenekre. A­melyikbe mi léptünk, az női kormány alatt állott. Csinos bajor lány volt, de na­­gyon szomorú. Egész úton alig szólt egy-kettőt. Örö­kösen a vizet nézte, s a futó habkarikákat, melyeket evezője formált. Takaros zöld kalapja festőileg ta­karta el gazdag szőke haját, fekete ,mellénykéjét pe­dig majd kipattanta dagadó keble. Én véletlenül épen melléje kerültem, s nagyon meglepett, midőn a kér­déseimre is csak kurta válaszokat adott lányka a „gebrannte Wand“ előtt egyszerre megszólalt, és a szokottnál halkabban suttogá: „Itt 636 láb mély!“ — és mig e néhány szó el­­lebbent ajkáról, két fényes könycsepp reszketett sze­mében. Fischerdorfban később megtudtuk, hogy másfél hóval ezelőtt azon a ponton mer­te el a vihar je­gyesét. A­mint megin­dultunk, jobbra a szt. János kis szigetét pillantottuk meg, tíz perc múlva pedig a fal­­kensteini viszhang elé értünk, hol egy durva faragá­­sú kőkereszt jelöli a helyet, mely szétzúzta évek előtt a búcsúsok hajóját. Mikor e ponton elsütöttük a pisztolyt, ennek dör­renése tíz percig tartó forradalmi lármában tarta a viszhangot. Félóra múlva a bajorországi búcsúsok egyik leglátogatottabb helyére, a meredek szikla oldalába épített szent Bartholomeus kápolnához hajóztunk. E kápolnától nem messze egy sok ízléssel épült ven­­­­déglő áll, melyben néhány szoba a király számára van berendezve, ki vadászatok alkalmával itt szokta az éjt tölteni. Szent Bartholomeus fölött a kilencezer láb ma­gas Watzmann emeli magasba hófehér koponyáját. Mikor visszatértünk, megtekintettük ama réme­sen vad hasadékot,mely a Watzmann szivetéhez vezet. Kopasz, meredek és hófehér itt minden. Legmélyebb az úgy nevezett „jégkápolna,a­honnan a Hirschau­­féle szigetre vezet az út. Sehol és soha ízlete­­sebb halakat nem ettem, mint itt az öreg erdésznél. A jégkápolna 50 láb magas és 600 láb mély barlan­got képez, melybe 200 láb magasról zúg alá az Eis­­bach. Egy óra múlva ismét kocsin ültünk, hanem ak­kor már hiába bámultunk ki a szabadba,­­ a zöl­­delő völgyeket, a fenyves koszorúzta bérceket nehéz erős köd temette el, és nem akadtunk pontra, mely szétzilálta volna ama komor hangulat homályát, mit esős idő borít a kedélyre utazás közben. Mire Ramsauba értünk, egészen besötétült Alig hogy elhelyeztük magunkat csinos és tiszta szobánk­ba, kedélyes vendéglősünk már hozta azt a nagy, hatalmas terjedelmű könyvet, melybe az idegenek szokták neveiket bejegyezni. 1860-tól végig lapoztam a mai napig. Sok ne­vezetes, nagyhírű névre akadtam itt a világ minden részéből, aztán mennyi érdekes, kedélyes, szellemdús és esetlen megjegyzésre. Ide jegyzek néhányat izle­­tőül. Erősen megnyomott tollal a következő négy sorban örökíté „Ignatz Behringer, Viehhändler aus Steiermark“ ittlétét: „Könnte man immer than, was man Will, ich bestiege den Watzman, Doch machte meine Frau mir ein Spektakel, Drum bleib’ ich in Ramsau beim guten Nagel.“ 846

Next