Fővárosi Lapok 1868. szeptember (200-224. szám)
1868-09-27 / 222. szám
222-dik SZ. Vasárnap, szeptember 27. Kiadóhivatal: Pest, barátok ímre 1. sz. Ötödik évfolyam 1868. Előfizetési díj: Félévre...................8 frt. Ní gyedévre . . . . 4 frt. Minyelen a ünnep útimlapokat kivéve uiir.dens»p . koronkint képekkel.FŐVÁROSI LAPOK IRODALMI NAPIKÖZLÖNY. Szerkesztői iroda: Lipót utca 34. az. i-es en Hirdetési díj: Negyed hasábos petit Bélyegdíj minden igtatáskor .... 30 ki. Előfizetési fölhívásunkat ajánljuk a szépirodalom kedvelőinek részvételre. Lapunkat jövőre az „Athenaeum“ című társulat adja ki. Az előfizetési ár 4 ft. Különben minden negyedben lehet félévre is előfizetni 8 ftjával. Nyári este. (Aug. 28.) Üldögélünk a tó partján, Kisdedünk’ te ölbe tartván, Én merengve rajtatok. Lábainknál a nagyobbak Játszanak, 8 vigan gagyognak . . . Nem vagyunk-e boldogok ? Oh milyen szép a természet! Ez a nyári napenyészet Mindent hogy megaranyoz! Fénylik a tó, s a habokra Zöldelő nád karcsú bokra Csillog a mint hajladoz. Merre nézzünk ? — itt a porba Lábaink elébe szórva Millió gyémánt pora . . . Távol, távol, mintha ködbe : Violaszín hegy s mögötte A hunyó nap bibora. Mily bűvös szép a természet ; S mégis a kis enyhe fészek, Mely magába béfogad És reánk borítja árnyát: Nekem e bűbájnál drágább És felér világokat! Oh mert annak csöndes enyhén, Forró kebleden pihenvén, Semmi sincs mi szertevan : Csak egy halvány gyönge mécs ég, S kisdedink halk pihegését S szívverésed’ hallgatom ! Szász Károly. A K E K 0 N N Y (Elbeszélés.) Irta: Beöthy Zsolt. (Vége.) IV. Még egy része van történetemnek, melyre nézve azonban nincs annyi adat kezemnél, mint volt a többiekre. E részt nem örökítette meg versekben az ispán, s átalában nem sokat tudott belőle a koszorú sem. Minthogy pedig én tudomásom legnagyobb részét ennek köszönhetem, innen elbeszélésem befejező részének netaláni hiányossága. Különben amit csak lehetett, igyekeztem ebből az időből is összekutatni, kifürkészni és hűségesen följegyezni. A télen egy kis családdal szaporodott a falu népe. Kinevezték az öreg Farnosit járási orvosnak , az költözött most a Kámárék rosszantabbik házába. " Én istenem, milyen kicsiny, milyen egyszerű, milyen magába vonult volt ez a család, mégis mennyit tudtak beszélni róla! A jó kedvű, jó szivü doktort elnevezték röhögi-vihoginak, és ráfogták, hogy nem ért a mesterségéhez; a szelíd, ifjú Linkát apácának hívták; de ahányszor csak igy említették, sohasem mulasztották el egy gyanúsat mosolyogni mellé; a gyerekkel nem sokat törődtek ugyan, hanem azért mégis mindenki tudta, kit kelljen érteni a „boglyas kamasz“ név alatt. A doktorok belső házi életére vonatkozólag azonban nem tudhattak ki semmit, annyira elzárták magukat, s amit e tekintetben itt-ott hallani lehetett, az csak merő gyanítás volt, mely semminemű biztos alappal nem birt. Még Árkos Sándor, a volt tiszteletbeli esküdtnek sem sikerült semmi módon bejutni a Kámár-házba. Mindenképen próbálta már, de nem ment sehogy. Volt ott hivatalosan, és hazudott hivatalosan. Megveregette vállát az öreg úr, nevetett egyet, és elbocsátotta anélkül, hogy a szép kisasszonyt csak látta volna is. Máskor vöfényképen lakodalomba hízta őket. Pattogós mondókáját a doktor és a „boglyos kamasz“ előtt kellett eldúdolnia. Linkának még csak a szoknyája szélét sem látta. Az öreg megköszönte szépen és otthon maradtak , a gavallér pedig mérgesen mondta ki az egész tudvágyó koszorú leirhatlan fájdalmára, hogy ő bizony egy lépést sem tesz ezután azért a figura-familiáért, mely üveg alatt tartja a kisasszonyt, és nem mutatja senkinek. Csupán egy ember járt el gyakran Farnosiékhoz : az ispán. Mikor először találkozott Linkával, alig ismert rá a már-már végkép feledségbe merült gyermek-ideálra. Haja nem volt többé fürtös, kék szemeiben nem csillogott már az a gondtalan, vidám, örök mosoly, folyton csevegő ajka megtanult hallgatni, és kicsiny, rövid dereka megkarcsúdott. Valóságos szép, nagy lány lett. A hajdani bámész udvarlóra rögtön ráismert, s az öreg doktor sírva és mosolyogva ölelte és csókolta meg kétfelől képen régi barátja megnőtt, megszakálasodott, megemberedett fiát. Mikor lesz szerencséjök ? Amint lehet. Ennyiből állt az első találkozás. Azután el is látogatott a Kámár-ház felé gyakran. A grófkisasszony, ki beteges, mérges, ritkán vagy sohasem mosolygó apja kedvéért itt maradt télen is a kopasz fák és befagyott patakok társaságában, — a mint látta a rendesen kiketelkedett, kicsinosított ispánt a doktorékhoz sietni, sohasem tudta megállani, hogy el ne kacagja magát egykori bolondos imádóján. Sokszor nevettében könnyei hullottak finom, csipkés zsebkendőjére. A tiszttartó lányának szemei is megteltek nem egyszer könnyekkel, de ezeket nem nevettében sírta szegény, mikor elhaladni látta az ablak alatt Kovács urat. Az ispán édes-kinos napokat élt. Szerette a kis Linkát, de nem úgy, mint Lórit vagy Katát, hanem igazán. Nem tette föl előre magában, hogy szeretni fog; mikor megszerette, nem forgott a fejében, hogy neki joga van szeretni, mert állása tisztességes és jövedelme meglehetős, s mikor már benne volt, elfelejtett verseket írni és nem szólt senkinek a dolog felöl. Amint kék ruhájában először megpillantotta, úgy érezte, mintha csak egyszerre árasztotta volna el szivét mindaz a verőfény, ami gyermekkora napjait bearanyozta, s ezek tüskéi, borúi végkép feledve lennének. Amint meghallotta hangját, hallotta eb-ben együtt mind azt a szeretetet, ami csak gyermekkorában szólt hozzá, s nem gondolt a vásott pajtások csúfolódásaira. Mosolygó arccal barangolt e találkozás után künn a havas mezőn. Lelkében fölmerült minden apróság, minden kicsi kép, vidám jelenet a rég letűnt múlt napjaiból, s mintha most élte volna át azokat: a tiszta gyönyörűséget újra érezte szívében. A majális, a nagy utca, a leszakadt másk, — de szereti most, hogy megtartogatta híven ezt a kis haszontalan emléket. Szívben az lett megint , ami ezelőtt nyolc-tíz esztendővel volt: gyermek. Nem gondolt semmire , nem tervezett semmit, csak maga előtt látta mindig Linka arcát. És ha ott volt, ha az öreg úr pipázgatva az ablak mellé tolta karszékét , hogy ne kelljen még letennie kezéből újságát, ők meg ketten a lobogó lángok előtt ültek, melyek a kályha nyitott ajtajánál vöröses árnyakat festettek a falakra, nem ösztönözte, nem kényszerítette semmi belső hatalom, hogy boruljon térdre a lányka előtt, és nevetséges nagy szavakban mondja el kínjait. Jól esett neki ott ülni, nézni a lányt, aki mindig szíves, barátságos volt hozzá, és hallgatni Lacit, ki a hátulsó szobában bús magyar nótákat flautázott. Néha szóltak egyet-kettőt, megemlékeztek a régi napokról , és elhallgattak megint, míg a doktor, kinek szeme kifáradt az olvasásban, gyertyát gyújtatott, és elővette a kártyát. Ha így lehetne leélni az egész életet! — gondolta János, és bizonyozta magában, hogy sohasem kivárnia több boldogságot. Régen meg van azonban már írva, hogy az ember tervez. Egy este, — már vége felé közeledett akkor a farsang, — talált Farnosiéknál egy fiatal embert. Bemutatták neki, hogy ez s ez ügyvéd, innen meg innen, s az öreg mosolyogva tette hozzá : — A kicsinek régi-régi vőlegénye, ki most tette le a cenzúrát és eljött értte. Az ispán elcsöndesedett: alig szólt egy pár szót egész este. Mindig a leány örömkönyekben úszó szemeit és kipirult arcát nézte. Mikor haza ment, nem mondott senkinek semmit, csak lefeküdt. Hanem egész éjjel ébren volt, s még sem hallotta azt a nagy verekedést, mely épen itt az ablak alatt az urasági kocsis és az árendás fia közt ment véghez. Sápadt, fonnyadt, élettelenebb lett napról-napra. Utójára ágynak dűlt, s szegény anyja még akkor sem tudott belőle semmit kivenni. A jó isten tudná megmondani, mi baja volt az istenadtának ! Nyilván nem tudta kitalálni Farnosi úr sem, mert nem segíthetett rajta, noha megszámlálhatlan mennyiségű rendelvényt irt és tépett már össze. Szegény, bolondos, hóbortos fiú! Tudod-e, hogy már négy napja nem szóltál egy okos szót és nem tudsz magadról semmit ? Légy férfi és vesd föl szemeidet. Lásd ágyad lábánál anyádat, sírva, zokogva, a haját tépve, hogy majd a szíve szakad meg. Lásd szemeiben csillogni a legigazabb könnyeket. Lásd és gondolkozzál: nem szeret-e téged valaki, habár egy alacsony, kis öreg asszony, jobban és tisztábban, mint akárki szerethet a világon? Az ispán, mintha hallotta volna szavainkat, fölnézett és mosolygott. — Anyám, édes jó anyám, — susogta mosolyogva s abban a percben haldoklott szivében a halálos fájdalom. Föl is gyógyult, de nem volt soha többé szerelmes. A még mindig nemesen fáradozó virágkoszorúnak és a legújabban ismét tiszteletbeli esküdtté kinevezett Árkos Sándornak semmit sem sikerült kikutatni, melynek alapján hosszabb ideig lehetett volna csépelni az ispánt. És ezt az egész társaság nagyon sajnálta. AZ ESKÜVŐ ELŐTT. (Az ,,All the year round11 után.) (Vége.) — Az öreg leült — folytatá a borbély, — és szakálára mutatott. Beszappanoztam és elkezdtem borotválni. Igen jól ment felső nyaka és állának felső részénél, de midőn nyakához értem, kevéssé álmos lévén, kissé megkarcoltam és vér jött. Az öreg szolga igen boszankodott. Bocsánatot kértem és folytatom. Egyszerre köhögni kezdett, és mielőtt kezemet viszszahúzhattam volna, nyaka a kés elébe előre ütödött, és a vér csak úgy folyt sebéből. Visszadőlt és pár perc alatt meghalt. A borbély megállapodott és kezével megfoga fejét. — A történet e váratlan kimenetele után egészen megzavarodtam, — folytatá egészen megbódultan , kínosan egészen fölizgatottan: — Futottam, futottam, éjjel, nappal, a következő napon, egész héten, egész hónapig, hat hónapig, tűzön, vizen keresztül, dacoltam széllel, jégesővel, mennydörgéssel és villámlással. De üldözőim nyomomban voltak. Hallottam őket hátam mögött, megszöktem elölök. Azon eszközöket sohasem fedezöm fel, melyek szökésemet elősegítették, minthogy talán még egy-