Fővárosi Lapok 1868. október (225-251. szám)
1868-10-09 / 232. szám
vemen fekszik valami, így nem maradhat tovább, ha csak föláldozni nem akarsz engemet. Minden embert elüzesz közelemből, bezársz, bármely parasztnő is több szabadsággal bír. Nem vagyok képes ezt tovább kiállni, kétségbeesem, beteg leszek, vagy megörülök. És ujjólag görcsös zokogásban tört ki. Férje hallgatott, kilőtte fegyverét s aztán csöndesen szobájába ment. Neje követte s keresztbefont karokkal az ablakmélyedésbe állt. — Te hallgatsz, — törte meg a csöndet Olga kis idő múlva. Természetes, hogy érdemesnek se tartod kérdéseimre válaszolni. — Sohase szoktam szólni meggondolás nélkül, — viszonzá a férj. — Meggondoltad-e te is azt, miket nekem mondottál? — Meggondoltam-e ? — kiáltott föl Olga. Éjeket töltöttem sírva, s kértem istenemet, szabadítson meg e kínos helyzettől. — Akkor itt segíteni kell, — válaszolt férje szárazon. — Nos, hát segíts. — E szerint te házadban, magános életünkben boldogtalannak érzed magadat? — Igen. — S nem akarod tűrni tovább ezt ? — Nem! — Nos, akkor élj úgy, amint gondolod, hogy az élet neked kellemes. Fogadj látogatásokat, hívd meg barátnőidet, kocsikázz át a szomszédokhoz, táncolj, lovagolj s vadássz a többiekkel. Semmi ellenvetésem. — Köszönöm, — mond Olga megszégyenülve. — Sohase köszönd, — viszontó férje komolyan. — Neheztelsz ? — folytatá Olga aggódva s szemeit törülve. — Csöppet sem, — válaszolt Mihály; megcsókolta neje homlokát, paripára ült s kilovagolt az erdőirtókhoz. Olga néhány nap alatt fölforgatta az egész házat. Kolomen környéke rövid idő múlva egy társaságot, egyetlen nagy salont látszott képezni, melyben a legkellemesebben lehetett mulatni, s melynek központja a szép, fiatal asszony volt, ki ez új életet mohó vágygyal szívta magába. Az egyszerű úri ház mintegy varázsütésre szint és hangot kapott, még a nagy nyárfák is, úgy tetszett, mintha barátságosan susognának. A rét világos szinü női öltönyöktől tarkállott. Abroncsok és léggolyók repültek a levegőbe s vidám nevetéstől zengett a kert. Lassankint sárgulni kezdtek a fák levelei. A szél éles hangon fütyörészett, az ökörnyál, mint összetépett apró fehér zászlók, úsztak a jégben s ittott fönnakadtak a magasabb fák kopasz csúcsain. A darvak háromszöget képezve délnek repültek. Hófehér paripáján, uszályos ruhában s hullámzó tollal kacér fövegén , teljes kedvvel nyargalászott Olga a letarolt földeken keresztül kasul. A fiatal földbirtokosok, s szeszélyesen öltözött nők vihogó paripákon röpültek utána. A vadászkürt fölverte a vidék csöndjét. A nagyfejü káposzták között hosszú füleit élesre hegyezve figyelt a nyúl, s egy ideig gondolkodni látszott, azután neki iramodott az erdő felé. A róka rekedt ugatással üvölt s a száraz bokrokat megzörögtetve keres menedéket. Azután az ég egyre szürkébb, ködösebb lesz, varjak keringenek a vén nyárfák fölött s a farkasok szemei éjjel, mint zöld lángok, világítanak a sövény mögött. Egy hideg, napos reggelen sűrű és pelyhes fehér lepedő borítja az egész síkságot, apró gyémántszálak csillognak az ablakokon, fákról és házakról csepeg s a verebek az eresz alatt csirpolnak. Még néhány hét s nem olvad többé föl a hó, a poros hattyúfejű szánokat kihúzzák a színből, s a medvekacagányok sípolnak a kozák vékony poroló pálcája alatt. Vígan lobog a láng a hatalmas renaissance kandallók öblében. Mint rabló madarak repülnek minden oldalról a szánok az úriház felé, a csengetyük szava messzire elhangzik a hideg levegőben, az előszobában bunda bundára halmozódik, a nők meleg és puha burokjukból a kis terembe repülnek, cigarettáre gyújtanak, míg a férfiak nagy vesződséggel keztyübe bújtatják dermedt ujjaikat. Most valaki zongorához ül, néhány üzeng a táncra, s készen állnak a párok, így megy ez hétről hétre, egyik házból a másikba. A kártyaasztalokat nem hajtják többé össze, a hosszú pipákból sűrűn száll a füst s a kiürült palackok hosszú sorban állnak a pincében, mint az öreg gárda Waterloonál. És ha Olga a virradat fakó világánál sötét szibériai coboly bundájában a szán puha ülésébe mélyen elmerülve hazafelé tart, jobbról és balról kozákok nyargalnak mellette, fáklyákat tartva, melyekről a szurok szakadatlanul a sziszegő hóba csöpög, s a többi szán követi az övét, mint valami fejedelemnőét. És valóban határtalanul is uralkodik a vidám körben. Ragyog, győz és boldog. Már itt-ott lehetett is egyik vagy másik nevét hallani, ki udvarlása által azon kegyben részesült, hogy fölsegíthette húzni prémes cipőjét, foghatta a kengyel vasat, míg férjének tett esküjét egy szóval, sőt pillantással sem szegte meg. Soha nagyobb előzékenységgel nem bánt férjével, száz meg száz apró kedvezések által igyekezett őt kárpótolni, de azért a társaság, a szomszédok s a szolgaszemélyzet suttogása mégis elhatott a férj füléig. Mihály határtalanul bízott nejében, de sokat tartott becsületére is, s a gyanúsítás minden csöppje, melyet Olgára fecskendeztek, méregként rágódott lelkén. Mindegyre csöndesebb, hidegebb lett. Ha valaki jött, halkan kiment a hátulsó ajtón. Napról napra ritkábban kisérte nejét a kirándulásoknál. Tavaszkor több orosz földbirtokossal gazdasági egyletet alakított, s birtokán a javítások egész hosszú sorát kezdette meg ; hírlapokat járatott, könyveket vásárolt, a parasztokat maga köré kezdte gyűjteni, ellátogatott a falusi korcsmákba, mert az járt eszében, hogy megválasztatja magát követnek. Aratás után sokat vadászott, hanem mindig egyedül, gyönyörű kutyája kíséretében. Gyakran csak késő éjjel tért haza. Olga már ágyban feküdt, de nem húnyta le szemét s dobogó szívvel várakozott rá. Mihály azonban azt hitte: aluszik, s csöndesen szobájába ment. És pedig soha se érdekelte Olgát férje annyira, mint éppen most. Amit csak tett, minden nagyobb jelentőséggel kezdett bírni előtte. Ha elment, kezébe vette hírlapjait, melyeket olvasott s lapozgatott könyveiben. Most kezdé sejteni, mi a szerelem és érezni, hogy szeretni tudná férjét. És akkor, mikor oly kevésbé vette, hogy órák hosszat a parasztokkal beszélgetett, kik meglátogatták és kiállhatatlan bagaria-szagot terjesztettek szét a szobában, míg vele alig egy két szót váltott, mikor a hosszú estében oldala mellett ült, anélkül, hogy könyvéből csak fölpillantott volna, és leengedte feküdni anélkül, hogy megcsókolná, akkor egész izgultsággal csengett szerelme után. Ingerlőbbnél ingerlőbb pongyolákat gondolt ki, kacérkodott férjével, mint leglázasabb imádóinak egyikével. Szeretni kell neki, Olga akarja, hogy szeresse őt. Mindent megkisérlett s végre egy kétségbeesett eszközhöz folyamodott. Elhatározta féltékenynyé tenni férjét De hol találni fel azt, ki képes legyen a hideg, okos és önérzetes férfiban a féltékenységet felkelteni. Olga hasztalan keresett, nem akadt méltóra. Nyugtalanul izgott, mozgott otthon és a társaságokban. Egy ízben férje a kertsövénynél "állott s szomorúan nézte a napot, mely az erdő mögött merült alá s az egyes kalászokat, melyek a learatott földeken még állva maradtak, a füvet, f a fák leveleit, melyeket a búcsúzó sugarak folyadékos pírral vontak be. Olga egyszerre váratlanul átkarolta férjét, megragadta meleg, száraz kezét, mely e pillanatban jéghideg lett. — Miért kerülsz engem ? — mond egészen rá borúsvá. — Nem tetszem így ? Milyennek akarsz látni ? — Szeretsz még ? Mihály megsimita arcát és ismét a táj szemlélésébe merült. Olga szenvedélyesen átkarolta s arkát ajkára tapasztá. Férje szelíden kibontakozott karjaiból. — Holnap te Zawalekhoz szándékozol menni hajtó vadászatra. Kívánod, hogy elkísérjelek? Olga megdöbbenve nézett rá. — Ezen töprenkedtél tehát ? — Igen —■ válaszolt mosolyogva. — Jer, a jég hüvösödik, menjünk be. És odabenn ölébe vonta Olgát s csókokkal halmozá el nyakát, ajkát és kebelét. Olga szive az öröm kéjében úszott. Mihály egyszerre igy szólt: — Gyújtsd meg a lámpát s hozd ide hírlapjaimat. Neje görcsösen össze szokta kis öklét s keresztül sírta az éjszakát egész reggelig. Még nedvesek voltak szemei, midőn férje nyeregbe segité. Egy ideig férjére bámult, azután végig vágott paripáján s előre ugratott. (Folyt. köv.) — 926 — m, A bécsi életből. XVI. — Okt. 6. —Részezdet. — Mentegetés. — A természet és gyermekei. — Kik hol mulatnak még. — Veni sancte spintus!— Gyermek-fiu-ifjú-polgár. — Üdvözletek. — Magyar és erdélyi hallgatók. — Számok beszélnek. — Pályázat. — Nehéz feladat. — Uj nevek. — Arany, Madách, Hugo. — A várszínház.— A többi szintermek. — „Nr. 28.“ — Polgári házasság. — Helénából apáca.) Azt tartja a világ, hogy nem mutat dúsan felszerelt, szellemi raktárra, és nem is tartozik a bontonhoz, a beszélgetést — az időjárással kezdeni. Megengedjük. De csak üljön le helyettem a világ az íróasztalhoz, szívja be magába az illatos levegőt, mely a Práter felé nyiló ablakomon át könnyű Zophirek szárnyain szobámba tódul, vessen egy pillantást a fényes hálóra, melyet a kíváncsian bekandikáló napsugarak köröttem szőnek és gondolja el e mellett, hogy a fal-naptárt ma reggel „Okt. Guikára igazítottam, — majd aztán meglátom, nem találná-e kiáltó háladatlanságnak erről a légről és napsugárról néhány elismerő szóval említést nem tenni. Nem hiába nevezik a természetet minden létező ősanyjának. Mint az anya gyermekére, tele szívből, tele marokkal szórja ránk adományait és nem kíván tőlünk egyebet, mint hogy örüljünk rajtuk, élvezzük azokat; és — tisztelet becsület az emberi nemnek — meg kell adni neki, hogy e nehéz feladatnak legnagyobb készséggel veti alá magát. Míg máskor ily időtájban a ködfátyol sűrűségén át a járókelő hölgyek széltől kicsipett, kipirosodott arcát alig lehetett látni, most meg — a hölgyek tetőtül talpig nem láthatók azon egyszerű oknál fogva, mert nincsenek még itthon, ki a repkény átszőtt villától nem bir megválni, míg a nap meg nem szűnik meleg csókot nyomni, a virág nyílt kehely ajkára; ki még annyira meghitt lábon áll a nagy fürdők habnymoháival, hogy elcseveg, elenyeleg velők, és felkoketthoz másokkal, mig csak szabad ég alatt teheti; míg egy harmadik és negyedik a tenger partján kavicsot szed, homokot tipor és a világnak port szór szemébe, vagy idegen országok műkincseinek és szálloda-számláinak nagyszerűségét csodálja meg. De — mint a Sperl falragaszai mondani szokták — „ob schön, ob Regen“, borúra derűre beköszönt a városokba e hó elsején a „sanctus spiritus“, és elfogadásra késznek találja a jövendő oszlopait, a jelen virágát, az ifjúságot. Itt vannak ők mindnyájan : az ábécévadász, ki sirva-ríva vesz búcsút az ólomkatonák és falovak ármádiájától, s a vonalzóval fölfegyverkezett tanító óriási alakjában az isten ostorát látja, mely ártatlan fejét kíméletlenül sújtja; az előrehaladottabb fiú, kinek agyában a szülők szöveteket fedeztek fel, mely egykoron bevilágitja majd az egész földkört, s kinek mindenek előtt a „latin iskolákat“ kell megkezdeni, hogy legyen alap, melyre majdan nagyszerű tetteit fölépíthesse; a serdülő ifjú, ki már tudja, hogy a tudósok nem tudják, hol született tulajdonképen Homér, hogy Xantippe volt a köszörűké, melyen a bölcs Sokrates angyali, vagy ha úgy tetszik, bárány-türelmét élesítette, hogy Ovidius Naso a pogányok lyrai irodalmában oly szerepet viselt, mint Kock Pál a franciák regényirodalmában, és ki boldogul töltött vakációk után megérkezett, hogy isten nevében leülje azt az egy két évet mely őt még az egyetemi függetlenségtől elválasztja.