Fővárosi Lapok 1868. október (225-251. szám)

1868-10-25 / 246. szám

nyúlánk alakja és nagy szakálla iránt, leplezetlenül elárulta, hogy jól érzi magát annak társaságában, mosolygott bókjaira, s elpirult, ha ez ránézett, hanem ravaszságból-e, vagy ártatlanságból, de nem látszott lehetségesnek tartani, hogy mr. Smith sátorozásának más, mint tisztességes szándék szolgáljon indokául. A legkisebb bizalmassági kísérletre oly lenéző bámulatkifejezéssel húzódott rögtön vissza, mely nem kis zavarba hozta mr. Smith Jakabot. Mr. Smith Jakab nem számított ily ellenállásra, és semmi módot sem látott annak legyőzhetésére. Ezalatt elmúlt a hónap, melynek tartamára a lakást kibérelte. A leány iránti szenvedélye majdnem tébolyo­­dássá tüzesült annak folytonos közelléte által, és mégsem volt közelebb a célhoz, mint a legelső pilla­natban. Azon meggyőződés szilárdult meg benne, hogy csak két út közt választhat. Vagy le kell mondania a leányról, vagy pedig elkövetnie azon gazságot­, hogy a leányt nőül veszi, vagyis két selyiség bűnébe esik. Minden rosszasága mellett is soká idegenkedett az utóbbi út választásától. Meglehet, hogy az azzal egybekötve levő veszé­lyek töltötték el őt félelemmel és tartották vissza. Hanem a­míg tűnődött, egy körülmény jött közbe, mely őt végleges határozatra bírta. Azon hajó, melyen a fiatal leány atyja volt, hirte­len és hamarabb jelent meg a kikötőben, mint várták. Hogy az apa mily befolyással volt leányának mr. Smith Jakabhoz való viszonyára, nem lehetett kitudni. Elég az hozzá, hogy azok összeketése az ő visszaérkezte idejével esik össze. Mr Smith Jakab, miu­án ebbeli eltökélésével egyszer tisztában volt, lehető ravaszsággal és hideg­­vérűséggel tett meg minden intézkedést az iránt is, hogy a fölfedeztetés ellen magát biztosítsa. E végből megjelent yachtján és tudatú legény­ségével, hogy tervezett középtengeri utazásával föl­hagy, és ahogy e helyett majd a skót felvidékre utazik. Azután a hajót levitorláztató, kormányosának engedélyt adott, hogy a Whigth szigeten Corves kö­zelében lakó családja látogatására mehessen, azután pedig elbocsátotta az egész legénységet, az elsőtől az utolsóig. Ily módon egyszerre eltávolíta a városból és annak körny­ékéről mindazokat, kik egy­edül bírtak itt tudomással boldogtalan neje létezéséről, és a föl­fedeztetés veszélye nélkül hirdettetheté ki házassá­gát még az újságlapokban is, mert oly elterjedt és álalános volt a Smith Jakab név, hogy azt olvasva, még saját neje és legközelebbi rokona sem jött vol­na azon gondolatra, hogy ő lenne a szóban forgó vőlegény. Alit, két hétre rá az esküvő végbement. A leány atyja pénzvágyó ember hírében állt, ki sokkal inkább iparkodott gazdag vőhöz adni leányát, mintsem valami akadályt támasztott volna a házasság ellen. Kívüle és nején kívül csak néhány rokon volt még jelen az esküvőn, és mihelyt végre lett az hajtva, az új pár elhagyta a várost, hogy a skót felvidéken élje át a mézes heteket. Két nap múlva azonban egészen váratlanul vissza­­érkeztek, jelentvén, hogy megváltoztatták tervüket. Mr. Smith Jakab, valószínűleg azon vélemény­ben, hogy biztosabban érzendi magát Angolország határain kívül, csábítólag rajzolá le neje előtt Déleuró­­pa éghajlatát és szépségeit, és ez­által vágyat keltett benne e vidékek, különösen Spanyolország és Olasz­ország beutazására, és miután atyja hajóján dereka­san részt vett már nem egy tengeri utazásban, férje, ki nem kívánt egyebet, mint neje óhajtásait teljesít­hetni , engedett kérésének, és elhatározta, hogy yachtján a középtengerre utazik vele. Azért jöttek tehát váratlanul vissza, mert mr. Smith Jakab azon­nal kellő állapotba kívánta helyeztetni a hajót. E fölvilágosításban semmi sem volt, a­mi a szü­lők előtt gyanút kelthetett volna. Az anya a férjek példányképének tartotta mr. Smith Jakabot, az apa pedig minden telhetőt elkö­vetett, hogy mielőbb kellő derék legénységgel legyen ellátva a hajó. Az ő fáradságának volt főképen köszönhető, hogy néhány nap múlva induláskészen állt a hajó. A vitorlák kibocsáttattak, az élelmi­szerek már a hajón elhelyezve, és a lelkiismeretlen ember elvi­torlázott a boldogtalan fiatal nővel, mielőtt én és mr. Dark a városba érkeztünk volna. így szólt az értesítés uram skótországi gyalá­zatos magaviseletéről. Végül megjegyzé még mr. Dark, hogy még más közlendője is van, hanem sokkal inkább el van fá­radva, hogysem beszélhetne. Másnap reggel azonban rögtön rátért a tárgyra. — Tegnap még nem mondtam el önnek min­dent, — kezdé. — Fájdalom, eleget mondott ön már arra nézve, hogy bebizonyítottnak lássam a névtelen levél tar­talmát, — jegyzem meg. — Igen, de megmondtam-e önnek, ki írta a név­telen levelet? — mondá mr. Dark. — Ezt is kinyomozta ön ?—kérdem csudálkozva. — Azt hiszem, — viszonzó hidegvérrel. — Hallván, hogy ön derék gazdája a hajó legénységét elbocsátá, megjegyzem magamnak e körülményt, hogy ismét szóba hozhassam. Csakhamar mutatko­zott alkalom erre. — Hát az elbocsátott matrózokkal mi történt ? — kérdem a vámhivatalnokot, ki legbeszédeseb volt a szobában. — Angolországba tértek-e vissza bérükkel, avagy itt maradtak, a­míg utolsó pénzüket is beitták? A vámhivatalnok nevetett. — Nem — mondá, — nem voltunk szerencsé­sek megtarthatni őket. Mindnyájan haza mentek, hogy finomabb emberekre költsék pénzüket, mint a­milye­nek mi skótok vagyunk, csupán a kormányos ma­radt hátra. Mindenki azt hitte, hogy ő is Angolor­szágba ment a többiekkel, mikor egyszer csak meg­jelent, épen azon a napon, melyen mr. Smith a kö­zéptengerre vitorlázott. Hol, és miért rejtőzködött oly sokáig, senki sem tudta. — Talán ő is úgy tett, mint ura, — jegyzem meg — és második feleséget keresett. — Meglehet, — mondá a vámhivatalnok, — különös történetet beszélt el, és minden további kér­­dezősködés elöl gyors elutazással tért ki. — Nekem ennyi elég volt, és nem beszéltem többet a tárgyról. Nem oly világos e, mint a napfény, Vilmos ? A kormányos sejtette, hogy valami igazta­­lanság van munkában, várakozott, és végre megírta ama névtelen levelet ön úrnőjének. A­mely pilla­natban szükségünk van rá, föltalálhatjuk őt Whigth szigeten, Corvesben, hol lakik, és ép úgy megkap­hatjuk a bizonyítványt is a bűnös házasság megkö­téséről, ha kívánjuk. Feladatunknak ezzel vége. Most már csak visszamegyünk Darock kastélyba, megkérdezendők ön úrnőjét, mi történjék tovább. Ez csinos eset, Vilmos , rendkivül csinos, a ho­gyan jelenleg áll. (Folyt. köv.)­ ­ Ciin ii ■OTíwiMwwnwwaa Balmoral és a királynő könyve. (Eredeti levél Skótországból.) I. (B. F) A­ki az angol királynőt akarja látni, az őt ne Londonban keresse. Míg férje élt, évenként leg­alább egy pár hónapot töltöttek a fővárosban, mióta özvegy, kerüli a zajt, s jól esik lelkének a magány és elvonultság. A téli lak Windsor, az év többi részén Osborne és Balmoral osztakoznak, leszámítva az utazási hónapokat a kontinensen. A két első Angliában, az utolsó a szép, vadon-szép Skót­ország hegyei k­özt. Osborneban volt a tavaszon Mr. Disraelinek is az a híres látogatása a királynőnél, a­midőn az egész britt sziget azt várta, hogy a ravasz premier onnan a lemondási okmánynyal jő vissza, s az egész britt sziget nagy bámulására mégis mint az ország első minisztere tért meg. Belmoralt saját sajátosan szép fekvésén kí­­vül különösen elhúnyt férjének emléke teszi ki­válóan kedvessé a királynő előtt, a­kivel ott annyi boldog napot töltöttek együtt, egész családiasan, annyira feledve az élet zaját és baját, a mennyire azt egy uralkodó feledheti. A birtok Albert hercegé volt; ő maga választotta ki és vásárolta meg, s maga adta az utas­tást a berendezés és szépítésnél. Szóval ez a hely volt otthonja a királyi családnak. Alig egy évvel ezelőtt, mikor még a fénn mozgalom egész erejében mutogatta magát, s minden becsületes szív Angliában egész őszinteséggel valló első gondjának, hogy azt a szerencsétlen elkeserített nemzetet ki kell békíteni, szóba jött az is, hogy az uralko­dó minden évben látogassa meg Izland fővárosát, de sőt töltsön ott egy pár hónapot az ország valamelyik részében. Izland szép sziget, sokan azt mondják, hogy még Skóciánál is szebb, éghajlata enyhébb, a növényzet bujább és változatosabb. Igen, de nincs királyi lak az országban sehol, még a dublini ócska palota sem elég tisztességes és kényelmes a britt sziget uralko­dójának elfogadására. Ez alkalommal mondá el a Times egyik vezércikke a következő megjegyzése­ket: „Miért nincs Izlandban rendes királyi lakhely ? Mert nem volt Izlandnak még kitűnő nemzeti géni­usa. Ott vannak Swift, Goldsmith és Burke. Az első csak arra használta az íreket, hogy őket kigúnyolja; a második is sokkal inkább angol volt mint ír; azok­nak a földjén élt, azoknak a társaságát kereste. A harmadikról inkább azt mondhatjuk, hogy egyete­­mes világ-génius volt. Mi tette Balmoralt Balmoral­lá ? Walter Skott, ki a mellett hogy génius, testestől lelkestől skót volt. S leírván gyönyörűen a gyönyörű highland vidéket, oda hívta az emberek figyelmét, hódított és győzött.“ Ily módon ad számot az emlí­tett cikk a balmorali kastély keletkezéséről. Akár­mi vezette rá Albert herceget, hogy azt a helyet vá­lassza ki elvonuló csöndes tanyául, kinek be kell ismernie, hogy jól választott. Balmoral Skócia északi részén fekszik, oda fent a hegyek közt, az úgy nevezett Highlandon, köz­vetlen a Dee vize partján, egy gyönyörű völgyben, köröskörül hegyektől körülvéve. Legközelebbi nagy város hozzá a tengerparti szép Aberdeen, az úgy nevezett „gránit-város“ , így neveztetvén gazdag gránit-bányái s épületeiről. Erre szokta a királynő útját megtenni évenként, néha kétszer is, mint az idén. Aberdeentől még vasút vezet, de egyenes irány­ban nyugatnak Ballater nevű kisfaluig; oda csak 7 angol mértföld a királyi lak, s ormán az uralkodó­­nő saját fogatján hajtat el a csöndes, jó karban tar­tott országúton. Szeptember vége felé volt, egy komor dél­után, a­hogy a ballateri papiakról ugyanazon az országúton másod magammal elindulék. Útitársam egy még otthonróli régi jó barát volt, idegen földön­­kétszerte, százszorta kedvesebb. Gyalog mentünk, vagy „sétáltunk“, a­hogy az angol nevezi az ilyen gyaloglást, a fölött a kérdés fölött tanakodva, hogy de hát voltaképen mért is jöttünk mi ide. De ha már egyszer itt vagyunk, csak nézzünk szét a vidé­ken, valószínűleg ez a legészakibb pont a hó­, szerény körű életünkben megfordulunk. Hogy északon va­gyunk, a növényzet is tanúskodott róla. A bokrok, útszéli cserjék, vadvirágok, folyondárok mind oly erős — hogy úgy szóljak — csontos alkatúak ; a délibb növényzet bujasága, gyöngesége, üdesége hi­ányzik náluk. Még a megérett útszéli szeder is oly savanyú volt, hogy a kóstolás után,­m csodálkoz­tunk rajta, ha a pásztor nép az ina, * szedetlen hagyta. Pedig otthon nálunk a megéret­zép szó­dért bátran fel lehet ebéd után az asztalra alni. Az­után az összes növényzetnek olyan sötét, zord színe­zete van, mely annyira különbözik a miénknek üde, világos színétől. Hanem azért nem kevésbbé szép, s a környezettel nagyon öszhangzik. Az országút mindenütt a Dee partján vezet befelé, s szinte meg­lepi az embert a nagy különbség, mely az út két oldala közt van. Jobb felől csaknem mindenütt ko­pár sziklás hegyek, de oly kopárak, hogy nem jól esik rájuk nézni, egy-egy kis darab jegenyés vagy fenyves az út­szélben, alárohanó, zúgó, patakok ; s a másik oldalon a mély völgy, zúgó sötét vizű folya­mával, mely imitt amott két három ágra szakad, hogy a kis sziget alján ismét egyesüljön; s az egész völgy a folyam mindkét oldalán telideszeli fákkal, növény­zettel, s túl rajta a hegyek, sürü sötét fenyveseikkel egész a tetőig, a melyeknek sokszor csak derekát lehet látni, a tetőt befedvén a barna tömör felhő, mely ott úszkál fölöttük, s oly szép, a mint egy-egy elszakadt darab csúszik be a sűrü fák közé, mintha füst szálna ott, mely valami távol égéstől jött. Egy­­egy völgyi szakadékon át nessze belátni a hátsó hegyek közé, s a lebegő köd mindenikre külön szi­­nü fátyolt borit, mig aztán az utósót egészen betakarja. Az, a­mi a skót tájképeknek egy egészen külön sa­ját szépséget ad, az a fölöttük lebegő köd, mely finomabb vagy vastagabb alakban, de örökké ott van, s nemcsak a színezésnek véghetetlen gazdag­ságát idézi elő, hanem ugyanazon tájképet külön­böző szépségben mutatja. Így lehet az vitás kérdés, hogy a skót tájképek napos időben szebbek-e, vagy komor időben? A színezés elütően sokfélesége sok­szor szinte meglepi az embert. Megállunk egy völgy­ben ; a legközelebbi hegy élénk világos a napsuga­raktól, s a hegyoldalt befedő bokrok piros virágai szinte csillognak a fényben ; túl rajta az a hármas halom egészen sötét, majd­nem fekete, mintha úgy lett volna ott külön magában befestve; a másik ol­dal halmai világos szürke színűek a rajtuk fekvő könnyű ködfátyoltól. S mindez ott alakul és változik — 980

Next