Fővárosi Lapok 1868. november (252-276. szám)
1868-11-08 / 258. szám
hogy fejem egy tükörhöz ütődvén, alig behegedt sebem újra feltört s egy pillanat alatt egész arcom és zsebkendőm telve lett vérrel. (Folyt. köv.) A BORGIÁK Dr. Rockenheim után (Vége.) Az akkori idők szelleme megengedte az egyházi méltóságoknak az előkelő nőkkel való bensőbbséget, a miről számos azon korbeli költemény elég világosan tanúskodik. Mindemellett a házastársak között a legboldogabb egyetértés uralkodott, és csak a politikai viszonyok okoztak gondot nekik. 1505-ben Alfonz jutott az uralkodásra, s uralkodása kezdetén elég szerencsés volt. De a pápa unszolására kénytelen volt a Velence ellen 1509-ben Cambraiban kötött szövetségbe lépni, s az ebből keletkezett háborúban részt venni. E körülmény már magában véve is, az ország korlátolt anyagi tehetsége mellett, elég aggodalomra szolgáltatott okot, de valósággal veszedelmessé is vált az által, hogy a pápa egyszerre csak kilépett a szövetségből, s ezáltal éppen vejét ejtette nagy zavarba. A változó szerencsével folyt háború nagy sebet ütött az országon, és Alfonz csak Franciaország segélyének köszönhető fönmaradását. A francia lovagok virága, köztük Bayard — „le bon chevalier sans peur et reproche“ — Ferrarába jött, s a hercegnő szívesen fogadta. Komoly napok következtek, és a hercegnő, férje példáját követve, örömmel áldozá fel a haza megmentésére ékszereit, drágaságait. A francia lovagok ítélete, mint elfogulatlan bíráké, legalkalmasabb lehet a Lucrezia felől elterjedt állítások megcáfolására. „A jó hercegnő — így írtak ők — valóságos drágagyöngy volt a földön. Elmondhatni, hogy nem az ő idejében, sem jóval ő előtte egy fejedelemnő sem ünnepelt szebb diadalokat. Ő szép, jó, szelíd, barátságos volt mindenki iránt; beszélt spanyolul, görögül, olaszul, franciául, valamit latinul is, s mind e nyelveken írásban is ki tudta fejezni magát. S ámbár férje értelmes, derék fejedelem volt, de mégis eszende, kellemteljes hölgynek sokat köszönhet.“ Majdnem szóról szóra ugyanaz, mit Bembo, Sardi, és Manuccio mondottak a hercegnőről. A bonyodalmak végét Lucrezia nem érhette meg. 1519 július 23-dikán gyermekszülésben meghalt. Alfonztól három gyermeke maradt. Nagy volt a veszteség Alfonzra, nagy az egész országra nézve, melynek szeretetét a hercegnő kiérdemlő bőkezűsége s szívélyessége által. Sokáig élt a népben az ő nemes és erős lelkének emlékezete. Mennyire különbözik e kép, melyet itt rövid vonásokban vázoltunk, attól, melyet közönségesen szoktak e körül alkotni! Melyik közülök a hivebb, nem nehéz eldönteni. Azon idő bűl, melyet Lucrezia mint Modena és Ferrara hercegnője átélt, tehát életének utóló 18 évéből, a legdönthetlenebb bizonyságait birjuk mocsoktalan, sőt istenfélő s áldásos életének. Csak olyan férfiakra utalunk, mint Ariosto és Bembo. De még oly egyéneket is hozhatunk fel, kik a hercegi házzal nem valami különös jó viszonyban, sőt nyílt ellenségeskedésben álltak. Csak X-dik Leó pápát említjük, ki leveleiben szintén megemlékezik Lucrezia jó lelkületéről. Neki tehát csupán családja roszasága miatt kellett az utóvilág véleményében lakolnia. De a történelem föladata kiemelni a búzaszemet az üszög közül. Az a nő, kit egy nemes lelkű fejedelem nejéül választott, s ki női kötelességeit példásan töltő be, elkövethette-e mindazon vétkeket, melyeket oly igen szeretnek neki tulajdonítani ? Aki egyszer a bűn ösvényére lépett, az nem tér le oly könnyen arról, különösen nem pedig egy asszony. Azért teljes joggal állíthatjuk, hogy az a rosz hír, mely egyébiránt is Lucreziának atyjával és testvérével való együttlétére szorítkozhatik csupán, az utóbbinak gonosz hírében lelheti alapját. Mi volt természetesebb, mint hogy az egész családot egyetemlegesen tették felelőssé mindazon gonosz tettekért, melyeket apa és fiú követtek el ? Mi volt természetesebb, mint hogy a leányt, ki oly nagy észszel volt megáldva, tartották minden rész kezdeményezőjének s tanácslójának ? De vettek volna csak az emberek magoknak fáradságot, e család minden egyes tagjának cselekvényeit s azoknak indokait magokban véve vizsgálni figyelemmel, könnyen rájöttek volna arra a meggyőződésre, hogy oly jellemű embereknek, mint Vidik Sándor pápa és fia Borgia Caezár, semmi szükségük sem volt egy gyönge asszony ösztönzésére és rábeszélésére. Ha pedig a Lucreziának tulajdonított bűnöket bebizonyító adatokat keresünk, akkor hiába fogunk keresgélni. Csak hagyomány és közbeszéd, nem pedig bebizonyított adatok után veti szemére, többek közt Guicciardini, két férje meggyilkolásában való bűnrészességét. Láttuk azonban, hogy Borgia János és Lucrezia két férjének meggyilkolása egészen és egyedül a Borgia Caesar vétke, ki egészen és egyedül maga is élvezé e gaztettek gyümölcseit. Magára nézve Lucrezia mi hasznot sem várhatott volna e tettekből, mert az nem fért össze Caesar természetével, hogy rablott zsákmányát bárkivel is megoszsza. Az ily vádakat, éppen mivel bebizonyítva nincsenek, nem lehet elfogadnunk. Mind e hírek, keletkezését maga Guicciardini is kijelöli, midőn dalokra és költeményekre hivatkozik. Dalok és gúnyiratok voltak, melyekkel különösen Nápolyból — igen könnyen felfogható okokból — a pápát és családját közcsufság és megvetés tárgyává tenni igyekeztek; de a történésznek — ha csakugyan a való igazságot volt szándéka megírni, — az lett volna föladata, hogy e vádak alaposságát vagy alaptalanságát derítse ki, a helyett, hogy egyszerűen azokra, mint bizonyságokra hivatkozik. Kiss Elek: A bécsi életből. XVIII. — Nov 5. —Házam — váram! — Bécs novemberi physiognomiája. — Lakásszükség. — A gazdagnak palota, a szegénynek kunyhó sem ! — Mindegyikünk utósó lakása — Halottak napja. — Kegyeleti divat — Őszinte érzemények. — Kleyhanz. — Hero és Leander. — Az angyalkák úszó nadrágokat kapnak. — Friedland. — Az új kor gyermeke. — Szárazföldi szoros. — Élet és halál közt. — Tramway. — Kikalkulált temna. — Színi halálozások. „My house is my castle,“ — mondja a személyes szabadságára büszke angol. Szép szó ez, különösen, ha a ház, melyben lakunk, ennyi s ennyi font, vagy akár egy pár mázsa sterlingünkbe került; de köszönöm az ilyen „várost,“ ha a háziurak, „diese drei- und vierfach verstockten Hausherrn“ minden harmadik hóban kiadhatják nekünk az útlevelet. A november első hetében irt bécsi levélben ez a kis reflektálás igen helyen van. E napokban itt „hurcolkodás“ a jelszó ! Óriási bútorkocsik, melykben a Lippe Detmold és Reis Schleitz-Greitz hercegségek ármádiái kényelmesen vívhatnának csatát, vonulnak át az utcákon és tereken, és a belváros nem egy szűk utcácskáját annyira eltorlaszolják, hogy azokon áthaladni teljes lehetetlen. Noha Bécsben egyre folynak az építkezések, noha ott, hol ezelőtt tíz évvel kopár glacis-telkek voltak, most egészen új városrészek, valódi sűrű házerdők emelkednek, a lakásszükség mégis szerfölött nagy. Nem vagyunk ugyan annyira, mint Pesten, hol a fiatal diákok vagyonokban kényszerülnek sátorfájukat felütni, de a népesség és lakosztályok közti aránytalanság itt is nagyon érezhetővé válik. Ki évenkint a házirenátesek oltárára 3—4000 forintot bír letenni, az többnél több lakást talál, annak számára nyitva állanak a selyemkárpitú,broncskályhájú , parkettirozott termek, az még a k. k. miniszterekkel is lakhatik egy lépcsőn; de kik hétről hétre rakják össze a házbérgarasokat, kik szerény díjért szerény hajlékot keresnek, azoknak a vándorbotot kell kezükbe venni, s bezarándokolniok Bécset az éjszaki sarktól a délig, és végrejörvendelnek, ha végre a kies sárkanális partján,a Rossauban találtak lakást, noha hivatásuk azt kívánná, hogy az innét egy órára eső Hundsthurm külvárosban lakjanak. Szóval: a gazdag ember e téren sokat is kaphat sok pénzéért, a szegény ember pedig kevés pénzéért — nem keveset, hanem alig valamit. Hej, mennyivel könnyebb arra a szűk, hat deszkás lakásra szert tenni, ahová — akármikép végződött az élet játszmája — végül király és királynő, lovagok és parasztok nyugodni mennek ! Künn nyugszanak ők, csöndesen, békében, zavartalanul az egész éven át. Les absents ont tort, — mondja a francia. A távollevőknek nincs igazuk, hát még a halottaknak, kik soha többé vissza nem térnek ! De egyszer egy évben nekik is igazuk van, egy nap az övék, teljesen, osztatlanul: a halottak napja. Vájjon a szív érzeménye, a kegyelet volt-e a rugó mindazoknál a százezereknél, kik az utósó vasárnapon kivándorlottak az átszenderültek néma sírjaihoz, — ki tudja ? Divat a mai világban minden, a monocletól kezdve a parafa-sarkú cipőig. A halottak napján gyászköntöst ölteni; az arcra e napon poudre de riz-t nem tenni, nehogy az emlő könyek lemossák a rizsport; letérdelni az átköltözött férj sirkantjára, és — egy új képpel a szívben — keserűen zokogni az eltűnt boldogság után; égő szerelmet jelző, lobogó lámpalángokkal ünnepélyessé tenni a temetőt; virágokat, mint megannyi látogató jegyeket, rakni le a kiszenvedettek hajlékára, ds ez mind, mind, a divat tárgyához tartozik. De ne legyünk igazságtalanok. Valljuk be, hogy a sok üres hűhó mellett nem egy lényt az önzetlen kegyelet vezérel ki az „élet házába,“ mint a zsidók a sírkertet oly szépen nevezik. Kinek mi haszna, mi előnye volna például belőle, ha Beethoven sírjára koszorúkat rak, vagy Schubert hantjára tesz virágokat ? És a bécsiek róluk és sok másról, kik meghaltan is élnek a történet lapjain, vagy a nép ajkán, kegyelettel emlékeztek meg. A folyó év legnagyobb bécsi halottja, Mühlfeld sírját pedig a népszeretet egész virágkertté változtatá. Éppen a halottak napján zárta be örökre szemeit Bécs egyik legeredetibb, legnépszerűbb egyénisége: Kleyhonz városi tanácsos. Kleyhonz, az egyszerű, műveltség nélküli mesterember, a városi tanács „enfant terrible“-je, s a városi népség elkényeztetett, sokat emlitett, sokat nevetett gyermeke volt. Ha nyilvános ülésben szólt, nemcsak kollegái, hanem az egész város figyelemmel hallgatta. A nyelvtan elemeivel folyton küzdött ugyan, és a helyesírással egész életén át nagy harcokat vívott, sőt — cseh eredetének megfelelve — a német nyelvet is sajátságosan tördelte, vagdalta; de mindazáltal helyes ítélete, józan, egyenes gondolkodása , éles modora és a nép jóléte iránt való meleg szive majd mindig majd minden kedélyt feléje vonzottak. Ha Kleyhanz valamit helyesnek ítélt és a városi testületnél indítványba hozá, akkor nem tágított többé semmi áron, még ha száz lóerővel húzták is el álláspontjától. Tízszer nevethették ki, ő megszólamlott tizenegyedszer, tízszer figurázták ki az élclapok, ő tizenegyedszer lépett föl a szószékre, és nem nyugodott mindaddig, míg keresztül nem vitte azt, amit ő helyesnek, és a népre nézve célszerűnek, előnyösnek tartott. Csak az úszónadrágok híressé vált históriájáról emlékezünk meg, melyet ő két éven át majd minden ülésben sürgetett, nógatott, és végtére valóban ki is vitte, hogy a Duna-folyam fürdői rendezve lőnek, és minden vagyontalan egyéniség ingyen úszónadrágot és fürdőruhát kapott. Kleyhanz és „úszónadrág“ azóta Bécsben oly két egymástól elválhatlan fogalommá vált, mint az új földleírásban Caprera és Garibaldi. Gonosz nyelvek mondák is egykor, hogy a bécsi nép majdan hálája és elismerése jeléül egy sajátságos ereklyével tiszteli meg őt, azzal az úszó nadrággal, melyben hosszú századok előtt a szerelmes Leander úszott át a Bosporuson kedves Hérájához, és e héten azt álliták a bécsiek: „Jetzt kriegen die Engerl im Himmel Schwimmhofen.“ A bécsiek azonban nem egyhamar feledik el őt, —nyugodjék békében ! És még egy halottról kell említést tennünk, kit még Keyholz előtt adtak át az anyaföldnek: Friedland lovagról. Ő is szegény szülők gyermeke volt; ő sem hallott apai házában aranyokat csengeni, de azért több érdemjelet nem láttam ember mellén, mint amenyit ő rendesen hordani szokott, és annyit is csak egyén : Radetzkyén. Friedland a testesült újkor volt. Alaposan, mélyen alig ismert ő valamit, de értett mindenhez, és kiváló előszeretettel foglalkozott a művészettel; macénása volt minden újonnan fölmerült talentumnak, de a hálát és elismerést nagy adagokban várta; saját szorgalma, saját jó esze folytán nagy vagyont szerzett magának, de szerette is azt fitogtatni; fényűző volt, részint azért, hogy a munkás keressen, szerezzen valamit utána, részint azért, hogy a világ irigységgel nézzen rá; ismert ő egész Európában mindenkit; összeköttetésben állott minden, bármi rendű, bármi rangú férfival, kit a nap — 1028 —