Fővárosi Lapok 1868. november (252-276. szám)

1868-11-03 / 253. szám

253 -dik sz. Kedden, november 3. Kiad&kimai: Peat, Barátok­ter® 7. ss. Előfisetési díj: fálévre..................3 írt. Negyedévre .... 4 Irt. Megyeien az ünnep utáni alapok»», kivéve minden­­np , koronkint képekkel. ^wSjgsII---­FŐVÁROSI lapok IRODALMI NAPIKÖZLÖNY. Ö­tödik évfolyam 1868. Szerkeszt«­ Iroda, Lipót utca 34. sz.­­­». aa Hirdetési díj: Negyed hasábos petit sor....................1 ki Bélyegdíj minden ig­­tatixkor .... 30 kr. Előfizetési fölhívásunkat ajánljuk a szép­­irodalom kedvelőinek részvétebre. Lapunkat az »Athenaeum“ cimű társulat adja ki. Az előfizetési ár 4 ft. Különben minden negyedben lehet félévre is előfizetni 8 ttjával. A KIK MEGTÖRTÉK EGYMÁST. (Novella.) Irta: Hvassay Ede. (Folytatás.) XVI. — Uram, — szólt a gróf délután, midőn Adri­enne egy alkalommal a szobából távozott, — tegnap valamire akartam kérni, de egy körülmény jött közbe, mely megköté szavaim. — És az ? Kérdőleg tekintek a grófra. — Ön leányom életét menté meg, s ezért hálás szeretnék lenni. — Gróf úr, — szólok, — ön sokkal nemeslel­­kűbb, semhogy sérteni tudna egy férfit azzal, hogy háláról beszél azért, mert kötelességet teljesítő. A gróf ajkába harapott, de egy kis szünet múlva hidegen igy szólt: — Nincs okom elhallgatni, a­mit mondani szán­­j­dékoztam. Meg akartam önt kínálni, hogy válasszon egyet kastélyaim közül. — Gróf úr! — kiáltok fel ingerülten. — Ön félbeszakít, — mondá Szentkápolnay nyugodtan. — Bocsánatot akartam kérni, mert ön­érzetes kifakadása változtat a dolgon. Szavai szerint tegnapi szolgálatát, mint meg nem történtet kellene tekintenem. — Ne tovább, gróf úr, — szólok keserűen; — tudom, mit akar mondani. Ön szívesen látott mind­addig, mig leánya szerelmét nem bírtam. Igaza van, gróf; magam mondtam ki az ítéletet. Nem azért mentem meg leányát, hogy köszönet fejében kezét követeljem. — Ön követelhet Andor, — szólt az e szavak alatt belépett Adrienne, — de nem köszönet fejében, mert szivem akkor már öné volt s igy csak saját birtokát mentette meg. Nemde kedves atyám ? És szeretettel simúlt atyjához. A gróf gyöngéden tolta el magától leányát és hallgatott. — Édes atyám! —t­esde Adrienne. — A gróf udvariasan, de érthetőn „isten velünk“­­et akar mondani ! — jegyzem meg, sértve, keserűn. — Nem szóltam semmit, —felelt Szentkápolnay szárazon. — Legyen meggyőződve, gróf, — fakadtam ki, — hogy, ha kell, és oly büszke tudok lenni, mint ön ! Ezzel meghajtam magam s kalapom után nyúl­tam. Adrienne csodálkozva nézett rám : — Andor! — És ezzel indulatosan a grófhoz fordúlt: — Atyám, mit jelentsen ez ? Ki ad önnek jogot erre ? Nem vagyok-e én asszony­? független Öz­vegy, ki tehet, a mit akar ? — A mit egyszer kimondtam, — szólt a gróf vállat vonva, — azt nem szoktam visszavonni soha! — Gróf! — kiáltok s alig tudtam uralkodni ma­gamon. — Atyám, én azt gondolom, hogy miután e ház anyámtól maradt rám — A gróf büszkén emelé föl fejét: — Van még tiz kastélyom, a hova mehetek ! A hö­lgy meghatva tekintett atyjára. — És ez az én leányom! — kiáltó megtörve az öreg gróf. Adrienne kényezve borúit atyjára, és én kime­rülve fogaztam egy székbe. XVII. Már elébb egy kocsi robaját lehetett hallani, s most az ajtónálló feltárta az ajtószárnyakat és két fiatal hölgy lépett a terembe. — Nyomban egy ala­csony, vézna, fehér arcú, kissé sántító fiatal em­ber követte őket, néhány shawllal karján. — Bon jour, kedves Adrienne, — mondá az egyik, egy kenderszőke hajú, búzavirág szemű, rózsás arcú, fürge asszonyka, — már egy örökkévalóság, hogy nem láttalak. Hogy mulattál Párisban ? — Hogy mennyire szeretünk, annak legszebb jele az, hogy nem várván be látogatásodat, legott üdvözletedre siettünk, — mondá a másik, egy söté­­tebb hajú, s nem oly rózsás arcú, de arisztokratiku­­sabb külsejű alak. Kölcsönös ölelések után, melyek alatt Adrienne örömét fejezé ki a váratlan meglepetés fölött, a velük érkezett bicegő fiatal lovag így szólt: — Az érdem némileg enyém, mert én voltam oly bátor a dámákat a grófnő megérkezésére figyel­meztetni. — Az érdemet mindig el szoktuk ismerni, — mondá Adrienne, mosolylyal nyújtva kezet neki. A gróf is hamar bejött az uj hangulatba; csak én álltam még ott előbbi helyemen. A­mint az érkezettek észrevették, Adrienne be­mutatott egymásnak. — De szemeid oly vörösek, kedves Adrienne, mintha sírtál volna, —kezdé a gyors nyelvű szöszke Inday Beatrix grófnő, kinek semmi sem kerülte ki figyelmét, s ki igen kiváncsi természettel birt; mert midőn bemutattak neki, kétszer mondatá el Adrien­nel nevemet. — Ha nem találtalak volna egy kedves vendég és édes atyád társaságában, úgy azt hinném, hogy unalmadban sírtál. Nincs borzasztóbb az una­lomnál.­ — Én semmit sem veszek észre, — jegyzi meg a sötét fürtü hölgy, Alpáry Sarolta grófnő. — Nagyon nehéz a kölyek nyomait fölfedezni, — mondá szemüvegét föltéve báró Czinkey Hypolit — mert az ily szép szemek, még ha könyeznek is, mindig mosolyognak. — Igaza van, — viszonzá a öreg gróf. — Ad­rienne egy kedvenc madara halálán könyezett, — de miután én kinevetem, ő is mosolyogni kezdett. — Nincs úgy, atyám tréfál. Könyeimnek Lontay úr az oka. — Leányom ? — mondá a gróf, szigorún Adri­en­dre tekintve. — Grófnő, az égre, mit akar ? — kérdem hal­kan, s nem tudtam, mit gondoljak. — Igen, igen, Lontay. S ön még tagadja ? Egy érdekes kis történetet beszélt. Annyira nevettem neki, hogy szemeim kényeztek. — Kiről volt a szó ? — kérdék a hölgyek. — Kiről ? Igaz, Fedrigotti hercegről. Más név is juthatott volna eszébe! gondoltam. A gróf köhintett Az én keblemről pedig egy óriás teher esett le, de a herceg nevére a vér lüktetni kezdett ereimben. — És te tudtál nevetni rajta ? kérdé ingerkedve Sarolta grófnő. — Beszélték, hogy Párisban sokat forgott körtőted. — Ah, a szép Lívio! Két év előtt találkoztam vele Milanóban, — jegyzé meg báró Czinkey egy albumban lapozva. — A legjobb partié egész Olasz­országban [és a legtüzesebb [udvarló az [asszonyok közül. —[Hogyne, — mondá a­­gróf erőtetett 'mosoly­lyal, — hiszi olasz^vér. — És meglehet, — jegyzé meg nevetve Bea­trix grófnő, — hogy Romeo családjából. — Ah, de kérem a történetet, Lontay úr! — Igen, igen a történetet, — mondák Sarolta grófnő és báró Czinkey csaknem egyszerre. Eleintén kissé szabódtam, de miután Adrienne is kért, a legelkeserűltebb humorral egy kis adomát beszéltem el, mely azonban nem a hercegen történt meg, hanem a nagyot halló báró Harkady Tiva­daron. Az egész társaság nevetett rajta. Még a gróf­nak is tetszett. — Klasszikus egy gyerek ez a Tivadar báró, — mondá Czinkey. — Csak az a kár, hogy süket s igy nem gyönyörködhetik fölséges deklamációiban. Örültem, hogy másra vihettem át a beszéd fo­lyamát. A mi szalonjainkban nem eszmék, hanem egyének fölött foly a társalgás. — Az eset igen komikus volt, — mondá a sző­ke Beatrix grófnő. —’de mi nem elégszünk meg vele, mert ön Fedrigottiról ígért egy adomát. — Nem lett volna érdekes, mert azt hiszem, önök nem ismerik a herceget, — válaszolt helyet­tem Szentkápolnay gróf. — Különben is a Livióról járó adomák — jegyzé meg a báró, — többnyire véresek, mint kard­ja szokott lenni párbaj után. — Nem mindig, — mondá Adrienne, és rám tekintett. — Ugyan hogy mulattál a télen Párisban ? — kérdé Beatrix. — Már kérdeztelek egyszer. Más­kor oly sokat tudtál beszélni, ha külföldről érkeztél! — Nem jött a herceg utánad ? Ez igen alkal­mas hely lenne idilli jelentekre,— jegyzé meg Sarol­ta. — Kék ég, ezüst habok, zöld erdők és egy magá­nyos kastély. — — S hozzá Itália minden tüze Livió szivében. — — És a szerecsen föld összes féltékenysége. — Ezt mind előttem beszélték. (Folyt. köv.) A HAMIS ESKÜ. Wilkie Coliin« után. (Folytatás.) — Hamis eskü ? — ismétlő gonosz mosolylyal a mulatt nő. —Jól van, elmondok még hát némi körülményeket, miután itt marasztaltak. Önök azt hiszik, hogy most már egészen a kezükben vagyok ? Bahh, én nem félek önöktől. — Tud valamit a második házasságról, — sugá nekem mr. Dark. Erről nem lehetett kétség, amaz estén tovább ott hallgatózhatott az ajtó előtt, mint én gyanitám, és hallania kellett az „új nőre“ vonatkozó célzást. — Ezúttal még nem akarjuk a hamis eskü vád­ját emelni e személy ellen, — mondá az ügyvéd, — hanem egy más bűntény elkövetésével vádolni őt, melyre nézve azonnal meg kell kezdetnie a vizsgá­latnak, hogy az ellopott tárgyak visszaadassanak jogos tulajdonosnőjüknek. Én vádolom őt, hogy úr­nőjétől egy pár karperecét, három arany gyűrűt és három csipkeszegélyű finom zsebkendőt lopott. E tárgyak ma reggel megtaláltattak ágyában, a derék­alj alatt, egy levéllel együtt, melynek tartalma bizo­­­nyítja, hogy ama tárgyakat ,sajátjaként ,kisérje meg eladni egy londoni kereskedőnek. Mialatt­ az ügyvéd beszélt, mr. Dark a biró előtt álló asztalra tette a karpereceket, gyűrűket és zseb­kendőket. Mosf"­ végre" megrendült a mulatt nő vasszilárd magatartása E vádlj első szavaiva­l dühösen csapta össze ke­zeit, fogait­ csikorgatta, és hevesen szitokra fakadt.

Next