Fővárosi Lapok 1868. november (252-276. szám)

1868-11-21 / 269. szám

kisebb kunyhó is elég nagy egy szerető boldog pár számára !“ Fiatal házasok számára szebb kis fészket ki sem lehetett volna gondolni! Tervagne Pál, mielőtt a szobákba fölment volna, figyelmesen megvizsgálta a csarnokból a lépcsőzetre nyíló ajtó zárját. Minden rendjén volt, a kulcs belül­ről a lakatban A szalonba érkezve, a fiatal tiszt meggyújtotta a kandalló párkányán álló két viasz gyertyát, egyikét magával vive, körüljárta az épüle­­tetet. Megnézett minden ajtót, lakatot, minden abla­kot , minden szögletbe, zug­a bevilágított, de nem talált semmit, a legcsekélyebbet sem, a­mi valami előkészületre mutatott volna, a­mint gyanakvólag gondolta. Visszatérve a szalonba, letette a gyertyát a másik mellé a két ablak közt fekvő szekrényre, aztán le­nézett a kertbe, a­hol a szépen rendezett fák és bokrok a fehér nythológiai, szobrokkal együtt, a fé­nyes holdvilágnál sajátszerű vonzó látványt nyúj­tottak. Három-négy percig állhatott itt, mélyen gon­­dolataiba merülve, midőn egyszerre önkénytelenül összerezzent. Közvetlenül háta mögött erős prüsszögést hallott. Abban a pillanatban visszafordult, de nem lá­tott a szobában senkit sem, magán és a lassan lobogó két gyertyán kívül. Tervagne Pál, mint a villám, oly gyorsan sietett ki a szobából, első tekintetre úgy látszott, mintha ijedtében el akarna szökni, de a másik percben már visszajött, s csak a lejárathoz vezető előszoba ajta­ját csukta be. — És most — szólt hangosan — szeretnék an­nak a kisértetnek szemébe nézni, kinek az elébb itt kedve kerekedett tüszszögni! Kérem szépen ki­sértet úr, legyen olyan szíves és jelentse magát, mert ha nem teszi, becsületemre mondom, magam kere­sem föl, s aztán nem tehetek róla, ha egy kissé megta­lálom puhítani csontját. Semmi nesz sem hallatszott. — Ej, mi a kő ! — szólt a tiszt indulatosan — jó lesz pisztolyaimat előhozni a hálószobából. Nagy zajjal az oldalszobába rohant, hanem mielőtt belépett volna, megállt a küszöbön és vissza­tekintett. A mire várt, megtörtént. A kisértet használni akarta e kedvező alkalmat az elillanásra, de a sze­gény lélek elárulta magát. A kandalló fölött függő nagy kép — valamelyik régi lüttichi érsek arcképe volt — megmoz­­dult keretében s mintegy fél lábnyira elvált a faltól; az igy támadt résen egy barna, homályos emberarc kandikált ki. — Ah, te vagy az, Péter ? — kacagott fel Ter­vi­gne Pál, midőn az egész szolgaszemélyzet közt legjámborabb és együgyübb Pétert ismerte föl a ki­­sértetben. — Mi az ördögöt csinálsz te itt, jámbor philister! ? No gyere hát ki odúdból, hogy annál könnyebben mérhessem ki hátadra ütlegeimet, min­ket úgy sem kerülsz el! — Oh, kegyelmes uram, — rimánkodott Péter, a fali képet annyira előre tolva, hogy kényelmesen kibújhatott rajta — engedjen meg bűnös lelkemnek, — de az urak akarták, ... az urak kényszeritettek isten engem ! az urak erőltettek rá . . . — Micsoda urak? — A lovag úr, meg a fiatal Hellrath báró úr. — Mindjárt gondoltam. Aztán mit akartál te ott a kandallóban csinálni, talán a füstre akartad maga­dat akasztani ? — Oh, édes jó uram, nem akartam én semmi roszat sem elkövetni, becsületemre mondom, még eszem ágában sem volt. — Hogy nem akartál bennünket kirabolni, vagy a gloriettet fejünkre gyújtani, azt tudom, hanem más valamit talán mégis ? Csak ki vele! — Nem volt nekem egyéb dolgogom itt, mint hogy elbújjak, azt a zsinórt ott a falon meghúzzam, s aztán, ha a tens úr, meg a fiatal tens asszony le­feküdtek — Péter a kandalló jobb oldalán a sorokba muta­tott. Tervagne Pál elővette az egyik gyertyát és oda világított. Csakugyan egy vékony zsinórt látott a fa­lán lefüggni, mely felül egy lyukon áthúzva, a há­lószobával volt összeköttetésben. — És ha ezt a zsinórt meghúztad volna ? — Akkor egy régi muzsikáló láda, melyet a hálószobában egy sarokba jól elrejtettünk, el­kezdett volna muzsikálni, a tens úr ekkor föl kelt volna, hogy megvizsgálja a dolgot, én pedig akkor megint elbújtam volna ide, a kép mögé, aztán nem talált volna semmit sem. Ha megint le tetszett volna fe­küdni, az a muzsikáló láda újra egy szép nótát ját­szott volna. A mi órásunk a faluban nagyon ügyes ember az ilyenekben, azzal reperáltatták meg az urak, hogy hasznát vehessék! — Aztán csak ennyiből állt az egész ördögség ? — szólt Tervagne mosolyogva, — valóban sajnálom, hogy elrontottam mulatságtokat; milyen szép lett volna, ha éjszaka a falból meseszerű muzsikaszót hallottunk volna! — Hellrath báró úr egy császári aranyat ígért? ha-----­— Csak ki vele , ha — ? — Ha dolgomat ügyesen végzem. De tens úr, nem tetszett valamit hallani ? — szakitá félbe beszé­dét Péter, és erősen hallgatózott. — Hallani . . . aztán mit halljak én?­­ — Én egész éjjel, mióta itt a gloriettben voltam elrejtőzve, olyan valamit hallottam, mintha oda­át a fásban nem legjobb rendén lenne a szénánk! — Hohó, már a kisértet maga is fél! — De tessék csak hallgatózni! Pál figyelt. — Igazad van, alól járkálni és sugdosni hallok valakit. Mi lehet az ? Az ablakhoz ment és letekintett. — Oda lenn nem látok senkit sem, — szólt. — Talán a nagy csarnokban lesznek ? Pál ott hagyta az ablakot, s az előszoba felé ment, midőn Péter hirtelent fölkiáltott: — Uram isten, az egész lépcsőzet feljön ! Hiszen egy egész sereg tolakodik föl. És valóban olyan volt a nesz, min ha egy egész hadsereg tolakodnék fölfelé, ha ugyan lehetséges lenne azon a szűk lépcsőzeten olyan sok embernek egyszerre feljönni. Nehéz férfi lépteket s közbe-közbe fegyvercsörgést lehetett hallani. Pál az első pillanatban azt hitte, hogy még ez is a számára készített bolondsághoz tartozik, de a kö­vetkezőben már meggyőződött az ellenkezőről. Hir­telen hálószobájába futott, s lekapta az ágya fölött függő pisztolyokat á fái­ól. A­mint épen föl akarta húzni, az előszobából áthallatszó nagy lárma értésére adta, hogy az általa kevéssel azelőtt becsukott ajtót betörték. (Folyt. köv.) A bécsi életből. XIX. — Nov. 18. —­­Nyolcszázezer katona. — Polgári és katonai szerelem. — Férfi-emancipáció. — Női emancipáció. — Számtani bizo­nyíték. — Női kereset-egylet. — Beust udvariassága. — A Laube-pár. — Zelinka. — Rossini estély. — Hangver­senyek. — Színi egyveleg.­ „Cívis romanus sum!“ — kiáltott föl büszkén a római polgár. Maholnap mind, a­ki ezután születik az „osztrák-magyar birodalom“ határain belül, így kiálthat föl: „osztrák katona vagyok.“ A nagy viták elviharzottak, Skene újra a di­lemmák vasvilláival ment neki a miniszteri karszé­keknek, Rechbauer hasztalanul alagyázott a zsebek ürességéről, dr. Berger kausztikus beszéde megint a választóvízre emlékeztetett, és a kormány négy nap alatt kivitte, hogy nyolcszázezer katonát szavazzanak meg tíz évre. Hogy a közönség feszültséggel, izgalommal kö­vette a viták menetét, alkalmasint említenünk sem kell. A karzaton díszes hallgatóság foglalt rendesen helyet, közte feltűnően sok tiszt és —nő. Az ügy va­lóban fontos, nőkre, tisztekre és mindnyájunkra. — Maholnap vége a katonaság kizárólagos dicsőségé­nek és nőhódító ostromainak, mert egy rövid év múlva mindnyájan katonák vagyunk. Mindegyikünk zsebében ott fog rejleni a tábornoki pálca — s bal­gaság lenne ezt minél többször nem ismételni a ke­­gyeskedő, rátartó bécsi leánykának, ki eddigelé egy polgári szerelmi vallomásra mindig hitetlenül rázta fejét, mig az első katonai ostromra hamar lángba bo­rúlt. — Ezentúl a vidék fiatal házas embereinek sem kell holtra ijedniük, ha új őrség jő a városba, mert maholnap ők maguk lesznek az­­ őrség. Megint egy lépéssel előbbre haladtunk tehát a­­ férfi emancipálás terén. Igaza van Sacher Masoch­­nak, ha a várszínház pályadíjára versenyzett s meg­említésre méltatott „Rabszolgáink“ című vígjátéká­­ban a férfiakat és nem a nőket mondja rabszol­gáknak. Nőemancipálás! Szép, hangzatos szó, melynek minden betűje fölér egy hosszú frázissal. Kik mel­lette kardoskodnak — kevés kivétellel — úgy fog­ják föl a dolgot, hogy a nő tegye le a tűt és kanalat, és vegye kezébe a kormányálcát és ostort, hagyja oda a bölcsőt és lépjen a szószékre, távozzék el a gyermekszobából és foglaljon helyet a parlamentben ; pedig a nő megszűnik nő lenni, mihelyt szép hivatása köréből kilép, s más oldalról nem férfi az, ki a nőt maga fölé engedi helyezni. Ha jól emlékezem, a francia Chasles tanár ál­­líta fel a következő számtani-bölcsészeti tételt: a férfi mathematikus nagyság, kinek nőre van szük­sége, hogy sokszorozódjék. Míg a férfi magánosan él, addig annyi mint 1, ha nővel szövetkezik, meg van a család, s ott a 10, de ne kísértsék meg a nőt a férfi fölé vagy elé helyezni, mert akkor a 10-ből 01 lesz, s tíz helyett csak egy­ tizedrész vált a fér­fiból.­­ És épen azért, mert az említett, hangzatos foga­lommal annyi szédelgés történik, elismeréssel kell viseltetnünk azok irányában, kik józan észszel úgy érzik azt, hogy emancipálni kell a nőt a szegénység­től, az ínségtől, a nyomortól, de nem a férfitól. Így jár el a dicséretreméltó, bécsi „női kereset-egylet“ (Frauen Erwerb­verein), melynek utósó közgyűlésé­ből megtudtuk, hogy kereskedelmi iskoláját 119 nő látogatja, 45 leány naponként 100,000 levélborítékot készít, és varró iskolájában a tanítványnők öt hó alatt 4000 pár keztyűt varrtak. Ez egylet élén Bécs több előkelő hölgyével együtt Laube Iduna asszonyság állott, ki — férjét követve — a múlt héten költözött el Lipcsébe. Nem hiába Beust hazája „Sachsen, wo die schönen Mäd­chen wachsen de meg is tanulta ám a nők külső és belső szépségeit becsülni, elismerni. Laube asz­­szonyság eltávozta előtt finom, hódoló levélkét kül­dött neki, melyben szerencsésnek vallja magát, hogy nemes, emberszerető tetteiért a fejedelemtől kiesz­közölhette számára a koronás arany érdemkeresztet. Maga Laube távozása itt sajnálatot, amott örö­met keltett. Sajnálják, hogy a lassan-lassan visszafelé haladó várszínház véglegesen elveszti e ritka tehet­ségű dramaturgot, kinek éles szeme, szilárd keze és vas akarata azzá téve ez intézetet, a­mi, és örvende­nek, hogy Laube letette a kritikai tollat, mely igaz­gatót és színészeket egyaránt maró választóvízzel fecskendezett be. Bécs majdhogy egy másik férfiút is elvesztett, kinek nyomait mindenki a fájdalom könyvivel áz­tatta volna. Nem irigységgel, becsvágygyal, intriká­val , hatalmasabb ellennel kellett e férfinak meg­küzdeni­e a halállal. A polgárok első polgára, dr. Zelinka napokon át a sír szélén feküdt. Kimond­­hatlan volt a bécsiek részvéte, leirhatlan bánatuk, ha elgondolák, hogy a polgármester halálos küzdelmei által mennyi polgári erény, mennyi keresetlen őszin­teség, mily józan fő, mily emberszerető, önfeláldozó szív van veszefélben. De a halál angyala csak érinté sötétszárnyaival e nemes lelket, é­s nem vitte el magával a boldogultak honába, és az egész város osztatlan örömére Zelinka állapota lassan - lassan jobbra kezd fordulni. Örömükben a bécsiek még egy meglehetős jó élcet is faragtak az orvosok rovására. Azt beszélik, hogy Zelinka, kit pater Gatscher már az utósó szentségekkel is ellátott volt, „ist nicht durch das Versehen des P. Gatscher, sondern durch das Versehen der Aerzte gesund worden.“ Nem ily kíméletesen bánt el a kaszás rém egy más öreg úrral, ki pár nap előtt szállt föl ama hal­­hatlan csapathoz, melyben jó barátokat talál: Meyer­­beert, Mozartot, Halevyt, sat. Rossinrt, a „pesaroi hattyút“ értjük, kinek haláláról azért teszünk emlí­tést, mert elköltözött szelleme tiszteletére jövő va­sárnap Bécs legkitűnőbb zenészei „R­ossini-es­­t­é­­­y­t“ rendeznek, melyben csupán a nagy maestro művei, jutnak előadásra. Átalában a hanghullámok már­is magasra tor­nyosulnak. Az első őszi ködpárával beköszöntenek a nagyvárosokba a hosszú hajú s­­természetesen jó ér­telemben véve) hosszú ujjú művészek. Mi természe­­tesb, mint az, hogy most, midőn itt-ott már egy sze­rény hópehely is mutatkozik, a lágy hóval versenyt olvadoznak az adágiók is ! Eddigelé Hellmesberger és Laub az idény hősei, de elég hosszú még a saison,­ s ki tudhatja, minő hérósz kapja ki kezükből a kor­mánypálcát. — 1072 —

Next