Fővárosi Lapok 1868. november (252-276. szám)
1868-11-21 / 269. szám
kisebb kunyhó is elég nagy egy szerető boldog pár számára !“ Fiatal házasok számára szebb kis fészket ki sem lehetett volna gondolni! Tervagne Pál, mielőtt a szobákba fölment volna, figyelmesen megvizsgálta a csarnokból a lépcsőzetre nyíló ajtó zárját. Minden rendjén volt, a kulcs belülről a lakatban A szalonba érkezve, a fiatal tiszt meggyújtotta a kandalló párkányán álló két viasz gyertyát, egyikét magával vive, körüljárta az épületetet. Megnézett minden ajtót, lakatot, minden ablakot , minden szögletbe, zuga bevilágított, de nem talált semmit, a legcsekélyebbet sem, ami valami előkészületre mutatott volna, amint gyanakvólag gondolta. Visszatérve a szalonba, letette a gyertyát a másik mellé a két ablak közt fekvő szekrényre, aztán lenézett a kertbe, ahol a szépen rendezett fák és bokrok a fehér nythológiai, szobrokkal együtt, a fényes holdvilágnál sajátszerű vonzó látványt nyújtottak. Három-négy percig állhatott itt, mélyen gondolataiba merülve, midőn egyszerre önkénytelenül összerezzent. Közvetlenül háta mögött erős prüsszögést hallott. Abban a pillanatban visszafordult, de nem látott a szobában senkit sem, magán és a lassan lobogó két gyertyán kívül. Tervagne Pál, mint a villám, oly gyorsan sietett ki a szobából, első tekintetre úgy látszott, mintha ijedtében el akarna szökni, de a másik percben már visszajött, s csak a lejárathoz vezető előszoba ajtaját csukta be. — És most — szólt hangosan — szeretnék annak a kisértetnek szemébe nézni, kinek az elébb itt kedve kerekedett tüszszögni! Kérem szépen kisértet úr, legyen olyan szíves és jelentse magát, mert ha nem teszi, becsületemre mondom, magam keresem föl, s aztán nem tehetek róla, ha egy kissé megtalálom puhítani csontját. Semmi nesz sem hallatszott. — Ej, mi a kő ! — szólt a tiszt indulatosan — jó lesz pisztolyaimat előhozni a hálószobából. Nagy zajjal az oldalszobába rohant, hanem mielőtt belépett volna, megállt a küszöbön és visszatekintett. A mire várt, megtörtént. A kisértet használni akarta e kedvező alkalmat az elillanásra, de a szegény lélek elárulta magát. A kandalló fölött függő nagy kép — valamelyik régi lüttichi érsek arcképe volt — megmozdult keretében s mintegy fél lábnyira elvált a faltól; az igy támadt résen egy barna, homályos emberarc kandikált ki. — Ah, te vagy az, Péter ? — kacagott fel Tervigne Pál, midőn az egész szolgaszemélyzet közt legjámborabb és együgyübb Pétert ismerte föl a kisértetben. — Mi az ördögöt csinálsz te itt, jámbor philister! ? No gyere hát ki odúdból, hogy annál könnyebben mérhessem ki hátadra ütlegeimet, minket úgy sem kerülsz el! — Oh, kegyelmes uram, — rimánkodott Péter, a fali képet annyira előre tolva, hogy kényelmesen kibújhatott rajta — engedjen meg bűnös lelkemnek, — de az urak akarták, ... az urak kényszeritettek isten engem ! az urak erőltettek rá . . . — Micsoda urak? — A lovag úr, meg a fiatal Hellrath báró úr. — Mindjárt gondoltam. Aztán mit akartál te ott a kandallóban csinálni, talán a füstre akartad magadat akasztani ? — Oh, édes jó uram, nem akartam én semmi roszat sem elkövetni, becsületemre mondom, még eszem ágában sem volt. — Hogy nem akartál bennünket kirabolni, vagy a gloriettet fejünkre gyújtani, azt tudom, hanem más valamit talán mégis ? Csak ki vele! — Nem volt nekem egyéb dolgogom itt, mint hogy elbújjak, azt a zsinórt ott a falon meghúzzam, s aztán, ha a tens úr, meg a fiatal tens asszony lefeküdtek — Péter a kandalló jobb oldalán a sorokba mutatott. Tervagne Pál elővette az egyik gyertyát és oda világított. Csakugyan egy vékony zsinórt látott a falán lefüggni, mely felül egy lyukon áthúzva, a hálószobával volt összeköttetésben. — És ha ezt a zsinórt meghúztad volna ? — Akkor egy régi muzsikáló láda, melyet a hálószobában egy sarokba jól elrejtettünk, elkezdett volna muzsikálni, a tens úr ekkor föl kelt volna, hogy megvizsgálja a dolgot, én pedig akkor megint elbújtam volna ide, a kép mögé, aztán nem talált volna semmit sem. Ha megint le tetszett volna feküdni, az a muzsikáló láda újra egy szép nótát játszott volna. A mi órásunk a faluban nagyon ügyes ember az ilyenekben, azzal reperáltatták meg az urak, hogy hasznát vehessék! — Aztán csak ennyiből állt az egész ördögség ? — szólt Tervagne mosolyogva, — valóban sajnálom, hogy elrontottam mulatságtokat; milyen szép lett volna, ha éjszaka a falból meseszerű muzsikaszót hallottunk volna! — Hellrath báró úr egy császári aranyat ígért? ha-----— Csak ki vele , ha — ? — Ha dolgomat ügyesen végzem. De tens úr, nem tetszett valamit hallani ? — szakitá félbe beszédét Péter, és erősen hallgatózott. — Hallani . . . aztán mit halljak én? — Én egész éjjel, mióta itt a gloriettben voltam elrejtőzve, olyan valamit hallottam, mintha odaát a fásban nem legjobb rendén lenne a szénánk! — Hohó, már a kisértet maga is fél! — De tessék csak hallgatózni! Pál figyelt. — Igazad van, alól járkálni és sugdosni hallok valakit. Mi lehet az ? Az ablakhoz ment és letekintett. — Oda lenn nem látok senkit sem, — szólt. — Talán a nagy csarnokban lesznek ? Pál ott hagyta az ablakot, s az előszoba felé ment, midőn Péter hirtelent fölkiáltott: — Uram isten, az egész lépcsőzet feljön ! Hiszen egy egész sereg tolakodik föl. És valóban olyan volt a nesz, min ha egy egész hadsereg tolakodnék fölfelé, ha ugyan lehetséges lenne azon a szűk lépcsőzeten olyan sok embernek egyszerre feljönni. Nehéz férfi lépteket s közbe-közbe fegyvercsörgést lehetett hallani. Pál az első pillanatban azt hitte, hogy még ez is a számára készített bolondsághoz tartozik, de a következőben már meggyőződött az ellenkezőről. Hirtelen hálószobájába futott, s lekapta az ágya fölött függő pisztolyokat á fáiól. Amint épen föl akarta húzni, az előszobából áthallatszó nagy lárma értésére adta, hogy az általa kevéssel azelőtt becsukott ajtót betörték. (Folyt. köv.) A bécsi életből. XIX. — Nov. 18. —Nyolcszázezer katona. — Polgári és katonai szerelem. — Férfi-emancipáció. — Női emancipáció. — Számtani bizonyíték. — Női kereset-egylet. — Beust udvariassága. — A Laube-pár. — Zelinka. — Rossini estély. — Hangversenyek. — Színi egyveleg. „Cívis romanus sum!“ — kiáltott föl büszkén a római polgár. Maholnap mind, aki ezután születik az „osztrák-magyar birodalom“ határain belül, így kiálthat föl: „osztrák katona vagyok.“ A nagy viták elviharzottak, Skene újra a dilemmák vasvilláival ment neki a miniszteri karszékeknek, Rechbauer hasztalanul alagyázott a zsebek ürességéről, dr. Berger kausztikus beszéde megint a választóvízre emlékeztetett, és a kormány négy nap alatt kivitte, hogy nyolcszázezer katonát szavazzanak meg tíz évre. Hogy a közönség feszültséggel, izgalommal követte a viták menetét, alkalmasint említenünk sem kell. A karzaton díszes hallgatóság foglalt rendesen helyet, közte feltűnően sok tiszt és —nő. Az ügy valóban fontos, nőkre, tisztekre és mindnyájunkra. — Maholnap vége a katonaság kizárólagos dicsőségének és nőhódító ostromainak, mert egy rövid év múlva mindnyájan katonák vagyunk. Mindegyikünk zsebében ott fog rejleni a tábornoki pálca — s balgaság lenne ezt minél többször nem ismételni a kegyeskedő, rátartó bécsi leánykának, ki eddigelé egy polgári szerelmi vallomásra mindig hitetlenül rázta fejét, mig az első katonai ostromra hamar lángba borúlt. — Ezentúl a vidék fiatal házas embereinek sem kell holtra ijedniük, ha új őrség jő a városba, mert maholnap ők maguk lesznek az őrség. Megint egy lépéssel előbbre haladtunk tehát a férfi emancipálás terén. Igaza van Sacher Masochnak, ha a várszínház pályadíjára versenyzett s megemlítésre méltatott „Rabszolgáink“ című vígjátékában a férfiakat és nem a nőket mondja rabszolgáknak. Nőemancipálás! Szép, hangzatos szó, melynek minden betűje fölér egy hosszú frázissal. Kik mellette kardoskodnak — kevés kivétellel — úgy fogják föl a dolgot, hogy a nő tegye le a tűt és kanalat, és vegye kezébe a kormányálcát és ostort, hagyja oda a bölcsőt és lépjen a szószékre, távozzék el a gyermekszobából és foglaljon helyet a parlamentben ; pedig a nő megszűnik nő lenni, mihelyt szép hivatása köréből kilép, s más oldalról nem férfi az, ki a nőt maga fölé engedi helyezni. Ha jól emlékezem, a francia Chasles tanár állíta fel a következő számtani-bölcsészeti tételt: a férfi mathematikus nagyság, kinek nőre van szüksége, hogy sokszorozódjék. Míg a férfi magánosan él, addig annyi mint 1, ha nővel szövetkezik, meg van a család, s ott a 10, de ne kísértsék meg a nőt a férfi fölé vagy elé helyezni, mert akkor a 10-ből 01 lesz, s tíz helyett csak egy tizedrész vált a férfiból. És épen azért, mert az említett, hangzatos fogalommal annyi szédelgés történik, elismeréssel kell viseltetnünk azok irányában, kik józan észszel úgy érzik azt, hogy emancipálni kell a nőt a szegénységtől, az ínségtől, a nyomortól, de nem a férfitól. Így jár el a dicséretreméltó, bécsi „női kereset-egylet“ (Frauen Erwerbverein), melynek utósó közgyűléséből megtudtuk, hogy kereskedelmi iskoláját 119 nő látogatja, 45 leány naponként 100,000 levélborítékot készít, és varró iskolájában a tanítványnők öt hó alatt 4000 pár keztyűt varrtak. Ez egylet élén Bécs több előkelő hölgyével együtt Laube Iduna asszonyság állott, ki — férjét követve — a múlt héten költözött el Lipcsébe. Nem hiába Beust hazája „Sachsen, wo die schönen Mädchen wachsen de meg is tanulta ám a nők külső és belső szépségeit becsülni, elismerni. Laube aszszonyság eltávozta előtt finom, hódoló levélkét küldött neki, melyben szerencsésnek vallja magát, hogy nemes, emberszerető tetteiért a fejedelemtől kieszközölhette számára a koronás arany érdemkeresztet. Maga Laube távozása itt sajnálatot, amott örömet keltett. Sajnálják, hogy a lassan-lassan visszafelé haladó várszínház véglegesen elveszti e ritka tehetségű dramaturgot, kinek éles szeme, szilárd keze és vas akarata azzá téve ez intézetet, ami, és örvendenek, hogy Laube letette a kritikai tollat, mely igazgatót és színészeket egyaránt maró választóvízzel fecskendezett be. Bécs majdhogy egy másik férfiút is elvesztett, kinek nyomait mindenki a fájdalom könyvivel áztatta volna. Nem irigységgel, becsvágygyal, intrikával , hatalmasabb ellennel kellett e férfinak megküzdenie a halállal. A polgárok első polgára, dr. Zelinka napokon át a sír szélén feküdt. Kimondhatlan volt a bécsiek részvéte, leirhatlan bánatuk, ha elgondolák, hogy a polgármester halálos küzdelmei által mennyi polgári erény, mennyi keresetlen őszinteség, mily józan fő, mily emberszerető, önfeláldozó szív van veszefélben. De a halál angyala csak érinté sötétszárnyaival e nemes lelket, és nem vitte el magával a boldogultak honába, és az egész város osztatlan örömére Zelinka állapota lassan - lassan jobbra kezd fordulni. Örömükben a bécsiek még egy meglehetős jó élcet is faragtak az orvosok rovására. Azt beszélik, hogy Zelinka, kit pater Gatscher már az utósó szentségekkel is ellátott volt, „ist nicht durch das Versehen des P. Gatscher, sondern durch das Versehen der Aerzte gesund worden.“ Nem ily kíméletesen bánt el a kaszás rém egy más öreg úrral, ki pár nap előtt szállt föl ama halhatlan csapathoz, melyben jó barátokat talál: Meyerbeert, Mozartot, Halevyt, sat. Rossinrt, a „pesaroi hattyút“ értjük, kinek haláláról azért teszünk említést, mert elköltözött szelleme tiszteletére jövő vasárnap Bécs legkitűnőbb zenészei „Rossini-estéyt“ rendeznek, melyben csupán a nagy maestro művei, jutnak előadásra. Átalában a hanghullámok máris magasra tornyosulnak. Az első őszi ködpárával beköszöntenek a nagyvárosokba a hosszú hajú stermészetesen jó értelemben véve) hosszú ujjú művészek. Mi természetesb, mint az, hogy most, midőn itt-ott már egy szerény hópehely is mutatkozik, a lágy hóval versenyt olvadoznak az adágiók is ! Eddigelé Hellmesberger és Laub az idény hősei, de elég hosszú még a saison, s ki tudhatja, minő hérósz kapja ki kezükből a kormánypálcát. — 1072 —