Fővárosi Lapok 1868. november (252-276. szám)
1868-11-25 / 272. szám
elég sebesen ment arra, hogy elleneihez mindig közelebb és közelebb vigye őt.Nem is aggódott most már semmin sem — lova lábai elég erősek voltak, s ha valami veszély adhatná is elő magát, ideje, korán megmenekülhet- e. Már talán csak egy puskalövésnyire lehettek az ellenséges csapattól, midőn az egyszerre megállt és látszólag nagyon elkezdett mozogni. A franciák öszszeszorultak s úgy látszott, mintha valami váratlan akadályra találtak volna . . . végre az egész csapat ismét megindult, hanem az előbbitől elütő irányban jobbra, a hegymeredeknek, hogy aztán valami hegycsúcs mellett eltűnjenek. Pál e pillanatban egy oldalt fekvő emelkedettebb dombra lovagolt fel, hogy helyesebb áttekintést szerezhessen magának , és itt, midőn az egész utat végig tekinthette, nem soká maradt előtte talány, hogy mért hagyták el a franciák rendes útjukat és mert kanyarodtak hihetőleg jobbra, a hegyoldalnak, éppen ott, ahol az út már javulni kezdett. Az ellen tovább mehetésének akadálya nem sokára néhány osztrák huszárcsákó alakjában tűnt föl, a balfelé, Luxemburgba vezető út egyik emelkedettebb pontján. Pál nem csalódott , csakugyan magyar huszárok voltak, kik csakhamar egész teljességükben láthatók lőnek, midőn a dombtetőre jutottak; — az utánuk jövő hadseregnek, úgy látszik, kémcsapata volt. — Péter! — kiáltott Pál, a mint a dombtetőrül sebesen alányargalt — meg vagyunk mentve! a mi katonáink közül néhány csapat jön velünk szemközt. — No, már akkor hiszem is, hogy segítségükkel csak elvesszük attól a Champmorintól zsákmányát! — ámbár egy baj mégis van a dologban. — Micsoda baj ? — Hogy az az akasztófára való Champmorin a régi brassemi várba húzta magát, hova bajosan követhetjük. — Brasiennbe ? Igazad van, Péter, még elég ideje van rá, hanem akkor bevesszük Brasiennet is. Ezzel sarkantyúba kapta lovát; szegény Péternek elég munkájába került, hogy nyomában maradhasson. A huszárok már elhagyták azt a magaslatot, ahol először láthatókká lőnek embereink előtt, és közelebb jöttek; régi helyükön lassanként egy sűrűn összeszorult sereg zászlói, csákói és a lovak fejei tünedeztek föl a magaslaton. Midőn Pál az előcsapatot elérte, amazok helyét már egy osztrák gyalogezred zászlói és egyéb tábori jelvényei foglalták el. Pál kénytelen volt oldalt kitérni, mert rövid időn az egész nagy tömeg el volt özönlendő az utat. Ezeket a jelvényeket és ezredeket már régóta ismerte, s nem volt nehéz kitalálnia, hogy e csapatok Hohenlohe herceg hadosztályából valók, melyek Luxemburgban állomásoztak. Mig a mellette elhaladó katonákat örömteli, s büszke arccal nézegette, hogy a parancsnok megérkeztét bevárja, Péter igy szólította meg: — Tessék csak megfordúlni, Jens úr, — azok a huncsutok még is csak Brassennebe, abba a régi csóka fészekbe mennek ám s Pál hátra nézett s magában átkot mondott rájuk. Ott, a hol a hegyszorúlat végződött, melyet Pál már jól elhagyott és jobbról is, balról is elmaradoztak a magasabb hegyek, állt Pál háza mögött egy meredek, kúp alakú s talán háromszáz láb magasságú sziklacsúcs, magasan kiemelkedve a többi hegyek közül, a mint látszott, minden oldalról hozzá férhetlen volt. E helyet, ahol az út éppen ketté vált, s a hegyszoros végződött, úgy látszik, már régesrégen fölhasználták a megerődítésre, mert Brasienne romladozó vára, mely még mindig büszkén állt falaival, magas, sötét bazalt négyszög kövekből épült tornyai és beomladozott kúpos tetőivel, inkább hasonlított valami roskatag középkori ereklyéhez, mint az újkor taktikája szerint épült erősséghez. De természeti fekvése mégis bizonyos erősséget kölcsönzött neki, sőt majd bevehetlenné tette. Brassennebe, ebbe a régi várba, menekültek az imént a francia csapat emberei. Pál látta őket, amint a hegyoldal mentében hosszú sorban sietve haladtak előre, s azitán a vár mögött eltűntek. — Igazad van, Péter, — szólt Pál e látványnál, — de mégis, talán csak kapunk valami segítséget, s találunk eszközt, hogy kiűzhessük őket abból a Belzebáb várából! Ismét az elvonuló csapatok felé fordult. A gyalogezred már elhaladt, hosszú sor tüzérség követte őket; türelmetlenül lovagolt Pál az országút mellett a szántóföldeken át az ágyúk, puskaporos és podgyászos szekerek mentében. Végre eljutott azokhoz is, a kiket keresett. Egy csapat barna köpenybe burkolt tisztet látott maga előtt, kettő közülök elöl ment s a többi tiszteletteljes távolban követte őket. A jobb oldalon lovaglóban Pál azonnal a tábornagyot, Hohenlohe Kirchberg herceget ismerte meg. Pál személyesen ismerte a herceget és bízottbenne. Hohenlohe szellemdús és joviális ember volt; hatvanegy éves kora dacára is talán még mindig a legjobb lovas volt az egész hadseregben és a legszenvedélyesebb vadász, e mellett azonban legtudományosabban miveit hadvezére a császárnak. Amint a fiatal Latour-dragonyos tiszt feléje lovagolt, a tábornagy megállította lovát; úgy tetszett előtte, mintha ez embert ismerné, de azért még sem tudta, hogy kicsoda. Midőn Pál nevét és tiszti rangját jelentette, mosolyogva szólt: — Igen, igen, Maubenge-ről ismerjük már egymást. De hogyan és honnan jön kegyed ide, kedves kapitányom ? Önt nagyon elvágták csapatától. — Kegyelmes uram — felelt Pál — sajnos, de az események különös láncolatánál fogva úgy van. Aztán gyorsan elbeszélte , hogy miért nyert szabadságidőt s hogy mi kényszeritette erre a helyre jönni. — Álljunk félre, hogy az emberek tovább mehessenek, — szólt a herceg, midőn észrevette, hogy kíséretével együtt feltartóztatta az utánajövő zászlóaljakat; — s aztán, midőn az országúti szélén újra megálltak, folytatá beszédét: — Hogy egy kis ellenséges csapat mutatkozott előttünk, s látásunkra a hegyekbe kanyarodott, jelentették az előcsapatok. — Kegyelmes uram — szólt Pál hevesen, — ők a régi brassennei várba húzták meg magukat, és ha tábornagy úr oly kegyes lenne, hogy egy zászlóaljat adna annak bevételére, a foglyokat egy óra alatt meg lehetne szabadítani. (Folytatás köv.) 1084 — iWl—IHIW IBmiWWBWMBWMBaWMBWBPWHBMWWBMBMMMWWWBMWWMWMaeaa — Akadémiai tárcák. — Nov. 23. — (B. Zs.) A nyelv- és széptudományi osztály mai ülésén, mint legtöbbször, ugyancsak csekély számmal jelentek meg a tudós urak. Átalában nem ritkán tapasztalunk a jobbára fiatal emberekből álló hallgató közönség részéről nagyobb figyelmet, érdekeltséget és részvétet az ülések és felolvasások iránt, mint azoktól, kik a korláton belül ülnek. Ha valami rendkívüli dolog nincs kilátásban, oly kevesen vannak, hogy lépésik, ha szőnyegek nem lennének, bizony konganának ebben a kisebb teremben is. Azok közül pedig, akik többször eljárnak, nem egy tölti vidám beszélgetésben ezt a tudománynak szentelt órát is. Sokkal alkalmasabb ez a tárgy a kifakadásokra , mintsem hogy elmulaszthatnák figyelmébe ajánlani a „Hírnök“-nek, e haldokló hollónak, melynek — úgy látszik — nagy kedve jött a kifakadásokra az akadémia ellen. Inkább ezt emlegesse, mint a szegény heidelbergi kátét, mely — akármit beszél, — mégis csak megcsonkított kiadásban forog népünk és ifjúságunk kezén. Értekezés csak egy volt. Vámbér y Ármin olvasta föl bevezetését az „Ujgurok nyelvemlékei“ című munkájához. Értekezése előtt bemutatta a bengáli ázsiai társulat közlönyének egy 1842-diki számát, melyben egy angol utazó leírja találkozását Körösi Csoma Sándorral, ki mellett végórájában is ott volt. E hires utazónk a khinai tatárok között kereste a magyarok rokonait, s mint azóta a tudományos kutatás kiderité: hibásan. Ujgurokat keresett, kik már régesrégen nem ismeretesek e néven. Nagyon nehéz egy-egy oly népről képet adni, melynek csak egykori neve maradt meg. Mintha egy várost akarnánk lerajzolni, mely romba dőlt és köveiből új város emelkedett. Vámbéry kezében olyan kéziratok vannak, melyek úgy történeti, mint népismei és különösen nyelvészeti szempontból sokkal érdekesebbek és nagyobb becsűek, mint az eddig ismeretes oxfordi és párisi ujgur-emlékek. Az egyik a bécsi császári könyvtár „Kudatku Bilik“-je, (magyarul: „Bölcseség tudománya,“) a másik Timur Oroszországból került szabadalmi levelei. Ezeken épül az egész ujgur tudomány. Az ujgurok egy török törzset képeztek, mely már Krisztus előtt a khinai birodalom nyugati vidékein lakott. Sokszor és sokan tekintik őket egészen önálló nemzetnek, de nem helyesen. Beolvadtak ők a nagy türk nemzetbe, melynek nevével is éltek kifelé és csak e közös név alatt használták az „ujgur“ nevet. Sok körülményből következtetve, majdnem teljes biztossággal állíthatjuk, hogy fajrokonaikon szellemileg felülemelkedve, az első rendezett türk törzs voltak. Ide mutat nevek is. Ugyanis az „új“ gyök annyit tesz, mint: engedelmes, alkalmazkodó, békében élő. A „gur“ csak melléknév-képző. Elnevezésük eredetét más adatok is bizonyítják, melyekből tudjuk, hogy mily korán éltek ők már békésen együtt. Tibet és a góbi puszta szomszédságában fekvő hazájuk határain kivül gyarmataik is voltak, melyeket azonban korán meghódítottak a mandzsuk. Hogy egy birodalomban vagy több apró államban éltek-e ? — bizonyosan nem tudhatjuk, — de az utóbbi a törökök nemzeti jellemében feküdvén, valószínűbb az előbbinél. Érintkezéseikről az idegenekkel, a külfölddel, szintén nem sokat tudunk. Az Izlám elfogadása után nyugattal való közlekedésük élénkült, és ennek maradtak is fenn nyomai, így ujgur kéziratok Genuában a XIII-dik századból, melyek utazó kereskedők útján jutottak oda, s melyeknek megszerzésére kérte föl akadémiánkat az értekező. Elősorolta egy régi forrás nyomán az ujgur előkelők és nép osztályait. Egy más kézirat pedig egy fejedelemnek fiához intézett tanácsait tartalmazza. Kelet átalános erkölcsi elvei emlegettetnek ebben: nagylelkűség, leereszkedés, igazszivűség, és csak az a sajátszerv benne, hogy a tudományt minden földi pompa és hatalom fölé helyezi. Teszi ezt egy nyolcszáz év előtti tatár kézirat. Kár, hogy Akin Károly nem hallotta. Lett volna egy jó órája legalább az akadémiában. Áttért azután Vámbéry az ujgurok nyelvére és írására. Amaz egy türk szójárás , de benne azt a nyelvet láthatjuk, melyet szétterjedésök előtt használtak a törökök. Az ujgur írásjelek a nestoriánusoktól kölcsönöztettek. Ez ázsiai keresztyén vallás terjedése és határának vázolásánál egy igen érdekes adatot hallottunk. Ugyanis Yule geográfiai munkájában beszéli, hogy a XIII-dik században a khinai birodalomban három keresztyén falut talált , melyek térítő papja egy budai születésű magyar ember volt, ki Dalmáciából került oda. Végül Vámbéry mélyebb nyelvészeti fejtegetésekbe bocsátkozott, s kérte az akadémiát, nyújtana neki segélyt munkája kiadására. Ezt a munkát Insbruckban fogja nyomatni, miután egy ottani nyomdának vannak mongol betűi. Megemlítjük azt is, hogy néhány éve megjelent „Csagatai nyelvtani”ból összesen 350 példány kelt el, Magyarországon, három, Németországon pedig kétszázötven. Az elnöklő Toldy Ferenc indítványára azt határozta el az akadémia, hogy a segélyezés ügyében meg fogja hallgatni a nyelvészeti bizottság véleményét. A második értekezés Ballagi Mór gyöngélkedése miatt elmaradt. Sokan sóhajtottak megkönnyebbülve és vették magukra meleg ruháikat, miközben jelentette a titkár, hogy a jövő ülésen Tóth Lőrinc tart Zádor György fölött emlékbeszédet, melyben egy igazi bíró képét fogja festeni. Tárca a női kézről. (M.) Egy mai világi francia semmivel sem tart többet a finoman formált kis női kézre és gömbölyded karra, mint tartottak a régiek, s kivált Hellász lakói, kik előtt azok a női szépség elmaradhatlan kellékei voltak. A szép kart a költők nem egyszer a rózsa vagy liliom színével hasonliták össze. Vénusz „rózsakarú“-nak, Junót — a méltóságteljes női szépség eszményképét— „liliomkarúnak,“ nevezték. „A liliomkarú Héra szelíden mosolygott“ — mondja Homér. — A görögök és rómaiak rendkívül finom érzékkel bírtak az arányosság iránt, és ép azért a finom metszetű, a hegye felé lassan kint keskenyedő ujjakat minden „szép“-nek mondott nőnél megkívánták. Minervának volt a legszebb keze, Dianának — a legfiatalabbnak — pedig a legszebb ujjai. Még