Fővárosi Lapok 1868. november (252-276. szám)

1868-11-25 / 272. szám

el­ég sebesen ment arra, hogy elleneihez mindig kö­zelebb és közelebb vigye őt.­­Nem is aggódott most már semmin sem — lova lábai elég erősek voltak, s ha valami veszély adhatná is elő magát, ideje, korán megmenekülhet- e. Már talán csak egy puskalövésnyire lehettek az ellenséges csapattól, midőn az egyszerre megállt és látszólag nagyon elkezdett mozogni. A franciák ösz­­szeszorultak s úgy látszott, mintha valami váratlan akadályra találtak volna . . . végre az egész csapat ismét megindult, hanem az előbbitől elütő irányban jobbra, a hegymeredeknek, hogy aztán valami hegy­csúcs mellett eltűnjenek. Pál e pillanatban egy oldalt fekvő emelke­­dettebb dombra lovagolt fel, hogy helyesebb áttekin­tést szerezhessen magának , és itt, midőn az egész utat végig tekinthette, nem soká maradt előtte ta­lány, hogy mért hagyták el a franciák rendes útju­kat és mert kanyarodtak hihetőleg jobbra, a hegy­oldalnak, éppen ott, a­hol az út már javulni kez­dett. Az ellen tovább mehetésének akadálya nem sokára néhány osztrák huszárc­sákó alakjában tűnt föl, a balfelé, Luxemburgba vezető út egyik emelke­­dettebb pontján. Pál nem csalódott , csakugyan magyar hu­szárok voltak, kik csakhamar egész­ teljességükben láthatók lőnek, midőn a dombtetőre jutottak; — az utánuk jövő hadseregnek, úgy látszik, kémcsapata volt. — Péter! — kiáltott Pál, a mint a dombte­­tőrül sebesen alányargalt — meg vagyunk ment­ve! a mi katonáink közül néhány csapat jön ve­lünk szemközt. — No, már akkor hiszem is, hogy segítségükkel csak elvesszük attól a Champmorintól zsákmányát! — ámbár egy baj mégis van a dologban. — Micsoda baj ? — Hogy az az akasztófára való Champmorin a régi brassem­i várba húzta magát, hova bajosan követhetjük. — Brasiennbe ? Igazad van, Péter, még elég ideje van rá, hanem akkor bevesszük Brasien­­net is. Ezzel sarkantyúba kapta lovát; szegény Péter­nek elég munkájába került, hogy nyomában marad­hasson. A huszárok már elhagyták azt a magaslatot, a­hol először láthatókká lőnek embereink előtt, és közelebb jöttek; régi helyükön lassanként egy sű­rűn összeszorult sereg zászlói, csákói és a lovak fejei tünedeztek föl a magaslaton. Midőn Pál az elő­­csapatot elérte, amazok helyét már egy osztrák gyalogezred zászlói és egyéb tábori jelvényei fog­lalták el. Pál kénytelen volt oldalt kitérni, mert rövid időn az egész nagy tömeg el volt özönlendő az utat. Ezeket a jelvényeket és ezredeket már régóta ismerte, s nem volt nehéz kitalálnia, hogy e csapatok Hohen­lohe herceg hadosztályából valók, melyek Luxem­burgban állomásoztak. Mig a mellette elhaladó katonákat örömteli, s büszke arccal nézegette, hogy a parancsnok meg­érkeztét bevárja, Péter igy szólította meg: — Tessék csak megfordúlni, Jens úr, — azok a huncsutok még is csak Brassennebe, abba a régi csóka fészekbe mennek ám s Pál hátra nézett s magában átkot mondott rájuk. Ott, a hol a hegyszorúlat végződött, melyet Pál már jól elhagyott és jobbról is, balról is elmara­doztak a magasabb hegyek, állt Pál háza mögött egy meredek, kúp alakú s talán háromszáz láb magasságú sziklacsúcs, magasan kiemelkedve a többi hegyek közül, a mint látszott, minden oldalról hozzá férhet­­len volt. E helyet, a­hol az út éppen ketté vált, s a hegyszoros végződött, úgy látszik, már régesrégen fölhasználták a megerődítésre, mert Brasienne rom­­ladozó vára, mely még mindig büszkén állt falai­val, magas, sötét bazalt négyszög kövekből épült tor­nyai és beomladozott kúpos tetőivel, inkább hasonlí­tott valami roskatag középkori ereklyéhez, mint az újkor taktikája szerint épült erősséghez. De termé­szeti fekvése mégis bizonyos erősséget kölcsönzött neki, sőt majd bevehetlenné tette. Brassennebe, ebbe a régi várba, menekültek az imént a francia csapat emberei. Pál látta őket, a­mint a hegyoldal mentében hosszú sorban sietve haladtak előre, s azitán a vár mögött eltűntek. — Igazad van, Péter, — szólt Pál e látványnál, — de mégis, talán csak kapunk valami segítséget, s találunk eszközt, hogy kiűzhessük őket abból a Bel­­zebáb várából! Ismét az elvonuló csapatok felé fordult. A gyalogezred már elhaladt, hosszú sor tüz­érség követte őket; türelmetlenül lovagolt Pál az országút mellett a szántó­földeken át az ágyúk, pus­kaporos és podgyászos szekerek mentében. Végre el­jutott azokhoz is, a kiket keresett. Egy csapat barna köpenybe burkolt tisz­tet látott maga előtt, kettő közülök elöl ment s a többi tiszteletteljes távolban követte őket. A jobb oldalon lovaglóban Pál azonnal a tábornagyot, Hohenlohe Kirchberg herceget ismerte meg. Pál személyesen ismerte a herceget és bízott­­benne. Hohenlohe szellemdús és joviális ember volt; hatvanegy éves kora dacára is talán még mindig a legjobb lovas volt az egész hadseregben és a legszen­vedélyesebb vadász, e mellett azonban legtudo­mányosabban miveit hadvezére a császárnak. A­mint a fiatal Latour-dragonyos tiszt feléje lovagolt, a tábornagy megállította lovát; úgy tetszett előtte, mintha ez embert ismerné, de azért még sem tudta, hogy kicsoda. Midőn Pál nevét és tiszti rang­ját jelentette, mosolyogva szólt: — Igen, igen, Maubenge-ről ismerjük már egymást. De hogyan és honnan jön kegyed ide, kedves kapitányom ? Önt nagyon elvágták csa­patától. — Kegyelmes uram — felelt Pál — sajnos, de az események különös láncolatánál fogva úgy van. Aztán gyorsan elbeszélte , hogy miért nyert szabadság­időt s hogy mi kényszeritette erre a helyre jönni. — Álljunk félre, hogy az emberek tovább me­hessenek, — szólt a herceg, midőn észrevette, hogy kíséretével együtt feltartóztatta az utánajövő zászlóal­jakat; — s aztán, midőn az országúti szélén újra meg­­álltak, folytatá beszédét: — Hogy egy kis ellenséges csapat mutatkozott előttünk, s látásunkra a hegyekbe kanyarodott, jelen­tették az előcsapatok. — Kegyelmes uram — szólt Pál hevesen, — ők a régi brassennei várba húzták meg magukat, és ha tá­­­bornagy úr oly kegyes lenne, hogy egy zászlóaljat adna annak bevételére, a foglyokat egy óra alatt meg lehetne szabadítani. (Folytatás köv.) 1084 — iWl—IHIW IBmiWWBWMBWMBaWMBWBPWHBMWWBMBMMMWWWBMWWMWMaeaa — Akadémiai tárcák. — Nov. 23. — (B. Zs.) A nyelv- és széptudományi osztály mai ülésén, mint legtöbbször, ugyancsak csekély szám­mal jelentek meg a tudós urak. Átalában nem rit­kán tapasztalunk a jobbára fiatal emberekből álló hallgató közönség részéről nagyobb figyelmet, érdekeltséget és részvétet az ülések és felolvasások iránt, mint azoktól, kik a korláton belül ülnek. Ha valami rendkívüli dolog nincs kilátásban, oly keve­sen vannak, hogy lépésik, ha szőnyegek nem len­nének, bizony konganának ebben a kisebb terem­ben is. Azok közül pedig, a­kik többször eljárnak, nem egy tölti vidám beszélgetésben ezt a tudomány­nak szentelt órát is. Sokkal alkalmasabb ez a tárgy a kifakadásokra , mintsem hogy elmulaszthatnák figyelmébe ajánlani a „Hírnök“-nek, e haldokló hol­lónak, melynek — úgy látszik — nagy kedve jött a kifakadásokra az akadémia ellen. Inkább ezt emle­gesse, mint a szegény heidelbergi kátét, mely — akármit beszél, — mégis csak megcsonkított kiadás­ban forog népünk és ifjúságunk kezén. Értekezés csak egy volt. V­á­m­b­é­r y Ármin olvasta föl bevezetését az „Ujgurok nyelvemlékei“ című munkájához. Értekezése előtt bemutatta a ben­­gáli ázsiai társulat közlönyének egy 1842-diki szá­mát, melyben egy angol utazó leírja találkozását Kö­rösi Csom­a Sándorral, ki mellett végórájában is ott volt. E hires utazónk a khinai tatárok között kereste a magyarok rokonait, s mint azóta a tudományos kutatás kiderité: hibásan. Ujgurokat keresett, kik már régesrégen nem ismeretesek e néven. Nagyon nehéz egy-egy oly népről képet adni, melynek csak egykori neve maradt meg. Mintha egy várost akarnánk lerajzolni, mely romba dőlt és köveiből új város emelkedett. Vámbéry kezében olyan kéziratok vannak, melyek úgy történeti, mint népismei és különösen nyelvészeti szempontból sok­kal érdekesebbek és nagyobb becsűek, mint az eddig ismeretes oxfordi és párisi ujgur-emlékek. Az egyik a bécsi császári könyvtár „Kudatku Bilik“-je, (m­a­­gyarul: „Bölcseség tudománya,“) a másik Timur Oroszországból került szabadalmi levelei. Ezeken épül az egész ujgur tudomány. Az ujgurok egy török törzset képeztek, mely már Krisztus előtt a khinai birodalom nyugati vidé­kein lakott. Sokszor és sokan tekintik őket egészen önálló nemzetnek, de nem helyesen. Beolvadtak ők a nagy türk nemzetbe, melynek nevével is éltek kifelé és csak e közös név alatt használták az „ujgur“ nevet. Sok körülményből következtetve, majdnem teljes biztossággal állíthatjuk, hogy fajrokonaikon szellemileg felülemelkedve, az első rendezett türk törzs voltak. Ide mutat nevek is. Ugyanis az „új“ gyök annyit tesz, mint: engedelmes, alkalmazkodó, békében élő. A „gur“ csak melléknév-képző. Elne­vezésük eredetét más adatok is bizonyítják, melyek­ből tudjuk, hogy mily korán éltek ők már békésen együtt. Tibet és a góbi puszta szomszédságában fekvő hazájuk határain kivül gyarmataik is voltak, melyeket azonban korán meghódítottak a mand­zsuk. Hogy egy birodalomban vagy több apró ál­lamban éltek-e ? — bizonyosan nem tudhatjuk, — de az utóbbi a törökök nemzeti jellemében feküd­vén, valószínűbb az előbbinél. Érintkezéseikről az idegenekkel, a külfölddel, szintén nem sokat tudunk. Az Izlám elfogadása után nyugattal való közlekedé­sük élénkült, és ennek maradtak is fenn nyomai, így ujgur kéziratok Genuában a XIII-dik századból, melyek utazó kereskedők útján jutottak oda, s melyek­nek megszerzésére kérte föl akadémiánkat az érteke­ző. Elősorolta egy régi forrás nyomán az ujgur előke­lők és nép osztályait. Egy más kézirat pedig egy fe­jedelemnek fiához intézett tanácsait tartalmazza. Ke­let átalános erkölcsi elvei emlegettetnek ebben: nagylelkűség, leereszkedés, igazszivűség, és csak az a sajátszerv benne, hogy a tudományt minden földi pompa és hatalom fölé helyezi. Teszi ezt egy nyolc­száz év előtti tatár kézirat. Kár, hogy Akin Károly nem hallotta. Lett volna egy jó órája legalább az akadémiában. Áttért azután Vámbéry az ujgurok nyelvére és írására. Amaz egy türk szójárás , de benne azt a nyelvet láthatjuk, melyet szétterjedésök előtt hasz­náltak a törökök. Az ujgur írásjelek a nestoriánusok­tól kölcsönöztettek. Ez ázsiai keresztyén vallás ter­jedése és határának vázolásánál egy igen érdekes adatot hallottunk. Ugyanis Yule geográfiai munkájá­ban beszéli, hogy a XIII-dik században a khinai biro­dalomban három keresztyén falut talált , melyek térítő papja egy budai születésű magyar ember volt, ki Dalmáciából került oda. Végül Vámbéry mélyebb nyelvészeti fejtegetésekbe bocsátkozott, s kérte az akadémiát, nyújtana neki segélyt munkája kiadására. Ezt a munkát Insbruckban fogja nyomatni, miután egy ottani nyomdának vannak mongol betűi. Megemlítjük azt is, hogy néhány éve megjelent „Csagatai nyelvtani”ból összesen 350 példány kelt el, Magyarországon, három, Németországon pedig kétszázötven. Az elnöklő Toldy Ferenc indítványára azt hatá­rozta el az akadémia, hogy a segélyezés ügyében meg fogja hallgatni a nyelvészeti bizottság vélemé­nyét. A második értekezés Ballagi Mór gyöngélke­­dése miatt elmaradt. Sokan sóhajtottak megkönnyeb­bülve és vették magukra meleg ruháikat, miközben jelentette a titkár, hogy a jövő ülésen Tóth Lőrinc tart Zádor György fölött emlékbeszédet, melyben egy igazi bíró képét fogja festeni. Tárca a női kézről. (M.) Egy mai világi francia semmivel sem tart többet a finoman formált kis női kézre és gömböly­­ded karra, mint tartottak a régiek, s kivált Hellász lakói, kik előtt azok a női szépség elmaradhatlan kellékei voltak. A szép kart a költők nem egyszer a rózsa vagy liliom színével hasonliták össze. Vénusz „rózsakarú“-nak, Junót — a méltóságteljes női szép­ség eszményképét— „liliomkarúnak,“ nevezték. „A liliomkarú Héra szelíden mosolygott“ — mondja Ho­­mér. — A görögök és rómaiak rendkívül finom ér­zékkel bírtak az arányosság iránt, és ép azért a finom metszetű, a hegye felé lassan kint keskenyedő ujjakat minden „szép“-nek mondott nőnél megkí­vánták. Minervának volt a legszebb keze, Dianának — a legfiatalabbnak — pedig a legszebb ujjai. Még

Next