Fővárosi Lapok 1869. január (1-25. szám)
1869-01-13 / 9. szám
9-dik sz. Szerda, január 13. Kiadó-hivatal: Pest, barátok tere 7. sz. Hatodik évfolyam 1869. Előfizetési díj: Félévre..................8 frt Negyedévre .... 4 frt. Megjelen az ünnep utáni napokat kivéve mindennap , koronkint képekkel.FŐVÁROSI LAPOK * IRODALMI NAPIKÖZLÖNY. Szerkesztői iroda: Lipót utca 34. sz. 1-ső em. Hirdetési díj: Negyed hasábos petit sor.....................7 kr. Bélyegdíj minden igtatáskor .... 30 kr. Előfizetési fölhívásunkat ajánljuk a szépirodalom kedvelőinek részvételre. Lapunkat az „Athenaeum“ című társulat adja ki. Az előfizetési ár 4 ft. Minden negyedben lehet félévre is előfizetni 8 ftjával. Jablonszki „Salamonijából. (Cseh.) Ne átkozzad szegénységed, Mint kit csak baj súlya ér, S mivel a teremtő téged Földi kincsesei nem kisér ! E virágcsoportozatnak, Melylyel a rét hintve van, Nem örül csupán a gazdag, De te is, kedves fiam ! A madárka, mely átlengi Lombos erdő alkonyát, Nem csak a gazdagnak zengi, De szegénynek is dalát. Isten szeme nap képében — Az ég azúr tévém, — A szegényre nem különben Mint a dúsra letekint. És az arany csillagoknak Ezrei fejed felett, Neked is csak úgy ragyognak, Mint a ki bír kincseket. A föld részét isten karja Teneked is juttatá, Midőn örök bölcs hatalmad dicső hazát adá. II. Gyönyörű a nyíló rózsa Fölpattanó bimbajában, A mint pirul virágozó Testvérei szép sorában. Gyönyörű a fülemüle, Szebb dalt nála nem tud senki, Midőn árnyas ligetekben Örömét és búját zengi. Kérdezed : mi szebb ezeknél ? Vagy legalább hol van mása ? Ez, fiam, a nemzetéért Verő szívnek dobbanása! Szeberényi Lajos. A FALU DECEMBERBEN. (Víg beszély.) Irta: Laurca Gusztáv. I. Amint leszálltam az ernyőtlen szekérről, még jóformán arcomat se térülhettem meg az esőcsöppektől, midőn szeretetreméltó sógorasszonyom e szavakkal mutatott ki egy szűk és nyirkos szobát számomra : — Ide az ebvonulás alig, a gyermeksírás pedig éppen nem hallik. E szobában, ha kedved tartja, csöndben dolgozhatol és nyugodtan alhatol. Egy fuha alakú, borzas szolgáló azután behordá pogyászaimat, és én egyedül maradtam. Mindenekelőtt, hogy valahogy öngyilkossá ne legyek, szilárdan elhatároztam, hogy pesti emlékeimet kiverem fejemből, s oly elmélkedéseknek adom át magamat, mintha Zsadányban születtem volna, és Zsadányban kellene meghalnom. Ezután a szobát kezdtem mustrálni. Valaha kamara lehetett, mert ajtaja egy lomtárra nyilt, melyből egy lajtorján a padlásra volt feljárás. Az egyetlen ablakból, mely gyéren világított, csak tövis sövényt láthattam, meg a szomszédház ereszét. Volt a szobában egy háromlábú pléh kemence, két háromlábú faszék, egy négylábú faasztal, ágy, s a falon egy szúette meglehetős nagy csatakép, vászonra festve — egy merész episód, az azoncourti csatából. Papirost és tentát személyesen kértem sógorkámtól, réztollat az orgonistától hozattak. Rézi, a szolgáló csakhamar azután kukorica csutkával begyújtott. Történt pedig mindez egy negyedóra alatt, 1867 év december másodikán, Zsadányban. A pléhkemence és én egyszerre lettünk pirosak, még pedig kevesebb mint tíz perc alatt; húsz perc alatt azonban mindketten tökéletesen kihűltünk, és a vasszagú nyirkos illat csakhamar ismét beállott. — Rézi! — kiáltok oly hangosan, hogy a lajtorján már-már szunnyadozni kezdő tyúkok repkedni kezdettek. Rézi megjelent. — Meghallottad kiáltásomat ? — Csak egyetlen fal választ el bennünket! Örömömben, hogy ily közel van hozzám a segély, kedvem lett volna neki azt válaszolni, hogy ezentúl csak a kapa-ásó választ el bennünket, de mégis jobbnak láttam fölkérni, hogy hozzon egy jó ölnyi kukorica csutkát, helyezze a kályha mellé, hogy én kényem s kedvem szerint gyújthassak be, s a tüzet a tudomány törvényei szerint éleszthessem. Rézi engedelmeskedett és én azután ismét egyedül maradtam a három lépésnyi pusztaságban. Kedvem kerekedett a múlandóságról gondolkodni; oly szomorún esett az eső, s az eresz oly regényesen csepegett. Bizonyos keresztényi megadással kezdtem legombolyizni eszméim vastagabb és véknyabb, szakadozott fonalait. Minő szerencse, hogy mindnyájan meghalunk. Ha örökké élnénk, nem törekednénk a halhatatlanság után, s nem lennénk se dicsőkké, se nagyokká. Az eresz alatt egy macska nyávogni kezdett. — Rézi! Rézi megjelent. — Kérlek, könyörülj e nyávogó macskán az eresz alatt. Rézi bizonyosan könyörült a nyávogó macskán, mert aztán nem nyávogott. — Van fogalmatok az örökkévalóságról! ? Én azt hiszem, egy ilyen sötét, csendes, lucskos december a falun, az örökkévalóság kezdete. A lajtorján ábrándozó tyúkok megrázták szárnyaikat. Mily jól esett nekem a természeti ártatlanabb ösztönöknek e keresetlen nyilatkozata. A temetői csöndben egyetlen vakkantás, vagy kecskemekegés felér a nagyvárosokban a legszebb operettel. Az embernek harag, lárma, zsivaj kell, hogy meg ne őrüljön. Egy-kétkukoricakóró is sziszegett, néhányat vízbe mártottam, úgy dobtam a tűzbe, hogy még többen és még jobban sziszegjenek. Egyetlennek, talán néhánynak, nem a legjobb szagának kellett lenni, mert eltüsszentettem magamat. — Kedves egészségére kívánom ! — kiáltotta talonját Rézi, az ő felséges kora tavaszi hangján. — Köszönöm! — Szívesen ! Valódi emberszerető szíveket csak a falun találhatni. Hozzá fogtam egy titokteljes szomorú novellához. „Sötét, esős, csöndes decemberi alkony volt. Kisded, nyirkos szobámban rémes félhomály derengett !“ Jobb lesz tán egy románcot. „Sötét az éj, eső zubog, A vár tornyán bagoly huhogásat Próbáljunk egy balladát: „Megesküszik Johannával, Még egyszer oly nagy pompával, A vőfélyek, Londonderry, Canning, Stuart és Chamberry. A násznagy az egyik Nelson, A tanuk : Pitt és Jefferson. Ittak nyilván, ittak dugva, A király is be volt rúgva.“ Ez sem megy úgy, ahogy kellene. Próbáljuk a festészet osztályozását. 1- ször. Az alázatos szamaritánus, vagy a bibliai história. 2- szor. A spanyol királyné lóháton, vagy a profán história. 3- szor. Egy sört ivó bajor, vagy genre-história 4- szer. Vámbéry a pusztában, vagy históriai tájkép. 5- ször. Libák legelészve, vagy genre-tájkép. 6- szor. A photographia mint vég-genre, midőn az ember nyugszik, és csak a természet működik. Ezzel sem voltam megelégedve, s tüzem is kialudt. — Rézi! Rézi megjelent. — Tüzem kialudt, gyufám nincs. Légy szíves egy pár szállal megajándékozni. — Urfi, instállom, most már mindjárt tálalok és vacsorálunk, majd lefekvés előtt még egyszer tüzet rakok. — Mig Zsadányban időzöm, csak szolgálj hűségesen. Esküszöm, hogy nem leszek háladatlan. — Eskü nélkül is elhiszem! Minő jellem ez a Rézi, a városban akkor se hisznek az embernek, ha megesküszik. Rágyújtottam egy kabanoszra s fütyörészni kezdtem. Egyszerre hárman voltunk a szobában : a dohányzás egy ember, a fütyörészés a második és én a harmadik. Kezdtem magamat otthon találni. Minő ádáz sors, hogy éppen akkor hívtak vacsorára. Nem tudom, hol kezdjem, az embereken-é, vagy az ételeken. Az asztalnál kilencen ültünk. A sógor, a sógornő, én és hat gyermek. Ettünk pedig ürütokánt és fekete retket. Soha sem láttam életemben egy csomóban egészségesebb nyolc embert. Sógorom komolyan állította, hogy az esténkinti fekete retekevés roppant hatással van az egészségre. — Mi így élünk a falun kedves sógor. Nem nagyon választékosan, de bőségesen. Valóban igazat mondott. Nyolcan megettünk egy ürücombot. — Rendesen mérnek ürüt Zsadányban ? — Nagyon ritkán. Magamnak van juhnyájam, s abból a kergéket és a bágyadozókat kimustrálom. Ez az őszinteség kissé megdöbbentett ugyan, de vigasztalásomul szolgált, hogy az igaz emberek még ki nem haltak, s falukon még találhatók. Négy gyermek még az asztalnál elaludt. Egy a kopóval játszott, egy pedig a macska farkát húzogatta. Estek után hangverseny következett. Klárika énekelt is, mert a macska megúnván a kínzást, megkörmölte, mire ő maga is nyávogni kezdett.» — Sógor, minőnek találod kerti boromat ? — A szine hasonlít a syrakuzaihoz, az ize pedig a nagykállaihoz. — Nem ihatsz belőle annyit, hogy megártson — Nem is akarok. — Sógor, lásd, mi így élünk, hússal és borral. — Tehát jobban és okosabban, mint Nabukodonozor, mert az szénát is evett. — Sógor, meddig tudnád igy kiállani ? — December végéig kiállom. Mindhárman jóizűt nevettünk. (Folyt, köv.)