Fővárosi Lapok 1869. január (1-25. szám)

1869-01-22 / 17. szám

17-dik sz. Péntek, január 22. Kiadó-hivatal: Fest, barátok­ tere 7. sz. Hatodik évfolyam 1869*. Előfizetési díj: Félévre..................8 írt Negyedévre . . . . 4 firt. Megjelen az ünnep utáni napokat kivéve minden­nap , koronkint képekkel.FŐVÁROSI LAPOK IRODALMI NAPIKÖZLÖNY. Szerkesztői iroda: Lipót utca 34. sz. 1-ső em. Hirdetési díj : Negyed hasábos petit sor.....................7 kr. Bélyegdíj minden ig­tatáskor .... 80 kr. Előfizetési fölhívásunkat ajánljuk a szép­­irodalom kedvelőinek részvételre. Lapunkat az „Athenaeum“ című társulat adja ki. Az előfizetési ár 4 ft. Minden negyedben lehet félévre is előfizetni 8 ftjával. Anyám emlékezete. Féléve már, hogy keresem, hiába. Úgy fáj elhinni, tudni, hogy a halott! Szivemben olykor lázas hang beszéli, Hogy oly korán még meg nem halhatott ! Pedig pihen már ... őt vitték ki akkor . . . Fölötte zengték azt az éneket . . . De éjjelenként mindig látom, látom . . . Éjfélkor mindig — csókra ébredek. — Hát elhervadtak földi szép reményűn ! Az ő éltével mindegyik letűnt. Mit vártam én ? — Hogy értte fáradozva Még mind a ketten boldogak leszünk . . . S miről beszél most, oh miről a részvét ? Hogy boldog ő már, nyugszik csöndesen. Oh én nyugalmát nem, nem így akartam. E boldogságát mindig könyezem ! Együtt vagy ismét jó apámmal, együtt. Sok — fájdalomtól kínos év után. Midőn elveszted, rég volt már az a nap, S búját e napnak — képzelem csupán. A veszteségtől megtörtén zokogtál, Körülted síró gyermekek zaja. — Oh én még akkor csak neved gagyogtam, Oh a legkisebb oly kicsiny vala! Az élet aztán vergődésben állott, Hogy ö, a támasz, más hazába tért. A puszta házban küzdöttél nyomorral, Feltörve lett a gyönge kéz, a térd. S mi lett jutalmad annyi szenvedésre ? Mint ifjú halt el egy-egy gyermeked . . . Kicsinyeidet gonddal neveled föl, S — hajh! temeted a — felnevelteket! Tavasz ha jött: a küzdelem s a bánat Oh jó anyám ! a házi kertbe vitt, S ott dolgozál a forró nyáron által Siratva mindig férjed s gyermekid ; Ott-ott a fákon megcsendült a részvét, S madárdalokban hangozott feléd . . . A halvány ősz is búsan ott köszöntött: Reád hullatta hervadt levelét . . . Most már sirodva hull az őszi lomb, galy, A bús madár ott zengi el dalát. S te szív ! hiába keresed a földön ... Legifjabb gyermek! nincs többé anyád . . . Háládat eztán birnád még leróni, És teljesen már többé nem lehet . . . Annak, ki értted éjt-napot küzdött át, Nem szánhatod fel napod, éjjeled! E gondolattal, oh e gondolattal Nincs pillanat, mely megbékélni hagy ! De jöjjetek ti földöntúli álmok, Oh jöjj ! ringass el földöntúli vágy! Milyen szép lesz az, milyen édes, édes, Ha majdan én is hozzá férhetek, Midőn végpercem eljö­­tt, a földön, És fönn, az égben — csókra ébredek! Dömötör Pál: A „BŰVÖS VADÁSZ« ÁLDOMÁSA. (Elbeszélés a zenevilágból). Közli: Petendi Géza. (Folytatás.) — A szenvedők ! — ismételte Weber mintegy gépileg, keserű mosolylyal és gúnynyal ajakán, s mintha búskomor hangulata néhány perc óta teljesen erőt vett volna rajta, annyira el volt rémülve magá­ba, s a rá köszöntött e lelkesült áldomásnak is csak utósó szavait látszott hallani. — A szenvedők! — ismételte ujonan, — s én legyek vigasztalójuk ?! S ki fog engem vigasztalni ? Ha mindenemet fölál­doztam : művészetemet, nyugalmamat, egészségemet, jólétemet; s ha én már nem leszek, ki fog gondos­kodni családomról ? Senki. De azt mondják, hogy a mű túléli mesterét. Meglehet, hogy ötven vagy hat­van év múlva fog akadni néhány derék ember, s hir­detni fogja: ez nagy mester volt, s igyekezni fognak a világnak megmutatni, hogy mennyire igazságtalan volt a kor, mely ily embert éhen hagyott veszni, a nyomorban és kétségbeesésben. Feltámadásod azon­nal meg van szavazva. Tudjuk, hogyan szoktak az ilynemű apotheozisok készülni. Philharmóniai tár­sulat alakul, monstre banquet készül, 15 tallérjával fejenként, a bort ide nem számítva, és itt esznek és isznak a te dicsőségedre; a magasztaló szónoklatok­nak vége-hossza nincs. S midőn végre a társaság a gyakori ivások közben elérzékenyül, annyira, hogy martyrologiumodra elkezd könyeket hullatni, még egy utósó szónok emelkedik fel, ki, miután huszad­szor is iszik egészségedre, egy indítványnyal zárja be szónoklatát: emeljünk neki emléket. Ez indít­ványt rettenetes tapsvihar fogadja. Azonnal társula­t alakul, bizottmány szerveztetik, melyben többnyire egy-egy charlatan elnököl, ki legkevésbbé sem res­­teli, hogy ez alkalommal önszemélye is kap egy k­is dicsfényt, s a talapzaton, addig, mig szobrodat rá­­emelnék, maga vickándoz egy kicsit; a fölhívás csak­hamar egész Európát bejárja, az aláírások szaporod­nak, az aranyok csak úgy hullanak a pénztárba, s hogy a posthum tiszteletteljes legyen, a kor Michael Angelója késznek nyilatkozik a szobrot jó pénzé­rt elkészíteni, így minden egyesül, hogy halálod után megdicsőítsenek. Azon közben a nagy nap elérkezik, babérral koszorúzott és virágfüzérekkel diszített szobrodat ezerek és ezerek jelenlétében leplezik le, a lelkesültségtől és nap hevétől elkábult tömeg vih­a­­ros tapsai között. Neved mindenki száján foro­g, zenéd minden trombitában. Oh dicső látvány, ma­gasztos ünnep! Csak meg ne esnék sokszor, hogy épp azon órában, melyben e szép dolgok történnek, saját fiad végnyomorba jutva, viszi a régi családi órát a zálogházba, hogy szegény anyjának temetési költségeit fedezhesse, ki egy külvárosi ócska pad­lásszobában halt el. — Károly, te beszélsz igy ?! — kiáltott fel Devrient; — nem, az nem lehet, te igaztalan vagy nemzeted iránt; nem, ennyi háladatlanság nem lé­tezhetik. — Meglehet, — folytatá Weber kissé csilapul­­tabb hangon, — meglehet, hogy a részletekben va­n némi túlhajtás, de ha van is, alapjában a rajz mindig hít, és én tanácslom nektek, hogy annak vegyétek. Szeressük művészetünket mindennél jobban a vilá­gon, de ne legyünk oly bódúltak, hogy a szeszélyes és féltékeny tömegre alapítsuk minden reményün­ket, minden bizodalmunkat. Higyyétek meg: a kiáb­­rándulás nagyon keserves lehet. Míg Weber beszélt, Hoffmann egy percre sem téveszte szem elől bal szomszédját, ki meredt sze­mekkel, megfeszített figyelemmel minden erejét ösz­­sze látszott szedni, nehogy Webernek csak egy sza­vát is elejtse. Midőn ez utóbbi elhallgatott, a fiatal ember egy nagy könyel törült le szeméről, s valamit elővett zsebéből, minek alakját összemorzsolt kezében nem lehete kivenni, s igyekezett azt titokban pohara­­ felé vinni. Az egész dolgot egyedül Hoffmann vette észre, s most rögtön feléje fordúlván, megragadta karj­át. — Lassan barátom! — kiáltott fel, — nem látja, hogy pohara csordultig tele van ? Mi a manót akar még bele önteni ? E szavakra a fiatal ember elpirult, s tréfát szin­­j­­elvén, igyekezett karját kiszabaditani, s már-már­­ sikerült volna, midőn Hoffmann elkezdett kiáltani: — „Sámiel hilf!“ E szavaknál Devrient jónak látta beavatkozni, nagy isméző szemeit az engedetlen tanítványra szö­gezvén : — Fiatal barátom, itt én vagyok a rendőrbiz­­tos, minden ellenállás hasztalan, azért hát add meg magad ! — Ha meg kell lenni, hát itt van, — szólt s erőltetett nevetésben tört ki, és a vitás tárgyat az asztal közepére dobta. Hoffmann fölkapta; kis kris­tály üvegcse volt ez, mit felnyitva, megszagolt, hogy tartalmát megtudja. — Opium ! — kiáltott fel meglepetve és undor­ral, — olyan igaz, mint hogy itt ülök, opium ! S ön ezt korába tölti ? Ön, fiatal ember, az ön korában ily ag­gasztó szerekkel él! Ezer menykő, ez már sok! — Valóban sok, — helyeselte Devrient, — egyetlen egyszer kísérlettem meg életemben, — mon­­dá Weberhez fordúlva, —a múltkor, midőn Schylek­­ot játsztam, de soha sem tenném többé, tizennégy napig az ágyban feküdtem utána. — Ezennel hivatalosan lefoglaltatik, — folytatá Hoffmann, a korpus deliktit zsebre tevén, — s ön pe­dig fiatal barátom, vegyen egy másik poharat, s köztünk úgy kell viselnie magát, a mint illik. Itt van, igyék! Jó ó burgundit töltök önnek a mérges ital helyett. Holnapra pedig hozzám hivatalosan megidéztetik, majd rendre utasítom én mai visele­téért. — Oh kedves rendőrbiztos! — felelt a fiatal­ember fájdalmas mosolylyal ajkán. — Mindig szíve­sen elmegyek önhöz, a­mikor csak megengedi, de önnek rendreutasítását meghallgatni: ez már nehéz lesz; holnaptól kezdve e váz, melyet önök itt látnak, nem fog többé hallgatni senkit is. — S miért ? — kérdé meglepetve Hoffmann. — Egyszerűen azért, — felelt a fiatal ember kimondhatlan fájdalommal, mert holnapi én már sü­ket vagyok. E szavakra mindhárman összenéztek, s pedig oly arckifejezéssel, hogy nem a bolondok tornyá­ból kiszabadúlttal van dolguk ? — Ő azonban We­­berhez fordúlván, s neki az asztalon keresztül kezet nyújtván : Oh kedves mesterem ! — folytatá — én ez estén, hogy a te halhatatlan remekművedet hall­hassam, oda adtam az utósó maradékát hallérzékeim­­nek, melyek már vagy nyolc éve óta kihaló félben vannak; azon érzéknek, melynek elveszte nálam, fájdalom, kikerülhetlen, s melynek elveszte az én éle­temet pokollá változtatja át, s engem az emberek legszerencsétlenebbikévé tesz. III. A végnélküli kétségbeesés szakadozottságában kiejtett e szavak után halálcsend­ben. Hoffman és Devrient elámúlva néztek rá. Weber szemeibe kö­­nyek toláltak. Végre látván, hogy senki sem meri kérdezni, maga kezdte szomorú történetét elbe­szélni : Oh istenem — kezdé felsóhajtva a fiatal embert — az én történetem nagyon egyszerű, itt ne várja­nak önök drámát vagy regényt. — Azután fenékig ürítvén poharát, majdnem fennakadás nélkül folytatá, hogy kora ifjúságomtól fogva a zene volt első vá­gyaim, törekvéseim, tanulmányaim, szóval lelki szük­­geim tárgya, ezt önök úgyis gyanítják. Németország déli részében, Bonnban születvén, ifjúságomat is ott töltöttem családom kebelén. Ott ismerkedtem meg Beethovennel, az isteni mesterrel, ki, midőn utószor látogatta meg szülővárosát, engem többszörösen kitüntetett becses figyelmével és érde­keltségével. Ugyanegy házban laktunk, s bizonyos órákban fel szokott volt engem hívni magához.

Next