Fővárosi Lapok 1869. január (1-25. szám)
1869-01-29 / 23. szám
23-dik sz. Péntek, január 29. Kiadó*hivatal: Pest, barátok tere 7. sz. Hatodik évfolyam 1869. Félévre..................8 frt Negyedévre .... 4 frt. Megjelen az ünnep utáni napokat kivéve mindennap , koronkint képekkel. Előfizetési díj:FŐVÁROSI LAPOK. IRODALMI NAPIKÖZLÖNY. Szerkesztői iroda: Lipót utca 34. sz. 1-ső em. Hirdetési díj: Negyed hasábos petit sor.....................7 kr. Bélyegdíj minden igtatáskor . . . . 10 kr. Előfizetési fölhívásunkat ajánljuk a szépirodalom kedvelőinek részvételre. Lapunkat az „Athenaeum“ című társulat adja ki. Az előfizetési ár 4 ft. Minden negyedben lehet félévre is előfizetni 8 ftjával. Bűvös órá. Oly különös, mi néha meglep, Amikor úgy veled vagyok, Te rám hajolsz, szerelmet súgva, Én sóhajtok mélyen, nagyot. Agyam olyan kihalt, üres lesz, Égek, fázom, gyötör a láz , Csalárd szavad, vagy kétkedésem, Mi megbüvöl, megbabonáz. Lidércet látok mosolyodban, Mely szép szemeden fölragyog ; Körülte mintha lejtenének Fejetlen rémes alakok. Mellettem tűzokádó szörnyek Repülnek át a levegőn — Gyötrő varázs! csak bűvös ajkad Lehel rám forrón, égetőn. „Szeretlek“ szólsz, a jég megborzad, Felettünk lomb, fa összesúg; Ördöngös zaj, kacaj, sikot kél, És mind üvölt, hazug, hazug ! Kérded tőlem: mi lett, hogy arcom Oly ijesztően halavány ; Hogy mily gonosz rémek gyötörnek : Te azt nem is sejted talán. És meg se tudd, mert csak nevetnél, Hogy magamat így gyötröm én, Gondold, hogy amit itt beszéltem, Beteg képzelgés — költemény, Zanathy Kálmán. PORBITS. (Trécselés. Egymásközt beszélik: Cseresznyéssy, Körtvélyessy és Barackossy lovagok, a lovagkörben). Kihalgatta: BÚS Vitéz. (Vége.) — Ah, igaz, bocsánat, mondták önök! De nem hallgattam oda! Aztán mindig összekonfundálom a nevét Perdicscsel, ez borzasztó. Nem is tudom, miért nem magyarosítja meg a nevét ő is. Divat ez most. Azonban azon öltözetről ítélve, melyben a múltkor láttam, azt kell következtetnem, hogy nem sokat ad a divatra egyltalában. — Ön látta Petricset ? — Igen, mikor a versenyagarászatra utaztam Somogyba, találkoztam vele. — Remélem, ő csak nem volt a versenyfuttatók közt ? — Az ördögbe! A Balatonon találkoztam vele, amint Tihanynál átkeltem a kompon. — Megismerte önt ? — Mit tudom ad. De azt elhihetik önök, hogy nem merte ezt elárulni; láthatta, hogy én nem ismertem rá. Egészen nyáriasan volt öltözve, sőt mondhatom, túlságos nyáriasan ; vitorlavászon nadrágja már nem is nadrág mindenütt, térdét például egészen nadrágtalanul hagyván egy nagy repedéssel. Kabátja épp oly szeszélyesen tüntette ki fehérneműtlenségét a könyökökön. No, lábbelijével már egészen őszintén állt a dolog, nem lévén semminemű lábbelije sem. Legtöbb meleget talán roppant szakálla tarthatott volna. Pedig átkozott csípős novemberi hideg volt. Perdits, kitűnő solo-agaram pedig ugyancsak didergett, pedig jól be volt pokrócozva a kocsi előbőrje alatt. — Mit csinált ott Petrics ? — Én csak azt láttam, hogy didergett. Csinálni semmit sem csinált. Amint kocsimat a hajóba tolták, Petricset, az ördögbe, Pedritset kivettem az ,előbör alól, mert megrémülvén a víztől, ki akart ugrani. Aztán bundámba takarva és ölemben tartva vittem be a hajóba. Petries, ki akkorig nem látszott törődni velem, merőn rám, vagyis inkább Perditsre, kitűnő holo agaramra bámult. Egészen ábrándosan elmélyedni látszott annak nézésébe. Látszott rajta, hogy akkor is részeg volt, megtette hatását a meszöly pálinka, mit az imént a révészháznál mértek ki neki egy üres tarisznyáért. — De mit kereshetett ott a tihanyi révben? — Hát nem tudják önök, hogy annak a boldogemlékezetű húszezer forintnak a keresője, idősb Petries, ki jómódú jegyző volt valamikor, a Balaton vidékén jegyzősködött. . . Várjanak csak önök, ha jól emlékszem, Homokin, abban a jókora népes faluban, mely negyedórányira fekszik a szántódi révtől. — Bizonyosan atyafi látogatni ment a pesti gavallér. — No, az iránt nem lehettem kétségben, hogy nem vitt az atyafiaknak pesti ajándékot. — No, ha nem vitt, hát kapott ő ajándékot. — Természetesen, ön dobott neki valamit. — Igaz biza, ezt megtehettem volna. Egy kis pálinkára valót, azt hiszem , szívesen fogadott volna. — De hát ki adott neki ajándékot ? — A révész-gazda. — Ugyan mi a manót ? — Mondhatom, jókora könyökdöfést, melyet csak azért nem mondok derekasnak, mert határozottan az oldalának volt intézve. — Oldalba lökte őt a révész gazda ? — Hatalmasan. Amint úgy elmélyedt Perdits nézésébe, hát a révész-gazda, ki már el akarta indítani a hajót, s akinek éppen útjában állt, rá rivált, hogy mit álmélkodik úgy földi? menjen odább i s egyúttal, mint mondom, jól oldalba teremtette, hogy Petries egyszeribe betántorodott a hajóba. Csodálom, hogy torkon nem ragadta a révész gazdát, hisz emlékeznek önök, mily roppant ereje volt. Távolról sem gondolt effélékre. Amint lódulásában végre a hajó egyik szögletében megállapodott, mozdulatlan rábámult a révész gazdára, és aztán újra vissza Perditsre. Így nézegette aztán fölváltva jó darabig hol a révész gazdát, hol kitűnő solo agaramat. Végre azon álló helyében leguggolt, s arcára szorítván kezét, meg sem mozdúlt, a mig át nem értünk Szántódra. Bizonyosan fázott. — Meglehet. — A mint átértünk s fölállt, hogy a hajóból kimenjen , láttam, hogy mindkét szeméből köny folyt. Imigy amúgy bírta csak letörülni vörös kezeivel. — Bizonyosan a hideg sajtok szeméből könyet. — Magam is azt gondoltam , hanem képzeljék csak, a mint a hajóból kilépve, mellettem elhaladt, mintegy önkéntelenül visszatekintett rám, a mint Pörditset úgy bundámba takarva ölemben tartottam, s nem hiszik önök, ha mondom, pedig igazán legkisebb bátorítást sem adtam neki ily hallatlan vakmerőségre, bátorkodott megszólítani. — Önt ? Ez csakugyan hallatlan ! — Nem engem, Perditset. — Ez is hallatlan. Mit mondott neki ? — Egész prédikációt tartott neki. — Prédikációt? — Igazán azt. Hallgassák csak. Jól emlékezem szavaira. Pedig azt hittem, oda sem hallgathatok boszúságomban. De ha betűről betűre emlékezem is szavaira, mentségemül legyen felhozva, hogy egy betűt sem értettem azokból. Ezt mondta — és kitűnő solo-agaram fejére tevén kezét (az az ostoba Perdits meg sem ugatta), még jobban kényeztek szemei.• Huszonöt éve lehet most körülbelöl, épp egy bundába ölbe takarva vitt át itt egy gondos szeretettel takargatott kisfiút egy szelíd arcú apa, ki meg is oltalmazta fiát minden vihartól szeretettel. A révész gazda akkor is az volt már, aki most, az akkor még fiatal, most már jól megöregedett István, s még ő is kihozta a környéken mindenkitől tisztelve-szeretve ismert nemzetes úr kisfia számára felesége nagykendőjét, és emlékezem, hogy engedelmet kért a nemzetes úrtól, hadd csókolhassa meg azt a szép kis úri gyermeket. Ha tudná, kit lökött az imént oldalba! Pedrits most egyet kaffantott, s kicsiben múlt, hogy le nem kapta Petrics orrát, félreismerhetten bizonyságát annak, hogy ő sem értett többet a prédikációból, mint magam. — Hát aztán ? — Mit aztán ? Ott hagytam a peregrinust a faképnél, s bementem Perditscsel a révész-házba melegedni, s leginkább azért, hogy megmelegittessem a zsuppos zsákot, mely a hintóban Pödrits alá volt téve. A mint negyedóra múlva útnak indúltam, Petricsnek hire-hamva sem volt többé ott künn. De a mint alkonyat tájban a homoki temető mellett elrobogtunk, hintóm ablakain át mintha olyan Petricsforma rongyos embert láttam volna egy sírra borúlvá. Többször viszatekinték, de nem mozdult. Pedig Perdits is megugatta. — Vivát, itt van Czinegéssy barátunk,még pedig, ha jól látunk, a kis Irma melltüjével. Mi a vízi, Cseresznyéssy barátunk ? SCHÄFFER MAGDALÉNA. Amerikai elbeszélés, irta: Prescott U. E. (Folytatás). Indulatba jött, s pillanatra elfelejtkezett háziasszonyi kötelességeiről. — Mr Roanoke, ha ön barátom akar lenni, viselje magát úgy, mint lovaghoz illik. — Magdaléna, — válaszolt ez félig fölemelkedve, — nem óhajtókon barátja lenni. Gyorsan meggondolta azonban magát Magdaléna, s neki az asztalon át kezet nyújtva, mondá: — Mily nevetségesen viseljük magunkat! Ne menjen ön és engedjen meg nekem, kérem önt mi Roanoke. Ne büntessen oly vendégszeretet hiány miatt, melyre a sírban nyugvó Schäfferek mind megfordulnának. Mr Roanoke most előnybe jutott Magdaléna fölött. Ha menni készül, úgy ez mindent elkövet, hogy kibékítse, s ha ő ezt jól fölhasználja, csakhamar előbbre haladhat. De másrészről mindez bizonytalan kilátású volt, míg a jelenlét igen, igen kellemes. Miként is állhatott volna ellen kéző szavaknak, ez esdeklő szemeknek ? Miként is szomoríthatta volna meg őt távozásával? Szembetűnőleg óhajtotta, hogy maradjon, s Roanoke maradt. Ez barackot vett ki, s meghámozta Magdaléna számára. — Mondja meg csak, — igy kezdé, — mit tehetek, s hogy tetszését megnyerjem; oda adjam önnek az egész világot, mint Develin teszi ? Nem fogadná el. Ön az én intézkedéseimnek nem engedelmeskedik, s mért ! nem ? Mert én intézem! vagy mi egyébért ? Ön? nek szenteljem-e életemet? Mért gerjed ön oly el-