Fővárosi Lapok 1869. január (1-25. szám)

1869-01-29 / 23. szám

23-dik sz. Péntek, január 29. Kiadó*h­ivatal: Pest, barátok­ tere 7. sz. Hatodik évfolyam 1869­. Félévre..................8 frt Negyedévre .... 4 frt. Me­gjelen az ünnep utáni napokat kivéve minden­nap , koronkint képekkel. Előfizetési díj:FŐVÁROSI LAPOK. IRODALMI NAPIKÖZLÖNY. Szerkesztői iroda: Lipót utca 34. sz. 1-ső em. Hirdetési díj: Negyed hasábos petit sor.....................7 kr. Bélyegdíj minden ig­tatáskor . . . . 10 kr. Előfizetési fölhívásunkat ajánljuk a szép­­irodalom kedvelőinek részvételre. Lapunkat az „Athenaeum“ című társulat adja ki. Az előfizetési ár 4 ft. Minden negyedben lehet félévre is előfizetni 8 ftjával. Bűvös órá. Oly különös, mi néha meglep, A­mikor úgy veled vagyok, Te rám hajolsz, szerelmet súgva, Én sóhajtok mélyen, nagyot. Agyam olyan kihalt, üres lesz, Égek, fázom, gyötör a láz , Csalárd szavad, vagy kétkedésem, Mi megbüvöl, megbabonáz. Lidércet látok mosolyodban, Mely szép szemeden fölragyog ; Körülte mintha lejtenének Fejetlen rémes alakok. Mellettem tűzokádó szörnyek Repülnek át a levegőn — Gyötrő varázs! csak bűvös ajkad Lehel rám forrón, égetőn. „Szeretlek“ szólsz, a jég megborzad, Felettünk lomb, fa összesúg; Ördöngös zaj, kacaj, sikot kél, És mind üvölt, hazug, hazug ! Kérded tőlem: mi lett, hogy arcom Oly ijesztően halavány ; Hogy mily gonosz rémek gyötörnek : Te azt nem is sejted talán. És meg se tudd, mert csak nevetnél, Hogy magamat így gyötröm én, Gondold, hogy a­mit itt beszéltem, Beteg képzelgés — költemény, Zanathy Kálmán. PORBITS. (Trécselés. Egymásközt beszélik: Cseresznyéssy, Körtvé­lyessy és Barackossy lovagok, a lovagkörben). Kihalgatta: BÚS Vitéz. (Vége.) — Ah, igaz, bocsánat, mondták önök! De nem hallgattam oda! Aztán mindig összekonfundálom a nevét Perdicscsel, ez borzasztó. Nem is tudom, miért nem magyarosítja meg a nevét ő is. Divat ez most. Azonban azon öltözetről ítélve, melyben a múltkor láttam, azt kell következtetnem, hogy nem sokat ad a divatra egyltalában. — Ön látta Petricset ? — Igen, mikor a versenyagarászatra utaztam Somogyba, találkoztam vele. — Remélem, ő csak nem volt a versenyfuttatók közt ? — Az ördögbe! A Balatonon találkoztam vele, a­mint Tihanynál átkeltem a kompon. — Megismerte önt ? — Mit tudom ad. De azt elhihetik önök, hogy nem merte ezt elárulni; láthatta, hogy én nem ismer­tem rá. Egészen nyáriasan volt öltözve, sőt mondha­tom, túlságos nyáriasan ; vitorlavászon nadrágja már nem is nadrág mindenütt, térdét például egészen nadrágtalanul hagyván egy nagy repedéssel. Kabátja épp oly szeszélyesen tüntette ki fehérneműtlenségét a könyökökön. No, lábbelijével már egészen őszin­tén állt a dolog, nem lévén semminemű lábbelije sem. Legtöbb meleget talán roppant szakálla tartha­tott volna. Pedig átkozott csípős novemberi hideg volt. Perdits, kitűnő solo-agaram pedig ugyancsak didergett, pedig jól be volt pokrócozva a kocsi elő­­bőrje alatt. — Mit csinált ott Petrics ? — Én csak azt láttam, hogy didergett. Csinálni semmit sem csinált. A­mint kocsimat a hajóba tol­ták, Petricset, az ördögbe, Pedritset kivettem az ,elő­­bör alól, mert megrémülvén a víztől, ki akart ugrani. Aztán bundámba takarva és ölemben tartva vittem be a hajóba. Petries, ki akkorig nem látszott törődni velem, merőn rám, vagyis inkább Perditsre, kitűnő holo­ agaramra bámult. Egészen ábrándosan elmé­lyedni látszott annak nézésébe. Látszott rajta, hogy akkor is részeg volt, megtette hatását a meszöly pálinka, mit az imént a révészháznál mértek ki neki egy üres tarisznyáért. — De mit kereshetett ott a tihanyi révben? — Hát nem tudják önök, hogy annak a boldog­­emlékezetű húszezer forintnak a keresője, idősb Pet­ries, ki jómódú jegyző volt valamikor, a Balaton vi­dékén jegyzősködött. . . Várjanak csak önök, ha jól emlékszem, Homokin, abban a jókora népes faluban, mely negyedórányira fekszik a szántódi révtől. — Bizonyosan atyafi látogatni ment a pesti ga­vallér. — No, az iránt nem lehettem kétségben, hogy nem vitt az atyafiaknak pesti ajándékot. — No, ha nem vitt, hát kapott ő ajándékot. — Természetesen, ön dobott neki valamit. — Igaz biz­a, ezt megtehettem volna. Egy kis pálinkára valót, azt hiszem , szívesen fogadott volna. — De hát ki adott neki ajándékot ? — A révész-gazda. — Ugyan mi a manót ? — Mondhatom, jókora könyökdöfést, melyet csak azért nem mondok derekasnak, mert határo­zottan az oldalának volt intézve. — Oldalba lökte őt a révész gazda ? — Hatalmasan. A­mint úgy elmélyedt Perdits nézésébe, hát a révész-gazda, ki már el akarta indí­tani a hajót, s a­kinek éppen útjában állt, rá rivált, hogy mit álmélkodik úgy földi? menjen odább i s egyúttal, mint mondom, jól oldalba teremtette, hogy Petries egyszeribe betántorodott a hajóba. Csodá­lom, hogy torkon nem ragadta a révész­ gazdát, hisz emlékeznek önök, mily roppant ereje volt. Távolról sem gondolt effélékre. A­mint lódulásában végre a hajó egyik szögletében megállapodott, mozdulatlan rábámult a révész­ gazdára, és aztán újra vissza Per­ditsre. Így nézeg­ette aztán fölváltva jó darabig hol a révész gazdát, hol kitűnő solo agaramat. Végre azon álló helyében leguggolt, s arcára szorítván kezét, meg sem mozdúlt, a mig át nem értünk Szántódra. Bizonyosan fázott. — Meglehet. — A mint átértünk s fölállt, hogy a hajóból kimenjen , láttam, hogy mindkét szeméből köny folyt. Imigy­ amúgy bírta csak letörülni vörös ke­zeivel. — Bizonyosan a hideg sajtok­ szeméből kö­nyet. — Magam is azt gondoltam , hanem képzeljék csak, a mint a hajóból kilépve, mellettem elhaladt, mintegy önkéntelenül visszatekintett rám, a mint Pörditset úgy bundámba takarva ölemben tartot­tam, s nem hiszik önök, ha mondom, pedig igazán legkisebb bátorítást sem adtam neki ily hallatlan vakmerőségre, bátorkodott megszólítani. — Önt ? Ez csakugyan hallatlan ! — Nem engem, Perditset. — Ez is hallatlan. Mit mondott neki ? — Egész prédikációt tartott neki. — Prédikációt? — Igazán azt. Hallgassák csak. Jól emlékezem szavaira. Pedig azt hittem, oda sem hallgathatok boszúságomban. De ha betűről betűre emlékezem is szavaira, mentségemül legyen felhozva, hogy egy betűt sem értettem azokból. Ezt mondta —­ és kitűnő solo-agaram fejére tevén kezét (az az ostoba Perdits meg sem ugatta), még jobban kényeztek szemei.­­• Huszonöt éve lehet most körülbelöl, épp egy bundába ölbe takarva vitt át itt egy gondos szeretettel ta­kargatott kis­fiút egy szelíd arcú apa, ki meg is ol­talmazta fiát minden vihartól szeretettel. A révész gazda akkor is az volt már, a­ki most, az akkor még fiatal, most már jól megöregedett István, s még ő is kihozta a környéken mindenkitől tisztelve-szeretve ismert nemzetes úr kisfia számára felesége nagyken­­dőjét, és emlékezem, hogy engedelmet kért a nemze­tes úrtól, hadd csókolhassa meg azt a szép kis úri gyermeket. Ha tudná, kit lökött az imént oldalba! Pedrits most egyet kaffantott, s kicsiben múlt, hogy le nem kapta Petrics orrát, félreismerhetten bizony­ságát annak, hogy ő sem értett többet a prédikáció­ból, mint magam. — Hát aztán ? — Mit aztán ? Ott hagytam a peregrinust a fa­képnél, s bementem Perditscsel a révész-házba me­legedni, s leginkább azért, hogy megmelegittessem a zsuppos zsákot, mely a hintóban Pödrits alá volt téve. A mint negyedóra múlva útnak indúltam, Pet­­ricsnek hire-hamva sem volt többé ott künn. De a mint alkonyat tájban a homoki temető mellett elro­bogtunk, hintóm ablakain át mintha olyan Petrics­­forma rongyos embert láttam volna egy sírra borúlvá. Többször viszatekinték, de nem mozdult. Pedig Perdits is megugatta. — Vivát, itt van Czinegéssy barátunk,­­még pedig, ha jól látunk, a kis Irma melltüjével. Mi a vízi, Cseresznyéssy barátunk ? SCHÄFFER MAGDALÉNA. Amerikai elbeszélés, irta: Prescott U. E. (Folytatás). Indulatba jött, s pillanatra elfelejtkezett házi­asszonyi kötelességeiről. — Mr Roanoke, ha ön barátom akar lenni, vi­selje magát úgy, mint lovaghoz illik. — Magdaléna, — válaszolt ez félig fölemelked­ve, — nem óhajtókon barátja lenni. Gyorsan meggondolta azonban magát Magda­léna, s neki az asztalon át kezet nyújtva, mondá: — Mily nevetségesen viseljük magunkat! Ne menjen ön és engedjen meg nekem, kérem önt mi Roanoke. Ne büntessen oly vendégszeretet hiány miatt, melyre a sírban nyugvó Schäfferek mind meg­­fordulnának. Mr Roanoke most előnybe jutott Magdaléna fölött. Ha menni készül, úgy ez mindent elkövet, hogy kibékítse, s ha ő ezt jól fölhasználja, csakhamar előbbre haladhat. De másrészről mindez bizonyta­lan kilátású volt, míg a jelenlét igen, igen kellemes. Miként is állhatott volna ellen kéző szavaknak, ez esdeklő szemeknek ? Miként is szomoríthatta volna meg őt távozásával? Szembetűnőleg óhajtotta, hogy maradjon, s Roanoke maradt. Ez barackot vett ki, s meghámozta Magdaléna számára. — Mondja meg csak, — igy kezdé, — mit tehetek, s hogy tetszését megnyerjem; oda adjam önnek az egész­­ világot, mint Develin teszi ? Nem fogadná el. Ön az­­ én intézkedéseimnek nem engedelmeskedik, s mért ! nem ? Mert én intézem! vagy mi egyébért ? Ön?­­ nek szenteljem-e életemet? Mért gerjed ön oly el-

Next