Fővárosi Lapok 1869. február (26-48. szám)
1869-02-14 / 36. szám
ölik őket s fejeiket levágva, haza mennek. Magok a ’ holttestek sokkal nehezebbek, semhogy a hegyeken keresztül magukkal vihetnék. Győzelmi jeleiket aztán apró darabokra vagdalják s föláldozzák feles számmal létező isteneiknek. Az ilyen éjjeli kirándúlások alkalmával kést használnak, nagyobb összeütközéseknél azonban puskát. Ez összeütközések pedig felette gyakoriak; két hét sem múlik el a nélkül, hogy ilyesmi ne történnék. Hogy tulajdonképen mért harcolnak, azt Dasch Dániel maga sem tudta megmondani. Az ilyen harcokban mindkét részről két-háromszázan is vesznek részt. A harc leginkább erdőkben foly, ahol a vadak a fák között ide-oda ugrálnak. Teljesen martalékot adni magukat nem szeretik; a golyó fütyölése azonnal félelembe ejti őket s a földre terülnek, s ezért a harc gyakran három napig is eltart s ritkán esik meg, hogy mindkét részről összesen többen hullanának el, mint négyen vagy öten. Néha, azonban ritkán, kardküzdésre is kerül a dolog, a miközben aztán a puska-agyat is megforgatják. Mihelyt egy-két ember megöletett, a vésztőlés azonnal elvonul, a győzők pedig a halottakat falujukba viszik. Egy részüket az isteneknek áldozzák föl, a másik részt megeszik. A harcosoknak, úgy látszik, nem sok fogalmuk van a lovagiasságról, mert az erős törzsek folytonosan háborúskodnak a náluk sokkal gyöngébbekkel, sőt sokszor két három törzs félbe hagyja saját ellenségeskedését, hogy egyesült erővel egy negyediket leverhessen. Ennek folytán némely törzs ma már csaknem teljesen ki van irtva s nem számit többet, mint húsz vagy harminc lelket. Minden törzs ugyanazon nyelvet beszéli, úgy hogy az egyesülés köztük könnyen létre jöhetne, ha a nép fölhagyna megrögzött szenvedélyeivel. A mély vadak ellenséges törzsek elleni harcaikban, oly nyersek és kegyetlenek egymás irányában maguk között. Dániel egy vagy más okból a törzs asszonyai részéről folytonos megtámadásoknak volt kitéve, a midőn azok, félig nyers tréfából, félig komolyan szakállába és hajába kapaszkodtak s azt kegyetlenül megtépdesték és haragjától mit se tartottak, mert egyszerre ketten hárman támadták meg. Dániel e figyelmet egyáltalában tréfának vette, de a hölgyeket azért gyakran hatalmasan meg kellett ütlegelnie, hogy megszabaduljon tőlük. A férfiak egymás közt nem annyira nyersek, mint a nők irányában. Dániel nem egyszer látta, hogy a férj nejét a puska-agygyal úgy megverte, hogy csontjai is összetörtek belé. Gyilkosság nem igen fordul elő, s ha mégis megtörténik, akkor a megölt barátait ajándékokkal kérlelik meg, vagy pedig a gyilkos egy más törzsbe száműzetik. A szigetlakók barátaik irányában oly méltányosak, hogy őket nem lakomázzák föl, ha ütközetben vagy békésen kimúlnak. Hallottaikat nem temetik el, hanem beviszik az erdőbe, nádkunyhót építenek föléje, hogy a nap és eső ellen védve legyen, s a halottat ekkor egy koporsóféle készitménybe teszik. Két nap múlva sertést ölnek számára s megfőzve kunyhójába viszik, azon hitben, hogy annak ép úgy szüksége van élelemre, mint az élőnek, s ezt mindaddig folytatják — habár a holt izzó porrá vált is már — míg családja is egészen ki nem halt. Az élőknek egyik fő foglalatosságát teszi az, hogy a holtakat jól ellássák élelemmel. Más vad népektől eltérőleg a véneket az ifjak nagy figyelemben részesítik. A szigetek égalja meleg, kellemes és egészséges ; betegség ritkán fordul elő, a népesség mindazáltal a már említett okoknál fogva fogyó félben van. Ünnepeik igen számosak. Okot szolgál erre rendesen egy-két újonnan tetovírozottnak fölvétele a törzsnek fölserdült tagjai közül. Ha minden el van rendezve , a férfiak a nőkkel szemközt valami nyílt téren sorban fölállanak. A két sor közt dobot verő férfiú jár föl s alá. A zenészek természetesen csak öszhangnélküli zajt ütnek, de a többiek tapssal és énekléssel segítnek rajta. A zenészek mellett a legutóbb tetovírozott ifjak állanak,, kókuszdióval s más anyagokkal befestve úgy, hogy éppenséggel kicsiszolt mahagonitához hasonlítanak. Ők nem vesznek részt a szertartásban. A táncot a nők végzik, akik a csinosabb külsőre való tekintet nélkül választatnak ki; rendesen ötenhatan vannak. Öltözetük, amennyire lehet, csinos, fejdíszük tehenősbéka csontból, gyöngyökből és tollakból áll, öltözékük többi részét egy „tappa“-szövetből készített hosszú uszályruha képezi, amely elől nyílt s hátul bokáig ér. A nők ujjai táncolás közben hosszú tollakkal vannak fölékesítve, melyek oly módon vannak összeállítva, mintha szárnyak lennének. Mozdulataik legkevésbbé sem élénkek, karjaikat szárnyakhoz hasonlón lebegtetik ; testüket mint az angolna, összevissza hajtogatják s ilyetén mozdulatok közben mindinkább közelitenek egymáshoz. Az ünnepélyek közönségesen három napig tartanak. A Marquesas szigetek lakóinak számos nevük van. Dánielnek magának vagy harminc volt. Közönséges címe volt: „Tuanae mateoei“ azaz a nagyfőnök. É Élelmiszerekben nem volt hiány. A vadak sikerrel tenyésztették a burgonyát, s nagy bőségben volt „yan“-uk és kenyérgyümölcsük Ezen kivül halásztak és nagy mennyiségű sertéseket tartottak. A vadak igen örömest fecsegtek. Miután Dániel már értette nyelvüket, számosan mentek hozzá, közbevették s kérték, hogy beszéljen nekik történetkéket. Az ilyeneket órák hosszáig elhallgatták. Igen sokat akartak Amerikáról és a fehérekről hallani, és hogy elvinné-e őket Amerikába. „Igen* — felelt Dániel — „de ti kiabálnátok, ha azt akarnám tenni.“ „Ah igen, mi atyáink és anyáink után kiáltoznánk.“ A fehérek, mondák, igen keveset gondolhatnak szüleikkel, vagy pedig egészen ifjan hagyhatják el őket, különben nem kóborolnának az egész világon át, amit rendesen cselekesznek. Ha mi ezt tennék, mindig szüleink és gyermekeink után kiáltoznánk. Ilyen társalgások az ifjú fehér főnököt a törzs kedvencévé tették, és oly befolyásra tett szert közöttük, hogy amint hitte, képes lett volna őket a fehérek további üldözésétől visszatartani. Ő sohasem ment velük harcba, egy részt saját életének biztosságáért sem, de másfelől nejei sem engedték volna meg ezt. Ha néha azt tapasztalták, hogy Daschnak talán kedve volna harcba menni, megfogták és saját házában jól összekötözték. Dániel boldogul élt számos nejével, figyelmét egyenlően osztotta meg közöttük, habár a „fejedelemnőt“ megillető elsőséget szem elöl nem tévesztette. Azon kérdésemre,hogy lehetne e régi barátait polgárosítani, Dasch azt felelte, hogy a franciák Rhanga szigeten gyarmatot is alapítottak már, s ott öt évig laktak. Egy kis erődöt, európai alakú házakat, templomokat építettek, de, vagy mivel az ottléteit költségesnek találták, vagy más okból, ismét eltávoztak onnan. Elutazásuk utáni éjjel mindazon benszülöttek, kik a franciákkal barátságos lábon álltak, felkoncoltává , másnap pedig az épületeket rombolták le. Midőn Dániel már hat évig élt a szigeten, egy másik, a szigeten lakó fehérrel és a benszülöttek segélyével egy „schooner“-t (keskeny, két árbocú hajót kezdett készíteni, amelyen California és Amerika nyugati partjai körül kereskedni akartak. Midőn már hat hónapig dolgoztak rajta, Dániel vérhast kapott s e betegségben gyöngévé, sőt tehetetlenné lett. Ezalatt egy amerikai hajó útba ejtvén e szigetet, egy csónakon jól fölfegyverzett embereket küldött a partra, hogy fát és vizet szerezzenek. Dániel fölment a hajóra, de a benszülötteknek előbb megígérte, hogy vissza fog térni. Ha gyanították volna, hogy szökni akar, bizonyos, hogy nem eresztik a hajóra. Dánielnek a kapitány fényes ígéreteket tett s ő elhagyta a szigetet, de nem minden megindulás nélkül. Midőn én beszéltem vele, már tizenkilenc hónap óta volt távol a szigettől. Dasch jó külsejű férfiú, kivéve az arcán levő jegyeket. Említésreméltó még az is, hogy igen gyöngéd hangja van, amelyet alighanem hosszú távolléte alatt sajátított el, mialatt oly népek közt tartózkodott, melyeknek nyelvében hiányzik a durva torokhang. 8. J. „D e 1 i 1 a.“ (Dráma 3 felv. 6 képben, irta Feuillet Oktáv, forditá K. — Zenéjét szerző Montaubry. Először adták a nemzeti színpadon febr. 12-dikén.) (v.) A hires elbeszélő e színművet, melyet 1862- ben a párisi „Vaudeville“-ben számtalanszor adtak elő nagy hatással, egyik régibb regényéből dramatizálta, s meg is látszik rajta, hogy nem egyenest a színpad számára volt írva. Az egész történet igen regényes, s főbb alakjai iránt csak részletes rajzok által lehetett érdekeltséget kelteni. Ez a „Delila“ nem az a bibliai rosz asszony, ki az erős Sámsont tönkre tette, hanem annak egy modern kiadása, hercegnői selyemben és csipkékben, ki egy fiatal zeneköltőt (férfinak nem akarjuk nevezni, mert nem az,) elcsábít, megun, s aztán az erkölcsi megsemmisülés örvényébe taszít. A színhely Nápoly, de az első felvonás nagy része német levegővel van tele. Francia írók, olvasván Schillert vagy Göthe „Werther“ jét, gyakran rászomjaznak a német sentimentalismus forrására. Az öreg Sertorius, a zenetanár, (Komáromy) s leánya Mártha (Lenovainé) szintén egyszerre eszünkbe juttatják Schiller Müller apósát és az érzékeny Luizát. De csak az alakokban van némi hasonlat, s nem egyszersmind történetükben, mely már a francia regényesség (az új, a realismussal kevert regényesség) kerékvágásában foly. Az öreg zenetanár olvas egy hírlapot, mely jelenti, hogy az ő kedves tanítványa, Roswein, a geniális zeneköltő (Lendvai,akinek első dalművét ma este fogják előadni, a városba érkezett. A mester büszkeségével gondol jeles növendékére, de egyszersmind szomorún említi „hálátlanságát,“ hogy őt — mesterét — meg sem látogatja , „büszke,“ — mondja, — s ez semmivé teheti! Mártha hallgat, ő titokban szereti az ifjút, kit apja hálátlannak nevez épp akkor, midőn az belép. Jegyeket hozott nekik az előadásra, s szeretettel köszöntik egymást. Az öreg zenész csupa jóság, ki hamar megbocsát, s tanítványának tanácsokat ad, az atya szeretetével és a bölcs tiszta látásával. Figyelmezteti, hogy legyen erényes, óvakodjék a csáboktól, a rosz szenvedélyektől, s Mozart, Beethoven, Palestrina lebegjenek előtte, kik nem csak lángelmék voltak, hanem szentek is. Ez intések világot vetnek az öreg jellemére, valamint azon körülményre is, hogy az ifjúnak ily intésekre valóban szüksége van. Igen, ő maga mondja később, hogy természetében van hiúság, nagyravágyás, de Mártha kék szemei jóvá teszik, s midőn észreveszi, hogy a lány őt szereti, boldog, azonnal eljegyzi menyasszonyának. A zeneköltőnek van egy Mecénása is, Carnioli lovag (Szerdahelyi,a ki őt a porban fölfedezte, tanittatá, buzdítja, sikerét intézi, s a valódi gondviselése. Jó szív, de hóbortos természet. Él-hal pártfogolt költőjéért, kiben büszkeségét s örömét találja. De most, midőn hallja, hogy Márthát nőül akarja venni, egyszerre oda lesz. Hisz ez szörnyűség! Ő előtte a házasság egy „koppantó,“ mely eloltja a lángész fényét. Kéri, fenyegeti, hogy mondjon le ez őrült szándékáról, mert a költőnek dicsőség kell, nem boldogság, de Roswein nem akar lemondani. Ekkor — hogy barátját a nyűgtől megmentse, — arra gondol, hogy valakivel elcsábíttassa menyasszonyától. Szentül hiszi hogy ezzel jót tesz vele. Ép az opera első előadása foly, (a második kép egy páholy előtermét mutatja,) s Carnioli azon van, hogy a hiú, könnyelmű, élvvadász Leonóra hercegnő (Prielle Kornélia) érdekeltségét fölkeltse a művész iránt. Ez sikerül is neki. A hercegnőre vonzerővel bír az, hogy egy költőt, ki diadalt ül, elhódítson menyasszonyától. Carnioli kéri, hogy dobja le neki virágbokrétáját, s ő ledobja azzal együtt még keszkenőjét is, arra számítva, hogy a költő majd maga fogja visszavinni neki, s akkor megismerkednek. Vissza is viszi még éjnek idején. De a költő oly félénk, bátortalan,kár, hogy egész a bárgyúságig, ami egyrészt a játék hibája volt,) a hercegnővel szemközt, hogy, ez bosszankodni kezd. Kéri, hogy zongorázzék. Ő játsza a dalt, mely a hercegnőt annyira megható dalművében. Ott hallgatja most is egy szobor talapjához dőlve, a holdfénynél. Minden oly csábító, s a költőt elragadja képzelnie, — feledi menyasszonyát s belebukik az igézetbe. A harmadik képben már dal közt gondoláz a hercegnővel. A szegény Mártha pedig meglátja az ablakból és sikoltva rogy össze. Itt aztán nyolc hó esik a felvonás közé. S noha a drámában a festésnek előttünk kellene folyni, itt a fejleményeknek úgyszólván csak következményét kapjuk a színpadról. A hercegnő már megunta kedvesét, ki tépelőlődik, sorvad, köhög, (vajha ne tenné, mert az ilyesmi mindig költőietlen hatású a színpadról,) s féltékenykedik egy énekesre, kivel a hercegnő ka 142