Fővárosi Lapok 1869. február (26-48. szám)
1869-02-26 / 46. szám
46-dik sz. Péntek, február 26. Hatodik évfolyam 1869*. Kiadó-hivatal: Pest, barátok tere 7. se. Előfizetési díj: Félévre..................8 frt Negyedévre .... 4 frt. Megjelen az ünnep utáni napokat kivéve mindennap , koronkint képekkel.FŐVÁROSI LAPOK IRODALMI NAPIKÖZLÖNY. Szerkesztői iroda: Lipót utca 34. sz. 1-ső em. Hirdetési díj: Negyed hasábos petit sor.................... 7 kr. Bélyegdíj minden iktatáskor .... 30 kr. Teljes számú példányokkal folyvást szolgálhat a kiadó hivatal. Midőn ő itt. Hogy’ kémek itt e kis betűk, Mély vágyban hogy’ sóhajtanak — A megbánás keblemre üt, Kihull telkemből a salak. Közöttünk egy nagy jéghegy állt, Szivembe szórva zord fagyot: Az ész tiltón már nem kiált, Én újra csak tiéd vagyok. Szavaid bűvös fegyvere, Az imádság, a köny, mosoly Kételyem’ porba verte le, Győzött a menny, fut a pokol. Nem, nem vagyok már kétkedő, Egy könyben széttörik a múlt, S a tájon fű, lomb újra nő, Ha átkától megszabadúlt. Az ész oly zsarnok, féktelen, A szív ott hasztalan könyörg ; Hogy ámitsz csak, én édesem, Vak kételylyel szivemre tört. Vágyaim, mint sápadt rabok, Bilincseik’ úgy zörgeték, A láncon könnyem csillogott — Csak holt remény ébresztgeték. Szerelem és zord tilalom, Mely érzést, vágyat leszavaz; * A fény kihalt, ott állt a rom, Mint mikor küzd tél és tavasz; Oh, oly nehéz, oly szörnyű volt Szivemben hordani havat; Sötét átkomtól im’ felold Mosolyba, könybe irt szavad. Legyen áldott minden betűd, S mely leirá, a drága kéz ; Lelkem rajtad remélve csügg, Ne csald meg, ki rád bízva néz. Nem, nem vagyok már kétkedő, Szivem némán hisz, áld, szeret; S ha majd a kétely visszajő, Eléje tárom leveled. Zanathy Kálmán: EGY NEMES SZIV. (Beszély.) Irta: Lauka Gusztáv. (Folytatás.) — Minő ember ez a Senail ? — kérdő Adél mintegy magában, a nélkül, hogy a táj szemlélésétől szemét elvonta volna. — Ifjúságunk nagyobb részét együtt szenvedtük és örültük át, — válaszolá Sammart — már közel tiz éve, hogy nem találkoztunk, de nagyon meg kellett volna neki változni, ha most is kedvesnek, kellemesnek és szépnek nem találnék. — A völgyben fekvő helység góth ízlésben épült templomával nagyon hasonlít Sz. Benita nevű falucskához, az Apenninek között — jegyző meg Adél egykedvűn. — A miss örömest emlékezik St. Benitára! — szólt Scalpierri. — Éppen ellenkezőleg! E falucska kellemetlen emlékeket kelt fel lelkemben. — Talán inkább Rario Ballustri, ki hosszabb ideig e falucskában tartózkodott, és ismeretes volt arról, hogy miss Adélt mindenek felett kegyeli. Szerencsére az alkony már szétbonta fátyolát, s a rovarok egyike se vehette észre, mint sáppad el az Adél arca a Ballustri név hallatára. Szemeinek bosszú pillantását azonban Scalpierri se kerülheti ki. — Uram!ön ma nagyon kíméletlen irányomban ! — Soha se lássam azokat, kiket legjobban szeretek, ha akartam a misst sérteni. — Ballustri, nemcsak kedves nem volt nekem, sőt üldözött érzelmeivel. — A sors védelmezte a misst! — Igen! könnyen erkölcsi áldozata lehettem volna ez ember szerelmének és gyűlöletének. — Rario esküjével erősíti, hogy ő a misst jobban szereti életénél. — Könnyű volt neki oly életre hivatkozni, mely gaztettekkel beszennyezve, a becsületes emberek előtt mi értékkel se bírt. — A miss tehát soha sem érzett vonzalmat Ballustri iránt ? — Soha! talán inkább féltem tőle, mint gyűlöltem ! E nem épen épületes és kellemes, de annál titokteljesebb párbeszéd alatt jelent meg Senail a vendéglovarok között. A találkozás igen meleg és barátságos volt Sammart, igen megelőző annak társai, igen nyájas és gyöngéd Adél irányában. — Már napok óta szívélyes vonzalommal várom önöket, arra azonban, megvallom, nem számítottam, hogy a kedves és szép misshez is szerencsém lesz. E meglepetés amily véletlen, épp oly kedves előttem. A Senail és Adél pillantásaik találkoztak. Igaza volt Sammartnak. Senail még mindig szép volt és kellemes. Középmagasságban, a legszebb férfi években, karcsú, de azért telt növésével, magas homlokával, tüzteli fekete szemeivel, és buja hollófürteivel maradandó hatást idézett elő azoknál, kik a férfiúban a déli termetet és erőt kedvelik. Hangja ércesen csengő volt, s ha szavai ajkairól elhangzanak, könnyen találtak útat azon benső világba, hol az érzelmek fogamzanak. A házi úr karjain kisérte nővendégét termeibe. Adélnak tetszettek a szövevényes sötét lépcsők és folyosók,melyeken áthaladtak,s a regényesség titokszerüségétől áthatva, megmagyarázhatlan érzés cikázott át kebelén, mely azonban szivében kedves érzelmeket hagyott vissza. — Nem fél ön ez ódon várban egyedül ? — kérdezősködik Adél menetközben. — A lovagkor rejtelmeivel és regényességeivel régen a múlandóságba hanyatlott, s ha van, a mitől félhetnék, az csupán az lehet, hogy egyedül kell töltenem e szomorú és csöndes falak között napjaimat. Adél sóhajtott, de úgy, hogy Senail is meghallható. — Télen át e hely még sokkal szomorúbb lehet. — Szomorúbb, de regényesebb. A szél ijesztőn süvölt, a baglyok a toronyban huhognak, a fák pedig zizegnek és recsegnek. Adél szorosabban fűzé karját a Senail karjába. — Oh, ne féljen a miss! a természet titokszerűségében is ártatlan, e mezőváros lakói pedig a világ legszelídebb halandói. — Miért remegnék! ? talán csak nem hiszi Senail úr, hogy a telet e várban fogom tölteni ? — jegyzé meg Adél csintalanul. A házi úr alkalmasint örült, hogy a lakosztályokhoz értek, és nem kellett válaszolnia. A vendégeknek haladéktalanul kimutatták szállásosztályaikat, s úgy látszott, hogy a házi úr arra fordított legtöbb gondot, hogy a miss éjjeli kényelmével meg legyen elégedve. A vendégek mindjárt az estek kezdetén meggyőződhettek, hogy Senail a vendégszeretet mintaképe, sia választékos ételek,de főleg a finom italok szokatlan mennyiségben való használata kívánatossá tette a nyugalmat,melyre a vendégek csak éjfél felé távozhatnak. A missz, a házi úrnak egy régi meghitt öreg nőcselédje kisérte nyugalomra, s megörült, midőn rövid időre úrnőjének óhaja, hogy tudniillik nála háljon, gazdájának óhajával találkozott. Csakhamar azután csend jön a várban és szobáiban, a gyűrűsi kaszú elnyomta a rovarokat, de ketten f miss Adail és Senail úr, igen, igen sohá nem tudtak elaludni. II. Adél hálószobája, egy gömbölyű toronyszoba, mellékszobácskával, a tornyot szalagkint körülfolyó függőleges tornácra nyílt és nagyszerű kilátást nyújtott a szélrózsa minden irányában. A csillagos tiszta ég, a párafelhők közt bujkáló hold, az üde jég, az illattal terhelt keleti szelek a folyosóra csalták a leányzót, ábrándozni és gyönyörködni. Egy a tornácon már régebben elhelyezett puha ódon karszékbe vetette magát, s mintha készakarva a legregényeibet kereste volna, nyugat szemlélésébe merült el, amerre a határ legerdősebbnek, és így legsötétebbnek mutatkozott. — Két embert szeretnék csak örökre távol tudni magamtól: Scalpierriet és Rario Ballustrit. Az elsőt azért, mert tudja, hogy hol élek és vagyok ; a másikat----------nem ! nem lehet! még magamnak sem merem kimondani. Ez ódon falaknak is lehetnek füleik-----------Óh! én igen szerencsétlen vagyok, s az is maradok, mig ez embert a föld el nem nyeli. Adél karjaira nyugasztá szép fejecskéjét, és úgy meredt a messzeségbe. Senail, ki lenn a vadaskertben a százados tölgyek sorai között sétált, a magasba feltekintve, megpillantó a gondolkodót. (Folyt. köv.) D’ AVREMONT KISASSZONY. (Francia beszély.) Irta: Riviére Henrik. (Folytatás). — De te igen komor vagy édes Dallym, kezdé Leinitz, tán a Sylphen nem megy minden úgy, a mint te akarnád ? Azért teszem e kérdést, mert csak hivatalos dolgaid mehetnek roszul, szívügyeid a legjobban állnak. — Valóban, — folytató Ksannec, — tegnap a kaszinóban fogadások is történtek arra, hogy vájjon ki hódította meg inkább a parancsnok szivét, d’Arremont kisasszonyé, vagy Priston asszonyság ? — Láthatod, — jegyzé meg ravaszul Leritz. Gaston türelmetlenségének kezdte jelét adni. — Édes barátom, — szólt Leiritzhez, — nagyon le leszek kötelezve, ha többé bele nem keveritek nevemet a játékba. *— Hiszen mi nem keverjük, — felelt nevetve Leiritz, — benne van az magától; csupán csak abban hibázol, hogy nagyon komolyan játszod szerepedet. Ha egy olyan kedves nő, mint Lucienne, megkülönböztet, undoran menj elé, akkor ha vissza talál inteni, nem fog oly nehezen esni. Oh én tapasztalásból beszélek , kérdezd meg Ksannecet is. — Igen, — -szólt Ksannec nevetgető hangon , ami mindketten legalázatosabb szolgái valánk.