Fővárosi Lapok 1869. február (26-48. szám)

1869-02-26 / 46. szám

46-dik sz. Péntek, február 26. Hatodik évfolyam 1869*. Kiadó-hivatal: Pest, barátok­ tere 7. se. Előfizetési díj: Félévre..................8 frt Negyedévre .... 4 frt. Megjelen az ünnep utáni napokat kivéve minden­nap , koronkint képekkel.FŐVÁROSI LAPOK IRODALMI NAPIKÖZLÖNY. Szerkesztői iroda: Lipót utca 34. sz. 1-ső em. Hirdetési díj: Negyed hasábos petit sor.................... 7 kr. Bélyegdíj minden ik­tatáskor .... 30 kr. Teljes számú példányokkal folyvást szolgálhat a kiadó­ hivatal. Midőn ő itt. Hogy’ kémek itt e kis betűk, Mély vágyban hogy’ sóhajtanak — A megbánás keblemre üt, Kihull telkemből a salak. Közöttünk egy nagy jéghegy állt, Szivembe szórva zord fagyot: Az ész tiltón már nem kiált, Én újra csak tiéd vagyok. Szavaid bűvös fegyvere, Az imádság, a köny, mosoly Kételyem’ porba verte le, Győzött a menny, fut a pokol. Nem, nem vagyok már kétkedő, Egy könyben széttörik a múlt, S a tájon fű, lomb újra nő, Ha átkától megszabadúlt. Az ész oly zsarnok, féktelen, A szív ott hasztalan könyörg ; Hogy ámitsz csak, én édesem, Vak kételylyel szivemre tört. Vágyaim, mint sápadt rabok, Bilincseik’ úgy zörgeték, A láncon könnyem csillogott — Csak holt remény ébresztgeték. Szerelem és zord tilalom, Mely érzést, vágyat leszavaz; * A fény kihalt, ott állt a rom, Mint mikor küzd tél és tavasz; Oh, oly nehéz, oly szörnyű volt Szivemben hordani havat; Sötét átkomtól im’ felold Mosolyba, könybe irt szavad. Legyen áldott minden betűd, S mely leirá, a drága kéz ; Lelkem rajtad remélve csügg, Ne csald meg, ki rád bízva néz. Nem, nem vagyok már kétkedő, Szivem némán hisz, áld, szeret; S ha majd a kétely visszajő, Eléje tárom leveled. Zanathy Kálmán: EGY NEMES SZIV. (Beszély.) Irta: Lauka Gusztáv. (Folytatás.) — Minő ember ez a Senail ? — kérdő Adél mintegy magában, a nélkül, hogy a táj szemlélésétől szemét elvonta volna. — Ifjúságunk nagyobb részét együtt szenved­tük és örültük át, — válaszolá Sammart — már kö­zel tiz éve, hogy nem találkoztunk, de nagyon meg kellett volna neki változni, ha most is kedvesnek, kellemesnek és szépnek nem találnék. — A völgyben fekvő helység góth ízlésben épült templomával nagyon hasonlít Sz. Benita nevű falucs­kához, az Apenninek között — jegyző meg Adél egy­­kedvűn. — A miss örömest emlékezik St. Benitára! — szólt Scalpierri. — Éppen ellenkezőleg! E falucska kellemetlen emlékeket kelt fel lelkemben. — Talán inkább Rario Ballustri, ki hosszabb ideig e falucskában tartózkodott, és ismeretes volt arról, hogy miss Adélt mindenek felett kegyeli. Szerencsére az alkony már szétbonta fátyolát, s a rovarok egyike se vehette észre, mint sáppad el az Adél arca a Ballustri név hallatára. Szemeinek bosszú­ pillantását azonban Scalpierri se k­erülheti ki. — Uram!­ön ma nagyon kíméletlen irá­nyomban ! — Soha se lássam azokat, kiket legjobban szere­tek, ha akartam a misst sérteni. — Ballustri, nemcsak kedves nem volt nekem, sőt üldözött érzelmeivel. — A sors védelmezte a misst! — Igen! könnyen erkölcsi áldozata lehettem volna ez ember szerelmének és gyűlöletének. — Rario esküjével erősíti, hogy ő a misst job­ban szereti életénél. — Könnyű volt neki oly életre hivatkozni, mely gaztettekkel beszennyezve, a becsületes embe­rek előtt mi értékkel se bírt. — A miss tehát soha sem érzett vonzalmat Ballustri iránt ? — Soha! talán inkább féltem tőle, mint gyű­löltem ! E nem épen épületes és kellemes, de annál ti­­tokteljesebb párbeszéd alatt jelent meg Senail a ven­­dég­lovarok között. A találkozás igen meleg és barátságos volt Sammart, igen megelőző annak társai, igen nyájas és gyöngéd Adél irányában. — Már napok óta szívélyes vonzalommal vá­rom önöket, arra azonban, megvallom, nem számítot­tam, hogy a kedves és szép misshez is szerencsém lesz. E meglepetés a­mily véletlen, épp oly kedves előttem. A Senail és Adél pillantásaik találkoztak. Igaza volt Sammartnak. Senail még mindig szép volt és kellemes. Közép­magasságban, a leg­szebb férfi években, karcsú, de azért telt növé­sével, magas homlokával, tüzteli fekete szemeivel, és buja hollófürteivel maradandó hatást idézett elő azoknál, kik a férfiúban a déli termetet és erőt kedvelik.­­ Hangja ércesen csengő volt, s ha sza­vai ajkairól elhangzanak, könnyen találtak útat azon benső világba, hol az érzelmek fogamzanak. A házi úr karjain kisérte nővendégét termeibe. Adélnak tet­szettek a szövevényes sötét lépcsők és folyosók,melyeken áthaladtak,s a regényesség titok­­szerüségétől áthatva, megmagyarázhatlan érzés ci­kázott át kebelén, mely azonban szivében kedves érzelmeket hagyott vissza. — Nem fél ön ez ódon várban egyedül ? — kérdezősködik Adél menetközben. — A lovagkor rejtelmeivel és regényességeivel régen a múlandóságba hanyatlott, s ha van, a mitől félhetnék, az csupán az lehet, hogy egyedül kell töltenem e szomorú és csöndes falak között nap­jaimat. Adél sóhajtott, de úgy, hogy Senail is meg­hallható. — Télen át e hely még sokkal szomorúbb lehet. — Szomorúbb, de regényesebb. A szél ijesztőn süvölt, a baglyok a toronyban huhognak, a fák pe­dig zizegnek és recsegnek. Adél szorosabban fűzé karját a Senail kar­jába. — Oh, ne féljen a miss! a természet titokszerű­­­ségében is ártatlan, e mezőváros lakói pedig a világ legszelídebb halandói. — Miért remegnék! ? talán csak nem hiszi Se­nail úr, hogy a telet e várban fogom tölteni ? — jegyzé meg Adél csintalanul. A házi úr alkalmasint örült, hogy a lakosztályok­hoz értek, és nem kellett válaszolnia. A vendégeknek haladéktalanul kimutatták szállás­osztályaikat, s úgy látszott, hogy a házi úr arra for­dított legtöbb gon­dot, hogy a miss éjjeli kényelmé­vel meg legyen elégedve. A vendégek mindjárt az estek­ kezdetén meg­győződhettek, hogy Senail a vendégszeretet minta­képe, sia választékos ételek,de főleg a finom italok szo­katlan mennyiségben való használata kívánatossá tette a nyugalmat,melyre a vendégek csak éjfél felé tá­­vozhat­nak. A missz, a házi úrnak egy régi meghitt öreg nőcselédje kisérte nyugalomra, s megörült, mi­dőn rövid időre úrnőjének óhaja, hogy tudniillik nála háljon, gazdájának óhajával találkozott. Csakhamar azután csend jön a várban és szo­báiban, a gyűrűsi k­aszú elnyomta a rovarokat, de ketten f miss Adail és Senail úr, igen, igen sohá nem tudtak elaludni. II. Adél háló­szobája, egy gömbölyű toronyszoba, mellé­kszobácskával, a tornyot szalagkint körülfolyó függől­eges tornácra nyílt és nagyszerű kilátást nyúj­tott a szélrózsa minden irányában. A csillagos tiszta ég, a párafelhők közt bujkáló hold, az üde jég, az illattal terhelt keleti szelek a folyosóra csalták a leányzót, ábrándozni és gyönyörködni. Egy a torná­con már régebben elhelyezett puha ódon karszékbe vetette magát, s mintha készakarva a legregényeibet kereste volna, nyugat szemlélésébe merült el, a­merre a határ legerdősebbnek, és így legsötétebbnek mu­tatkozott. — Két embert szeretnék csak örökre távol tudni magamtól: Scalpierriet és Rario Ballustrit. Az elsőt azért, mert tudja, hogy hol élek és vagyok ; a másikat----------nem ! nem lehet! még magamnak sem merem kimondani. Ez ódon falaknak is lehetnek füleik-----------Óh! én igen szerencsétlen vagyok, s az is maradok, mig ez embert a föld el nem nyeli. Adél karjaira nyugasztá szép fejecskéjét, és úgy meredt a messzeségbe. Senail, ki lenn a vadas­kertben a százados tölgyek sorai között sétált, a magasba feltekintve, megpillantó a gondolko­dót. (Folyt. köv.) D’ AVREMONT KISASSZONY. (Francia beszély.) Irta: Riviére Henrik. (Folytatás). — De te igen komor vagy édes Dallym, kezdé Leinitz, tán a Sylphen nem megy minden úgy, a mint te akarnád ? Azért teszem e kérdést, mert csak hiva­talos dolgaid mehetnek roszul, szívügyeid a legjobban állnak. — Valóban, — folytató Ksannec, — tegnap a kaszinóban fogadások is történtek arra, hogy vájjon ki hódította meg inkább a parancsnok szivét, d’Ar­­remont kisasszony­é, vagy Priston asszonyság ? — Láthatod, — jegyzé meg ravaszul Leritz. Gaston türelmetlenségének kezdte jelét adni. — Édes barátom, — szólt Leiritzhez, — nagyon le leszek kötelezve, ha többé bele nem keveritek ne­vemet a játékba. *— Hiszen mi nem keverjük, — felelt nevetve Leiritz, — benne van az magától; csupán csak abban hibázol, hogy nagyon komolyan játszod szerepedet. Ha egy olyan kedves nő, mint Lucienne, megkülön­böztet, undoran menj elé, akkor ha vissza talál inteni, nem fog oly nehezen esni. Oh én tapasztalásból be­szélek , kérdezd meg Ksannecet is. — Igen, — -­szólt Ksannec nevetgető han­gon , a­mi mindketten legalázatosabb szolgái valánk.

Next