Fővárosi Lapok 1869. április (73-98. szám)

1869-04-22 / 91. szám

Znyics szent tüze égett, a kapu előtt összegyüleke­­kezett, vagy a szomszéd erdő fáira mászott nép arca . vidor zsibaja arról tanúskodott, milyen örömmel és gyönyörűséggel várta a régen látott áldozatot. Kejsztuton kívül senki sem tudta még Krivetta határozatát, hogy a foglyok közül csupán egynek kell meghalnia; ennélfogva mindnyájan halálra ké­szültek. Pap nem létében egymásnak kölcsönösen meggyónván, megesküdtek, hogy férfiasan fognak tűrni, mint Krisztus követőihez illik. Kevésbbé vallásos gondolatokkal foglalatosko­dott Otto várnagy és Vindeki Verner, kik Gasztold közbenjárására külön és valamivel kényelmesebb börtönben voltak elhelyezve. Már viradni kezdett, s ők még mindig a Rajna fölötti puszta várról, a non­­nenwerthi zárdáról és Mária testvérről beszélgettek. Eközben a vas paizs hangja, mint fölkelésre és reg­geli imádságra figyelmeztető jel, emlékeztető a be­szélgetőket, hogy életük utósó napja kezdődik. A várnagy fölkelvén helyéről, vndoran tekintett az égre, s az ifjúhoz közeledve, ünnepélyes hangon mondá: — Megérkezett tehát végre azon pillanat, midőn szivem legmélyebb titkát felfedezhetem előtted. Szentül megtartottam fogadásomat életem utósó nap­jáig; lemondtam az élet legnagyobb öröméről. Hadd, Werner, nem halsz meg névtelenül, elhagyott árva gyanánt, megtudod, kik szüleid, hogy őket megis­­merhesd az öröklétben. Halálod előtt a­tyád keblén fogsz nyugodni, s megnyered atyád áldását! Jöjj ide, kedves fiam ! — kiáltá, kitárva karjait. Én vagyok atyád; Mária testvér pedig anyád volt. — Fiam ! — folytatá a várnagy, midőn a meg­­indúlt ifjú, nem lévén képes szólni, némán borúit keblére, — huszonhárom évig küzdöttem magammal, ezerszer tártam ki lélekben karjaimat utánad, de nem volt szabad, hogy szivemhez szorítsalak. Bátorságod és erényeid vigasztalással törték meg szivemet; de nem mertelek atyai ölelésemmel jutalmazni! Ma azon­ban, a halál órájában, vége e szörnyű küzdelemnek, ma teljesíthetem lelkem azon forró vágyát, kiüríthe­tem fenékig azon gyönyör kelyhét, melyet annyi éven keresztül nem illetvén, szomjamat annál inkább in­gerelte. Árvaságban, egyedül éltünk, hála istennek, hogy együtt halunk meg. — Hála istennek ! — ismétlő buzgón Verner. Áldott a halál órája, életem legboldogabb órája! Nem csak­ tehát sejtelmem; nem tudva, voltál-e va­laha atya, fiúi szeretettel ragaszkodtam hozzád ; de azon idő óta, hogy Mária testvérről beszéltél, úgy látszott mindig, mintha fiatok volnék ; csupán hall­gatásod, atyám, ébresztett ismét kételyt bennem. — Kénytelen voltam hallgatni; a nagymester kívánsága volt az; követelte ezt fogadásom és a te javad. Mint fiamat be nem fogadhattak a német rend tagjául; kénytelen voltam tehát hallgatni. De hagy­juk a múltat, s éljünk inkább a kölcsönös boldogság pillanatának. Jöjj, fiam, az atyai kebelre, egy pilla­natra se távozzál tőlem ! Oh bár így egyesülten me­hetnénk halálra! — Erős karral ölellek át! — mondá Verner, és senki sem fog tőlem elszakítani. — Tévedsz, fiam, felele szomorún a várnagy. Fölfegyverkezve, lóháton kell meghalnunk, mindeni­­künknek külön máglyán. De halld ! Ha jelt adnak, ugyanazon pillanatban rohanunk tűsbe, te itt, én ott, úgy nem fogjuk érezni az elválás fájdalmát, hogy a halál örökre egyesítsen. — A halál fog egyesíteni! ismétlő Verner. Vár­jon vele is egyesít-e valaha? — Vele ? és te mégis gondolsz rá ? — mondá az öreg, nem titkolva a fájdalmas érintést, melyet e szavak okoztak. — Bocsáss meg, atyám ! válaszola Werner. Sze­relmemet földi kötelességemnek feláldoztam; de milyen fogadás tilthatja meg óhajtanom, hogy lel­keink a mennyben egyesüljenek ? — Nézd, már virrad ? — mond az öreg. Emel­jük szemeinket és lelkeinket istenhez, kinek itélő- széke előtt nem sokára megjelenünk. Fiú és apa egyszerre borultak térdre. Az öreg hangosan mondá az imádságot, melyet Werner aláza­tosan és ájtatosan mondott utána halkan. Elvégezték, s legyőzetve érzésüktől, még egyszer egymás nya­kába estek, mialatt a börtön ajtaja csikorgott, s né­hány vajdelota lépett be, kisértetve szolgáiktól, kik keresztes vitézi fegyverzetet és köpenyeket hoztak, melyeket a halálra ítélteknek föl kellett ölteniök. — Öltözzetek hamar! — mondák, — ti az iste­neknek szenteltek, ti boldogok, kik még ma Perún szí­nét meglátjátok; kérjétek, hogy minket is hamar hívjon magához. Siessetek, hogy a legközelebbi pajzs­­ra ütéskor készen legyetek. Mindkét lovag férfias bátorsággal öltözött, mi­lyent csak keresztény tanúsíthat halála órájában; föl­vették a rend köpenyét, megcsókolták a kereszt szent jelét, s a paizsra ütéskor egészen készen voltak. Má­sodízben is megrendült a paizs hangja, s vele együtt a börtönök ajtaja előtt a lovak dobogása és nyerítése volt hallható. — Nem az én lovam nyerítése az, — mond szo­morún a várnagy. — jó hogy elesett a csatatéren , annyi győzelmet és veszélyt osztott meg velem, hogy kénytelen vagyok azon örülni, hogy kínomat nem fogja megosztani. — Gyorsan ! Várnak rátok ! — mondá az ér­kezett vajdelet. A várnagy Vernerrel utána indult. Kiérve a toronyból tizenegy testvért, pillantottak meg, már felöltözötteket, mint a csatára, csupán kard és kopja nélkül, sorban álltak, mindenik a maga lová­nál. A várnagy, mint elöljáró, valamennyit megál­dotta, a többiek, mint testvérek, megcsókolván egy­mást, elbúcsúztak, s felülvén lovaikra, várták a harmadik jelt, hogy az áldozat helyére men­jenek. XX. Olgerd és Kejsztut, maguk közé vévén Birutát, környezve rokon fejedelmektől és udvaruktól, harci kürtök harsogása közt léptek ki a fejedelmi palotá­ból, s üdvözöltetve az úton a nép örömkiáltásaitól, a szent térre mentek, hol a számukra készített helyet elfoglalták. Biruta kezdetben vonakodott tanúja lenni a gyűlölt áldozatnak , sőt Kejsztut szilárd ígérete, hogy a foglyok egyike sem, annál kevésbbé Vindeki Verner hal meg, habár védelmükre erőszakot kellene is hasz­nálni, nem volt képes őt megnyugtatni. Borzasztó sejtelem foglalta el lelkét, és csupán Kejsztut azon állítása, hogy az ő távollétét az istenek megvetésé­nek tekintenék, mi a népet fölingerelvén, megkönnyí­tené a vajdelotoknak azt a fejedelmek ellen föllází­­tani — birható rá, hogy őt kövesse. Mihelyt a fejedelmek helyöket elfoglalták, elő­lépett egy fehérbe öltözött vajdelota, s a kopja tompa végével hármat ütött az oszlopra akasztott nagy pajzsra. Átalános csönd állt be. — Krive az istenek­kel tanácskozik, mondá, senki se merészkedjék Perún megbízottját fontos foglalatosságában háborgatni! A nép arcra borult, alig mervén lélekzeni. A néppel borított tágas téren siri csönd uralkodott, a fejedelmek is lehajtották fejüket. Újabb hármas ütés a pajzson felkelte a földön fekvő népet, s ugyanak­kor a harci kürtök harsogása jelenté a foglyok köze­ledtét. A keresztesek, élükön a várnagygyal, leeresz­tett tollas sisakkal könnyűden mentek be a kapun ; utánok Kejsztut lovassága jött a vajdelotok őrsége elé, s csöndesen állt rendbe a máglyák előtt. (Folyt. köv.) 362 «■.....mi iibii ih—m————gggffgi E. Kovács Gyula költeményei. (Pest, 1869. Kiadta S­z­ép­fa­l­u­d­i Ö. Ferenc. Aigner és Rautmann bizománya.) (Sz.—s) A tanulmányok és visszaemlékezések bőségének az irodalom, s kiválólag a költészet terén kettős hatása van napjainkban. A valódi tehetség, ha ízlése vagy legalább ösztöne van ahhoz, hogy el­találja és követni tudja a helyes utat, tagadhatlanul nyer általa; míg más részről azt sem lehet elvitat­nunk, hogy a mondva­csinált ihletnélküli dolgozatok szaporítására, s a burjánként sarjadzó „ifjú tehetsé­gek“ táplálására mi sincs nagyobb hatással — a visz­­szaemlékezéseknél Ezek készlete valóságos termé­kenyítő föld a hétköznapiság számára, s ezek birto­­­kában támadnak ama költemények, melyekben a bensőség hiányát egy egy új alakba öltöztetett esz­meszikra, gondolat, — a béltartalom és külalak ösz­­szeolvadásának hézagait a csinos forma, ügyes és folyékony verselés nem pótolja, hanem csupán he­lyettesíti. Ily gonddal, de költői év és hév nélkül ké­szült költeményekkel gyakorta találkozunk szépiro­dalmi lapjainkban, sőt mutathatnánk újabban megje­lent versgyűjteményre is, melyben az eszmeszegény­­ség és a valódi inspiráció hiánya eléggé ügyesen és tetszetősen burkolózik mások elviselt, de jártas kéz­zel összetatarozott foszlányaiba. Az ilyen versek, egyenkint olvasva, sokszor közönséget teremtenek, mint teremtettek a forradalmat közvetlenül követő időszak alatt, de hatásuk csakis időhöz kötött, s ma­gával a költővel együtt, — ki rendesen valamelyik hivatalos bureauval váltja fel a múzsák csarnokát — nem kerülhetik el közös sorsukat, — az elfeledést. A tanulmányok és visszaemlékezések hatása, ha nem párosul erőteljes, önálló költői természettel, mely képes legyen lerázni a nyűgöket, ha azok nyo­masztó hatását érezi, sehol sem kártékonyabb, zsib­­basztóbb, mint a lyrikusnál. A lyrai költészet, mely kiválólag és egyedül egyéni érzelmek áramlata, ez által kivetkőzik őszinteségéből, s a költemény lesz csinált virág, melynek van szine és alakja, de nin­csen — a mi fő — illata. E megjegyzéseket szük­ségesnek láttuk előre bocsátani, nemcsak azért, mivel azok igazolására újabb költői irodalmunkból bőven idézhetnénk példákat, de főleg azért, mivel E. Ko­vács Gyula költeményeinek megítélésénél ezek föl­említése nélkül kellőleg, nem tájékozhatnók ma­gunkat. E. Kovács Gyula költeményei — előlegesen is kimondhatjuk — határozott, költői évre mutatnak. Egyes darabjaiban lehetetlen észre nem vennünk a kész anyagot, melyből az ügyes kéz csinos, meg­nyerő műveket alkothat, de ez anyag még simításra vár, s a kéznek, mely azon­ dolgozik, nincs elég biz­tossága. A képen egy-egy vonásból látjuk az alkotó képességet, de a beosztásnak még nincs birtokában, s a fény és árny egybeolvasztása nem mindig sikerül. A fiatal költő legszembeötlőbb s egyszersmind legelőnyösebb tulajdonsága az őszinteség. Nyíl­tan szól örömeiről, fájdalmairól; nem egyszer említi a pályát, melyre szenvedélye vonzotta, s költe­ményben ad hangot élte csaknem minden fontosabb mozzanatának. Kovács őszintesége e tekintetben gyakran a bőbeszédűségbe csap át, de ezt sem vesz­­szük tőle rész néven, mivel kevesebb ihletéssel írt költeményeiből is kiérezzük, hogy az érzelmek hangja vele született, s nem pusztán viszhangja annak, a­mit egykor tanult, vagy csupán végig lapozott. A költés nála életszükség. A költészethez írja mindjárt kötete elején: Hozzád jövök, ha sajtol a nyomor, Csontkarja közt, ha csaknem roskadok, S kínszenvedésim zordon ejején Egy enyhe fény elembe nem ragyog ; Hozzád jövök, ha ifjú álmaim Tündérvilága porba, sárba hullt, Ha árva lelkem pusztult kertiben Remény virágom végkép elvirult; S bűbájos arcod nyájas fényinél Rombolt világom uj életre kél. E versszakot célzatosan idéztük. Kovács Gyula költészetének egyik leggyöngébb oldala nyilatkozik annak négy utósó sorában. Képeket hajhász a da­­gályossá tesz az átlátszóság rovására. Ez az ifjúkor bűne, s E. Kovács Gyula költeményeinek nagy ré­szében föltalálhatjuk. Magkapó őszintesége gyakran ringatna édes álmodozásba, midőn hirtelen szakit a természetességgel, s messziről igyekszik előrántani képeit, hasonlatait. Költői természete az egyszerűség felé vonza, de ízlése még nem eléggé tisztult ahhoz, hogy felismerje előnyeit s ne igyekezzék mesterkélt cifraságokkal túlterhelni azt, minek főérdeme az egyszerűség. Hangulatot csaknem mindegyik költe­ményében találunk, de ő csak ritkán lel annak meg­felelő alakot, s rendesen elnyújtja, kibővíti és széle­síti a költői eszmét, a­helyett hogy kerekdedségre törekednék. Itt egy erőtelen jelző, amott egy kere­sett kép rontja a forma tökélyét, sőt gyakran az is megtörténik, hogy költeményét versszakokkal is megtoldja a­nélkül, hogy az olvasó annak szükségét érezné. A művészi öntudat éppen nem tartozik erényei közé. Nem tudjuk , mily sorrendben vannak fölvéve költeményfüzérébe egyes darabjai; meg van-e tartva azokban a születési egymásután, vagy csupán a ki­adó szeszélye fűzte össze az egyes dalokat, — de igen érdekes lenne ismerni a sorrendet, melyben e költemények keletkeztek. Ebből megismerhetnék a költő fejlődő öntudatosságát épp úgy, mint koronkénti visszaesését, így teljességgel nem tájékozhatjuk ma­gunkat, mivel egyes, valóban csinos költemények után gyakran minden gond és ihletés nélkül készült

Next