Fővárosi Lapok 1869. május (99-121. szám)

1869-05-23 / 116. szám

ges, azonnal megtörténjék. Egyetlen feltételt kötök ki magamnak azt, hogy ön e különös kívánságom­nak okát nem kérdezi, s hogy átalában mit sem kér­dez tőlem, hanem föltétlenül bízik becsületemben. Egykor mindent meg fog ön tudni.“ — E levélre azt válaszoltam, hogy nemes szívében teljesen bízom, és semmi felől nem kérdezősködöm, és már holnap minden előkészületet megteszek menyedzőnkre néz­ve. Lássa kegyed ezt is megértem ! És bár kegyed­től eddig választ nem nyerhettem, mégis írok önnek, mert itt senkim sincs, kivel boldogságomat közölhet­ném. Most és van, benső izgatottságom nem hagy nyugodni; viradatkor már távozom hazulról, hogy a menye­zőhez szükségeseket beszerezzem. Alig lehet valaki, ki ily csodálatosan házasodjék. (Folyt. köv.) DERLY ANATOL TÖRTÉNETE. (Francia beszély.) — A „Journal illustré des Families “-ból. — (Folytatás.) VII. Stern Matild kisasszony Németország egyik elő­kelő családjához tartozik. Igen ifjan maradván árván és mérhetlen vagyon úrnője, csakhamar bámulók se­regétől látta magát körülvéve, a kik minden nap vá­lasztásra sürgették. Ő a termek királynője lön, s mi­hamar megszokta az embereket rabszolgákul tekin­teni, a­kiknek csak parancsolni kell. Természetesen nem tudta magát arra határozni, hogy férjet válasszon, nehezen behtt volna ily kellemes szereptől megválni. Egyik sem volt képes megkedveltetni magát azok közül, a­kik vetélkedtek a szerencsén, férjévé le­hetni. Matild csupán függetlenségét szereté, külön­ben még igen fiatal lévén, elég ideje volt a válasz­tásra. Nagybátyjai egyikénél lakott, a­ki egyszersmind gyámja is volt. Ezen nagybátyja, egy nyugdíjazott tábornok, a­kinek soha sem voltak gyermekei, igen boldognak érezé magát mint ez ifjú hölgy párfogója Háza, mely rég óta csak néhány öreg barátjának nyilt meg, Bécs felsőbb körének gyülhelyévé vált. Unokahúgát társaságokba vezeté, s minden ifjú, aki kezét el akará nyerni, körülé sürgölődött. Az öreg tábornok igen szivén hordta a gyöngéd atya szerepét. Tőle telhetőleg elkényeztető húgát, minden akaratát teljesíteni engedé, s legcsekélyebb óhajtását kész volt megtenni. Mindezek mellett képes volt az ifjú hölgyre némi fölényt gyakorolni, melyet arra használt, hogy őt a férjhezmenésről lebeszélje. Az aggok vonzalmában mindig valami önzés van. A tábornok attól félt, hogy eljön az idő, midőn Matild­öt elhagyván, háza bús és üres leend. Megszokta ma­ga körül látni e szeszélyes nyugtalan gyermeket, ki őt hízelgéseivel és szeretetével elhalmozá, húsz év­vel fiatalabbnak képzelé magát, midőn legszebb egyenruhájába szorítva magát, húgával táncviga­­lomba ment. Matild nem maradt tétlen, emelkedett hajlamá­val vonzódást érzett minden szép és nagyszerű iránt. Festett mint Bonheur Róza, énekelt mint Malibran, zongorázott mint Liszt, azonban soha sem csodáltatta magát a termekben. Midőn néha néha ráadta magát, hogy meghittek körében énekeljen, e szerencsében csupán a tábornok és néhány öreg barátja részesült. Az idő haladt, s miután az ember mindent megún, Matild is , huszonharmmadik éve felé közeledvén, amni kezdé függetlenségét. Az imádók nem maradtak még el, mivel az ifjú hölgy mindinkább szebb lett, a mind a mellett, hogy közülök egynéhány megunta az eredménytelen sóhajtozást, ő oly ellenállhatlan vonz­erővel volt megáldva, me­g a legokosabb embereket is szenvedélyre költi oly nő iránt, a ki őket nem szeretheti. Matild, mint minden nő, kissé élénk képzelődés­sel bírván, s neme világbeli boldogság után epedvén, oly eszményképet alkotott magának, melyet hiában keresett az öt környezők között, s melyről, hogy megtalálhassa azt, végre le is mondott. A tábornok házában lakott egy nyugdíjazott őrnagy, a­ki Matildot kis korától israerő­s atyai sze­retettel viseltetett iránta. Von Barth őrnagynak egy perce sem hiányzott az ötven évből, de kétségkívül azt vélvén, miszerint soha sem késő valami bolondot tenni, egy szép napon kedve kerekedett a nősülésre. A tábornok nevetett, hogy szinte könyvi hullottak, midőn bajtársa szándékát tudatá vele; de vigsága egész a bolondulásig ment, midőn az őrnagy kijelenté, miként Matild kezére vágy. — Szegény barátom, gondolá a tábornok, egy kicsikét megtébolyodott; meglehessen megvénült azóta, midőn még együtt vadászgattunk ezekre a boldogult főherceggel. Oh, ha ez időben akart volna megnősülni! nem hiszem, hogy Eécs legszebbi leánya megtagadta volna tőle kezét. Igen szép ember volt, kitűnő lovag, kellemes társalgó, s modorn választé­kosságáról az egész fővárosban híres, de mostan! E szavakat mormogván lépett a tábornok unokahúga szobájába, nevetve jelentvén neki az őrnagy aján­latát. Matild gondolkozó jön! — A kedves őrnagy! — kiálta föl, hogyan, tehát ő is ? — Istenem, igen ő is! — felelt a tábornok, te mindenki fejét megzavarod, s ezért nem neheztelek rád ; de barátim fejeit kímélned kellene, mert ha nem, úgy rövid időn csupa bolondok lesznek közöttünk. Különben oly választ adtam az őrnagynak, a­minőt adnom kelletett, s remélem, miszerint esze megté­­rend, s be fogja látni, hogy egy leány, mint te, nem egy félszázados zsémbes öregnek való. Matild visszahívta a tábornokot, midőn elmenni készült. — Nagybátyám! — mondá, minden szavát hang­súlyozva, — ha Barth urat meglátja, mondja meg neki, kérése meghatott; köszönöm vonzalmának ez újabb jelét, s három napot kérek a meggondolásra. — Hogyan ? hogyan ? — kiálta a tábornok, e válasz által elkábitva. — Nagybátyám, — felelt az ifjú hölgy, — az őrnagy becsületes és nem szív­ nélküli ember; e két lényeges tulajdon teszi a férjet; ő belátandja, hogy ha nem bevit is valami színpadi szenvedélyre, leg­alább őszinte vonzalmat érzek iránta; azt hiszem, hogy ő engem igen boldoggá fog tenni. — Az meglehet, dörmögő a tábornok távoz­­tában. Csupán csak illemből, talán egy kis kacérság­­gal vegyítve, kért Matild három napot a meggondo­lásra. Ő a legelső pillanatban elhatározd magát, el­tökélte magában, miszerint nőül megy az őr­nagyhoz. Emez elhatározás, mely eleinte igen meglepte a tábornokot, későbben egész jóváhagyását megnyeré. Ily módon nem kellett húgától megválnia, a ki ugyanazon házban lakott volna, melyben ő, s öreg barátja, most már öcscse, kétségkívül hajlandónak mutatkozott vele egy háztartást vinni. — Családapa leszek, gondolá a tábornok; talán unokaöcséim is leendnek, a­kik nagyapának fognak hívni; ez fölséges lesz ! Három nappal ezután Barth őrnagy ünnepélye­sen elnyeré Matild „igen“-jét, három hónapot kért a házassági előkészületekre, s azon ház méltó felszere­lésére, mely fiatal nejét volt befogadandó. A min­dig különc Matild egy feltételt szabott a há­zassághoz. (Folyt. köv.) A magyar elégia. (Az elégiáról. Irta Aigner. A Kisfaludy-Társaság által koszo­rúzott pályamű, 1869.) Aigner Lajos könyvéről irt múltkori cik­künkhöz („Az elégiáról“,) kiegészítőt adunk a követ­kezőkben. Amaz az elméleti, az átalános részszel foglalkozott; ez az érdekes könyvecskének irodalom­­történeti részével akarja az olvasót némileg megis­mertetni. S ez ismertetést mindjárt azon kezdhetjük, hogy az elégia történetével foglalkozó rész sokkal sikerültebb az elméletinél, sőt a mű értéke éppen eb­ben fekszik; az elméleti fejtegetések nem egy ke­­vésbbé világos és nem eléggé kimerített részéhez a történelmi illustráció adja a tájékozást,­­ minthogy szerző erre folyton hivatkozást is tesz. Érdekesen nyomozza szerző az elégiát bölcsőjé­ben, a fejlődő korában levő görög költészetben, kie­melve, hogy a név eleintén külső formára vonatkozott, a distichonban írt versekre, melyekben a hexa­meterrel összekötött rokon pentameter megóvta a ho­­méri vers méltóságát, elérte pedig egyúttal a lyrai vers kellemes lengését is. A distichonban a természeténél fogva leíró, to­­vaszállongó­s folytonosságra hajlandó epikai hexa­meter a pentameterben mintegy megállapszik, ma­gába száll, és a pentameter ezen visszatérő társa, röp­tét úgyszólván gátló jelleme az e versnemben irt költeményeknek bizonyos szemlélődő vonást kölcsönöz. Nem esetleg tehát, hanem a külforma és béltartalom harmóniájáról szóló törvény folyománya, ha a distichonokban irt és átalán elégiáknak neve­zett versekből kivált csakhamar egy műfaj, mely ki­válókig és majdan egyedül neveztetett elégiának; ama műfaj ez, melyre, béltartalmánál fogva, legal­kalmasabb a distichon. Már Aristoteles ki­kelt az addig divatos nézet ellen (Poet 4.) és hang­súlyozta a béltartalmat, mint döntő kritériumot, így szerző történelmi vizsgálataiban elérkezett tulajdonképi tárgyához, ahhoz, a­mit most elégiának nevezünk, midőn ezt kiemelve azokból, a­mit a gö­rögök elégiának neveztek, kimondja, hogy az ókori elégia azon műfaj, mely a distichon természetének megfelel. A rómaiakra már ily tisztázottságban szár­mazott át e műfaj. A római elégiához szol­gáltunk jellemző adalékkal múlt cikkünk befejező soraiban. Szerző áttér aztán a modern elégiára, vizsgálja olaszok és spanyoloknál, franciáknál, angoloknál és kiváló alapossággal a né­me­th eteknél, mint a melyeknek elégiáján alapul a miénk is, és miután ezekben hat oly költészettör­ténelmi monographiát adott, minővel pragmatikus, azaz oknyomozó, organikusan egymásból magya­rázó módszer és lelkiismeretes adattanulmány tekin­tetében mai irodalmunkban ritkán találkozunk, a „magyar elégia” tüzetes ismertetésébe bocsát­kozik. Mi csak ezzel, a magyar elégiával aka­runk itt részletesebben foglalkozni, mint a­melyik olvasóinkat magában közvetlen érdekli. A mohácsi vésztől datálódik a ma­gyar költészet szélesebb mederben megindulásának kora.A nemzet sülyedésére a fájdalom egyes magasabb lélekből kitörni kénytelen volt, az pedig az epés gúny, vagy a gyász hangján történhetett csak. E két elem hangadó is volt ama korban. E kor teremte meg az első magyar elégiát is Balassa Bálint (1551—94) egy költeményé­ben „A magyar nemzet romlott állapotáról“ . Ba­lassa verseiben ezenkívül elégiára nem találunk, ha­bár majdnem mindenike elégiás hanggal bir; az idő­közt közte és Zrínyi közt pedig áradozó énekek és rideg tanköltemények töltik be. Gondolkodó fő, jellem, fogékonyság, mély ér­zés : ezek hivatták volna Zrínyit az elégiára, ha költői szeszélyből és idegen befolyásokból nem önti kisebb verseit mind az idyll formájába; követői in­kább az eposzban utánozták, csak Koháry Ist­ván irt lyraiakat is, még pedig kiválóan elégiái színezettel, úgy hogy szorosan ide tartozik, és habár költészetét zavarja a jelképes, példázó, tudá­­kos modor, mely nem az ő, hanem a korszak hibája, mégis szépet alkotott, ha mintaszerűt nem is teremt­hetett az elégiában, bőbeszédűségénél és szűk eszmekörénél fogva. A Balassa és Koháry ösvényét ismét meg lepte, mig azt Ányos széles úttá nem egyen­gető. Az életkedvü, hó indulatú Ányos Pál mint szerzetes a rideg zárdafalak közt csakhamar átlátta, hogy életcélját eltévesztő. E tudat, bölcsészettől eny­hítve, elégiaköltővé avatta. Majd kedvese, majd ifjúsága sírjánál kesereg, meghonosítva az elégiát irodalmunkban, bár francia minták sze­rint, de teljes eredetiséggel, és az ő hathatós föllépése után e műfaj el nem hanyagoltatik többé. Követi őt I. Teleki József, kinél a formán kívül különösen az ellentétek szeretete érezteti a franciák hívét. E fran­cia iskola ellen lépett föl néhány tanférfiú, a klas­szika literatura ismerője, kik az antik versformát a magyar nyelvre alkalmazták. Az első, ki elégiákkal föllépett, Baróti Szabó Dá­vid; elégiái némi prózaiasságtól eltekintve elég jár­tasságot mutatnak a szokatlan formában, de csakha­mar háttérbe szoríttattak Révai Miklós által. Eleintén őrómai elégiák fordítása által tűnt ki és ezeknek befolyása, kivált T­­­b a 11 é megérzik rajta. A klasszikus iskola tetőpontját és végét érte Virágban (kinek elégiái nincsenek­) ez is, vala­mint a francia, csak a tudományos körökre reflek­tált, és így egyszerűen kihívta az ellenkező irányt, egy új iskolát Dugonics vezetése alatt, mely köz­vetlen a népre kívánt hatni. Dayka, Csokonai, Kis János képviselői ez iránynak az elégiában; ezek már a distichon formáját is elvetették. — 462

Next