Fővárosi Lapok 1869. május (99-121. szám)
1869-05-23 / 116. szám
ges, azonnal megtörténjék. Egyetlen feltételt kötök ki magamnak azt, hogy ön e különös kívánságomnak okát nem kérdezi, s hogy átalában mit sem kérdez tőlem, hanem föltétlenül bízik becsületemben. Egykor mindent meg fog ön tudni.“ — E levélre azt válaszoltam, hogy nemes szívében teljesen bízom, és semmi felől nem kérdezősködöm, és már holnap minden előkészületet megteszek menyedzőnkre nézve. Lássa kegyed ezt is megértem ! És bár kegyedtől eddig választ nem nyerhettem, mégis írok önnek, mert itt senkim sincs, kivel boldogságomat közölhetném. Most és van, benső izgatottságom nem hagy nyugodni; viradatkor már távozom hazulról, hogy a menyezőhez szükségeseket beszerezzem. Alig lehet valaki, ki ily csodálatosan házasodjék. (Folyt. köv.) DERLY ANATOL TÖRTÉNETE. (Francia beszély.) — A „Journal illustré des Families “-ból. — (Folytatás.) VII. Stern Matild kisasszony Németország egyik előkelő családjához tartozik. Igen ifjan maradván árván és mérhetlen vagyon úrnője, csakhamar bámulók seregétől látta magát körülvéve, a kik minden nap választásra sürgették. Ő a termek királynője lön, s mihamar megszokta az embereket rabszolgákul tekinteni, akiknek csak parancsolni kell. Természetesen nem tudta magát arra határozni, hogy férjet válasszon, nehezen behtt volna ily kellemes szereptől megválni. Egyik sem volt képes megkedveltetni magát azok közül, akik vetélkedtek a szerencsén, férjévé lehetni. Matild csupán függetlenségét szereté, különben még igen fiatal lévén, elég ideje volt a választásra. Nagybátyjai egyikénél lakott, aki egyszersmind gyámja is volt. Ezen nagybátyja, egy nyugdíjazott tábornok, akinek soha sem voltak gyermekei, igen boldognak érezé magát mint ez ifjú hölgy párfogója Háza, mely rég óta csak néhány öreg barátjának nyilt meg, Bécs felsőbb körének gyülhelyévé vált. Unokahúgát társaságokba vezeté, s minden ifjú, aki kezét el akará nyerni, körülé sürgölődött. Az öreg tábornok igen szivén hordta a gyöngéd atya szerepét. Tőle telhetőleg elkényeztető húgát, minden akaratát teljesíteni engedé, s legcsekélyebb óhajtását kész volt megtenni. Mindezek mellett képes volt az ifjú hölgyre némi fölényt gyakorolni, melyet arra használt, hogy őt a férjhezmenésről lebeszélje. Az aggok vonzalmában mindig valami önzés van. A tábornok attól félt, hogy eljön az idő, midőn Matildöt elhagyván, háza bús és üres leend. Megszokta maga körül látni e szeszélyes nyugtalan gyermeket, ki őt hízelgéseivel és szeretetével elhalmozá, húsz évvel fiatalabbnak képzelé magát, midőn legszebb egyenruhájába szorítva magát, húgával táncvigalomba ment. Matild nem maradt tétlen, emelkedett hajlamával vonzódást érzett minden szép és nagyszerű iránt. Festett mint Bonheur Róza, énekelt mint Malibran, zongorázott mint Liszt, azonban soha sem csodáltatta magát a termekben. Midőn néha néha ráadta magát, hogy meghittek körében énekeljen, e szerencsében csupán a tábornok és néhány öreg barátja részesült. Az idő haladt, s miután az ember mindent megún, Matild is , huszonharmmadik éve felé közeledvén, amni kezdé függetlenségét. Az imádók nem maradtak még el, mivel az ifjú hölgy mindinkább szebb lett, a mind a mellett, hogy közülök egynéhány megunta az eredménytelen sóhajtozást, ő oly ellenállhatlan vonzerővel volt megáldva, meg a legokosabb embereket is szenvedélyre költi oly nő iránt, a ki őket nem szeretheti. Matild, mint minden nő, kissé élénk képzelődéssel bírván, s neme világbeli boldogság után epedvén, oly eszményképet alkotott magának, melyet hiában keresett az öt környezők között, s melyről, hogy megtalálhassa azt, végre le is mondott. A tábornok házában lakott egy nyugdíjazott őrnagy, aki Matildot kis korától israerős atyai szeretettel viseltetett iránta. Von Barth őrnagynak egy perce sem hiányzott az ötven évből, de kétségkívül azt vélvén, miszerint soha sem késő valami bolondot tenni, egy szép napon kedve kerekedett a nősülésre. A tábornok nevetett, hogy szinte könyvi hullottak, midőn bajtársa szándékát tudatá vele; de vigsága egész a bolondulásig ment, midőn az őrnagy kijelenté, miként Matild kezére vágy. — Szegény barátom, gondolá a tábornok, egy kicsikét megtébolyodott; meglehessen megvénült azóta, midőn még együtt vadászgattunk ezekre a boldogult főherceggel. Oh, ha ez időben akart volna megnősülni! nem hiszem, hogy Eécs legszebbi leánya megtagadta volna tőle kezét. Igen szép ember volt, kitűnő lovag, kellemes társalgó, s modorn választékosságáról az egész fővárosban híres, de mostan! E szavakat mormogván lépett a tábornok unokahúga szobájába, nevetve jelentvén neki az őrnagy ajánlatát. Matild gondolkozó jön! — A kedves őrnagy! — kiálta föl, hogyan, tehát ő is ? — Istenem, igen ő is! — felelt a tábornok, te mindenki fejét megzavarod, s ezért nem neheztelek rád ; de barátim fejeit kímélned kellene, mert ha nem, úgy rövid időn csupa bolondok lesznek közöttünk. Különben oly választ adtam az őrnagynak, aminőt adnom kelletett, s remélem, miszerint esze megtérend, s be fogja látni, hogy egy leány, mint te, nem egy félszázados zsémbes öregnek való. Matild visszahívta a tábornokot, midőn elmenni készült. — Nagybátyám! — mondá, minden szavát hangsúlyozva, — ha Barth urat meglátja, mondja meg neki, kérése meghatott; köszönöm vonzalmának ez újabb jelét, s három napot kérek a meggondolásra. — Hogyan ? hogyan ? — kiálta a tábornok, e válasz által elkábitva. — Nagybátyám, — felelt az ifjú hölgy, — az őrnagy becsületes és nem szív nélküli ember; e két lényeges tulajdon teszi a férjet; ő belátandja, hogy ha nem bevit is valami színpadi szenvedélyre, legalább őszinte vonzalmat érzek iránta; azt hiszem, hogy ő engem igen boldoggá fog tenni. — Az meglehet, dörmögő a tábornok távoztában. Csupán csak illemből, talán egy kis kacérsággal vegyítve, kért Matild három napot a meggondolásra. Ő a legelső pillanatban elhatározd magát, eltökélte magában, miszerint nőül megy az őrnagyhoz. Emez elhatározás, mely eleinte igen meglepte a tábornokot, későbben egész jóváhagyását megnyeré. Ily módon nem kellett húgától megválnia, a ki ugyanazon házban lakott volna, melyben ő, s öreg barátja, most már öcscse, kétségkívül hajlandónak mutatkozott vele egy háztartást vinni. — Családapa leszek, gondolá a tábornok; talán unokaöcséim is leendnek, akik nagyapának fognak hívni; ez fölséges lesz ! Három nappal ezután Barth őrnagy ünnepélyesen elnyeré Matild „igen“-jét, három hónapot kért a házassági előkészületekre, s azon ház méltó felszerelésére, mely fiatal nejét volt befogadandó. A mindig különc Matild egy feltételt szabott a házassághoz. (Folyt. köv.) A magyar elégia. (Az elégiáról. Irta Aigner. A Kisfaludy-Társaság által koszorúzott pályamű, 1869.) Aigner Lajos könyvéről irt múltkori cikkünkhöz („Az elégiáról“,) kiegészítőt adunk a következőkben. Amaz az elméleti, az átalános részszel foglalkozott; ez az érdekes könyvecskének irodalomtörténeti részével akarja az olvasót némileg megismertetni. S ez ismertetést mindjárt azon kezdhetjük, hogy az elégia történetével foglalkozó rész sokkal sikerültebb az elméletinél, sőt a mű értéke éppen ebben fekszik; az elméleti fejtegetések nem egy kevésbbé világos és nem eléggé kimerített részéhez a történelmi illustráció adja a tájékozást, minthogy szerző erre folyton hivatkozást is tesz. Érdekesen nyomozza szerző az elégiát bölcsőjében, a fejlődő korában levő görög költészetben, kiemelve, hogy a név eleintén külső formára vonatkozott, a distichonban írt versekre, melyekben a hexameterrel összekötött rokon pentameter megóvta a homéri vers méltóságát, elérte pedig egyúttal a lyrai vers kellemes lengését is. A distichonban a természeténél fogva leíró, tovaszállongós folytonosságra hajlandó epikai hexameter a pentameterben mintegy megállapszik, magába száll, és a pentameter ezen visszatérő társa, röptét úgyszólván gátló jelleme az e versnemben irt költeményeknek bizonyos szemlélődő vonást kölcsönöz. Nem esetleg tehát, hanem a külforma és béltartalom harmóniájáról szóló törvény folyománya, ha a distichonokban irt és átalán elégiáknak nevezett versekből kivált csakhamar egy műfaj, mely kiválókig és majdan egyedül neveztetett elégiának; ama műfaj ez, melyre, béltartalmánál fogva, legalkalmasabb a distichon. Már Aristoteles kikelt az addig divatos nézet ellen (Poet 4.) és hangsúlyozta a béltartalmat, mint döntő kritériumot, így szerző történelmi vizsgálataiban elérkezett tulajdonképi tárgyához, ahhoz, amit most elégiának nevezünk, midőn ezt kiemelve azokból, amit a görögök elégiának neveztek, kimondja, hogy az ókori elégia azon műfaj, mely a distichon természetének megfelel. A rómaiakra már ily tisztázottságban származott át e műfaj. A római elégiához szolgáltunk jellemző adalékkal múlt cikkünk befejező soraiban. Szerző áttér aztán a modern elégiára, vizsgálja olaszok és spanyoloknál, franciáknál, angoloknál és kiváló alapossággal a németh eteknél, mint a melyeknek elégiáján alapul a miénk is, és miután ezekben hat oly költészettörténelmi monographiát adott, minővel pragmatikus, azaz oknyomozó, organikusan egymásból magyarázó módszer és lelkiismeretes adattanulmány tekintetében mai irodalmunkban ritkán találkozunk, a „magyar elégia” tüzetes ismertetésébe bocsátkozik. Mi csak ezzel, a magyar elégiával akarunk itt részletesebben foglalkozni, mint amelyik olvasóinkat magában közvetlen érdekli. A mohácsi vésztől datálódik a magyar költészet szélesebb mederben megindulásának kora.A nemzet sülyedésére a fájdalom egyes magasabb lélekből kitörni kénytelen volt, az pedig az epés gúny, vagy a gyász hangján történhetett csak. E két elem hangadó is volt ama korban. E kor teremte meg az első magyar elégiát is Balassa Bálint (1551—94) egy költeményében „A magyar nemzet romlott állapotáról“ . Balassa verseiben ezenkívül elégiára nem találunk, habár majdnem mindenike elégiás hanggal bir; az időközt közte és Zrínyi közt pedig áradozó énekek és rideg tanköltemények töltik be. Gondolkodó fő, jellem, fogékonyság, mély érzés : ezek hivatták volna Zrínyit az elégiára, ha költői szeszélyből és idegen befolyásokból nem önti kisebb verseit mind az idyll formájába; követői inkább az eposzban utánozták, csak Koháry István irt lyraiakat is, még pedig kiválóan elégiái színezettel, úgy hogy szorosan ide tartozik, és habár költészetét zavarja a jelképes, példázó, tudákos modor, mely nem az ő, hanem a korszak hibája, mégis szépet alkotott, ha mintaszerűt nem is teremthetett az elégiában, bőbeszédűségénél és szűk eszmekörénél fogva. A Balassa és Koháry ösvényét ismét meg lepte, mig azt Ányos széles úttá nem egyengető. Az életkedvü, hó indulatú Ányos Pál mint szerzetes a rideg zárdafalak közt csakhamar átlátta, hogy életcélját eltévesztő. E tudat, bölcsészettől enyhítve, elégiaköltővé avatta. Majd kedvese, majd ifjúsága sírjánál kesereg, meghonosítva az elégiát irodalmunkban, bár francia minták szerint, de teljes eredetiséggel, és az ő hathatós föllépése után e műfaj el nem hanyagoltatik többé. Követi őt I. Teleki József, kinél a formán kívül különösen az ellentétek szeretete érezteti a franciák hívét. E francia iskola ellen lépett föl néhány tanférfiú, a klasszika literatura ismerője, kik az antik versformát a magyar nyelvre alkalmazták. Az első, ki elégiákkal föllépett, Baróti Szabó Dávid; elégiái némi prózaiasságtól eltekintve elég jártasságot mutatnak a szokatlan formában, de csakhamar háttérbe szoríttattak Révai Miklós által. Eleintén őrómai elégiák fordítása által tűnt ki és ezeknek befolyása, kivált Tb a 11 é megérzik rajta. A klasszikus iskola tetőpontját és végét érte Virágban (kinek elégiái nincsenek) ez is, valamint a francia, csak a tudományos körökre reflektált, és így egyszerűen kihívta az ellenkező irányt, egy új iskolát Dugonics vezetése alatt, mely közvetlen a népre kívánt hatni. Dayka, Csokonai, Kis János képviselői ez iránynak az elégiában; ezek már a distichon formáját is elvetették. — 462