Fővárosi Lapok 1869. május (99-121. szám)

1869-05-30 / 121. szám

k oly férfiúhoz menni nőül, mint az ezredes, a ki iránt csupán baráti vonzalmat érzek. — Saját szive legjobb tanácsadója leend kegyed­nek, — felelém, — annak kell viseletét kormá­nyozni. Fölkelt, a egyenesen az íróasztalhoz menvén, fölvevé az eredesnek cimzett levelet, s egy percig a gyertya lángja fölé tartván, — mondá: talán boldog­ságomat égetem el. Mig ő késedelmezett, a levél egyszerre lángba borúlt, s Matildnak alig volt ideje földre dobni a levelet, hogy kezét meg ne égesse. — Alfons, — mondá sóhajtva, —a véletlen ha­tározott. Nyugodt méltósággal, s oly ünnepélyes kifejezés­sel közeledett felém, mely, megvallom, igen meg­hatott. — Kapitány úr, — mondá, — szíveskedjék Derly úrnak megmondani, hogy kész vagyok nevét viselni, s mától fogva arájának tekintem magamat. De sürgessék az esküvőt, úgy-e bár ? mert alig három hava, hogy másnak tettem hasonló ígéretet és most... Arcát kezeibe vetté. Ah! — mondom magamban, — , valóban igen kacér s nincs szive. Néhány perc múlva elhagyom a remetelakot. Abban a pillanatban, midőn a Weilerbe vezető kis gyalog­útra akartam betérni, egy árnyat láttam előt­tem fölnyúlni. Anatol volt, rám leskelődött. — Tőle jösz, mit mondott? — kérdé. — Hogyan tudod te — — Mindent kitaláltam ma reggel. Matild beszélni akart veled, mielőtt elhatározná magát. Ne kínozz tovább, mit határozott ? — Kéret, hogy az esküvőt sürgesd. — Tudtam, jól tudtam, hogy nemes szive van. — Meglehet, — felelém, — de én Emiliát válasz­tottam volna. — S neked köszönhetem boldogságomat, — folytatá Anatol, nem figyelvén szavaimra. Te bizo­nyosan hősiesen pártolod ügyemet, s Matild nem birt ily ügyvédnek ellentállani. Oh köszönet, ezer kö­szönet. Soha sem fogom ez estét feledni, melyen ily kellemes hírt hozál. Nem akarom kiábrándítani Anatolt, nem aka­­rom neki megvallani, hogy egyszerű véletlen, egy le­vél, mely, a­nélkül hogy akarnak, meggyül, dönté el Stern kisasszony határozatát. Mert megfosztani őt ez ábrándtól. Oly boldog volt, szeretve hívén magát. * XI. Három nap múlva Anatol és Matild kicserélték az örökhűség esküjét. Stern kisasszony egészen meg­­változottnak látszott. Szokott hidegsége megtört, miként a tél jege eltűnik a nap alsó sugarai elől. Bi­zalmasan támaszkodott jegyese karjára, egyetlen sar­­kazmus sem lebbent ki ajkain. Anatol nem akarván jegyesét elhagyni, el lett határozva, hogy Bécsbe ki­­sérendi őt, ott kellvén az esküvőnek megtörténni. Miután ügyeim Párisba szólítottak, megbízott, szerez­zek neki oly lakást, hová ifjú nejét vezethesse. Három nap tel el így, mialatt a jövőre a leg­szebb tervek készültek. Abban állapodtak meg, hogy a fiatal pár a szép időszakot mindig Weilerben töl­­ten­i azon édes órák emlékére, melyet a falu bennök költene. Stern kisasszony, ki a legnagyobb titok­tartásra kért közeli férjhezmenetét illetőleg, végre engedett Anatol sürgető kérelmének, s megengedé neki, Ferral asszonynak és lányának mindent meg­válthatni. — Mindenekfölött a legnagyobb kimélettel járj el, — mondám Anatolnak — s jusson eszedbe, a mit a múlt estén mondtam. — Ugyan édes barátom, mivel te igen szeretsz engem, azt hiszed, hogy az egész világ hasonló ér­zéssel van irántam. Meglásd, Emilia el leend ra­gadtatva e hítre, miként én is örülni fogok azon a napon, midőn boldognak fogom őt látni férje karjaiban. Egy szép októberi napon Ferval asszonyság lá­nyával a szálloda erkélyén ült. Anatol Fervalnéval beszélt, míg Emilia nyugtalanul lesett az ifjú minden szavára. Én ablakomnál álltam, a kényelmesen vizs­gáltam mind a három egyén arcát. Anatol igen víg volt, lelkesedve beszélt, mig Fervalné megütközve hallgatta őt. A­mi Emiliát illeti, arcán mi sem lát­szott, a­mi lelke izgatottságát árulta volna el, s innét következtetem, hogy Anatol még nem szólt nősülé­séről. Nem sokára a két nő fölkelt s lassan visszatért a szállodába. Oda hagytam szobámat, s fölkeresem Anatolt. — Tévedtél, — mondá. — Emilia nem szomoro­dott el. — Mindent megmondtál neki ? — kérdem. — Bizonyára, s csupa üdvkivánatot kaptam. íme tehát, gondolom, az emberi szív kifür­készhetlen, és soha senki sem leend képes rejtélyeibe hatolni. — Nincs itt többé semmi teendőm, — mondom Anatolnak, s holnap reggel Párisba utazom. — Egy hó múlva én is követlek, s azután nem válunk el többé. De elmeneteled előtt még egy estét tölts velünk a remetelakban, még sok megbizásom van számodra, mert ne feledd, hogy egy ideig a mi udvarmesterünk vagy. A fürdő vendégei előtt kijelentem elutazási szán­dékomat, s elbúcsúztam Ferrainétól és lányától. — Minden barátunkat elvesztjük, — mondá Fervalné, — ön elmegy, Derly úr nősül, azt hiszem, nem sokára mi is elhagyjuk Svájcot, mert a tél se­besen közeledik. — Remélem, nem sokára látni fogjuk önöket Párisban ? — E telet még talán Olaszhonban töltendjük — feleli Fervalné, — de ez az utósó leendő tévé hozzá szeretettel tekintve lányára. Búcsút vevén a két nőtől, távozni akartam , mi­dőn észrevevém, hogy Ferval kisasszony beszélni akar velem, mert elmaradt anyjától, s felém közele­dett. Úgy látszott, mintha az üdvözültek sugárkoszo­rúja fénylett volna homlokán, s szemei a szokottnál élénkebben ragyogtak. — Ön holnap elutazik, isten­hozz időt akarok önnek mondani, mert mi kétségségkivül nem látjuk többé egymást. — Engedje meg, hogy ez istenhozzádot el ne fogadjam, válaszoltam én, mert remélem, hogy rö­vid idő múlva viszontlátom. Nem a javulás útján van-e ön ? És lássa, szeretném, ha most nem volnék ily szegény nyomorék, mert akkor az első négyesre kérném föl, mivel biztosan számítok arra, hogy e té­len táncolni fogom látni önt. — Higgyen előérzetemben kapitány úr, — vála­szolt e fejét rázva, — én ritkán csalódtam, mi nem lát­juk többé egymást e világon. Elfordult, s úgy látszott, mintha néhány könyvt akarna előlem elrejteni, melyek szem­pilláin előtörtek Ekkor minden balsejtelmem, melyek Weilerbe ér­keztem óta megleptek, s melyek csak néhány óra előtt tűntek el, ismét visszatértek. Azt hivém, hogy a Ferval kisaszony által Anatol iránt tanúsított közö­nyösség talán csak tettetés, és bensőleg szenved, mivel érzéseit el kell rejtenie. (Folyt. köv.) Bécsi élményeim. — 1847 — 1848. — Frankenburg Adolftól. IV. Pák Albert Laában tartózkodott Bécs mel­lett, s az ottani vizgyógyintézetben a fürdőket hasz­nálta. Gyakran kirándúltunk hozzá gróf Széchenyi Lajos akkori titkárával Lejtényivel, ki jelenleg kincs­tári praefectus valahol a Bánátban, s vittünk neki újdonságokat a székvárosi életből s a távol hazából, mely a jó magyar embernek még egyszer oly távol­nak tetszett. — Később kivittem családomat is. Eleintén, megvallom, kissé meghökkentünk barátunk beteges kinézésén; fiam, kit csak tavaly hordott még ölében s példás türelemmel tanítgatott magyar nép­dalokra, nem ismert a „kedves bácsi“-ra, s nem, ez az áldott jó lélek, alig titkolhatá el könyeit, midőn a változást látta, melyen a szegény fiú egy rö­vid év alatt keresztül ment. Mindamellett megtar­totta régi jó kedvét, mely fölvértezte őt a betegség bajai ellen, s oly vonzóvá s kedveltté tette társaságát, hogy majdnem minden második nap, hol együtt, hol egyenként meglátogattuk őt. Az említett vízgyógyintézet akkoriban — ha nem csalódom — Viszánik hazánkfia, a bécsi közön­séges kórház főorvosának vezetése alatt állott. Az épület, melyben barátunk s még vagy tíz-tizenkét beteg lakott, nem tűnt föl sem fény, sem valami kü­lönös ízlés által, de elég kényelmes volt, s rendelte­tésének mérsékelt igények mellett tökéletesen meg­felelt. Jóformán magas dombon állott, mely alatt fes­­tőileg terültek el a helység alacsony viskói. Különös szépnek tetszett itt nekünk az a friss zöld,mely a réteket és erdőhátakat ékesítő, s oly jól esett a szemnek, mint­ha egy havasi hegy hideg forrásában fürdenék. — Pákra igen jótékonyan hatott az itteni üde levegő; a szép természetben, a csöndes magányban, s mint gyakran mondá „kedves beráti társaságunkban“ fe­­ledé baját, mely aggasztó voltát lassan kint veszteni erdé. S valóban, ha e kies helyről leteki­ntettünk a viruló völgybe s az erdőkoszorúzott magaslatokra, melyek azt körülövezték, meg voltunk győződve, mi­szerint nem szükség az embernek több mértföldnyi távolságot bejárni szemeivel, hogy boldognak érezze magát. Nem igaz, hogy a belső szemnek kiterjedtebb látköre nagyobb érvet nyújt, mint a keskenyebb tér, melyet egyszerre át lehet pillantani. A kilátás nagy­ságával emelkedik a nyomor is, melyen végig tekin­tünk. Valamint a látkör, ködbe burkolva, mind szű­­kebb lesz, s néha csak azon pontocskát ismerheted meg, melyen állsz , úgy az élet végén összehúzódik az ember látköre is, s a csudáit bajnok, ki imént szikrázó szemekkel méregette a fél világot, utójára négy deszkaoldalból álló keskeny tért talál, s még ez is tág lesz neki! — Mily friss és dús itt minden, mily fűszeres a me­zei virágok és fenyvesek illatjának lehelete, mily vadon sarjadzó szabadság köröskörül, s mily meg­lepő szépségek ezerféle formában, melyek majd a nyúlánk ágakban, majd a puha fű közt bújkáló nö­vényekben, majd a legyezőféle levelekben s bájos virágokban tűnnek föl az örömittas szemnek, s még­is mily kevesen látogatják meg a fővárosiak közül e gyönyörű, félreeső helyet, mily ritkán téved ide a ter­mészetbarát is, ki a szemnek nagyobbszerü elvei fölött, miket Bécsnek paradicsomi környéke nyújt, felejti e csöndes, de nem kevésbbé igéző magányt föl­keresni. A valódi bécsi, kit az isten egésséggel és jó gyomorral áldott meg, csak akkor is úgy, mint most, nagyon félreesőnek tartotta e kis édent. A­mit a vas­úton és omnibuszokon öt perc alatt el nem érhet, az nem szerez neki gyönyörűséget, s még ezt is csak akkor élvezi tökéletesen, ha a hosszú átázástól kifá­radt tagjait a legközelebbi kocsma zöld tetejű párká­nya alatt pihentetheti meg. De én napokig barangol­tam néha a hegyek közt s élveztem a szebbnél szebb vidékek bájait, a nélkül, hogy egyetlen élőlénynyel, mit embernek neveznek, találkoztam volna. S ha akadtam egy-kettőre, bizonyos lehettem, hogy közel valahol­­ kocsma volt. — Egy puffadt képű, vörös orrú sógor mellett ültem egyszer a lerchenfeldi sor­házak egyik kertjében. Szomszédom sokat evett ugyan, de annál többet ivott. Adja isten egésségére — gondoltam magamban, — legalább nem fészke­­lődik s békét hagy másnak. Úgy is volt; de csak ad­dig, mig jól nem lakott, akkor nekem esett, s mivel — szerencsémre — rántott csirke nem voltam, nyel­ve hegyével iparkodott türelmem minden porcikáját semmivé tenni. Az időrül beszélt, hogy ez átkozott egy idő; nem lehet kisétálni a szabadba (körül­tekintett, nincs-e valahol közelében „policzál,a­ki fülhegyre vehetné a „szabad“ szót), mert mindjárt eléri az embert a zápor, meg a haragos menykő; pedig ő igen szeret nagy „commóció“-t tenni, a má­riahilfi lineától idáig, mert jobban esik az evés, s az­tán a gyomor is jobban emészt. Ezelőtt — folytatá­s sok baja volt a gyomrával; ha sokat evett, baj volt, ha keveset evett, az is baj volt, s azért, mert a baj már meg volt, inkább sokat evett. Rendkívül sze­reti a „Lungenbrátel“-t, nem akarta a pincért sokat fárasztani, s azért két adagot szokott mindjárt ren­delni. De gyomra mindig rassom­irozott. Nem birt meg egyszerre két adagot. De miképen segítsen ő a bajon, mikor annyira szereti a „Lungenbrátel“-t ? Hát úgy, hogy adatott magának először egy adagot, azt megette gyomorbaj nélkül; aztán sonkás pacalt rendelt, s erre megint egy „Lungenbrátel“-t hoza­tott, s gyomrát „richtig“ megcsalta: a két adag ve­sepecsenye közé a sonkapacalt tolta, s azóta „nincs többé gyomorgörcs!“ — Ajánlotta nekem is e csal­hatatlan eljárást, ha valami kedvenc ételemmel gyom­rom nem bírja meg a dupla porciót. Megköszöntem neki, s midőn gúnyos mosolylyal távozva hagytam a második adag „Lungenbrátel“ kérődzési processu­­sát bevégezni a sógornak, mint egyik eredeti typu­­sának azon indolens népfajnak, mely mintha tudta volna, hogy jövendője nincs, mohó vágygyal élvezé, mit a jelen tarka örömei nyújtottak, sohasem hittem volna, menynyire megváltozik e­gy barita nép egy rövid év alatt, s mennyit vesztett előbbi áldott nem­­bánomságából! Annyi bizonyos, hogy „kedves“ szem- 480

Next