Fővárosi Lapok 1869. május (99-121. szám)
1869-05-30 / 121. szám
k oly férfiúhoz menni nőül, mint az ezredes, a ki iránt csupán baráti vonzalmat érzek. — Saját szive legjobb tanácsadója leend kegyednek, — felelém, — annak kell viseletét kormányozni. Fölkelt, a egyenesen az íróasztalhoz menvén, fölvevé az eredesnek cimzett levelet, s egy percig a gyertya lángja fölé tartván, — mondá: talán boldogságomat égetem el. Mig ő késedelmezett, a levél egyszerre lángba borúlt, s Matildnak alig volt ideje földre dobni a levelet, hogy kezét meg ne égesse. — Alfons, — mondá sóhajtva, —a véletlen határozott. Nyugodt méltósággal, s oly ünnepélyes kifejezéssel közeledett felém, mely, megvallom, igen meghatott. — Kapitány úr, — mondá, — szíveskedjék Derly úrnak megmondani, hogy kész vagyok nevét viselni, s mától fogva arájának tekintem magamat. De sürgessék az esküvőt, úgy-e bár ? mert alig három hava, hogy másnak tettem hasonló ígéretet és most... Arcát kezeibe vetté. Ah! — mondom magamban, — , valóban igen kacér s nincs szive. Néhány perc múlva elhagyom a remetelakot. Abban a pillanatban, midőn a Weilerbe vezető kis gyalogútra akartam betérni, egy árnyat láttam előttem fölnyúlni. Anatol volt, rám leskelődött. — Tőle jösz, mit mondott? — kérdé. — Hogyan tudod te — — Mindent kitaláltam ma reggel. Matild beszélni akart veled, mielőtt elhatározná magát. Ne kínozz tovább, mit határozott ? — Kéret, hogy az esküvőt sürgesd. — Tudtam, jól tudtam, hogy nemes szive van. — Meglehet, — felelém, — de én Emiliát választottam volna. — S neked köszönhetem boldogságomat, — folytatá Anatol, nem figyelvén szavaimra. Te bizonyosan hősiesen pártolod ügyemet, s Matild nem birt ily ügyvédnek ellentállani. Oh köszönet, ezer köszönet. Soha sem fogom ez estét feledni, melyen ily kellemes hírt hozál. Nem akarom kiábrándítani Anatolt, nem akarom neki megvallani, hogy egyszerű véletlen, egy levél, mely, anélkül hogy akarnak, meggyül, dönté el Stern kisasszony határozatát. Mert megfosztani őt ez ábrándtól. Oly boldog volt, szeretve hívén magát. * XI. Három nap múlva Anatol és Matild kicserélték az örökhűség esküjét. Stern kisasszony egészen megváltozottnak látszott. Szokott hidegsége megtört, miként a tél jege eltűnik a nap alsó sugarai elől. Bizalmasan támaszkodott jegyese karjára, egyetlen sarkazmus sem lebbent ki ajkain. Anatol nem akarván jegyesét elhagyni, el lett határozva, hogy Bécsbe kisérendi őt, ott kellvén az esküvőnek megtörténni. Miután ügyeim Párisba szólítottak, megbízott, szerezzek neki oly lakást, hová ifjú nejét vezethesse. Három nap tel el így, mialatt a jövőre a legszebb tervek készültek. Abban állapodtak meg, hogy a fiatal pár a szép időszakot mindig Weilerben tölteni azon édes órák emlékére, melyet a falu bennök költene. Stern kisasszony, ki a legnagyobb titoktartásra kért közeli férjhezmenetét illetőleg, végre engedett Anatol sürgető kérelmének, s megengedé neki, Ferral asszonynak és lányának mindent megválthatni. — Mindenekfölött a legnagyobb kimélettel járj el, — mondám Anatolnak — s jusson eszedbe, a mit a múlt estén mondtam. — Ugyan édes barátom, mivel te igen szeretsz engem, azt hiszed, hogy az egész világ hasonló érzéssel van irántam. Meglásd, Emilia el leend ragadtatva e hítre, miként én is örülni fogok azon a napon, midőn boldognak fogom őt látni férje karjaiban. Egy szép októberi napon Ferval asszonyság lányával a szálloda erkélyén ült. Anatol Fervalnéval beszélt, míg Emilia nyugtalanul lesett az ifjú minden szavára. Én ablakomnál álltam, a kényelmesen vizsgáltam mind a három egyén arcát. Anatol igen víg volt, lelkesedve beszélt, mig Fervalné megütközve hallgatta őt. Ami Emiliát illeti, arcán mi sem látszott, ami lelke izgatottságát árulta volna el, s innét következtetem, hogy Anatol még nem szólt nősüléséről. Nem sokára a két nő fölkelt s lassan visszatért a szállodába. Oda hagytam szobámat, s fölkeresem Anatolt. — Tévedtél, — mondá. — Emilia nem szomorodott el. — Mindent megmondtál neki ? — kérdem. — Bizonyára, s csupa üdvkivánatot kaptam. íme tehát, gondolom, az emberi szív kifürkészhetlen, és soha senki sem leend képes rejtélyeibe hatolni. — Nincs itt többé semmi teendőm, — mondom Anatolnak, s holnap reggel Párisba utazom. — Egy hó múlva én is követlek, s azután nem válunk el többé. De elmeneteled előtt még egy estét tölts velünk a remetelakban, még sok megbizásom van számodra, mert ne feledd, hogy egy ideig a mi udvarmesterünk vagy. A fürdő vendégei előtt kijelentem elutazási szándékomat, s elbúcsúztam Ferrainétól és lányától. — Minden barátunkat elvesztjük, — mondá Fervalné, — ön elmegy, Derly úr nősül, azt hiszem, nem sokára mi is elhagyjuk Svájcot, mert a tél sebesen közeledik. — Remélem, nem sokára látni fogjuk önöket Párisban ? — E telet még talán Olaszhonban töltendjük — feleli Fervalné, — de ez az utósó leendő tévé hozzá szeretettel tekintve lányára. Búcsút vevén a két nőtől, távozni akartam , midőn észrevevém, hogy Ferval kisasszony beszélni akar velem, mert elmaradt anyjától, s felém közeledett. Úgy látszott, mintha az üdvözültek sugárkoszorúja fénylett volna homlokán, s szemei a szokottnál élénkebben ragyogtak. — Ön holnap elutazik, istenhozz időt akarok önnek mondani, mert mi kétségségkivül nem látjuk többé egymást. — Engedje meg, hogy ez istenhozzádot el ne fogadjam, válaszoltam én, mert remélem, hogy rövid idő múlva viszontlátom. Nem a javulás útján van-e ön ? És lássa, szeretném, ha most nem volnék ily szegény nyomorék, mert akkor az első négyesre kérném föl, mivel biztosan számítok arra, hogy e télen táncolni fogom látni önt. — Higgyen előérzetemben kapitány úr, — válaszolt e fejét rázva, — én ritkán csalódtam, mi nem látjuk többé egymást e világon. Elfordult, s úgy látszott, mintha néhány könyvt akarna előlem elrejteni, melyek szempilláin előtörtek Ekkor minden balsejtelmem, melyek Weilerbe érkeztem óta megleptek, s melyek csak néhány óra előtt tűntek el, ismét visszatértek. Azt hivém, hogy a Ferval kisaszony által Anatol iránt tanúsított közönyösség talán csak tettetés, és bensőleg szenved, mivel érzéseit el kell rejtenie. (Folyt. köv.) Bécsi élményeim. — 1847 — 1848. — Frankenburg Adolftól. IV. Pák Albert Laában tartózkodott Bécs mellett, s az ottani vizgyógyintézetben a fürdőket használta. Gyakran kirándúltunk hozzá gróf Széchenyi Lajos akkori titkárával Lejtényivel, ki jelenleg kincstári praefectus valahol a Bánátban, s vittünk neki újdonságokat a székvárosi életből s a távol hazából, mely a jó magyar embernek még egyszer oly távolnak tetszett. — Később kivittem családomat is. Eleintén, megvallom, kissé meghökkentünk barátunk beteges kinézésén; fiam, kit csak tavaly hordott még ölében s példás türelemmel tanítgatott magyar népdalokra, nem ismert a „kedves bácsi“-ra, s nem, ez az áldott jó lélek, alig titkolhatá el könyeit, midőn a változást látta, melyen a szegény fiú egy rövid év alatt keresztül ment. Mindamellett megtartotta régi jó kedvét, mely fölvértezte őt a betegség bajai ellen, s oly vonzóvá s kedveltté tette társaságát, hogy majdnem minden második nap, hol együtt, hol egyenként meglátogattuk őt. Az említett vízgyógyintézet akkoriban — ha nem csalódom — Viszánik hazánkfia, a bécsi közönséges kórház főorvosának vezetése alatt állott. Az épület, melyben barátunk s még vagy tíz-tizenkét beteg lakott, nem tűnt föl sem fény, sem valami különös ízlés által, de elég kényelmes volt, s rendeltetésének mérsékelt igények mellett tökéletesen megfelelt. Jóformán magas dombon állott, mely alatt festőileg terültek el a helység alacsony viskói. Különös szépnek tetszett itt nekünk az a friss zöld,mely a réteket és erdőhátakat ékesítő, s oly jól esett a szemnek, mintha egy havasi hegy hideg forrásában fürdenék. — Pákra igen jótékonyan hatott az itteni üde levegő; a szép természetben, a csöndes magányban, s mint gyakran mondá „kedves beráti társaságunkban“ feledé baját, mely aggasztó voltát lassan kint veszteni erdé. S valóban, ha e kies helyről letekintettünk a viruló völgybe s az erdőkoszorúzott magaslatokra, melyek azt körülövezték, meg voltunk győződve, miszerint nem szükség az embernek több mértföldnyi távolságot bejárni szemeivel, hogy boldognak érezze magát. Nem igaz, hogy a belső szemnek kiterjedtebb látköre nagyobb érvet nyújt, mint a keskenyebb tér, melyet egyszerre át lehet pillantani. A kilátás nagyságával emelkedik a nyomor is, melyen végig tekintünk. Valamint a látkör, ködbe burkolva, mind szűkebb lesz, s néha csak azon pontocskát ismerheted meg, melyen állsz , úgy az élet végén összehúzódik az ember látköre is, s a csudáit bajnok, ki imént szikrázó szemekkel méregette a fél világot, utójára négy deszkaoldalból álló keskeny tért talál, s még ez is tág lesz neki! — Mily friss és dús itt minden, mily fűszeres a mezei virágok és fenyvesek illatjának lehelete, mily vadon sarjadzó szabadság köröskörül, s mily meglepő szépségek ezerféle formában, melyek majd a nyúlánk ágakban, majd a puha fű közt bújkáló növényekben, majd a legyezőféle levelekben s bájos virágokban tűnnek föl az örömittas szemnek, s mégis mily kevesen látogatják meg a fővárosiak közül e gyönyörű, félreeső helyet, mily ritkán téved ide a természetbarát is, ki a szemnek nagyobbszerü elvei fölött, miket Bécsnek paradicsomi környéke nyújt, felejti e csöndes, de nem kevésbbé igéző magányt fölkeresni. A valódi bécsi, kit az isten egésséggel és jó gyomorral áldott meg, csak akkor is úgy, mint most, nagyon félreesőnek tartotta e kis édent. Amit a vasúton és omnibuszokon öt perc alatt el nem érhet, az nem szerez neki gyönyörűséget, s még ezt is csak akkor élvezi tökéletesen, ha a hosszú átázástól kifáradt tagjait a legközelebbi kocsma zöld tetejű párkánya alatt pihentetheti meg. De én napokig barangoltam néha a hegyek közt s élveztem a szebbnél szebb vidékek bájait, a nélkül, hogy egyetlen élőlénynyel, mit embernek neveznek, találkoztam volna. S ha akadtam egy-kettőre, bizonyos lehettem, hogy közel valahol kocsma volt. — Egy puffadt képű, vörös orrú sógor mellett ültem egyszer a lerchenfeldi sorházak egyik kertjében. Szomszédom sokat evett ugyan, de annál többet ivott. Adja isten egésségére — gondoltam magamban, — legalább nem fészkelődik s békét hagy másnak. Úgy is volt; de csak addig, mig jól nem lakott, akkor nekem esett, s mivel — szerencsémre — rántott csirke nem voltam, nyelve hegyével iparkodott türelmem minden porcikáját semmivé tenni. Az időrül beszélt, hogy ez átkozott egy idő; nem lehet kisétálni a szabadba (körültekintett, nincs-e valahol közelében „policzál,aki fülhegyre vehetné a „szabad“ szót), mert mindjárt eléri az embert a zápor, meg a haragos menykő; pedig ő igen szeret nagy „commóció“-t tenni, a máriahilfi lineától idáig, mert jobban esik az evés, s aztán a gyomor is jobban emészt. Ezelőtt — folytatás sok baja volt a gyomrával; ha sokat evett, baj volt, ha keveset evett, az is baj volt, s azért, mert a baj már meg volt, inkább sokat evett. Rendkívül szereti a „Lungenbrátel“-t, nem akarta a pincért sokat fárasztani, s azért két adagot szokott mindjárt rendelni. De gyomra mindig rassomirozott. Nem birt meg egyszerre két adagot. De miképen segítsen ő a bajon, mikor annyira szereti a „Lungenbrátel“-t ? Hát úgy, hogy adatott magának először egy adagot, azt megette gyomorbaj nélkül; aztán sonkás pacalt rendelt, s erre megint egy „Lungenbrátel“-t hozatott, s gyomrát „richtig“ megcsalta: a két adag vesepecsenye közé a sonkapacalt tolta, s azóta „nincs többé gyomorgörcs!“ — Ajánlotta nekem is e csalhatatlan eljárást, ha valami kedvenc ételemmel gyomrom nem bírja meg a dupla porciót. Megköszöntem neki, s midőn gúnyos mosolylyal távozva hagytam a második adag „Lungenbrátel“ kérődzési processusát bevégezni a sógornak, mint egyik eredeti typusának azon indolens népfajnak, mely mintha tudta volna, hogy jövendője nincs, mohó vágygyal élvezé, mit a jelen tarka örömei nyújtottak, sohasem hittem volna, menynyire megváltozik egy barita nép egy rövid év alatt, s mennyit vesztett előbbi áldott nembánomságából! Annyi bizonyos, hogy „kedves“ szem- 480