Fővárosi Lapok 1869. július (147-173. szám)

1869-07-15 / 159. szám

Oktave gróf. (XIX-dik századbeli legenda.) — Pavé Viktortól. — (Folytatás.) Floras Lucienne. Beaufort Lucienne tizenhat éves korában nőül ment Floras herceghez, ki már nyolcvan éves volt A herceg gazdag volt, s célja nem más, mint szaba­­dulni az örökség után leskelődő rokonoktól. A mennye­ző után három hónappal Floras her­cegné özvegy volt! A­mint az aggastyán meghalt, Lucienne-nek egy csinos külsejű, nagy családból származott fiatal­em­ber tetszett meg. Ez volt első szerelme. Lucienne azt hitte, hogy jegyesének félistennek kell lennie, pedig az csak csi­nos ember volt, eléggé művelt, de ép oly tökéletlen, mint a többi csontból és húsból készült teremtmény ; féltékeny volt, és annál féltékenyebb, minthogy oka nem volt rá. Minden szenvedély áldozatot kiván; itt az áldo­zat egy kis ölebecske lett, Floras herceg kedvence, a­melyet Lucienne, jóltevője iránti tiszteletből, szintén különös előszerettel ápolt. A lovag a kis állat élete ellen tört! Az ölebecske halála. Egy este, midőn Lucienne és jegyese napi sétá­jukból tértek vissza, fájdalmas vonítások hallatszot­tak némi távolságra a kastélytól. Egy szalmával töltött kis gunyhó égett. A hercegné fölismerte kedvenc ölébe ugatását. Futott, maga után vonva jegyesét, ki gúnyosan mo­solygott. * A szegény állat be volt zárva a gunyhóba ; a deszkák között kidughatta fejét, de menekülni nem birt. — Mentse meg, — mondá a hercegné lo­vagjának. Az ölebecske elhallgatott, a­mint úrnőjét fel­ismerte. — Lehetetlen! — feléje a fiatal ember, — a tető lezuhanhat, s az én életem többet ér, mint egy kutyáé. — Tehát ön fél! —­ kiáltott föl a hercegné, a punyhó felé indulva. — Lucienne! ön egy lépést sem fog tenni, ha nem akarja, hogy erővel tartsam vissza. — Tehát menjen ön segítségére, — könyörgött a hercegné. A lovag érzéketlen maradt. A kis állat újra elkezdett vonítani, mintha felfogta volna e jelenet jelentőségét. — Uram, — mondá Lucienne határozottan, — többé nem egy állat életéről, hanem az ön becsületé­ről van szó. Ön fél. — Ön jobb szereti ez állatot, mint engem, — felesé. A lovag nyugodtan nézé a kis állat szenvedé­seit, míg végül a gunyhó összeroskadt, izzó romjai alá temetve az ölebecskét. Midőn karját akarta nyújtani a hercegnének, az eltűnt. A kastély kapujánál durván elutasították, s minthogy büszke volt, többé vissza sem jött, a­mit egyébiránt jól tett, mert Lucienne nem akart volna többé rá ismerni. Floras hercegné ideglázba esett. Midőn ismét magához jött, a kastély felügyelője, a Floras család régi hű szolgája, egy virágokkal fedett kis sírhalmot mutatott neki a kertben. — Itt van az ölebecske sírja! Lucienne azonban szótlanul és minden megin­dulás nélkül ment tovább, s e perctől fogva nem lát­ták mosolyogni vagy valami iránt érdeklődni. Ifjú úrnője érzéketlensége sok nyugtalanságot okozott az öreg felügyelőnek; több orvost hivatott, de ezek nem tudtak a bajon segíteni. Kétségbeesésé­ben irt egy híres párisi tanárnak, ki Ralph orvost küldötte hozzá. A lélek közbenjárása. Ralph, lesújtva Oktave gróf bizalmassága által, útjai közt forgatta Floras hercegné névjegyét. Az üres gyomor, a postakocsiban töltött éj, a borzasztó dráma, melyben egyik főtényezőnek kell lenni, a kétségbeesés, hogy egy olyan barátot veszít el, kiért életét adta volna,­­ annyira megza­varták, hogy nem volt képes gondolkozni. Mozdu­latlant ült a padon, nem is gondolva a forró nap su­­gáraival, melyek fedetlen fejére estek s még agyvele­jét is forrásba hozhatják. Egyszerre megrezzent, a vérkeringés pillanat­nyira megállott benne, mintha valami idegen akarat tolakodnék be szervezetébe. Titkos, de ellenállhatlan befolyás uralma alatt állott, melyből vagy csak egy negyedóra múlva tért magához. Új erőt nyert, ér­telme visszatért, szemei fénylettek s nyugtalant te­kingettek szerte-széjjel, mig végre Floras hercegné névjegyén akadtak meg, kinek neve lángolt, mint sötét éjben a villám. — Oktave meg lesz mentve! — kiáltott föl az orvos, s gyorsan távozott. Az álom.­ Délután egy óra tájban Oktave gróf szolgái egy hosszúkás ládát szállítottak Ralph hintájába, mely gondosan le volt takarva. Esti 10 órakor Ralph és a láda megérkeztek a Floras kastélyba. A ládát a régi kastély fegyvertárába vitték. Lucienne ez este jókor visszavonult termeibe. E nap valami különös gondolat szállotta meg sőt márvány arca —­ csodák csodája! — néha a szo­morúság, nyugtalanság vagy az öröm érzelmeit fe­jezte ki. Mintha valami láthatlan lényt hallgatott volna, s még a legkisebb zörej is boszantotta. Hogy maga lehessen és eszméiben senki se zavarhassa, visz­­szavonult szobájába, és egy karszékbe ült, de szokása ellenére azonnal mély álomba merült. Lucienc álmodott és egy jelenés táratt föl előtte. Floras herceg, a halhatatlanság fénye által megifjul­­va, lépett eléje, kezén fogva egy meglepő szépségű fiatal embert. — Itt van férjed,­­— mondá az öreg, égi mo­­solylyal. Lucienne úgy érezte, mintha villanyfolyam érintené. Szive rejtekei megnyíltak. — Soha sem láttam, — susogá, — és mégis ismerem. Mint két szerelmes tekintettek egymásra, kik hosszú száműzetés után találkoznak; sokáig gyönyör­ködtek igy egymásban, mig egyszerre zaj hallatszott, a jelenés eltűnt, az ajtó megnyílt, és Lucienne­­ komornáját látta maga előtt, ki Ralph orvost je­lenté be. (Vége köv.) Bécsi élményeim. — 1848. — Frankenburg Adolftól I. Március 13-dikán reggel az osztrák főváros elég élénk utcái még élénkebbek voltak. Az utcá­kon cél és foglalatosság nélkül rendesen csava­rogni s bámészkodni szeretők száma ma háromszor akkorának tetszett, mint máskor. Mindenki ösztön­­szerüleg érzé,­­a bécsit többnyire „instinctus“-a ve­zeti), hogy nevezetes dolgok készülnek, hogy van valami a levegőben, minek ma el kell durrannia. „Heat' gibt’s a Hetz!“ — szól­ta meg egyik ismerős a másikat, kivel a gladis- on találkozott, s karöltve indultak a belváros felé, mintegy sejtvén, hogy az a „Hetz“, melynél nekik okvetlenül jelen kell lenniük, a bástyafalakon belül fog kezdődni. A jog- és orvostan-hallgatók az „aulá“-ban ösz­­szegyülekezvén, mindegyik látszó nyugodtsággal foglalta el helyét. Hye úr a coulissák mögött állott, kezében tartván a szálakat, melyekkel a mozgalmat vezette. A „medium “-ra egyelőre egyik kollegáját — nevét már nem tudom, — lépteté ki. A jámbor annyira át volt hatva a rátukmált „missió“ főben­járó fontosságától, hogy még a „kathalogus“-t, meg a „tubák-piksis“-t is otthon felejtette, melyek kü­lönben minden „praelectió“-nál hű kísérői voltak. Meglátszott rajta, bár különös nyájas képet iparkodott vágni, hogy nagyon nyomja valami a szívét. Úgy ült a kathedrában, mintha kíspadra húzták volna. Kikapta zsebkendőjét, s először a verejtéket törülte le hom­lokáról, aztán kifújta orrát, végre halk, akadozó han­gon így kezdő m­ondókáját: „Uraim! Úgy hallottam, úgy beszélik, hogy önök, de lehetetlen — bizonyosan csak kósza hír az egész, önök nem fogják azon istentelen franciá­kat követni, kik most ott Párisban re­n­d (dehogy tudta volna a világ minden kincséért e rettenetes szót „revolutió“ kibocsátani ajkain, hisz a föld azon­nal megrepedt volna ijedtében, s a kedves bécsiek aztán annak sötét gyomrában énekelhették volna el magasztos népdalukat: s’ gibt nur a Kaiserstadt, j ’s gibt nur a Wien!“) — nem, önök ezentúl is szor­galmatosan fognak tanulni, hogy szüleiknek örömet szerezzenek, s idővel e­­ többet nem mondhatott, mert e percben megnyíltak az ajtók s egy sereg tanuló­­ özönlött be azokon. A profeszor úr oly hirtelen pat­tant föl székéről, mint hajdan Ivánszky tanárunk Egerben, midőn a röppentyűk, melyeket a gonosz fiúk ülőhelye alá raktak, ott egyszerre sustorogni és pattogni kezdtek, é­s leugorván a kathedráról, egész testében remegett. Alig vette azonban magát észre, már a frakkerben ült, mely őt szép csöndesen haza vitte, hol ismét szabadabb lélekzetet vehetett, s hideg - verejtékes parókáját kiszellőztetés végett szögre akaszthatta. Kilencet ütött a toronyóra, midőn mintegy har­­madfélezer fiatal ember komolyan és csöndesen in­dult az urak utcája felé, fegyver helyett könnyű nád vagy mogyorópálcát suhintván kezében. A „Landhaus“ tág udvara elégtelen volt a roppant néptömeg befogadására, mely mindenfelől oda özön­lött. Dr. Fischof, alig huszonhat éves fiatal ember, első volt, ki a kútnak tetejére fölkapaszkodván, be­szélni kezdett. Nesztelen csend uralkodott. A szó­noknak szép csengő hangja azonnal rokonszenvet gerjesztett, s beszédjének árja magával ragadta az egész gyülekezetét. Nem revolutiót prédikált, mint a fizetett krónikások álliták, hanem rendes és higgadt mérsékletet, a­mi persze hogy ellenkezett némely urak terveivel, kik fölzaklatott, féktelen ke­­délyekre számítottak, hogy ezek lecsillapítása ürügye alatt megszabadulhassanak ismét tőlük, ha köteles­ségüket megtették, vagy alkalmatlanokká kezdenek válni. Az idő már dél felé közeledett, s a sokaság még mindig növekedik. Az egész úri­ utca s a mellék­utcák szintén hemzsegtek az emberektől. A „Landstand“-ok, kiket Metternich ukáza éppen e napra hitt össze, hogy a kormány előterjesztésére „legalázatosabb“ igent biccentsenek, a több ezer aláírással ellátott kérvényt, melyben a nép szabad intézményeket követelt, gőgösen visszautasíták, s a fölindult tömeg az erre vonatkozó iratot, melyet egy küldöttségi tag az ablakból az udvarra röpített, apró darabokra tépte. Ehhez járult még az a félreér­tés is, mintha a küldöttséget, mely a kérvény átadá­sával megbízva volt, letartóztatták volna, s a vihar teljes erejében tört ki. „Perent Metternich!“ dörgött mindenfelől. A „Landhaus“ ablakait összezúzták, az ajtókat és pa­dokat szétrombolták, s nem nyugodtak előbb, mig a küldöttség s velők két „Landstand“ (Breuner és Hoyos grófok) köztük meg nem jelentek. E két utóbbi a néppel azonnal fraternizálni, s azt harangukrozni kezdé; többi kollegái a minorita-piac felé vezető mel­lékajtón távoztak el — vulgo megszöktek. Ezalatt a tömeg egy része a „Ballplatz“ felé tódult, hol a gyűlölt miniszter lakott. Egy ifjú, két másiknak vállaira állván, fölszólita a herceget, hogy köszönjön le, s a „pereat“-ok újra megdördültek. Metternich kijött az erkélyre, s megvető daccal te­kintett a hullámzó sokaságra, aztán hátat fordítva a népnek, vállvonítva tért vissza szobáiba. E perc­től fogva nem volt többé látható, s még ugyanazon este Sedlnickyvel eltűnt Bécsből. A fölingerült nép dühe mindinkább fokozódott, s percenkint veszedelmesebb mérveket öltött. Egy­szerre dobszó hallatszik, s az előrenyomuló katona­ság a tért és utcákat elzárja. Már késő volt. A folya­mot, mely kilépett medréből, nem oly könnyen lehe­tett abba ismét visszaszorítani. A lázadás szelleme gyújtó szikrát vetett a szívekbe, mely e percben lo­bogó lángban tört ki azokból. — Geht nach Hause, ihr Bestien, —- rivalt a tömeg­re egy magasabb rangú katonatiszt, s csapatja a nép láttára töltötte meg fegyverét. A durva fölszóllítás si­kertelen lévén, a fegyverek megdördültek, s első ál­­dozatul egy Spitzer nevű fiatal technikus esett. A nép pánikos félelemtől megkapatva szétrobbant. Egy része a „Ferenckapu“ felé tartott, melyen éppen ak­kor léptem be nőmmel és fiammal. Egy vérrel borított arcú fiatal­ember ránk kiáltott, ne menjünk tovább, mert odabenn lőnek, s gyilkolják a fegyvertelen né­pet. — Azonnal visszafordúltunk, s hazáig mintegy öt „decharge“-ot hallunk, melyek mindegyike át­metsző szivünket, szomorúságból annyi emberélet vesztesége fölött. 634 —

Next