Fővárosi Lapok 1869. július (147-173. szám)
1869-07-15 / 159. szám
Oktave gróf. (XIX-dik századbeli legenda.) — Pavé Viktortól. — (Folytatás.) Floras Lucienne. Beaufort Lucienne tizenhat éves korában nőül ment Floras herceghez, ki már nyolcvan éves volt A herceg gazdag volt, s célja nem más, mint szabadulni az örökség után leskelődő rokonoktól. A mennyező után három hónappal Floras hercegné özvegy volt! Amint az aggastyán meghalt, Lucienne-nek egy csinos külsejű, nagy családból származott fiatalember tetszett meg. Ez volt első szerelme. Lucienne azt hitte, hogy jegyesének félistennek kell lennie, pedig az csak csinos ember volt, eléggé művelt, de ép oly tökéletlen, mint a többi csontból és húsból készült teremtmény ; féltékeny volt, és annál féltékenyebb, minthogy oka nem volt rá. Minden szenvedély áldozatot kiván; itt az áldozat egy kis ölebecske lett, Floras herceg kedvence, amelyet Lucienne, jóltevője iránti tiszteletből, szintén különös előszerettel ápolt. A lovag a kis állat élete ellen tört! Az ölebecske halála. Egy este, midőn Lucienne és jegyese napi sétájukból tértek vissza, fájdalmas vonítások hallatszottak némi távolságra a kastélytól. Egy szalmával töltött kis gunyhó égett. A hercegné fölismerte kedvenc ölébe ugatását. Futott, maga után vonva jegyesét, ki gúnyosan mosolygott. * A szegény állat be volt zárva a gunyhóba ; a deszkák között kidughatta fejét, de menekülni nem birt. — Mentse meg, — mondá a hercegné lovagjának. Az ölebecske elhallgatott, amint úrnőjét felismerte. — Lehetetlen! — feléje a fiatal ember, — a tető lezuhanhat, s az én életem többet ér, mint egy kutyáé. — Tehát ön fél! — kiáltott föl a hercegné, a punyhó felé indulva. — Lucienne! ön egy lépést sem fog tenni, ha nem akarja, hogy erővel tartsam vissza. — Tehát menjen ön segítségére, — könyörgött a hercegné. A lovag érzéketlen maradt. A kis állat újra elkezdett vonítani, mintha felfogta volna e jelenet jelentőségét. — Uram, — mondá Lucienne határozottan, — többé nem egy állat életéről, hanem az ön becsületéről van szó. Ön fél. — Ön jobb szereti ez állatot, mint engem, — felesé. A lovag nyugodtan nézé a kis állat szenvedéseit, míg végül a gunyhó összeroskadt, izzó romjai alá temetve az ölebecskét. Midőn karját akarta nyújtani a hercegnének, az eltűnt. A kastély kapujánál durván elutasították, s minthogy büszke volt, többé vissza sem jött, amit egyébiránt jól tett, mert Lucienne nem akart volna többé rá ismerni. Floras hercegné ideglázba esett. Midőn ismét magához jött, a kastély felügyelője, a Floras család régi hű szolgája, egy virágokkal fedett kis sírhalmot mutatott neki a kertben. — Itt van az ölebecske sírja! Lucienne azonban szótlanul és minden megindulás nélkül ment tovább, s e perctől fogva nem látták mosolyogni vagy valami iránt érdeklődni. Ifjú úrnője érzéketlensége sok nyugtalanságot okozott az öreg felügyelőnek; több orvost hivatott, de ezek nem tudtak a bajon segíteni. Kétségbeesésében irt egy híres párisi tanárnak, ki Ralph orvost küldötte hozzá. A lélek közbenjárása. Ralph, lesújtva Oktave gróf bizalmassága által, útjai közt forgatta Floras hercegné névjegyét. Az üres gyomor, a postakocsiban töltött éj, a borzasztó dráma, melyben egyik főtényezőnek kell lenni, a kétségbeesés, hogy egy olyan barátot veszít el, kiért életét adta volna, annyira megzavarták, hogy nem volt képes gondolkozni. Mozdulatlant ült a padon, nem is gondolva a forró nap sugáraival, melyek fedetlen fejére estek s még agyvelejét is forrásba hozhatják. Egyszerre megrezzent, a vérkeringés pillanatnyira megállott benne, mintha valami idegen akarat tolakodnék be szervezetébe. Titkos, de ellenállhatlan befolyás uralma alatt állott, melyből vagy csak egy negyedóra múlva tért magához. Új erőt nyert, értelme visszatért, szemei fénylettek s nyugtalant tekingettek szerte-széjjel, mig végre Floras hercegné névjegyén akadtak meg, kinek neve lángolt, mint sötét éjben a villám. — Oktave meg lesz mentve! — kiáltott föl az orvos, s gyorsan távozott. Az álom. Délután egy óra tájban Oktave gróf szolgái egy hosszúkás ládát szállítottak Ralph hintájába, mely gondosan le volt takarva. Esti 10 órakor Ralph és a láda megérkeztek a Floras kastélyba. A ládát a régi kastély fegyvertárába vitték. Lucienne ez este jókor visszavonult termeibe. E nap valami különös gondolat szállotta meg sőt márvány arca — csodák csodája! — néha a szomorúság, nyugtalanság vagy az öröm érzelmeit fejezte ki. Mintha valami láthatlan lényt hallgatott volna, s még a legkisebb zörej is boszantotta. Hogy maga lehessen és eszméiben senki se zavarhassa, viszszavonult szobájába, és egy karszékbe ült, de szokása ellenére azonnal mély álomba merült. Lucienc álmodott és egy jelenés táratt föl előtte. Floras herceg, a halhatatlanság fénye által megifjulva, lépett eléje, kezén fogva egy meglepő szépségű fiatal embert. — Itt van férjed,— mondá az öreg, égi mosolylyal. Lucienne úgy érezte, mintha villanyfolyam érintené. Szive rejtekei megnyíltak. — Soha sem láttam, — susogá, — és mégis ismerem. Mint két szerelmes tekintettek egymásra, kik hosszú száműzetés után találkoznak; sokáig gyönyörködtek igy egymásban, mig egyszerre zaj hallatszott, a jelenés eltűnt, az ajtó megnyílt, és Lucienne komornáját látta maga előtt, ki Ralph orvost jelenté be. (Vége köv.) Bécsi élményeim. — 1848. — Frankenburg Adolftól I. Március 13-dikán reggel az osztrák főváros elég élénk utcái még élénkebbek voltak. Az utcákon cél és foglalatosság nélkül rendesen csavarogni s bámészkodni szeretők száma ma háromszor akkorának tetszett, mint máskor. Mindenki ösztönszerüleg érzé,a bécsit többnyire „instinctus“-a vezeti), hogy nevezetes dolgok készülnek, hogy van valami a levegőben, minek ma el kell durrannia. „Heat' gibt’s a Hetz!“ — szólta meg egyik ismerős a másikat, kivel a gladis- on találkozott, s karöltve indultak a belváros felé, mintegy sejtvén, hogy az a „Hetz“, melynél nekik okvetlenül jelen kell lenniük, a bástyafalakon belül fog kezdődni. A jog- és orvostan-hallgatók az „aulá“-ban öszszegyülekezvén, mindegyik látszó nyugodtsággal foglalta el helyét. Hye úr a coulissák mögött állott, kezében tartván a szálakat, melyekkel a mozgalmat vezette. A „medium “-ra egyelőre egyik kollegáját — nevét már nem tudom, — lépteté ki. A jámbor annyira át volt hatva a rátukmált „missió“ főbenjáró fontosságától, hogy még a „kathalogus“-t, meg a „tubák-piksis“-t is otthon felejtette, melyek különben minden „praelectió“-nál hű kísérői voltak. Meglátszott rajta, bár különös nyájas képet iparkodott vágni, hogy nagyon nyomja valami a szívét. Úgy ült a kathedrában, mintha kíspadra húzták volna. Kikapta zsebkendőjét, s először a verejtéket törülte le homlokáról, aztán kifújta orrát, végre halk, akadozó hangon így kezdő mondókáját: „Uraim! Úgy hallottam, úgy beszélik, hogy önök, de lehetetlen — bizonyosan csak kósza hír az egész, önök nem fogják azon istentelen franciákat követni, kik most ott Párisban rend (dehogy tudta volna a világ minden kincséért e rettenetes szót „revolutió“ kibocsátani ajkain, hisz a föld azonnal megrepedt volna ijedtében, s a kedves bécsiek aztán annak sötét gyomrában énekelhették volna el magasztos népdalukat: s’ gibt nur a Kaiserstadt, j ’s gibt nur a Wien!“) — nem, önök ezentúl is szorgalmatosan fognak tanulni, hogy szüleiknek örömet szerezzenek, s idővel e többet nem mondhatott, mert e percben megnyíltak az ajtók s egy sereg tanuló özönlött be azokon. A profeszor úr oly hirtelen pattant föl székéről, mint hajdan Ivánszky tanárunk Egerben, midőn a röppentyűk, melyeket a gonosz fiúk ülőhelye alá raktak, ott egyszerre sustorogni és pattogni kezdtek, és leugorván a kathedráról, egész testében remegett. Alig vette azonban magát észre, már a frakkerben ült, mely őt szép csöndesen haza vitte, hol ismét szabadabb lélekzetet vehetett, s hideg - verejtékes parókáját kiszellőztetés végett szögre akaszthatta. Kilencet ütött a toronyóra, midőn mintegy harmadfélezer fiatal ember komolyan és csöndesen indult az urak utcája felé, fegyver helyett könnyű nád vagy mogyorópálcát suhintván kezében. A „Landhaus“ tág udvara elégtelen volt a roppant néptömeg befogadására, mely mindenfelől oda özönlött. Dr. Fischof, alig huszonhat éves fiatal ember, első volt, ki a kútnak tetejére fölkapaszkodván, beszélni kezdett. Nesztelen csend uralkodott. A szónoknak szép csengő hangja azonnal rokonszenvet gerjesztett, s beszédjének árja magával ragadta az egész gyülekezetét. Nem revolutiót prédikált, mint a fizetett krónikások álliták, hanem rendes és higgadt mérsékletet, ami persze hogy ellenkezett némely urak terveivel, kik fölzaklatott, féktelen kedélyekre számítottak, hogy ezek lecsillapítása ürügye alatt megszabadulhassanak ismét tőlük, ha kötelességüket megtették, vagy alkalmatlanokká kezdenek válni. Az idő már dél felé közeledett, s a sokaság még mindig növekedik. Az egész úri utca s a mellékutcák szintén hemzsegtek az emberektől. A „Landstand“-ok, kiket Metternich ukáza éppen e napra hitt össze, hogy a kormány előterjesztésére „legalázatosabb“ igent biccentsenek, a több ezer aláírással ellátott kérvényt, melyben a nép szabad intézményeket követelt, gőgösen visszautasíták, s a fölindult tömeg az erre vonatkozó iratot, melyet egy küldöttségi tag az ablakból az udvarra röpített, apró darabokra tépte. Ehhez járult még az a félreértés is, mintha a küldöttséget, mely a kérvény átadásával megbízva volt, letartóztatták volna, s a vihar teljes erejében tört ki. „Perent Metternich!“ dörgött mindenfelől. A „Landhaus“ ablakait összezúzták, az ajtókat és padokat szétrombolták, s nem nyugodtak előbb, mig a küldöttség s velők két „Landstand“ (Breuner és Hoyos grófok) köztük meg nem jelentek. E két utóbbi a néppel azonnal fraternizálni, s azt harangukrozni kezdé; többi kollegái a minorita-piac felé vezető mellékajtón távoztak el — vulgo megszöktek. Ezalatt a tömeg egy része a „Ballplatz“ felé tódult, hol a gyűlölt miniszter lakott. Egy ifjú, két másiknak vállaira állván, fölszólita a herceget, hogy köszönjön le, s a „pereat“-ok újra megdördültek. Metternich kijött az erkélyre, s megvető daccal tekintett a hullámzó sokaságra, aztán hátat fordítva a népnek, vállvonítva tért vissza szobáiba. E perctől fogva nem volt többé látható, s még ugyanazon este Sedlnickyvel eltűnt Bécsből. A fölingerült nép dühe mindinkább fokozódott, s percenkint veszedelmesebb mérveket öltött. Egyszerre dobszó hallatszik, s az előrenyomuló katonaság a tért és utcákat elzárja. Már késő volt. A folyamot, mely kilépett medréből, nem oly könnyen lehetett abba ismét visszaszorítani. A lázadás szelleme gyújtó szikrát vetett a szívekbe, mely e percben lobogó lángban tört ki azokból. — Geht nach Hause, ihr Bestien, —- rivalt a tömegre egy magasabb rangú katonatiszt, s csapatja a nép láttára töltötte meg fegyverét. A durva fölszóllítás sikertelen lévén, a fegyverek megdördültek, s első áldozatul egy Spitzer nevű fiatal technikus esett. A nép pánikos félelemtől megkapatva szétrobbant. Egy része a „Ferenckapu“ felé tartott, melyen éppen akkor léptem be nőmmel és fiammal. Egy vérrel borított arcú fiatalember ránk kiáltott, ne menjünk tovább, mert odabenn lőnek, s gyilkolják a fegyvertelen népet. — Azonnal visszafordúltunk, s hazáig mintegy öt „decharge“-ot hallunk, melyek mindegyike átmetsző szivünket, szomorúságból annyi emberélet vesztesége fölött. 634 —