Fővárosi Lapok 1869. szeptember (199-223. szám)

1869-09-01 / 199. szám

rétei által szerzett verselési és nyelvkezelési virtuo­zitásának köszönheti, hanem főleg tisztult finom íz­lésének s költői tapintatának, melynek segélyével egyszerű és megkapó kifejezést tud adni érzelmei­nek. Költeményei többnyire komoly, reflektáló szí­nezetűek. Erős, korlátait szétszabgató szenvedélye­ket nem találunk Longfellow műveiben, de a kife­jezések korrektsége, a versek harmóniája s a képek választékossága mindig elragad bennünket. Longfellow már mint tanuló foglalkozott a köl­tészettel s az „United states Literary Gazette“ hozta múzsájának első termékeit. Longfellow a jogi pá­lyára készült, de kedélye nem talált e téren elég táp­lálékot, s örömest fölcserélte azt a brunswicki colle­gium tanárságával, hol az újabb nyelvek tanítására vállalkozott. Előbb azonban három évig utazott Hol­landiában, Francia-, Német-, Spanyol- és Olaszország­ban. 1829-ben visszatért Amerikába s tanulmányait annyi sikerrel érvényesítette, hogy 1835-ben már a cambridgei egyetem tanárává választották, hol elődje Tickner György, a spanyol irodalom történe­tének hírneves szerzője volt. Mielőtt állását elfog­lalta volna, másodszor is beutazta Európát s csak 1836 őszén telepedett le Cambridgeben. Itt és ama ház szobájában, honnan Washington bocsátgatá ki hadi parancsait, született 1838 és 39-ben „Hyperion“ című műve. 1840-ben „Voices of the Night“ cím alatt kiadta első költeményfüzérét, mely „Hyperi­on“-­át csakhamar háttérbe szok­ta. Nem kevesebb sikert aratott a „Ballads and other Poems.“ Ez idő­től fogva Longfellow hosszú sorát nyújtotta mindig elragadtatással fogadott költeményfüzéreinek. Alig múlt el év, hogy újabb termékkel ne gazdagította volna az amerikai költészetet, s múzsájának utósó nagyobb terméke: „The Song of Hiawatha“ nemcsak Amerikában, de Európában is általános figyelmet ébresztett. Longfellow régi mondákat fűz fel itt a költészet aranyfonalára, s oly gyöngyöket tesz a kö­zönség közkincsévé, mely előtte csak a tudósok ki­zárólagos tulajdona volt. A bostoni eredeti nyomta­tás félév alatt harminc kiadást ért, s hasonló vagy talán még nagyobb számban terjedt el Európában is. Ez az első nagyobb amerikai költemény, mely vi­lágszerte figyelmet keltett. Longfellow 1854-ben letette tanári hivatalát, s azóta kizárólag múzsájának él. Negyedik európai útjáról rövid idő előtt szólottak a külföldi lapok. Wagner in­iitárd „Rh­eingol­l“-ja (München aug. 28.) (Cs.G.) A„Meistersinger“-ek szí­nrekerültének alig egy éve, és ime szeptember 3-dikára új dalmű van ki­tűzve Wagnertől: a „Rheingold“, mely különben csak előjátéka a „Niebelungok gyűrűje“ című trilógiának. A szöveg maga nem újdonság, de minthogy Wagner csak az alapgondolatokat sajátíta el, s a feldolgozás egészen a saját felfogása, minden tartózkodás nélkül beszélhetünk róla. A merész képzelet, mely Wagner dalmű-szövegeit egyátalán jellemzi, ebből sem hiány­zik, s nézetünk szerint gyakran csaknem a lehetet­lenségig megy, annyira, hogy a szöveg olvasása köz­ben az utasítások keresztülvihetlennek tetszenek. Az első jelenés a Rajna medrében játszik. A függöny felgördültével zöldes homály uralg a színpadon. A háttér homályában sziklák meredeznek. Alant egé­szen sötét van, míg a víz tükre felé mindinkább vi­lágosabb. Woglinde, Wellgunde, Floss­­h­i­­­d­e rajnai hableányok atyjuk parancsából a szikláb­a rejtett bűvös erejű „Rheingold“-ot őrzik, s pajkos vidámsággal úszkálva, egyik sziklától a má­sikhoz üldözik egymást, midőn Alberich, a Nibe­lung megjelen. Előbb gyönyörködik a hableányok pajkos játékában, majd megszólítja őket. A hableá­nyok mindegyike kacérkodik vele, s midőn szerelem­ről beszél, tova­illannak. Csak Flosshilde engedi őt magához egész közel jutni, de ez is kikacagja, s a sziklára roppant fáradtsággal fölkapaszkodott Ni­­belungot a mélységbe taszítja. Alberich felbőszülve, összes erejét megfeszíti s újólag fölkapaszkodik, hogy elérje a leányt, midőn egyszerre vakító fény, a „Rheingold“ fénye bűvöli el. A hableányok dicsdala közben a varázs még mindig lekötve tartja, midőn hirtelen összeszedve magát, kétségbeesett vakmerő­séggel a legmagasb sziklacsúcsra hág, eloltja a vilá­got, s kezébe véve az aranyat, a hableányok sikoltása közben a mélységbe ugrik. A hableányokkal most a szín is sülyed, s néhány percig csak fekete habok látszanak, s a távolból a hableányok sikoltásába ve­gyülve hallatszik Alberich gúnyos hahotája. A szín­pad lassan kint átváltozik. A habokból lassan kint fel­hők alakulnak, s a háttérben félhomályban hegyi vidék tárul föl. A kelő nap sugarai százszorosan tör­nek meg a várfok fényes tetőzetén. Alant a völgyben a Rajna foly, s a virányos parton F­r­i­c­k­a istennő és W­o­t­a­n isten ébredeznek szenderükből. Mindket­ten bámulva pillantják meg a hegyen épült várat, melyért cserében az óriásoknak szerződésileg kikötve Freia — Fricka testvére — volt. Fricka szemrehá­nyásokat tesz férjének, hogy nővérét szívtelenül el­adta, s könyörög, hogy álljon el a szerződés megtar­tásától. Wotan pedig adott szavára hivatkozik, me­lyet megtörnie nem szabad, s bízik Log­e-ban, ki a szerződés kötését tanácsolá, hogy az majd kiszaba­dítja a hinárból. Míg férj és nő egymásnak szemre­hányásokat tesznek, futva jő F­r­e i­a, F­a­s­o 11 és F­a­f­n­e­r óriások elől menekülve, kik érette jőnek. Wotan röviden akar elbánni velük, s midőn az nem sikerül, segélyül hívja Donner és Froh istene­ket. A vitatkozás közben érkezik meg Loge, hírül hozva, hogy Alberich a Rheingold-ot elrabla. Wotan a kibúvót sürgeti; Loge állítja, hogy már megta­lálta. Az óriások figyelmét a Nibelungok aranyára hívja föl, melyet ezek csakugyan többre becsülnek Freia birtokánál. A cserébe beleegyeznek, addig azonban, míg Wotan nekik az aranyat megszerezné, kezesül magukkal viszik Freiát, és vele együtt az istenek ifjúságát is, úgy hogy az istenek a színpadot eltöltő s percről percre tömörebb ködben láthatólag öregednek, mert Freia birtokában vannak azok a kertek, hol az arany almák tenyésznek, melyek az istenek ifjúságát fenntartják. Loge tanácsára Wotan azonnal Nibelheimba indul, s midőn egy sziklaha­sadékba lép, kéngőz tölti meg a színpadot, mely csakhamar sűrű felleggé változik. A fekete fellegek lassankint szikla-tömegekké alakulnak, úgy mintha a szín mindig lefelé sülyedne a földbe. Végre világo­­­­sodni kezd, s a színpad messze elágazó bányát mutat. Az első alak, melylyel itt találkozunk, Alberich, ki egy üregből sivító alakot vonszol fülénél fogva a szin előterére. Mime ez, szintén Nibelung, de rabszolgája Alberichnek, ki a Rheingoldból már gyűrűt ková­csolt. Rajta érte Mimét, midőn ez a „Tarnhelm“-t el tulaj­donítani akará. Heves jelenés után, miközben Alberich a helm segélyével láthatlanná lesz, a bánya belsejébe megy. Most jönnek Wotan és Loge, kik a fájdalom alatt összerogyott Mime nyögésére figyelmesek lesznek, és ettől megtudják Alberich garázdálkodásait. Alberich, ki most korbácsával a törpéket dolgozni hajtja, szintén észreveszi az idege­neket, és előre jő. A két isten előbb csúfolni kezdi őt, s kétkednek sisakjának búverejében, mire ő óriási kígyóvá, majd békává változik, s mint ilyen a két isten hatalmába kerül. Eddig a harmadik jelenés. A szin ekkor visszaváltozik azon szabad hegyi vidékké, melyet a második jelenésben láttunk. Wotan és Loge a megkötözött Alberichet magukkal hozzák. Fenn a napvilágon alkudni kezd Alberich szabadon bocsát­­tatása iránt. A két isten az ő minden aranyát és sisakját kívánja, Alberich pedig gyűrűjének birto­kában mindenbe beleegyezik. Wotan azonban erő­szakkal elveszi gyűrűjét is. Ekkor Alberich a gyűrűt megátkozva, a barlang nyílásán át eltűnik. Az előtér ködjellege oszlani kezd, Fasolt és Fafner jönnek, a másik oldalról jó kedvben Donner, Froh, és Fricka. Az óriások készek az aranyért visszaadni Freint, s hogy az alku kész legyen, azt csak Wotan hátrál­tatja, ki nem akar megválni a varázsgyűrűtől. Az óriások menni akarnak; Donner dühösködik, midőn E­r­d­a megjelen, s inti Wotant, hogy adja át a gyű­rűt, mert az mindenkinek csak veszélyt okoz. E figyelmeztetés használ. Wotan átadja a gyűrűt, s az istennő jóslata csakhamar teljesül, mert a két óriás összekap birtoka fölött, s Fasoltot Fafner agyon­sújtja. Az istenek elfordulnak a gyilkostól. Wotan örvend, hogy a gyűrűtől megszabadult, melyre Al­berich átka nehezült, de egyszersmind keserg, hogy palotájának építése ily nagy áldozatokba került. Donner most zivatart rögtönöz, Froh pedig napot, s minthogy az óriások a várba hidat nem építettek, a szivárványt használják hidal, — és a­míg Loge azon gondolkozik: várjon kövesse-e őket, vagy ne, újra fölzendül a hableányok dala, kik az elrabolt Rheingold visszaadását kérik Wotantól, — de hasz­­talanul. Midőn az istenek a szivárvány közepén jár­nak, leesik a függöny s az előjátéknak vége. Tagadhatlan, hogy e szövegben igen kevés cse­­lekvény van, de mint előjáték érdekes. Hanem ez aztán nem zenei dráma, hanem zenei hitrege. Wag­ner azt állítja, hogy nemcsak a zenének, de a dalmű szövegének is drámai hatással kell bírnia, mert a dalmű és dráma között — szerinte — nincs egyéb különbség, mint az, hogy egyikben a színész szaval, másikban énekel. Nem vonjuk kétségbe, hogy ez ál­lításában sok igazság rejlik , de viszont a fentebbi szövegre nézve fölállított elveivel ezúttal erős össze­ütközésbe jött, oly librettóra írván zenét, melyben minden egyéb van drámai hatáson kívül. A­mi a zenét illeti, szakítész ugyan nem vagyok, de hallér­­zékem után indulva, elmondhatom, hogy soha szen­vedélyeket zene által költőiebben kifejezve nem hal­lottam. Az első jelenésben, midőn Alberich dühöng, az énekesre figyelni lehetlen, mert a szenvedély ki­fejezése a zenében fokról fokra hág, s a hatalom, melylyel Wagner a hangszereket kezeli, elkábít. A próbák már napok óta tartanak, folytonosan nagy közönség jelenlétében. Egyik próbán láttam gróf Mikó minisztert, Rudits bálját, Radnótfáy inten­dáns urat s a hírlapírók közül Aldort. Liszt minden próbán megjelent, s a fölcseperedő művészek egész raja környezte. Wagnert senki sem látta. A király is megjelent a főpróbán, s gyönyörködött kedvencének ez új művében. A főszerepek Stehle k. a., Schimmel­­pfennigné, Mailinger asszony, Vogl stb. kezében van­nak. Wagnernek tehát egy levéllel több van ba­bérkoszorújában. A próbák után ítélve, az elő­adás nem fog fennhagyni semmi kívánni valót, habár a jelenetezés roppant nehézségekkel jár. Az újonan épített színpad összes gépezeteire szük­ség van, hogy az illúzió ne csorbuljon. Wagner dal­művei csak akkor adathatnak — a kiállítás szem­pontjából fogva föl a dolgot — teljes sikerrel, ha a Molnár György által pengetett mozgó színpad valaha érvényesül. Mert valóban e nélkül mindazt kivinni, mit Wagner kigondol, csak ott lehet, hol a szerző oly műszerelő uralkodónak a kedvence, mint II-dik La­jos bajor király. 1­785 - ö v­á­rosi hírek. * A Szigligeti tiszteletére rendezett díszlakoma tegnap d. u. egy órakor kezdődött a Frohner-szálloda termében. Hetvenen voltak: irók, művészek, mű­barátok. Az asztalfőn gr. Ráday Gedeon ült, mellette jobbról Szigligeti és Zichy Antal, balra Gyulai és Erkel Ferenc. A kedélyes lakomát, melynek étlapja igen jó volt, szokás szerint toasztok fűszerezték. Elő­ször gr. Ráday élteté a királyt, ki színházunknak a legnehezebb időkben is barátja volt, a minek kö­szönhető az, hogy színházunk kevesebbet szenvedett a Bach-korszakban, mint más irodalmi intézeteink, s élteté a királynét, hazánk védasszonyát, zajos éljenek közt. Zichy Antal Szigligetiért emelt po­harat, ki egymaga több művet teremtett, mint a mennyit valamennyi kritikusunk megölni birt. Erre Szigligeti a következő választ mondá: „Egy színdarabban az egyik személy, midőn véletle­nül főnemes és felsőházi tag lesz, azon aggódik, és méltán, hogy mit fog ő beszélni oly fényes gyüleke­zetben, mint az angol felsőház ? A másik azzal nyug­tatja meg, hogy lehet ott hallgatni is. Én most ha­sonló helyzetben vagyok. Midőn az önök határtalan kegye ily magasra emelt, nagyon szerettem volna, ha valaki azzal nyugtathatott volna meg, hogy itt is lehet hallgatni. S itt azon jótékony előfüggöny sincs, mely tegnapelőtt az öröm és hála néma érzel­mével eltakart. Itt szólanom kell, mert hálámat egy kézszorítással nem fejezhetem ki. Ha az irodalom, színművészet s a közönségből jóakaróim e koszorúját megtekintem, képviselve látom itt azon hatalmas té­nyezőket,melyeknek a nemzeti szinház alapítását,fenn­maradását s emelkedését köszönheti; de egyszers­mind látom azon közös kútfőt is, melyből e jó kivonatok, e megtiszteltetés,“ és rám nézve e meg nem érdemlett legnagyobb szerencse felbuzgóit. Mindnyájan nagyon szeretik a nemzeti színházat, s mivel engem hivatásom azon pályára vezetett, me­lyen összes tehetségemet annak szentelhetem, a sze­retet nagyító üvegén látnak engem is. Mert máskép hogyan érthetném, hogy a nemzeti színház tagjai tegnapelőtt koszorúval tiszteltek meg, holott tulaj­donképen én tartozom nekik a legnagyobb hálával, mert darabjaim sikerét, valamint azelőtt, úgy most is ők vívják ki ? Hogyan érthetném, hogy az iro­dalom jelesei ily kitüntetésre méltatnak, minőben az irodalomnak sokkal érdemesebb bajnokai nem része­sültek ? Azért talán nem csalódom, ha azt hiszem, hogy midőn e kitüntetésekre nagyon is könnyűnek találtak, a mérlegbe vetették azt is, hogy némely szolgálat az által válik érdemmé, mert azon időben teszik, midőn rá szükség van, így a pusztában szom­­jan epedőt a ki a legparányibb forráshoz vezeti, an­nak éppen oly éltetője, mintha ugyanakkor a legha­talmasabb forráshoz vezetne. Úgy az én csekély te­hetségem, ha nem tette is a legfényesebb szolgálatot a költészetnek, néha tán mégis használt a színháznak. Engedjék meg tehát nekem is, hogy midőn e határ­talan jóságukért hálás köszönetet mondanék, jó kívá­­natommal visszatérjek azon kútfőhöz, melyből önök merítettek. Adja isten, hogy az irodalom, színművé­szet, annak vezetői és közönsége közt mindig ily szép egyetértés uralkodjék. Engedjék meg, hogy midőn önöket szivem mélyéből éltetném, felhívjam önöket, hogy együtt éltessük mindazokat, kik a nemzeti szín­ház szellemi, művészeti és anyagi emelkedését esz­közölték s jövőjét biztosították ! Ha már nincsenek sorainkban, legyen emlékek áldva; ha pedig még velünk küzdenek, isten tartsa meg, isten éltesse! Él­jenek!“ Szigligeti után Szigeti József élteté Zichy Antalt, fölhiva őt, hogy a mai írók és művészek közt igyekezzék létrehozni azt a szép egyetértést, mi a régiek közt létezett. Rózsaági, később pedig P. Szath­­máry K. ismételten Szigligetinek kivántak hosszú éle­tet. Feleki egy levelet mutatott be, melyet a még min­dig betegeskedő Tóth J. intéze Szigligetihez, kívánva, hogy e jeles művész mielőbb visszaléphessen a szín­padra. Zichy Antal gr. Ráday Gedeonért emelt poha­rat, Deák Farkas a magyar zenekirályért, Erkel­ért. Tóth Kálmán egy kedélyes költeményt olva­sott föl, melyet a jubileumra írt. Zichy Antal me­legen emlékezett meg Radnótságról, a távol levő

Next