Fővárosi Lapok 1869. szeptember (199-223. szám)
1869-09-01 / 199. szám
rétei által szerzett verselési és nyelvkezelési virtuozitásának köszönheti, hanem főleg tisztult finom ízlésének s költői tapintatának, melynek segélyével egyszerű és megkapó kifejezést tud adni érzelmeinek. Költeményei többnyire komoly, reflektáló színezetűek. Erős, korlátait szétszabgató szenvedélyeket nem találunk Longfellow műveiben, de a kifejezések korrektsége, a versek harmóniája s a képek választékossága mindig elragad bennünket. Longfellow már mint tanuló foglalkozott a költészettel s az „United states Literary Gazette“ hozta múzsájának első termékeit. Longfellow a jogi pályára készült, de kedélye nem talált e téren elég táplálékot, s örömest fölcserélte azt a brunswicki collegium tanárságával, hol az újabb nyelvek tanítására vállalkozott. Előbb azonban három évig utazott Hollandiában, Francia-, Német-, Spanyol- és Olaszországban. 1829-ben visszatért Amerikába s tanulmányait annyi sikerrel érvényesítette, hogy 1835-ben már a cambridgei egyetem tanárává választották, hol elődje Tickner György, a spanyol irodalom történetének hírneves szerzője volt. Mielőtt állását elfoglalta volna, másodszor is beutazta Európát s csak 1836 őszén telepedett le Cambridgeben. Itt és ama ház szobájában, honnan Washington bocsátgatá ki hadi parancsait, született 1838 és 39-ben „Hyperion“ című műve. 1840-ben „Voices of the Night“ cím alatt kiadta első költeményfüzérét, mely „Hyperion“-át csakhamar háttérbe szokta. Nem kevesebb sikert aratott a „Ballads and other Poems.“ Ez időtől fogva Longfellow hosszú sorát nyújtotta mindig elragadtatással fogadott költeményfüzéreinek. Alig múlt el év, hogy újabb termékkel ne gazdagította volna az amerikai költészetet, s múzsájának utósó nagyobb terméke: „The Song of Hiawatha“ nemcsak Amerikában, de Európában is általános figyelmet ébresztett. Longfellow régi mondákat fűz fel itt a költészet aranyfonalára, s oly gyöngyöket tesz a közönség közkincsévé, mely előtte csak a tudósok kizárólagos tulajdona volt. A bostoni eredeti nyomtatás félév alatt harminc kiadást ért, s hasonló vagy talán még nagyobb számban terjedt el Európában is. Ez az első nagyobb amerikai költemény, mely világszerte figyelmet keltett. Longfellow 1854-ben letette tanári hivatalát, s azóta kizárólag múzsájának él. Negyedik európai útjáról rövid idő előtt szólottak a külföldi lapok. Wagner iniitárd „Rheingoll“-ja (München aug. 28.) (Cs.G.) A„Meistersinger“-ek színrekerültének alig egy éve, és ime szeptember 3-dikára új dalmű van kitűzve Wagnertől: a „Rheingold“, mely különben csak előjátéka a „Niebelungok gyűrűje“ című trilógiának. A szöveg maga nem újdonság, de minthogy Wagner csak az alapgondolatokat sajátíta el, s a feldolgozás egészen a saját felfogása, minden tartózkodás nélkül beszélhetünk róla. A merész képzelet, mely Wagner dalmű-szövegeit egyátalán jellemzi, ebből sem hiányzik, s nézetünk szerint gyakran csaknem a lehetetlenségig megy, annyira, hogy a szöveg olvasása közben az utasítások keresztülvihetlennek tetszenek. Az első jelenés a Rajna medrében játszik. A függöny felgördültével zöldes homály uralg a színpadon. A háttér homályában sziklák meredeznek. Alant egészen sötét van, míg a víz tükre felé mindinkább világosabb. Woglinde, Wellgunde, Flosshide rajnai hableányok atyjuk parancsából a sziklába rejtett bűvös erejű „Rheingold“-ot őrzik, s pajkos vidámsággal úszkálva, egyik sziklától a másikhoz üldözik egymást, midőn Alberich, a Nibelung megjelen. Előbb gyönyörködik a hableányok pajkos játékában, majd megszólítja őket. A hableányok mindegyike kacérkodik vele, s midőn szerelemről beszél, tovaillannak. Csak Flosshilde engedi őt magához egész közel jutni, de ez is kikacagja, s a sziklára roppant fáradtsággal fölkapaszkodott Nibelungot a mélységbe taszítja. Alberich felbőszülve, összes erejét megfeszíti s újólag fölkapaszkodik, hogy elérje a leányt, midőn egyszerre vakító fény, a „Rheingold“ fénye bűvöli el. A hableányok dicsdala közben a varázs még mindig lekötve tartja, midőn hirtelen összeszedve magát, kétségbeesett vakmerőséggel a legmagasb sziklacsúcsra hág, eloltja a világot, s kezébe véve az aranyat, a hableányok sikoltása közben a mélységbe ugrik. A hableányokkal most a szín is sülyed, s néhány percig csak fekete habok látszanak, s a távolból a hableányok sikoltásába vegyülve hallatszik Alberich gúnyos hahotája. A színpad lassan kint átváltozik. A habokból lassan kint felhők alakulnak, s a háttérben félhomályban hegyi vidék tárul föl. A kelő nap sugarai százszorosan törnek meg a várfok fényes tetőzetén. Alant a völgyben a Rajna foly, s a virányos parton Fricka istennő és Wotan isten ébredeznek szenderükből. Mindketten bámulva pillantják meg a hegyen épült várat, melyért cserében az óriásoknak szerződésileg kikötve Freia — Fricka testvére — volt. Fricka szemrehányásokat tesz férjének, hogy nővérét szívtelenül eladta, s könyörög, hogy álljon el a szerződés megtartásától. Wotan pedig adott szavára hivatkozik, melyet megtörnie nem szabad, s bízik Loge-ban, ki a szerződés kötését tanácsolá, hogy az majd kiszabadítja a hinárból. Míg férj és nő egymásnak szemrehányásokat tesznek, futva jő Fre ia, Faso 11 és Fafner óriások elől menekülve, kik érette jőnek. Wotan röviden akar elbánni velük, s midőn az nem sikerül, segélyül hívja Donner és Froh isteneket. A vitatkozás közben érkezik meg Loge, hírül hozva, hogy Alberich a Rheingold-ot elrabla. Wotan a kibúvót sürgeti; Loge állítja, hogy már megtalálta. Az óriások figyelmét a Nibelungok aranyára hívja föl, melyet ezek csakugyan többre becsülnek Freia birtokánál. A cserébe beleegyeznek, addig azonban, míg Wotan nekik az aranyat megszerezné, kezesül magukkal viszik Freiát, és vele együtt az istenek ifjúságát is, úgy hogy az istenek a színpadot eltöltő s percről percre tömörebb ködben láthatólag öregednek, mert Freia birtokában vannak azok a kertek, hol az arany almák tenyésznek, melyek az istenek ifjúságát fenntartják. Loge tanácsára Wotan azonnal Nibelheimba indul, s midőn egy sziklahasadékba lép, kéngőz tölti meg a színpadot, mely csakhamar sűrű felleggé változik. A fekete fellegek lassankint szikla-tömegekké alakulnak, úgy mintha a szín mindig lefelé sülyedne a földbe. Végre világosodni kezd, s a színpad messze elágazó bányát mutat. Az első alak, melylyel itt találkozunk, Alberich, ki egy üregből sivító alakot vonszol fülénél fogva a szin előterére. Mime ez, szintén Nibelung, de rabszolgája Alberichnek, ki a Rheingoldból már gyűrűt kovácsolt. Rajta érte Mimét, midőn ez a „Tarnhelm“-t el tulajdonítani akará. Heves jelenés után, miközben Alberich a helm segélyével láthatlanná lesz, a bánya belsejébe megy. Most jönnek Wotan és Loge, kik a fájdalom alatt összerogyott Mime nyögésére figyelmesek lesznek, és ettől megtudják Alberich garázdálkodásait. Alberich, ki most korbácsával a törpéket dolgozni hajtja, szintén észreveszi az idegeneket, és előre jő. A két isten előbb csúfolni kezdi őt, s kétkednek sisakjának búverejében, mire ő óriási kígyóvá, majd békává változik, s mint ilyen a két isten hatalmába kerül. Eddig a harmadik jelenés. A szin ekkor visszaváltozik azon szabad hegyi vidékké, melyet a második jelenésben láttunk. Wotan és Loge a megkötözött Alberichet magukkal hozzák. Fenn a napvilágon alkudni kezd Alberich szabadon bocsáttatása iránt. A két isten az ő minden aranyát és sisakját kívánja, Alberich pedig gyűrűjének birtokában mindenbe beleegyezik. Wotan azonban erőszakkal elveszi gyűrűjét is. Ekkor Alberich a gyűrűt megátkozva, a barlang nyílásán át eltűnik. Az előtér ködjellege oszlani kezd, Fasolt és Fafner jönnek, a másik oldalról jó kedvben Donner, Froh, és Fricka. Az óriások készek az aranyért visszaadni Freint, s hogy az alku kész legyen, azt csak Wotan hátráltatja, ki nem akar megválni a varázsgyűrűtől. Az óriások menni akarnak; Donner dühösködik, midőn Erda megjelen, s inti Wotant, hogy adja át a gyűrűt, mert az mindenkinek csak veszélyt okoz. E figyelmeztetés használ. Wotan átadja a gyűrűt, s az istennő jóslata csakhamar teljesül, mert a két óriás összekap birtoka fölött, s Fasoltot Fafner agyonsújtja. Az istenek elfordulnak a gyilkostól. Wotan örvend, hogy a gyűrűtől megszabadult, melyre Alberich átka nehezült, de egyszersmind keserg, hogy palotájának építése ily nagy áldozatokba került. Donner most zivatart rögtönöz, Froh pedig napot, s minthogy az óriások a várba hidat nem építettek, a szivárványt használják hidal, — és amíg Loge azon gondolkozik: várjon kövesse-e őket, vagy ne, újra fölzendül a hableányok dala, kik az elrabolt Rheingold visszaadását kérik Wotantól, — de hasztalanul. Midőn az istenek a szivárvány közepén járnak, leesik a függöny s az előjátéknak vége. Tagadhatlan, hogy e szövegben igen kevés cselekvény van, de mint előjáték érdekes. Hanem ez aztán nem zenei dráma, hanem zenei hitrege. Wagner azt állítja, hogy nemcsak a zenének, de a dalmű szövegének is drámai hatással kell bírnia, mert a dalmű és dráma között — szerinte — nincs egyéb különbség, mint az, hogy egyikben a színész szaval, másikban énekel. Nem vonjuk kétségbe, hogy ez állításában sok igazság rejlik , de viszont a fentebbi szövegre nézve fölállított elveivel ezúttal erős összeütközésbe jött, oly librettóra írván zenét, melyben minden egyéb van drámai hatáson kívül. Ami a zenét illeti, szakítész ugyan nem vagyok, de hallérzékem után indulva, elmondhatom, hogy soha szenvedélyeket zene által költőiebben kifejezve nem hallottam. Az első jelenésben, midőn Alberich dühöng, az énekesre figyelni lehetlen, mert a szenvedély kifejezése a zenében fokról fokra hág, s a hatalom, melylyel Wagner a hangszereket kezeli, elkábít. A próbák már napok óta tartanak, folytonosan nagy közönség jelenlétében. Egyik próbán láttam gróf Mikó minisztert, Rudits bálját, Radnótfáy intendáns urat s a hírlapírók közül Aldort. Liszt minden próbán megjelent, s a fölcseperedő művészek egész raja környezte. Wagnert senki sem látta. A király is megjelent a főpróbán, s gyönyörködött kedvencének ez új művében. A főszerepek Stehle k. a., Schimmelpfennigné, Mailinger asszony, Vogl stb. kezében vannak. Wagnernek tehát egy levéllel több van babérkoszorújában. A próbák után ítélve, az előadás nem fog fennhagyni semmi kívánni valót, habár a jelenetezés roppant nehézségekkel jár. Az újonan épített színpad összes gépezeteire szükség van, hogy az illúzió ne csorbuljon. Wagner dalművei csak akkor adathatnak — a kiállítás szempontjából fogva föl a dolgot — teljes sikerrel, ha a Molnár György által pengetett mozgó színpad valaha érvényesül. Mert valóban e nélkül mindazt kivinni, mit Wagner kigondol, csak ott lehet, hol a szerző oly műszerelő uralkodónak a kedvence, mint II-dik Lajos bajor király. 1785 - ö városi hírek. * A Szigligeti tiszteletére rendezett díszlakoma tegnap d. u. egy órakor kezdődött a Frohner-szálloda termében. Hetvenen voltak: irók, művészek, műbarátok. Az asztalfőn gr. Ráday Gedeon ült, mellette jobbról Szigligeti és Zichy Antal, balra Gyulai és Erkel Ferenc. A kedélyes lakomát, melynek étlapja igen jó volt, szokás szerint toasztok fűszerezték. Először gr. Ráday élteté a királyt, ki színházunknak a legnehezebb időkben is barátja volt, a minek köszönhető az, hogy színházunk kevesebbet szenvedett a Bach-korszakban, mint más irodalmi intézeteink, s élteté a királynét, hazánk védasszonyát, zajos éljenek közt. Zichy Antal Szigligetiért emelt poharat, ki egymaga több művet teremtett, mint a mennyit valamennyi kritikusunk megölni birt. Erre Szigligeti a következő választ mondá: „Egy színdarabban az egyik személy, midőn véletlenül főnemes és felsőházi tag lesz, azon aggódik, és méltán, hogy mit fog ő beszélni oly fényes gyülekezetben, mint az angol felsőház ? A másik azzal nyugtatja meg, hogy lehet ott hallgatni is. Én most hasonló helyzetben vagyok. Midőn az önök határtalan kegye ily magasra emelt, nagyon szerettem volna, ha valaki azzal nyugtathatott volna meg, hogy itt is lehet hallgatni. S itt azon jótékony előfüggöny sincs, mely tegnapelőtt az öröm és hála néma érzelmével eltakart. Itt szólanom kell, mert hálámat egy kézszorítással nem fejezhetem ki. Ha az irodalom, színművészet s a közönségből jóakaróim e koszorúját megtekintem, képviselve látom itt azon hatalmas tényezőket,melyeknek a nemzeti szinház alapítását,fennmaradását s emelkedését köszönheti; de egyszersmind látom azon közös kútfőt is, melyből e jó kivonatok, e megtiszteltetés,“ és rám nézve e meg nem érdemlett legnagyobb szerencse felbuzgóit. Mindnyájan nagyon szeretik a nemzeti színházat, s mivel engem hivatásom azon pályára vezetett, melyen összes tehetségemet annak szentelhetem, a szeretet nagyító üvegén látnak engem is. Mert máskép hogyan érthetném, hogy a nemzeti színház tagjai tegnapelőtt koszorúval tiszteltek meg, holott tulajdonképen én tartozom nekik a legnagyobb hálával, mert darabjaim sikerét, valamint azelőtt, úgy most is ők vívják ki ? Hogyan érthetném, hogy az irodalom jelesei ily kitüntetésre méltatnak, minőben az irodalomnak sokkal érdemesebb bajnokai nem részesültek ? Azért talán nem csalódom, ha azt hiszem, hogy midőn e kitüntetésekre nagyon is könnyűnek találtak, a mérlegbe vetették azt is, hogy némely szolgálat az által válik érdemmé, mert azon időben teszik, midőn rá szükség van, így a pusztában szomjan epedőt a ki a legparányibb forráshoz vezeti, annak éppen oly éltetője, mintha ugyanakkor a leghatalmasabb forráshoz vezetne. Úgy az én csekély tehetségem, ha nem tette is a legfényesebb szolgálatot a költészetnek, néha tán mégis használt a színháznak. Engedjék meg tehát nekem is, hogy midőn e határtalan jóságukért hálás köszönetet mondanék, jó kívánatommal visszatérjek azon kútfőhöz, melyből önök merítettek. Adja isten, hogy az irodalom, színművészet, annak vezetői és közönsége közt mindig ily szép egyetértés uralkodjék. Engedjék meg, hogy midőn önöket szivem mélyéből éltetném, felhívjam önöket, hogy együtt éltessük mindazokat, kik a nemzeti színház szellemi, művészeti és anyagi emelkedését eszközölték s jövőjét biztosították ! Ha már nincsenek sorainkban, legyen emlékek áldva; ha pedig még velünk küzdenek, isten tartsa meg, isten éltesse! Éljenek!“ Szigligeti után Szigeti József élteté Zichy Antalt, fölhiva őt, hogy a mai írók és művészek közt igyekezzék létrehozni azt a szép egyetértést, mi a régiek közt létezett. Rózsaági, később pedig P. Szathmáry K. ismételten Szigligetinek kivántak hosszú életet. Feleki egy levelet mutatott be, melyet a még mindig betegeskedő Tóth J. intéze Szigligetihez, kívánva, hogy e jeles művész mielőbb visszaléphessen a színpadra. Zichy Antal gr. Ráday Gedeonért emelt poharat, Deák Farkas a magyar zenekirályért, Erkelért. Tóth Kálmán egy kedélyes költeményt olvasott föl, melyet a jubileumra írt. Zichy Antal melegen emlékezett meg Radnótságról, a távol levő