Fővárosi Lapok 1869. szeptember (199-223. szám)

1869-09-02 / 200. szám

200-ik 87. Csütörtök, szeptem­ber 2. h. i a pp-Hivatal: Pént, barátok­ tere 7. sz. Hatodik évfolyam 1869. Előfig.d­ési díj: félévre.......................8 írt Negyedévre .... 4 ftt Megjelen az ünnep mint napokat kivéve miolen­­mja, koronkint képekkel.FŐVÁROSI LAPOK. IRODALMI NAPIKÖZLÖNY. Szerke­színi innta: Zöldfa-pulu 35.. az. 2. em. Ilísm­elési díj: Negyed havibor petit sor.......................7 kr. Bé­yegdíj minden ig­tatáskor .... 30 kr. Előfizetéseket mindig csak a rendes évnegyedek elejétől fogadhat el a kiadó­hivatal. Előfizetési fölhívásunkat ajánljuk a szépiroda­lom és művészetek pártolóinak figyelmébe. Lapunk ára félévre 8 ft, évnegyedre 4 ft s az összegek az a­thenaeum­-hoz küldendők. A végzet. (Elbeszélés.) Tóvölgy­itöl. (Folytatás.) Most Budán volt, végig tekintett a parton, föl­látott a Margit- és le a Csepel-szigetig, úgy nézett ki a folyó fényes felszíne, mint egy szalag, két végén két csatt, a két sziget. Hová menjek ? — e kérdés merült föl Árpád előtt. Hová menjek, hogy csak pillanatra is szabadul­hassak fájdalmamtól, vagy hogy rémes gondolataim csak pillanatig is helyet adjanak más gondolatoknak. Átnézett Pestre. Ott álltak a Dunasor házai, e kőburkok, emberi nemes vagy ocsmány tettek taka­rói. Egy kötelep üregekkel, melyekben az emberiség­nek egy raja fészkel, százezer lélek százezer önzés­sel, százezer ember, kik közül minden egyes azt hi­szi, hogy ő értté teremtetett a világ, hogy ő bir benne legtöbb joggal az élethez, és igyekszik saját vágyai­nak kielégíthetéséért kiszívni a mások életét. Árpád mindig Váméryre gondolt, keblében föl­­zajlott a szenvedély, mely megragadta őt, előre vagy hátra, de ismét mennie kellett. Előtte volt a Duna, oda még nem, háta mögött állt a Gellé­rthegy, oda tehát! A citadella falai a fölkelő nap fényében úsztak, még félhomályban volt a lapály, és világosságban tündöklött a hegyorom. Ki tehát a sötétségből, oda, a­hol világosság van, egy sugárt a gondolatoknak, vagy vezető fényes fonalat, hogy kivergődhessenek a fe­keteségből. Árpád neki­fordult a Gellérthegynek, mely mint felkiáltó jel áll a két város fölött, s most éppen arra való volt, hogy e felkiáltó jelnek Árpád képezze legmagasabb pontját. Lassan és merengve haladt fölfelé, s minél in­­­­kább távozott a völgytől, annál jobban érzé, hogy le­ ,­hetetlenség volna attól megválnia, hogy minél ma­gasabbra emelkedik, annál jobban vonzza őt lefelé a szerelem, melynek helye az emberi szív, az emberi szívnek talaja pedig a föld. De bármily lassan ment is, fölért végre. Előtte széttárult a vidék, s képzelő­dése kiterjeszthető szárnyait, nem érte a szűk fala­kat, melyek közt emberek hemzsegnek. A világ na­gyobb lett, a láthatár kitágult, s Árpád érezni kezdé a szabadságot, mely azok számára létezik, kiket nem szellemi, sem anyagi bilincsek nem tartanak lekö­tözve , érezni kezdé, mint szomjúhozó a forrás üde levegőjét, de melytől el van zárva. A hegytetőre érvén, leült a legelső kőre, melyet talált, s Pest felé fordúlva, gondolkozni kezdett: — Mit csináljak ? Hogy akadályozzam meg boldogtalanságunk bekövetkezését? Rettenetes, ha rá gondolok. Soha, de soha nem hittem volna ezt Emma felől. Hát nem látja-e ő be, hogy nincs ember a világon, ki jobban szeretné, mint én. Nem látja be, hogy teszek, áldozok értte mindent, a­mit tehetek és áldozhatok, jóval erőmön fölül is ? Nem látja be, hogy őt akarom boldogítani, és az ő boldogságában keresni a magamét? Neki mindezeket be kell látnia, és ha belátja , nem teheti, hogy keserűséget, fájdalmat okozzon annak, ki értte el. És vájjon mi lehet az, mi őt amaz undok ember hálójába sodorta, hogy lehet az, hogy Váméry szállásomra merészelt jönni, vakme­rően, szemtelenül; az én szállásomra, az én nőmhöz . Homlokához szok­ta ökleit, s vére ismét sebesen kezdett lüktetni agya felé. — Arcátlan szemtelenség! — kiáltá végre. — Miféle állatfajból származott az ember, miből vannak szemei, hogy nem égnek ki, s lelke, hogy nem fonnyad össze a szégyentől. A szemtelenség szemei, a lelket­­lenség lelke! Utálatos emberi féreg, a mások boldog­ságát is elindokító penész. Azért van, hogy ártson; azért lélekzik, hogy mérget szívjon és azt a mások életébe csöpögtesse ; azért van, hogy a mások bol­dogságát elszívja, mint a föld nedűjét a puhányok. És még csak meg se gyilkolhatom! Ő gyilkol, tép, szakgat engem­et, nem engemet, de lelkemet, s én az övét nem fricskázhatom ki gyalázatos testhü­velyéből, mert — tiltja nem becsülete! — Hahaha! — kaca­gott most föl Árpád elfojthatlan keserűséggel, — ez tehát az élet és a gyönyör! E kacagás, mint a légbe dobott hulla, egy em­beri ragadozóhoz hasonló alakot csalt elő a bástya falai mögül, ki vigyázva, lábujjhegyen lépegetett előre, aztán megpillantva Árpádot, megállt, dúlt arca őrjöngő kifejezést öltött, s mig tövig nyírt ősz haját nem tépázhatá, öltönyének rongyait lebegteté a fújni kezdő éjszaki szél. — Ez tehát az élet, — ismétlé Árpád, — most már lecsüggesztve fejét, és ez az élet igazsága! Le­tépni a szeretőt a szerető kebléről, és oda dobni a kéjre előmászó undok férgeknek. Rangot, pénzt adni a kárhozatnak, hogy megvehesse, letiporhassa az üdvösséget. — És Emma ! — kiáltott most föl újra magánkívül a férj, — és Emma megfeledkezik mél­tóságáról, erényéről és rólam. Az ember, ki mindig közelebb és közelebb hú­zódott az önmagával beszélőhöz, e név hallatára — Emma — megrázkódott. — Emma eltaszítja magától a szerető őrangyal kezét, hogy megfoghassa a sátánét. Mi lesz ebből, istenem ? Tartóztasd föl a felénk rohanó szerencsét­lenséget, avagy zúzass agyon vele egyszerre, ne érez­tesd a legnagyobb kínt, ne hagyd látni, hogy nem mint veszti el erényét. — Élet, élet! Hahaha ! — ka­cagott föl ismét Árpád. — Hahaha! — hangzott most háta mögött az övénél őrültebb kacaj. — Halál, halál! Én vagyok a halál! Lőrinci megborzadva tekintett hátra, aztán a mögötte álló rendkívüli alakra meresztő zavaros te­kintetét. — Ki vagy, és mit akarsz ? — kérdé tőle a borzadály hangján. — Bolond! — kiáltá a kérdezett, — hát nem látod, hogy ki vagyok ? Nem látod fejemen a koro­nát és kezemben a kaszát, — mondá görcsös botját rázva, — én vagyok a világ ura, és kaszálom az embereket, mint a mérges bölindeket, és takarom le mélyen a föld alá, nehogy kikeljen a mag, mely fe­jükben rejlik. — Hát nem látod bolond, hogy én vagyok a halál ? És az embernek e beszéd alatt kidülyedt szemei most visszaestek üregeikbe, kidülyedt izmai arc­csontjaira lapultak, hogy a fej egészen koponyává lett. A rém most csontos kezével botjára ütött, s olyan volt Árpád előtt, mintha ujjai csörögtek volna. — Látod azt a várost, — folytatá beszédjét a magát halálnak nevezett ember, — az az én arató­­helyem. Minden évben eljövök ide, hogy levágjam a magam részét. Pompás mulatság. Kaszámat neki feszítem az első sornak, s a­kiben megakad, az érzi élét azon a fonálon, mely hozzá köti a testet a lélek­hez. Egyik szabadulni akar, a másik nem; egyik görcsösön kapaszkodik kezeimbe, hogy megállítsa működésemet, a­mit föl nem vesz a másik. De én azt vágom le legnagyobb gyönyörrel, a­ki gyönyörűsé­get talált az életben, mert attól lehet csak elvenni a kincset, a­kinek van; az éhes koldus szívesen oda­adja üres tarisznyáját. Ha hallanák, mint kacagok, midőn az anya gyermekébe, a gyermek anyjába, a testvér testvérébe, a szeretők egymásba, a férj ne­jébe, a nő férjébe, a gazdag kincsébe s a gróf rang­jába kapaszkodik. Azt vágom le gyönyörrel, a ki kapaszkodik; azokat, a kik eltaszítnak maguktól mindent, kikerülöm, ha csak lehet, azok nem árta­nak az életben senkinek, csak maguknak. A boldog­talan ember magát emészti, míg boldogságával má­sokat hizlal, az ilyen bolondok hadd éljenek, ezek nem érdemesek a halálra. A csontváz most elhallgatott, szemei visszaestek ismét üregeikbe, hanem száját kitátotta és borza­­dalmasan kacagott. Árpád érzéktelenül nézte őt, mint olyat, kit a halál szánalomból, mert képmá­sát viseli, lélek nélkül meghagyott az élők között. (Folyt. köv.) Két húzás. (Dán beszély.) Irta : Cárit' Etlar. (Folytatás.) A sor Mártha asszonyra is rá került. Ő rendes sötét öltözetében jelent meg, a szorosan szürke fürtesre simuló vászon­sapkával fején, s nagy zörgés kulcscso­­magával oldalán. Vonásai a szokottnál is szigorúbbak és komolyabbak voltak, midőn ez előkelő körben széttekintett, hol minden arc barátságosan moso­­lyogva fordúlt felé. Ankarstjerna báróné felállott s üléssel kínálta meg, mit azonban Mártha asszony e szavakkal utasított vissza: — Ne fáradjon a báróné, elég jól van ez igy is. Hisz nagyságod cselédjei állni szoktak, ha a báróné­val beszélnek. Nem igy volt-e ez, nagyságos asszo­nyom ? A jelenlevő törvényes egyén minden szükséges kérdést a legnagyobb komolysággal tett meg, és fel­­szólitá Mártha asszonyt, hogy mindenről, mit csak tud kimerítő felvilágosítást adjon. Az öreg nő hagyta őt beszélni, a­nélkül, hogy csak­ egyszer is félbe szakí­totta volna, szemeit komolyan és szigorún a bárónéra szegezve. Midőn a hivatalos egyén utósó kérdései is elhang­zottak , az arcokon kínos várakozás mutatkozott . Mártha asszony vonásain gúnyos mosoly vonult át, s fejét rázogatva, igy válaszolt: — Az én helyem lenn a konyhában van, s nem a teremben, az öreg grófnak csak házfelügyelője, nem pedig tanácsadója voltam; én miről sem tudok. E szavakkal Mártha asszony tiszteletteljesen meghattá magát az egész előkelő társaság előtt s tá­vozott. — Igazán nincs semmi mondani valód számunk­ra ? — kérdé este a báróné, midőn házi dolgokban az alsó osztályban fölkereste Márthát. — Igen nagyságos asszonyom, a mi a többieket illeti, mindent elmondtam. A báróné számára még van pár szavam. — S mi az ? — kiáltá a báróné gyorsan. — Nagyságod mától fogva az egyik húzást ki­törölheti. Ezentúl csak az egyiket kell emlékében tartani. A történtek dacára mindegyre kerestek, keres­tek, de minden siker nélkül. A pénz eltűnt, úgy lát­szott örökre, mintha soha sem is akarna napvilágra jönni, a vén rozsdás kulcs pedig egy zárba sem akart illeni.

Next