Fővárosi Lapok 1869. szeptember (199-223. szám)
1869-09-02 / 200. szám
200-ik 87. Csütörtök, szeptember 2. h. i a pp-Hivatal: Pént, barátok tere 7. sz. Hatodik évfolyam 1869. Előfig.dési díj: félévre.......................8 írt Negyedévre .... 4 ftt Megjelen az ünnep mint napokat kivéve miolenmja, koronkint képekkel.FŐVÁROSI LAPOK. IRODALMI NAPIKÖZLÖNY. Szerkeszíni innta: Zöldfa-pulu 35.. az. 2. em. Ilísmelési díj: Negyed havibor petit sor.......................7 kr. Béyegdíj minden igtatáskor .... 30 kr. Előfizetéseket mindig csak a rendes évnegyedek elejétől fogadhat el a kiadóhivatal. Előfizetési fölhívásunkat ajánljuk a szépirodalom és művészetek pártolóinak figyelmébe. Lapunk ára félévre 8 ft, évnegyedre 4 ft s az összegek az athenaeum-hoz küldendők. A végzet. (Elbeszélés.) Tóvölgyitöl. (Folytatás.) Most Budán volt, végig tekintett a parton, föllátott a Margit- és le a Csepel-szigetig, úgy nézett ki a folyó fényes felszíne, mint egy szalag, két végén két csatt, a két sziget. Hová menjek ? — e kérdés merült föl Árpád előtt. Hová menjek, hogy csak pillanatra is szabadulhassak fájdalmamtól, vagy hogy rémes gondolataim csak pillanatig is helyet adjanak más gondolatoknak. Átnézett Pestre. Ott álltak a Dunasor házai, e kőburkok, emberi nemes vagy ocsmány tettek takarói. Egy kötelep üregekkel, melyekben az emberiségnek egy raja fészkel, százezer lélek százezer önzéssel, százezer ember, kik közül minden egyes azt hiszi, hogy ő értté teremtetett a világ, hogy ő bir benne legtöbb joggal az élethez, és igyekszik saját vágyainak kielégíthetéséért kiszívni a mások életét. Árpád mindig Váméryre gondolt, keblében fölzajlott a szenvedély, mely megragadta őt, előre vagy hátra, de ismét mennie kellett. Előtte volt a Duna, oda még nem, háta mögött állt a Gellérthegy, oda tehát! A citadella falai a fölkelő nap fényében úsztak, még félhomályban volt a lapály, és világosságban tündöklött a hegyorom. Ki tehát a sötétségből, oda, ahol világosság van, egy sugárt a gondolatoknak, vagy vezető fényes fonalat, hogy kivergődhessenek a feketeségből. Árpád nekifordult a Gellérthegynek, mely mint felkiáltó jel áll a két város fölött, s most éppen arra való volt, hogy e felkiáltó jelnek Árpád képezze legmagasabb pontját. Lassan és merengve haladt fölfelé, s minél inkább távozott a völgytől, annál jobban érzé, hogy le ,hetetlenség volna attól megválnia, hogy minél magasabbra emelkedik, annál jobban vonzza őt lefelé a szerelem, melynek helye az emberi szív, az emberi szívnek talaja pedig a föld. De bármily lassan ment is, fölért végre. Előtte széttárult a vidék, s képzelődése kiterjeszthető szárnyait, nem érte a szűk falakat, melyek közt emberek hemzsegnek. A világ nagyobb lett, a láthatár kitágult, s Árpád érezni kezdé a szabadságot, mely azok számára létezik, kiket nem szellemi, sem anyagi bilincsek nem tartanak lekötözve , érezni kezdé, mint szomjúhozó a forrás üde levegőjét, de melytől el van zárva. A hegytetőre érvén, leült a legelső kőre, melyet talált, s Pest felé fordúlva, gondolkozni kezdett: — Mit csináljak ? Hogy akadályozzam meg boldogtalanságunk bekövetkezését? Rettenetes, ha rá gondolok. Soha, de soha nem hittem volna ezt Emma felől. Hát nem látja-e ő be, hogy nincs ember a világon, ki jobban szeretné, mint én. Nem látja be, hogy teszek, áldozok értte mindent, amit tehetek és áldozhatok, jóval erőmön fölül is ? Nem látja be, hogy őt akarom boldogítani, és az ő boldogságában keresni a magamét? Neki mindezeket be kell látnia, és ha belátja , nem teheti, hogy keserűséget, fájdalmat okozzon annak, ki értte el. És vájjon mi lehet az, mi őt amaz undok ember hálójába sodorta, hogy lehet az, hogy Váméry szállásomra merészelt jönni, vakmerően, szemtelenül; az én szállásomra, az én nőmhöz . Homlokához szokta ökleit, s vére ismét sebesen kezdett lüktetni agya felé. — Arcátlan szemtelenség! — kiáltá végre. — Miféle állatfajból származott az ember, miből vannak szemei, hogy nem égnek ki, s lelke, hogy nem fonnyad össze a szégyentől. A szemtelenség szemei, a lelketlenség lelke! Utálatos emberi féreg, a mások boldogságát is elindokító penész. Azért van, hogy ártson; azért lélekzik, hogy mérget szívjon és azt a mások életébe csöpögtesse ; azért van, hogy a mások boldogságát elszívja, mint a föld nedűjét a puhányok. És még csak meg se gyilkolhatom! Ő gyilkol, tép, szakgat engemet, nem engemet, de lelkemet, s én az övét nem fricskázhatom ki gyalázatos testhüvelyéből, mert — tiltja nem becsülete! — Hahaha! — kacagott most föl Árpád elfojthatlan keserűséggel, — ez tehát az élet és a gyönyör! E kacagás, mint a légbe dobott hulla, egy emberi ragadozóhoz hasonló alakot csalt elő a bástya falai mögül, ki vigyázva, lábujjhegyen lépegetett előre, aztán megpillantva Árpádot, megállt, dúlt arca őrjöngő kifejezést öltött, s mig tövig nyírt ősz haját nem tépázhatá, öltönyének rongyait lebegteté a fújni kezdő éjszaki szél. — Ez tehát az élet, — ismétlé Árpád, — most már lecsüggesztve fejét, és ez az élet igazsága! Letépni a szeretőt a szerető kebléről, és oda dobni a kéjre előmászó undok férgeknek. Rangot, pénzt adni a kárhozatnak, hogy megvehesse, letiporhassa az üdvösséget. — És Emma ! — kiáltott most föl újra magánkívül a férj, — és Emma megfeledkezik méltóságáról, erényéről és rólam. Az ember, ki mindig közelebb és közelebb húzódott az önmagával beszélőhöz, e név hallatára — Emma — megrázkódott. — Emma eltaszítja magától a szerető őrangyal kezét, hogy megfoghassa a sátánét. Mi lesz ebből, istenem ? Tartóztasd föl a felénk rohanó szerencsétlenséget, avagy zúzass agyon vele egyszerre, ne éreztesd a legnagyobb kínt, ne hagyd látni, hogy nem mint veszti el erényét. — Élet, élet! Hahaha ! — kacagott föl ismét Árpád. — Hahaha! — hangzott most háta mögött az övénél őrültebb kacaj. — Halál, halál! Én vagyok a halál! Lőrinci megborzadva tekintett hátra, aztán a mögötte álló rendkívüli alakra meresztő zavaros tekintetét. — Ki vagy, és mit akarsz ? — kérdé tőle a borzadály hangján. — Bolond! — kiáltá a kérdezett, — hát nem látod, hogy ki vagyok ? Nem látod fejemen a koronát és kezemben a kaszát, — mondá görcsös botját rázva, — én vagyok a világ ura, és kaszálom az embereket, mint a mérges bölindeket, és takarom le mélyen a föld alá, nehogy kikeljen a mag, mely fejükben rejlik. — Hát nem látod bolond, hogy én vagyok a halál ? És az embernek e beszéd alatt kidülyedt szemei most visszaestek üregeikbe, kidülyedt izmai arccsontjaira lapultak, hogy a fej egészen koponyává lett. A rém most csontos kezével botjára ütött, s olyan volt Árpád előtt, mintha ujjai csörögtek volna. — Látod azt a várost, — folytatá beszédjét a magát halálnak nevezett ember, — az az én aratóhelyem. Minden évben eljövök ide, hogy levágjam a magam részét. Pompás mulatság. Kaszámat neki feszítem az első sornak, s akiben megakad, az érzi élét azon a fonálon, mely hozzá köti a testet a lélekhez. Egyik szabadulni akar, a másik nem; egyik görcsösön kapaszkodik kezeimbe, hogy megállítsa működésemet, amit föl nem vesz a másik. De én azt vágom le legnagyobb gyönyörrel, aki gyönyörűséget talált az életben, mert attól lehet csak elvenni a kincset, akinek van; az éhes koldus szívesen odaadja üres tarisznyáját. Ha hallanák, mint kacagok, midőn az anya gyermekébe, a gyermek anyjába, a testvér testvérébe, a szeretők egymásba, a férj nejébe, a nő férjébe, a gazdag kincsébe s a gróf rangjába kapaszkodik. Azt vágom le gyönyörrel, a ki kapaszkodik; azokat, a kik eltaszítnak maguktól mindent, kikerülöm, ha csak lehet, azok nem ártanak az életben senkinek, csak maguknak. A boldogtalan ember magát emészti, míg boldogságával másokat hizlal, az ilyen bolondok hadd éljenek, ezek nem érdemesek a halálra. A csontváz most elhallgatott, szemei visszaestek ismét üregeikbe, hanem száját kitátotta és borzadalmasan kacagott. Árpád érzéktelenül nézte őt, mint olyat, kit a halál szánalomból, mert képmását viseli, lélek nélkül meghagyott az élők között. (Folyt. köv.) Két húzás. (Dán beszély.) Irta : Cárit' Etlar. (Folytatás.) A sor Mártha asszonyra is rá került. Ő rendes sötét öltözetében jelent meg, a szorosan szürke fürtesre simuló vászonsapkával fején, s nagy zörgés kulcscsomagával oldalán. Vonásai a szokottnál is szigorúbbak és komolyabbak voltak, midőn ez előkelő körben széttekintett, hol minden arc barátságosan mosolyogva fordúlt felé. Ankarstjerna báróné felállott s üléssel kínálta meg, mit azonban Mártha asszony e szavakkal utasított vissza: — Ne fáradjon a báróné, elég jól van ez igy is. Hisz nagyságod cselédjei állni szoktak, ha a bárónéval beszélnek. Nem igy volt-e ez, nagyságos asszonyom ? A jelenlevő törvényes egyén minden szükséges kérdést a legnagyobb komolysággal tett meg, és felszólitá Mártha asszonyt, hogy mindenről, mit csak tud kimerítő felvilágosítást adjon. Az öreg nő hagyta őt beszélni, anélkül, hogy csak egyszer is félbe szakította volna, szemeit komolyan és szigorún a bárónéra szegezve. Midőn a hivatalos egyén utósó kérdései is elhangzottak , az arcokon kínos várakozás mutatkozott . Mártha asszony vonásain gúnyos mosoly vonult át, s fejét rázogatva, igy válaszolt: — Az én helyem lenn a konyhában van, s nem a teremben, az öreg grófnak csak házfelügyelője, nem pedig tanácsadója voltam; én miről sem tudok. E szavakkal Mártha asszony tiszteletteljesen meghattá magát az egész előkelő társaság előtt s távozott. — Igazán nincs semmi mondani valód számunkra ? — kérdé este a báróné, midőn házi dolgokban az alsó osztályban fölkereste Márthát. — Igen nagyságos asszonyom, a mi a többieket illeti, mindent elmondtam. A báróné számára még van pár szavam. — S mi az ? — kiáltá a báróné gyorsan. — Nagyságod mától fogva az egyik húzást kitörölheti. Ezentúl csak az egyiket kell emlékében tartani. A történtek dacára mindegyre kerestek, kerestek, de minden siker nélkül. A pénz eltűnt, úgy látszott örökre, mintha soha sem is akarna napvilágra jönni, a vén rozsdás kulcs pedig egy zárba sem akart illeni.