Fővárosi Lapok 1869. szeptember (199-223. szám)
1869-09-16 / 211. szám
A bölcsötül az oltárig. (Norvég beszély.) Björnstjerne Björnsoll—túl. (Folytatás.) VII. Másnap a lakodalom után, Arne huszonnégy óráig feküdt betegen a széna-padláson. Először itta le magát életében, s ez ártalmára volt. Végre valahogy fellábadt s igy szólt magához: „Bármibe fogok, minden gyávasággal végződik. Hogy mint gyermek itt nem hagytam e helyet, nyúlszivűségre mutat. Apámnak inkább engedelmeskedtem, mint anyámnak, ez szintén gyávaság volt ; hogy kedvéért illetlen dalokat énekeltem, ez sem nevezhető gyávaságnál egyébnek, még olvasni, s írni is gyávaságból tanultam, a tanulás által saját magam elől akartam elbújni. Midőn felnőttem, nem védtem gyönge anyámat apám ellen a gyávaságból; még ama végzetes éjjel is bizony megölhette volna miattam azt a szegény asszonyt. Gyávaságból maradtam honn, gyávaságból őriztem a nyájat. Az is gyávaságra mutat, hogy bár szavamat adtam, mégis néha itt akartam hagyni szegény anyámat, és itt is hagytam volna, ha nem féltem volna az emberektől. Mert embergyűlölő vagyok, azt hiszem mindenki látja, mily gonosz vagyok. És mert gyűlölöm, rosszat beszélek az emberekről — irtózatos gyávaság! Gyávaságból költöm dalaimat. Nem merek saját dolgaimmal törődni, azért nyúlok be más emberek dolgaiba, ezt nevezik: költésnek. „Oda kellett volna ülnöm, s záporként hullatnom kényeimet, hogy a hegyek is folyókká váljanak , hanem én azt mondom : „hess, hess!“ és tovább ábrándoztam. Dalaim is gyávák, mert ha merészebbek volnának, többet is érnének. De félek az erős, merész gondolatoktól, mindentől félek, ami erős; ha mégis azzá változom, ezt is gyávaságból teszem, mert a harag tesz azzá, mi szintén gyávaság. Okosabb, derekabb, tanultabb vagyok, mint minőnek látszom; jobb vagyok beszédemnél, hanem a gyávaság visszatart, hogy olyan legyek, a minő vagyok. Hah!égett-bort is gyávaságból ittam, fájdalmamat akartam elhódítani. Rostul esett, s én ittam, mintha atyám szive vérét öntöttem volna torkomba, s én mégis ittam. Gyávaságom határtalan! De mégis a legnagyobb gyávaság, hogy most itt ülök, s e szép dolgokat magamnak mondom el! „ Öngyilkos legyek ? Köszönöm, ha nem sokkal gyávább vagyok, aztán egy kissé hiszek is istenben, — úgy van, úgy, én hiszek istenben. Szeretnék hozzá térni, de visszatart a gyávaság, mert ez nagy változás volna, a gyáva ember pedig irtózik a változásoktól. De hátha megkisérleném, s talán megtehetném ? — Olvasnék jámbor, ájtatos könyveket, szép meséket, mondákat, így talán sikerülhetne, hozzá még vasárnaponkint egy szent beszéd, mindennapi esteli imával, megtenné a magáét. E mellett dolgoznám, hogy a mag terméketlen földre ne hulljon; a mag nem terem gyümölcsöket a henyélés mellett. Hátha megpróbálnám, édes istenem , ha megpróbálnám !“ Valaki felnyitá a szénapadlás ajtaját, s halvány vonásokkal lépett be, bár a verejték csurgóit arcáról. Margit volt. Már második napja kereste gyermekét. Nevét kiabálta, és feleletre nem is várt, hanem körül szaladgált a padláson, míg Arne megszólalt a széna körül. Ekkor hangosan felkiáltott, felugrott, mint valami gyermek, s fia keblére borult. „Arne, Arne, hát te itt vagy! így talállak. Tegnap óta, az egész éjen át kereslek! Szegény, szegény Arném, itt vagy, bizonyosan megszomorítanak. Úgy szerettem volna veled beszélni, hogy megvigasztaljalak, de sohsem is beszélhetek veled! Arne, jól láttam, te ittál. Oh! isten, ne lássam ezt többé. Láttam, hogy ittál, Arne, édes Arne ! — Jó darabig egy szót sem szólhatott Margit. „Jézus utalmazzon gyermekem !“ mondá végre. Egyszer ittasan mentél el mellettem, de azért láttam a bánatot, szomorúságot arcodon és rövid idő múlva kerestelek minden szomszédos házban, miután itt nem láttalak. Felkutattam minden zeget-zugot, megszólítottam minden embert, itt is voltam, de egy szó feleletet sem adtál. Arne, utóljára már a folyó partjára is kimentem, hanem a folyó mindenütt sekélyesnek látszott.“ És Margit egészen oda simult fiához. „Ekkor egy szelíd hang szólalt meg szívemben: te bizonyára hazamenél, és a hosszú utat alig egy fél óra alatt jártam meg. Felnyitottam az ajtókat mindenütt néztelek, s azon jutott eszembe, hogy minden kulcs nálam volt, te be sem jöhettél volna. Arne, ez éjjel még az országutat is bejártam, nem akartam újra haza menni. Isten tudja, miként jutok ismét e helyre, senki nem utasított, senki nem tigues,“ „L’Art romantique,“ „Petits poémes en prose,“ „Paradis artificiels“ csak érthetőbbé teszik ama sajátságos lényt, mely a Fleurs du Maiban leghívebben nyilatkozik. Baudelaire a természet által minden tehetséggel meg volt áldva. Az értelem mélysége és élénksége, az akarat szilárdsága és hatalma műveinek minden lapján tündököl, és kik ismerők azt mondják, hogy szive sem állott eszénél hátrább. De a mi eredetisége és egyszersmind lelke fősajátsága, az kitűnő érzékenysége, hitetlen boncoló tehetséggel egyesülve. Érzékei a dolgok legfinomabb árnyalatait áthaták ; maga a szaglás, mely más embereknél anynyira el van tompulva, oly éles volt nála, hogy méltán irható e sort: „Lelkem úgy repes (voltiges) az illatokon, mint mások lelke a zenén “ Maguk a színek egyszerű közelítésé reá mély benyomást gyakorolt, és a legdurvább benyomásokban ő lappangó aesthetikát fejtett ki. Ó, ha így szabad kifejezni magam, boncoló érzékkel bírt, értelme is az volt. Ez is abban tűnt ki, hogy a leghatározatlanabb, a legkevésbé korlátolható, a boncolás és meghatározás alá a legkevésbé eső érzelmeket és eszméket boncoló, meghatározó. De mily mélyen be is tudott ő hatni a dolgok belsejébe, és hogy tud a behatolni a behathatlanba! Ennek következtében ő a világot más szempontból nézte, mint a közönséges ember, ezért különös, de egyszersmind izmodora tömött és összevont is. „Költészete mintegy tömörített illatot terjeszt; a szavak értelemteljesek ; a kifejezés intenziókkal van tömve, összetömörített erők hatását érzi az ember bennök. Ezenkívül, ami Baudelaireben leginkább meglepi a figyelmet, az árnyalatok határozott jelleme. Erősen meg van ott minden különböztetve, szóban úgy mint kifejezésben a körvonal, az alapvonás, olykor a durvaságig van hangsúlyozva. Ennek oka a boncoló ész túlsága, a vele járó hatalmas tehetségek benső hibája, és ez mintegy a genie által végzettnek fizetett váltságdíj. Említik, hogy Baudelairenek nagy tehetségei voltak. De ő szereté állítani, hogy az akarat teremti a tehetséget. „Az nem igaz, hogy teremti, de legmondá: merre menjek. Mondd hát, nem-e isten volt a ki vezetett.“ S aztán ismét magához ölelte Arnét. A fiú mindenképen igyekezett anyját megnyugtatni. „Úgy-e nem iszol többé égett bort?“ — „Sohsem iszom többé!“ — „Úgy-eroszul bántak veled?“ — „Nem, nem, én voltam gyáva.“ Ez utósó szót erősen hangsúlyozta. „Én nem is tudom mit tehetnének neked. De hát mondd, mit is tettek ? Sohsem mondasz nekem semmit,“ és az asszony keservesen sirt. „Hisz te sem mondasz nekem semmit,“ felesé Arne szelíden. „Mégis te vagy a hibásabb , én megszoktam a hallgatást már apád óta, neked kellett volna elkezdeni, hogy a rendes útra vezess! Jóságos isten! hisz nekünk magunkon kívül úgy sincs senkink a nagy világon, és mennyit tűrtünk, mennyit szenvedtünk együtt.“ — „Meglátjuk, talán a jövőben megjavul,“ susoga Arne. „Jövő vasárnap felolvasom neked a szent beszédet.“ — „Isten áldjon meg értte!“ „Te Arne ?“ — „Nos ?“ — „Valamit akarok neked mondani.“ — „Mondd, kedves anyám.“ — „Én nagyot vétkeztem ellened; méltánytalanul cselekedtem.“ — „Te anyám ?“ — „Igen, igen, hanem nem tehettem máskép. Arne bocsáss meg nekem.“ — „Ah, te bizonyára sohsem bántál velem roszül.“ — „Bántam, bántam. — Isten tudja, hogy csak azért történt, mert oly nagyon szeretlek. De mégis bocsáss meg, óh bocsáss meg kérlek.“ — „Megbocsátok anyám.“ — „Akkor majd máskor elmondom neked, hanem igazán bocsáss meg.“ — „Igazán megbocsátok anyám.“ — „Lásd azért nem szólhattam én te hozzád, mert nagyot vétettem ellened.“ — „Oh édes anyám, ne beszélj így velem.“ — „Most már örvendek, hogy ennyit is megmondhattam.“ „Mi sokkal többet fogunk ez után egymással beszélni, anyám.“ — „Fogunk, fogunk kedves fiam, te felolvasod nekem a prédikációt is.“ — „Igen, azt is felolvasom.“ — „Oh! Arne, az isten áldjon meg értte!“ — „Most pedig legjobb lesz, ha mindketten haza vándorlunk.“ — „Megyünk, megyünk édesem.“ „Te oly különösen tekintgetsz körül ?“ „A te atyád is e padláson feküdt egykor és sirt.“ — „Atyám?“ — mondá megütődve, s elsápadt, mint a vászon. „Szegény Nils! . .. Mikor téged kereszteltek, akkor sirt ő itt. . . . Arnette is oly különösen tekintgetsz körül ?“ (Folyt. köv.) Baudelaire. (Re\ue Contemporaine. 1869 aug. 15. „Les poétes nouveaux, Charles Baudelaire, par Georges Noel.“) I. Charles Baudelaire, a nem rég meghalt francia költő, még ismerősei, társai előtt is rejtély volt. Sokszor kételkedtek józan eszében is. Sőt még most sincs megállapítva, hogy a költészet ama mysticus virágai, a fantázia ama bizarrságai, melyek Baudelaire tolla nyomán keletkeztek, egy mysticus, fenkölt kedély, egy magasan szárnyaló észnek a közönséges elme előtt ismeretlen tájakról hozott, de érett terményei voltak-e, vagy egy megromlott, de dicső elmének, még romjaiban is szép ábrándképei ? Noel az avatott ítész az előbbi mellett nyilatkozik. „Hogy ez az elme, írja ő, mindig egésséges volt és maradt, az kétségtelen mind az előtt, aki figyelemmel olvasta a salonokat és kritikai műveit. Ki merné állítani, hogy egy őrült oly messze haladt volna a magas aesthetika kérdéseiben, oly szabatossággal és finomsággal boncolhatta volna a boncolás alá legkevésbé eső tárgyakat ? Mennyi igazság van nézeteiben és egyszersmind mennyi éleselműség. Mekkora szigor következtetéseiben ! Mekkora finomság,a gyöngédség az emberek és művek megítélésében! És végre az egésséges és erős tehetségek mekkora özöne, melyek ahelyett, hogy Baudelairet bizarr és beteges álmokkal foglalkozó eszelősnek tüntették fel, helyet mutatnak ki számára a philosophok és gondolkodó fők között. Magukban a „Fleurs du Mal“ (A rész virágaiban a nagy mélységű, félig természetes, félig szántszándékos bizarrságokon kívül, az emberi szenvedélyek mekkora ismerete, az absolut szépség és moralitás mily tág szemlélése, mennyi philosophia és spiritualitás van!“ És ezzel Noel eltávolítja azt a feltevést, hogy Baudelaire őrült lett volna, s feladatához fog, melyet ő így ad elő: „Kifejteni e rendkívüli eredetiség valódi alkat-elemeit, kifejteni, boncolni a költő lelkét és egyszersmind boncolni művét és feltüntetni annak valódi szellemét.“ Főleg a „Fleurs du Mart veszi tanulmánya tárgyául, mert a „Curiosités esthez alább úgy látszik, hogy egyedül teheti gyümölcsözővé, és ami Baudelairét illeti, nem lehet tagadni, hatalmasan befolyt az eredetiségére.“ De a túlságos akaraterő befolyt ugyan, hogy azzá legyen a mi volt, de ez volt legnagyobb hibáinak oka is. Költeményei közül sok nagyon is akart, nagyon érzi bennök az ember a bámulásra inditni akarást. Gyakran gyönyörét lelte abban, hogy magát rágalmazza, ő maga bevallja e különös hajlamát: „Tiszta lévén mint a papír — mondja valahol, — józan mint a víz, hajlandó az áhítatra mint egy áldozó nő, ártatlan mint egy áldozat, nem bánnám, ha kicsapongónak, részegesnek, istentagadónak és gyilkosnak tartanának.“ Ezt nem sok ember teszi meg, és ez az eredetisége, melyben Poe Edgarral osztozik, okozta a sok téves ítéletet felőle. Baudelaire egész életét tehetsége művelésének szenteli. „Ő valóban, alkotásánál fogva a művészet amaz aristokratái közül való volt, kik előtt csak a szép érdemes szeretetre és erőfeszítésre. A művészet és tudomány, a szép és igaz egyaránt látványok, előttök ne beszéljetek a polgári élet kötelességeiről, a politika küzdelmeiről, a szószéki győzelmekről, a népszerűség részegségeiről: ők sokkal inkább megvetik az emberek tömegét, hogysem neki szenteljék őjeiket, vagy büszkék legyenek szavazatjára. Minő érdeket kelthetne bennök az a tömeg, melyre nézve mindaz, amit ők szeretnek, mindaz, mi szemek előtt némi becscsel bír, örökre érthetetlen.“ Csak az 1848-diki forradalom ragadta egy kissé ki e szempontjából, szerelmes lett a blouseba, a vörös színbe és Dupont költeményeibe. A republikánus lelkesedésből meg is kellett, hogy hassa művészi lelkét az, ami benne szép. Szerette a nagy francia forradalmat, de mindig csak úgy, mint művész, és ha Robespierre lebilincselte csodálkozását, ez mindig néhány szép frázisáért történt. A republikánus szenvedély e kis fellobbanásának kevés nyoma maradt műveiben. Akik őt akkor ismerék, ez idő tájra teszik a Fleurs du Mal néhány versét, s név szerint a „Le Reniement de saint Pierret,“ de ha erről nem értesütnek, nem vennék észre, hogy e vers a költőre nézve ily szokatlan benyomások alatt kelt. 842