Fővárosi Lapok 1869. október (224-250. szám)

1869-10-09 / 231. szám

jégbehűteni. Mások nem gondoltak az okkal, s meg­elégedtek azon tréfával, hogy egy lordot az utcán el­fognak. Azért a hivatalnokot hangos hurrával kö­szöntötték. Az utóbbi értésére adta a lordnak, hogy az ál­tala megrendelt teherfogatok az utcát egészen elfog­ták, s ez által a forgalom akadályozva van; megje­gyezte egyúttal, hogy nem tudja valóban miként történhetett ez, s azt hitte, hogy itt a kocsisok inger­­kednek. Lord Narciss jónak látta, hogy ezen nézethez csatlakozzék, de szükséges volt valamely rögtöni intézkedést tenni, hogy a járás felszabadíttassék. Nar­­ciss kiszálott, a gyepiüt groomjára bízta, s a rendőr­hivatalnok oldalán utat tört a tömegen át. Mindenki hitte most már, hogy a lord el van fogva, s kihallga­tásra vezettetik, s a tömeg között nem is hiányoztak oly kárörvendők, kik legalább is Botanybajba depor­­táltatását óhajtották. Lord Narciss emlékezett arra, hogy ezen, most neki oly alkalmatlan tárgyak átszállítására, a paran­csot írásban adta ki, és Sweethamnál hagyta. Az épület­ téglákat rögtön visszaküldte az elszállítási helyre, a szenet pedig a szegények között kiosztatni rendelte. Ezen utóbbi határozat, mely a néptömegnek a balkoniul adatott tudtára, a legnagyobb örömöt, s g lordsága bőkezűségének dicsőítését eredményezte habár néhány gáncsoskodó, elégedetlen egyén azon véleményt nyilvánította, hogy a mylord jobban cse­lekszik, ha a szenet a télig visszatartja. Azonban mindnyájan megegyeztek abban, hogy a boldogult nagybátya — mert ezen mese mint futó­tűz terjedt el — szénbányáit nem hagyhatta volna méltóbb örökösre. A néptömeg nem sokára eloszlott, s a fiatal lord barátai megjelentek. A nap eseményei általános kedvet keltettek, s minden agály pezsgőbe fulasz­­tatott. V. Külömbség vétel és eladás között. Több idő múlt el addig, míg lord Narciss elha­tározta magát, hogy az uzsorás által reá tukmált kü­lönbféle tárgyakra gondoljon. De miután hitele a banquiernál nyugtalanító módon kezdett fogyni, tehát elhatározta, hogy a portékákat pénzzé teszi. E tárgyban tanácsot kért egy tapasztalt barát­jától. Ez biztosította, hogy ily apró bajok közönsé­gesek, habár nem gyakori azon eset, hogy uracsok igen sok tulajdonnal volnának terhelve ; azért sze­rencsésnek tarthatja magát, hogy van eladni valója)­­ habár nem is remélheti , hogy a portékákat a jegyzett áron ismét eladhatja. Festményeknek vagy egyéb tárgyaknak valóságos, vagy szintett eladása ily alkalmakkal, igen természetes és csak az uzsorás kamatok palástolására szolgál. Miután lord Narciss ily módon a financmunká­­latok titkába beavattatott, Sweethamhoz fordult azon ajánlattal, hogy a kölcsönbe készpénzül felszámított tárgyakat váltsa vissza, de Sweetham azt vála­szolta, hogy ő szabályul állította fel, hogy mit se vált­son vissza, mert tapasztalta, miképen ez csak kelle­metlenséget és félreértést okoz. Azonban a fiatal lor­dot bizonyos Al­brasz Mózeshez utasította, a­ki né­melykor mű- és divatcikkekért készpénzt ad Ezen érdemes úrral tett alkudozás, azon nem éppen kellemes meggyőződésre vezette az ifjú lor­dot, hogy a vétel és eladás között igen nagy különb­ség van, kivált, ha az ember váltó scontírozással jut portékához. Mózes, az uzsorásnak szokása szerint, eleinte igen szívós volt, de lassan kint megpuhult, s még a portékák megtekintésére is elhatározta magát, hogy az ifjú nemesnek, azok elhelyezése érdemében tanácsot adhasson, miután ő nincs azon helyzetben hogy valamit megvehessen. Elhatározták tehát, hogy azon raktárban, a­hol a portékák vannak, találko­­zandnak. Narciss más után ment oda. A régi mester festménye lett először fölmutatva. Mózes ezen képet határozottan visszautasította. — Mi egy festmény ? — mondá a ravasz heb­­raus. — Ez itt lehet igen értékes, talán értéktelen is. Festmények körül könnyen csalódhatik az ember! Különben is a kedvelők ízlése igen külömböző! Va­lóban egy festmény árát nem lehet meghatározni. Ezen festmény — mint Mózes rövid vizsgálat után állította, — az utóbbi tíz év alatt legalább öt­venszer el lett adva, és tovább adva, s csak nem ré­gen nyilvános árverésen négy font és tíz schillingért üttetett le. Mózes azt vélte, hogy négy fontot lehet a rámára, a többi tíz schillinget a képre számítani. A kamea-ékszerre is reá ismert a csereberélő zsidó , az már több árverésen néhány font sterlingért adatott el, s a­ki oly bohó volt, hogy megvette, ipar­kodott a legelső árverésnél ismét tovább adni, így a többi tárgyakkal is. Midőn Mózes meg­értette, hogy mily summa számíttatott be érettük a fiatal lordnak, erősítette, hogy Sweetham ezt egy kissé igen megrántotta, azonban még­is késznek nyi­latkozott, hogy a nemes urat ezen kacatoktól meg­szabadítja. Miután Mózes a jegyzéket szorgalmasan átvizsgálta, s lord Narciss, kinek rögtön valami eszébe jutott, a kameákat megtartotta, az negyvenöt font sterlinget ígért az összes cikkekért, erősítvén, hogy ő nagy bolond s társai ki fogják nevetni, de minthogy a lord, terhes tárgyaitól meg akar szaba­dulni, már csak kockáztat valamit. Narciss azonban ezen ajánlatot nem akarta elfo­gadni. Mózes, zsidóul, hollandul, és angolul esküdö­­zött, hogy a tárgyak nem érnek annyit, s miután a fiatal lord három nap múlva nagy zavarban jött hozzá, s ismét megkínálta, határozottan visszautasította azokat. Azonban mielőtt lord Scamp eltávozott volna, ismét beleegyezett a vételbe, állítván, hogy ő sen­kitül sem tagadhatja meg a szívességet, de minthogy most nincs pénze, kénytelen hat hónapra szóló váltót adni; ez éppen oly jó, mint a készpénz, mert Swee­tham rögtön beváltja. Lord Narciss torkig lakván az alkudozásai, némi habozás után beleegyezett, s mindjárt Sweethamhoz ment, a­ki a beváltási költ­ség levonása után — harmincegy font sterlinget és néhány schillinget kifizetett neki! Ennyi maradt tehát az ezer font sterlingbül, mert a tüziszert el­ajándékozta, s az épület­anyag alig ért föl a szállí­tási költséggel. Hogy mit tett a kamea-ékszerrel, majd utóbb kiviláglik. (Folyt. köv.) A bécsi életből. XX. — Okt. 6. —­­Veni sancte spiritus ! — A kis és nagy deákok. — Az új rektor. — A befolyt tanév. — Magyar múzsafiúk. — A levelezőjegyek. — Austria mint úttörő. — Sikert ígérő üzlet. — Augier „Post-Scriptum“-a. — A francia és német közönség. — Halotti ének. —— Az örök álom meg­szorul­tai. — Vizvezeték.) Ez a hét a deákok hete; a kis diákoktól kezd­ve, kik a cukros perecet és arany hegyeket ígérő atya kezétől vezetve először teszik meg a nagy lépést a­­skatulya lovaskatonáitól a félelmes hirü iskolába, hol a szörnyű, fekete táblára oly nagy merev szemekkel néznek, mintha a Medúza kővé vált fejét pillantot­ták volna meg, — egész a nagy deákokig, kik dúsan ellátva papirbankókkal és arany tanácsokkal „éret­ten“ távoznak a meghitt otthon azesei s­penateseitől, és — kik öntudatos önbizakodottsággal, kik bárgyú félelemmel — elhelyezik magukat a fővárosban. Áldja meg az isten fürtös fejedet, kedves, kis fiúcska; ne félj attól a csúnya tanítótól, nem falja ő föl a gyermekeket, és hidd el, ha kerekednék is kedve az ily gyönge csemegékre, mert a másén kez­dené, hanem inkább a maga gyermekein, kiknek bő mennyisége rendesen, megfordított arányban áll so­vány jövedelméhez. És téged, bajuszt sejtető egye­temi polgár, szálljon meg a szent lélek malasztja, hogy Minerva emlőin szivjad magad tele a tudomány tejével, és ne a kísértő Venus karjai közt aludjad át édes semmittevéssel élted legszebb éveit! Kell, hogy a bécsi egyetem hallgatói jó csillag­zat alatt kezdjék meg a tanévet, minthogy új rek­torrá Littrow, a csillagász választatott meg, kiről fel­tehető, hogy csak bír annyi tekintélylyel az égi tü­nemények közt, hogy az ő uralma folytán —­ ha másért nem, az ő tiszteletére — kedvező régens ural­kodjék a tudomány egén. A múlt tanév — a­mint ez a rektort beavató ünnepély alkalmával mondott be­szédekből kitűnt — megint fényesen bizonyító, hogy a bécsi egyetem nem hiába nevezi magát „celeber­­rima universitas“-nak; az összes közép-európai egye­temek közt a leglátogatottabb volt, hallgatóinak száma túlhaladván a négyezerét, és ezek közt 1012 magyar, a mi buzgó törekvésű honfiainknak és a híres bécsi iskolának egyaránt dicséretére válik. Nem hihetjük, hogy egykor szegény deák nem lett volna az, kinek agyában először felvillant az új levéllapok (Korrespondenz-Karte) behozatalának öt­­­­­ete. Mintha csak egyenesen megszorult tanulók szá­­­­mára találták volna föl e tetszős külsejű, nyílt levél­­i két, mely Bécsből Tordáig olcsó két krajcárért meg­­­­teszi a hosszú útat, hirt hozva a távol fiútól: apám, s küldj pénzt. Csakhogy valahára Austro-Hunga-­­­riában elmondhatjuk: elsők vagyunk valamiben.­­ Meddig tartott, míg az Angolországban évtizedeken­­ át kipróbált, egységes levélbélyeg-árig fölvergődhet­­­­tünk i­de ime , örömmel vesszük észre, hogy nemcsak­­ a magunk kárán, hanem a magunk hasznán is oku­­­­lünk; a fennérintett kísérlet fényesen sikerült, és­­ mint kezdeményezők, mint primi in Izrael leszállot­­tunk az olcsóság netovábbjáig. E hó elsején — a­­ levéllapok születése napján — Bécs legszánandóbb emberei a levélhordók voltak ; sok kicsi sokra megy, és ők csak úgy görnyedtek az óriási mennyiségű, nyílt kártyák terhe alatt. Kinek csak fölösleges két krajcárja volt — és kinek nincs ez oly világban, melyben a millió megszűnt bámult vagyon lenni? — az az újdonság kedvéért útnak indított ily levél­jegyet, miután — megint a pikantéria kedvéért — tele firkálta volna badar és talpraesett, ostoba vagy szellemdús tudósításokkal. Az állami kincstárnak jó­­ üzletet jósolhatunk ; közönyös­ tartalmú közlemé­­­­nyeknél eleinte az újdonság ingere, és később a meg­­­­szokás és főleg a kényelmesség folytán a postajöve­­delem a látszólagos olcsóság dacára sokkal túl tesz­­ majd a jelenlegin. Jó, sűrű betűkkel írva ily levelezési jegyre rá­­­­férne Augier „Post-Scriptum“ című vígjátéka, melyet pár nap előtt a várszínházban adtak, és mely­­ a közönség és ítészet részéről oly homlokellenes fo­­­­gadtatásban részesült; a meglehetős hidegen maradt hallgatóságra — a kritika nagy gorombán ráfogta, hogy e szellemdús csevegést és a párbeszéd él­es for­dulatait nem értette. Ez valami oly hallatlan, hogy megérdemli a kö­zelebb megtekintést. A „Post-Scriptum“ ama műfaj közé tartozik, melyet a francia bluette vagy prover­­be nek nevez, és melynek egy felvonásában rendesen csak két személylyel találkozunk. A második emelet­ben lakó ifjú háziúr látogatást tesz az alatta resideáló Verliére asszonyságnál, és felmondja neki a lakást, mert — házasodási szándéka lévén — maga rászo­­rul majd a helyiségekre; a csinos özvegy azonban a lakás birtokában maradhat, ha­­— vele megosztani akarja. A felmondás — mint látjuk — tehát nem egyéb házassági ajánlatnál. Verbiére asszony akarna is, nem is, de némileg oda ígérte már kezét egy úri­embernek, ki két év óta valahol Indiában kóbo­rol, kinek visszajöttét azonban minden pillanatban várja. A pikáns csevegés tovább foly. Az ifjú özvegy valamikor hallá, hogy egy menyasszony idegláz következtében ideje korán megőszült, és imádója ennek következtében lemondott az összeköttetésről. Ez szeget ütött fejébe, és — ifjúkori barátjának sze­relmét próbára teendő — megőszülést tettetve, hal­­porozottan várja. Beszélgetés alatt jelentik az indiai vőlegény megérkeztét, és a nő, ki sok szép frázist mondott a férfiaknak a külsőségekhez való hajlamá­ról, eltávozik annak fogadására. Laney, a háziúr, ezalatt a la Gretchen monologizálva tépi a virágle­veleket : kiállja-e a próbát, nem-e ? A nő visszajő, barátja fényesen viselte magát, mindazáltal nagyon kedvtelenül érzi magát, és Laney urat fölkéri: szí­veskedjék közbenjárni régi összeköttetésének fölol­dásában. A kellemesen meglepett kérő már távozó félben van, de még vár a kimaradhatlan a utóirat­ra , és ez így hangzik: „íme, Laney úr, szívesked­jék neki e medaillonba zárt hajfürtjét is átadni, hasznát veheti“ és egy kérdő pillantásra folytatja: „kopasz, mint a kezem.“ Finom, mély gúny képezi a szellemdúsan írt darabka magvát; a nő saját maga szőtte hálóban fennakad, elitéli, próbára teszi a szerinte külsőségek után ítélő férfit, és végül egy külső aprólékosság ké­pezi saját tettei rugóját. E vígjátékocskából a gon­dolat sem hiányzik tehát, és a proverbe mégis mint­egy észrevétlenül osont el a különben oly fogékony közönség szemei előtt. Miért ? e kérdés műelvi szempontból megérdemli a közelebbi választ. A francia kedvenc foglalkozása a beszélgetés. Egész estén át a sörkancsó mellett ülni és magát a reflexió-teli hallgatás felhőibe burkolni, sok — német philister ez eszményképe —a párisi előtt valami meg­foghattam , egy órában többet cseveg, mint a­meny­nyit ez angol egy egész héten át beszél. Aztán a francia oly kitűnően alkalmas a csacsogásra! Majd minden phrázis szójáték. Pikáns és élces fordulatok maguktól kínálkoznak, és a francia véteknek tarta­ná, csak egyet is föl nem karolni. Egy királyságot egy éléért­ a gamin a boulevardokon, a vörös repul­ — 922 —

Next