Fővárosi Lapok 1869. október (224-250. szám)
1869-10-09 / 231. szám
jégbehűteni. Mások nem gondoltak az okkal, s megelégedtek azon tréfával, hogy egy lordot az utcán elfognak. Azért a hivatalnokot hangos hurrával köszöntötték. Az utóbbi értésére adta a lordnak, hogy az általa megrendelt teherfogatok az utcát egészen elfogták, s ez által a forgalom akadályozva van; megjegyezte egyúttal, hogy nem tudja valóban miként történhetett ez, s azt hitte, hogy itt a kocsisok ingerkednek. Lord Narciss jónak látta, hogy ezen nézethez csatlakozzék, de szükséges volt valamely rögtöni intézkedést tenni, hogy a járás felszabadíttassék. Narciss kiszálott, a gyepiüt groomjára bízta, s a rendőrhivatalnok oldalán utat tört a tömegen át. Mindenki hitte most már, hogy a lord el van fogva, s kihallgatásra vezettetik, s a tömeg között nem is hiányoztak oly kárörvendők, kik legalább is Botanybajba deportáltatását óhajtották. Lord Narciss emlékezett arra, hogy ezen, most neki oly alkalmatlan tárgyak átszállítására, a parancsot írásban adta ki, és Sweethamnál hagyta. Az épület téglákat rögtön visszaküldte az elszállítási helyre, a szenet pedig a szegények között kiosztatni rendelte. Ezen utóbbi határozat, mely a néptömegnek a balkoniul adatott tudtára, a legnagyobb örömöt, s g lordsága bőkezűségének dicsőítését eredményezte habár néhány gáncsoskodó, elégedetlen egyén azon véleményt nyilvánította, hogy a mylord jobban cselekszik, ha a szenet a télig visszatartja. Azonban mindnyájan megegyeztek abban, hogy a boldogult nagybátya — mert ezen mese mint futótűz terjedt el — szénbányáit nem hagyhatta volna méltóbb örökösre. A néptömeg nem sokára eloszlott, s a fiatal lord barátai megjelentek. A nap eseményei általános kedvet keltettek, s minden agály pezsgőbe fulasztatott. V. Külömbség vétel és eladás között. Több idő múlt el addig, míg lord Narciss elhatározta magát, hogy az uzsorás által reá tukmált különbféle tárgyakra gondoljon. De miután hitele a banquiernál nyugtalanító módon kezdett fogyni, tehát elhatározta, hogy a portékákat pénzzé teszi. E tárgyban tanácsot kért egy tapasztalt barátjától. Ez biztosította, hogy ily apró bajok közönségesek, habár nem gyakori azon eset, hogy uracsok igen sok tulajdonnal volnának terhelve ; azért szerencsésnek tarthatja magát, hogy van eladni valója) habár nem is remélheti , hogy a portékákat a jegyzett áron ismét eladhatja. Festményeknek vagy egyéb tárgyaknak valóságos, vagy szintett eladása ily alkalmakkal, igen természetes és csak az uzsorás kamatok palástolására szolgál. Miután lord Narciss ily módon a financmunkálatok titkába beavattatott, Sweethamhoz fordult azon ajánlattal, hogy a kölcsönbe készpénzül felszámított tárgyakat váltsa vissza, de Sweetham azt válaszolta, hogy ő szabályul állította fel, hogy mit se váltson vissza, mert tapasztalta, miképen ez csak kellemetlenséget és félreértést okoz. Azonban a fiatal lordot bizonyos Albrasz Mózeshez utasította, aki némelykor mű- és divatcikkekért készpénzt ad Ezen érdemes úrral tett alkudozás, azon nem éppen kellemes meggyőződésre vezette az ifjú lordot, hogy a vétel és eladás között igen nagy különbség van, kivált, ha az ember váltó scontírozással jut portékához. Mózes, az uzsorásnak szokása szerint, eleinte igen szívós volt, de lassan kint megpuhult, s még a portékák megtekintésére is elhatározta magát, hogy az ifjú nemesnek, azok elhelyezése érdemében tanácsot adhasson, miután ő nincs azon helyzetben hogy valamit megvehessen. Elhatározták tehát, hogy azon raktárban, ahol a portékák vannak, találkozandnak. Narciss más után ment oda. A régi mester festménye lett először fölmutatva. Mózes ezen képet határozottan visszautasította. — Mi egy festmény ? — mondá a ravasz hebraus. — Ez itt lehet igen értékes, talán értéktelen is. Festmények körül könnyen csalódhatik az ember! Különben is a kedvelők ízlése igen külömböző! Valóban egy festmény árát nem lehet meghatározni. Ezen festmény — mint Mózes rövid vizsgálat után állította, — az utóbbi tíz év alatt legalább ötvenszer el lett adva, és tovább adva, s csak nem régen nyilvános árverésen négy font és tíz schillingért üttetett le. Mózes azt vélte, hogy négy fontot lehet a rámára, a többi tíz schillinget a képre számítani. A kamea-ékszerre is reá ismert a csereberélő zsidó , az már több árverésen néhány font sterlingért adatott el, s aki oly bohó volt, hogy megvette, iparkodott a legelső árverésnél ismét tovább adni, így a többi tárgyakkal is. Midőn Mózes megértette, hogy mily summa számíttatott be érettük a fiatal lordnak, erősítette, hogy Sweetham ezt egy kissé igen megrántotta, azonban mégis késznek nyilatkozott, hogy a nemes urat ezen kacatoktól megszabadítja. Miután Mózes a jegyzéket szorgalmasan átvizsgálta, s lord Narciss, kinek rögtön valami eszébe jutott, a kameákat megtartotta, az negyvenöt font sterlinget ígért az összes cikkekért, erősítvén, hogy ő nagy bolond s társai ki fogják nevetni, de minthogy a lord, terhes tárgyaitól meg akar szabadulni, már csak kockáztat valamit. Narciss azonban ezen ajánlatot nem akarta elfogadni. Mózes, zsidóul, hollandul, és angolul esküdözött, hogy a tárgyak nem érnek annyit, s miután a fiatal lord három nap múlva nagy zavarban jött hozzá, s ismét megkínálta, határozottan visszautasította azokat. Azonban mielőtt lord Scamp eltávozott volna, ismét beleegyezett a vételbe, állítván, hogy ő senkitül sem tagadhatja meg a szívességet, de minthogy most nincs pénze, kénytelen hat hónapra szóló váltót adni; ez éppen oly jó, mint a készpénz, mert Sweetham rögtön beváltja. Lord Narciss torkig lakván az alkudozásai, némi habozás után beleegyezett, s mindjárt Sweethamhoz ment, aki a beváltási költség levonása után — harmincegy font sterlinget és néhány schillinget kifizetett neki! Ennyi maradt tehát az ezer font sterlingbül, mert a tüziszert elajándékozta, s az épületanyag alig ért föl a szállítási költséggel. Hogy mit tett a kamea-ékszerrel, majd utóbb kiviláglik. (Folyt. köv.) A bécsi életből. XX. — Okt. 6. —Veni sancte spiritus ! — A kis és nagy deákok. — Az új rektor. — A befolyt tanév. — Magyar múzsafiúk. — A levelezőjegyek. — Austria mint úttörő. — Sikert ígérő üzlet. — Augier „Post-Scriptum“-a. — A francia és német közönség. — Halotti ének. —— Az örök álom megszorultai. — Vizvezeték.) Ez a hét a deákok hete; a kis diákoktól kezdve, kik a cukros perecet és arany hegyeket ígérő atya kezétől vezetve először teszik meg a nagy lépést askatulya lovaskatonáitól a félelmes hirü iskolába, hol a szörnyű, fekete táblára oly nagy merev szemekkel néznek, mintha a Medúza kővé vált fejét pillantották volna meg, — egész a nagy deákokig, kik dúsan ellátva papirbankókkal és arany tanácsokkal „éretten“ távoznak a meghitt otthon azesei spenateseitől, és — kik öntudatos önbizakodottsággal, kik bárgyú félelemmel — elhelyezik magukat a fővárosban. Áldja meg az isten fürtös fejedet, kedves, kis fiúcska; ne félj attól a csúnya tanítótól, nem falja ő föl a gyermekeket, és hidd el, ha kerekednék is kedve az ily gyönge csemegékre, mert a másén kezdené, hanem inkább a maga gyermekein, kiknek bő mennyisége rendesen, megfordított arányban áll sovány jövedelméhez. És téged, bajuszt sejtető egyetemi polgár, szálljon meg a szent lélek malasztja, hogy Minerva emlőin szivjad magad tele a tudomány tejével, és ne a kísértő Venus karjai közt aludjad át édes semmittevéssel élted legszebb éveit! Kell, hogy a bécsi egyetem hallgatói jó csillagzat alatt kezdjék meg a tanévet, minthogy új rektorrá Littrow, a csillagász választatott meg, kiről feltehető, hogy csak bír annyi tekintélylyel az égi tünemények közt, hogy az ő uralma folytán — ha másért nem, az ő tiszteletére — kedvező régens uralkodjék a tudomány egén. A múlt tanév — amint ez a rektort beavató ünnepély alkalmával mondott beszédekből kitűnt — megint fényesen bizonyító, hogy a bécsi egyetem nem hiába nevezi magát „celeberrima universitas“-nak; az összes közép-európai egyetemek közt a leglátogatottabb volt, hallgatóinak száma túlhaladván a négyezerét, és ezek közt 1012 magyar, a mi buzgó törekvésű honfiainknak és a híres bécsi iskolának egyaránt dicséretére válik. Nem hihetjük, hogy egykor szegény deák nem lett volna az, kinek agyában először felvillant az új levéllapok (Korrespondenz-Karte) behozatalának ötete. Mintha csak egyenesen megszorult tanulók számára találták volna föl e tetszős külsejű, nyílt levéli két, mely Bécsből Tordáig olcsó két krajcárért megteszi a hosszú útat, hirt hozva a távol fiútól: apám, s küldj pénzt. Csakhogy valahára Austro-Hunga-riában elmondhatjuk: elsők vagyunk valamiben. Meddig tartott, míg az Angolországban évtizedeken át kipróbált, egységes levélbélyeg-árig fölvergődhettünk ide ime , örömmel vesszük észre, hogy nemcsak a magunk kárán, hanem a magunk hasznán is okulünk; a fennérintett kísérlet fényesen sikerült, és mint kezdeményezők, mint primi in Izrael leszállottunk az olcsóság netovábbjáig. E hó elsején — a levéllapok születése napján — Bécs legszánandóbb emberei a levélhordók voltak ; sok kicsi sokra megy, és ők csak úgy görnyedtek az óriási mennyiségű, nyílt kártyák terhe alatt. Kinek csak fölösleges két krajcárja volt — és kinek nincs ez oly világban, melyben a millió megszűnt bámult vagyon lenni? — az az újdonság kedvéért útnak indított ily levéljegyet, miután — megint a pikantéria kedvéért — tele firkálta volna badar és talpraesett, ostoba vagy szellemdús tudósításokkal. Az állami kincstárnak jó üzletet jósolhatunk ; közönyös tartalmú közleményeknél eleinte az újdonság ingere, és később a megszokás és főleg a kényelmesség folytán a postajövedelem a látszólagos olcsóság dacára sokkal túl tesz majd a jelenlegin. Jó, sűrű betűkkel írva ily levelezési jegyre ráférne Augier „Post-Scriptum“ című vígjátéka, melyet pár nap előtt a várszínházban adtak, és mely a közönség és ítészet részéről oly homlokellenes fogadtatásban részesült; a meglehetős hidegen maradt hallgatóságra — a kritika nagy gorombán ráfogta, hogy e szellemdús csevegést és a párbeszéd éles fordulatait nem értette. Ez valami oly hallatlan, hogy megérdemli a közelebb megtekintést. A „Post-Scriptum“ ama műfaj közé tartozik, melyet a francia bluette vagy proverbe nek nevez, és melynek egy felvonásában rendesen csak két személylyel találkozunk. A második emeletben lakó ifjú háziúr látogatást tesz az alatta resideáló Verliére asszonyságnál, és felmondja neki a lakást, mert — házasodási szándéka lévén — maga rászorul majd a helyiségekre; a csinos özvegy azonban a lakás birtokában maradhat, ha— vele megosztani akarja. A felmondás — mint látjuk — tehát nem egyéb házassági ajánlatnál. Verbiére asszony akarna is, nem is, de némileg oda ígérte már kezét egy úriembernek, ki két év óta valahol Indiában kóborol, kinek visszajöttét azonban minden pillanatban várja. A pikáns csevegés tovább foly. Az ifjú özvegy valamikor hallá, hogy egy menyasszony idegláz következtében ideje korán megőszült, és imádója ennek következtében lemondott az összeköttetésről. Ez szeget ütött fejébe, és — ifjúkori barátjának szerelmét próbára teendő — megőszülést tettetve, halporozottan várja. Beszélgetés alatt jelentik az indiai vőlegény megérkeztét, és a nő, ki sok szép frázist mondott a férfiaknak a külsőségekhez való hajlamáról, eltávozik annak fogadására. Laney, a háziúr, ezalatt a la Gretchen monologizálva tépi a virágleveleket : kiállja-e a próbát, nem-e ? A nő visszajő, barátja fényesen viselte magát, mindazáltal nagyon kedvtelenül érzi magát, és Laney urat fölkéri: szíveskedjék közbenjárni régi összeköttetésének föloldásában. A kellemesen meglepett kérő már távozó félben van, de még vár a kimaradhatlan a utóiratra , és ez így hangzik: „íme, Laney úr, szíveskedjék neki e medaillonba zárt hajfürtjét is átadni, hasznát veheti“ és egy kérdő pillantásra folytatja: „kopasz, mint a kezem.“ Finom, mély gúny képezi a szellemdúsan írt darabka magvát; a nő saját maga szőtte hálóban fennakad, elitéli, próbára teszi a szerinte külsőségek után ítélő férfit, és végül egy külső aprólékosság képezi saját tettei rugóját. E vígjátékocskából a gondolat sem hiányzik tehát, és a proverbe mégis mintegy észrevétlenül osont el a különben oly fogékony közönség szemei előtt. Miért ? e kérdés műelvi szempontból megérdemli a közelebbi választ. A francia kedvenc foglalkozása a beszélgetés. Egész estén át a sörkancsó mellett ülni és magát a reflexió-teli hallgatás felhőibe burkolni, sok — német philister ez eszményképe —a párisi előtt valami megfoghattam , egy órában többet cseveg, mint amenynyit ez angol egy egész héten át beszél. Aztán a francia oly kitűnően alkalmas a csacsogásra! Majd minden phrázis szójáték. Pikáns és élces fordulatok maguktól kínálkoznak, és a francia véteknek tartaná, csak egyet is föl nem karolni. Egy királyságot egy éléért a gamin a boulevardokon, a vörös repul — 922 —