Fővárosi Lapok 1869. november (251-274. szám)

1869-11-04 / 252. szám

A spanyol foglyok tizennyolc férfiból s két nő-­­­ből álltak. Mihelyt hazaért Curson, parancsot adott Szolgáinak, hogy szobákat készítsenek az idegenek számára, kiket ettől fogva vendégeinek tekintett, azután biztosítva őket, hogy semmi sem fog hiá­nyozni, s hogy másnap igyekezni fog őket biztosan eltávolitni a gyarmatból, hirtelen véget vetett hálál­­kodásaiknak s fölkeresd barátjait, kik egy teremben kényelmesen füstölve és iddogálva várták rá. _Hé, hé! — mondá a szép Lőrinc, — nagy játékot kezdél, midőn oly érdeket mutattál a fog­lyok iránt. — Igaz, testvér! — válaszolt a kapitány, — de így kelle tennem. Midőn Boute-Feu rám lőtt, az egyik fogoly, úgy hiszem egy nő, elémbe vite magát, hogy megmentse éltemet. _Láttam ! — mondá a baszk Michel, — való­ban nő volt, s a­mint látszik, ifjú, mert annyira el volt burkolva, hogy orra hegyét sem vehettem ki. — Ha így van, — folytatá a szép Lőrinc, — jól cselekedtél, Curson ; nem illett volna, hogy egy garacho nagyobb lelkű legyen, mint egy testvér. — Ezt gondoltam én is ! — felelt a kapitány. — A­mit mindebben legtisztábban látok az, mondá a szép Lőrinc, — hogy egy szép spanyol nőt meghódítottál, a mint fölteszem. — Bolond vagy! __Igen, igen! — viszonzá a szép Lőrinc csalfa mosolylyal, — ismerjük hitedet; de, téve hozzá, — mit szándékozol tenni vendégeiddel? — Magam sem tudora, hogyan vezessem ki őket a gyarmatból, különösen most, midőn minden hajó tá­vol van. — Semmi sem könnyebb! — szólt Vent-en- Panne. — van egy bouconi barátom, kiről kétségkí­vül te is gyakran hallottál beszélni, mert nagy hire van köztünk. — Mi a neve ? — Poletais. — Ki ne ismerné Poletaist, legalább híréből ? — Jó! Poletais bika­vadász , mert a vad­kant megveti, melyet csak szükségből támad meg; derék fiú, önzetlen barát. — Igen, igen! — mondák a flibustiek. — Pole­ta is valódi testvér. — Ez a mi emberünk ; jelenleg Artibonite táján f­og vadászni, utasítást adhat nekünk, mint érjünk legközelebb egy spanyol várost vagy várat, a­nélkül, hogy katonáikkal találkozzunk. Tetszik e terv ? — Tökéletesen ! Mikor indulunk ? — Ez a te dolgod, én rendelkezésed alá bocsá­tom magamat. — Úgy hát holnap, ha akarod. — Legyen, holnap , napkeltekor itt leszek két szolgámmal; végy te is kettőt magaddal, ez elég lesz. — Járhatók az utak lovak számára ? — kérdé a kapitány kissé tétovázva. — Miért e kérdés ? — Bikaszarv! Te naiv vagy, Vent-en-Panne, — kiáltotta szép Lőrinc hangos kacajjal; —elfe­­ledéd, hogy nők is vannak a spanyol foglyok közt ? — Gonosz tréfáid vannak, Lőrinc, — viszontá Curson jókedvűen; — azonban meg kell vallanom, hogy megjegyzésed helyes- Nem lenne emberséges: arra kényszeríteni a nőket, hogy vagy húsz mértföl­det gyalázatos utakon gyalogoljanak. — Biz ez embertelenség volna. — Az utak jók ! — mondá Vent-en-Panne, — a lovak könnyen mehetnek. — Akkor két lovam lesz. — A­mint akarod! Tehát holnap. — Holnap, és köszönöm. A kalózok fölkeltek, megittak még egy utósó pohár liqueurt, szívélyesen megszorították a kapi­tány kezét s magára hagyták. Másnap, napkeltekor, mint megígérte, Vent en-Panne két szolgája kisé­retében, állig fölfegyve­rezve Curson kapuján kopogott. A kapitány kinyúj­tott kézzel sietett elébe. — Készen vagyunk ! — mondá. — Akkor keljünk útra!— viszonzó Vent-en- Panne. — Ha sietünk, tizenegy órakor vagy délben Boucanjában találhatjuk Poletaist; ha nem, úgy nem leljük föl esti hat óra előtt. Tíz perc múlva a karaván elhagyá a flibuszi la­kát, s hátat fordítva a tengernek, a hegység felé indult. Vent-en Panne és Curson, kutyái és vaddisz­nói kíséretében, melyektől — mint mondák — soha sem vált, elöl haladtak; utánuk jött lovon a két nő, úgy beburkolva ruháikba, mantillejaikba és rebozóikba, hogy arcukból semmit sem lehetett látni, mint akar­­bunkulusként tündöklő fekete szemeket, melyek jobb­­ra-balra nyugtalan pillantásokat vetettek ; néhány lé­péssel hátrább a spanyol foglyok mentek gyalog, egész szemig betakarva sűrű köpenyeikkel. A spanyolok, bármily idő legyen, eső vagy napfény, soha sem hagyják el cápáikat, ez nekik nélkülözhetlen öltöny. A négy szolga, vállán puskával, övében piszto­lyokkal, oldalán fejszével s a késeket tartalmazó kro­kodil­tokkal, bezárta a menetet. A néhány lakos, kikkel a fribustiek az utcákon találkoztak, tisztelettel üdvözlé őket s jó útat kívánt, nem tanúsítva semmi illetlen kíváncsiságot; a város kapujánál álló őrök leereszték a vonóhidat, s a kara­ván nem sokára a sik mezőn haladt. IV. Még sötét volt; az antillai óceán habjai vérvö­rös szint vettek föl, s a nap nem sokára fölkelt a víz öléből. Az utasok szűk és göröngyös ösvényen halad­tak, melynek mindkét oldalán sűrű, zöld bokrok emelkedtek; itt-ott kókuszfa-csoportok látszottak, melyek az elhaló szellő végfuvallataira tömött feje­ket ingatták. Távolról sötéten és tekintélyesen emelkedett a sűrű Artibonite-erdő, mely fölött a komor Curidas uralkodik. A vadon ébredni kezdett, a rejtélyes lakói a maguk módja szerint üdvözlék a visszatérő napot. A bikahangú varangyok bömbölni kezdtek valami ismeretlen mocsár szélén, mely fölött a mapirok és moszkitók döngve keringtek; a campanero vagy harangmadár egyenlő körökben hallatá csengő és egyhangú szavát; a majmok versenyezve ordítottak, a pecarisok és conocushik tompán mormogtak a tüskés bokrokban, a nagy gypaccák kiterjesztett szárnyaikkal óriási közöket formáltak a levegőben, rekedt és szakadozott hangokat hallatva, melyekkel összevegyült a vadmacskák fülhasító nyávogása s a falevelek közé bújt mindenféle fajú és színű mada­rak örömdala. Az utasok gyorsan haladtak, részint hogy meg­melegedjenek, részint hogy kipótolják a készülődés­ben elvesztett időt. Elindulásuk óta egy szót sem ejtettek. A kaló­zok kurta pipáikat szítták; a spanyolok kétségkívül a szerencsés és nem remélt eseményre gondoltak, mely megszabadíta őket, midőn nem volt már más kilátásuk, mint a szomorú örökös rabság. (Folyt, köv.) Leopold császár megengedte Ádám úrnak, hogy fiát, ki körülbelöl egykorú volt a kis Józseffel, együtt ne­veltesse a koronaherceggel. Simon tehát az udvar lég­körében nőtt fel; de nem vesztett itt el csak egyet is magyar tulajdonságai közül. Megtanult németül, fran­­ciául, latinul, de tökéletesen csak magyarul tudott. Határozott katonai talentom volt, ki a római szent birodalmi seregek híres vezérei: Savoyai Eugén, Stah­­remberg és mások alatt szolgálva, képezte ki magát. Vezéri fényes tehetségei mellett voltak árnyoldalai is. Bizarr kedélyű és részegeskedő ember volt. Erdé­lyi főtábornok korában sok garázda dolgot vitt vég­hez, és a fejedelem nem egyszer győződhetett meg, hogy Forgách diplomatának, kinek lakat kell, hogy legyen a száján, nem született. Nejéhez és gyerme­keihez írt leveleiben meleg, gyöngéd érzésű férjnek és apának mutatja magát; másokhoz mindig büszke, majdnem gőgös. Atyjuk halála után 1687-ben a két fiú megosz­tozkodott a főispánságokon. Az ifjabb Ádámnak ju­tott Nógrád, Simonnak Borsod. Ez Pálffy Miklósnak, a későbbi nádornak huszár ezredében szolgált, és itt lett alezredessé. 1695-ben nevezték ki vice-generá­lissá és kanizsai parancsnokká. Ekkoriban híres hu­szárezredes volt Mihályi Deák Pál, kit történetíróink átalában rác lovasság kapitányának tartanak. A For­­gách-levéltár aktáiból kitetszik, hogy Deák dunán­túli ember volt, s az ő ezredét kapta meg Forgách 1695-ben. Ezekből lettek a híres Forgách-huszárok. Szolgáltak alatta sokan, mint kapitányok, kiket ké­sőbb Rákóczy alatt mint főtiszteket találunk. Ilyenek voltak Kisfaludy György, Sándor László és többen. 1699-ben győri generális lett Forgách. Ezután a tö­rök háború kissé elnyugodván, Koháryval ők bízat­tak meg ketten a végvidékek szervezése iránt projec­­tumokat készíteni. E közben beköszöntött a kurucvilág. Ennek hajnala a német táborban találta Forgáchot, ki kez­detben 1703-ban Kohárival, Bottyánnal, Eszterhá­­zyval hadakozott Rákóczy ellen. 1704-ben már eh­hez pártolt. Ebből az időbül nem sok levele van. Legérdekesebb egy jelentése a koroncói harcról, melyben mentegeti magát, és a császári hadakban Az akadémiában. (November 2.) (Mortuos plango. — Szilágyi Ferenc és a svédek. — A Forgách-levéltár. — Egy kuruc generális. — Több rend­beli kuruc történet.­ (Bgy. Zs.) Hogy egy napot késtünk, nem raj­tunk, hanem az akadémián múlt, mely e heti hétfő­jét­­ kedden tartotta. Éppen halottak napján. A felolvasások illettek e napra. Régen elporladott vité­zek emlékét szellőztették, kik már sokkal vénebb halottak, hogysem — névnapot tartanának. Csak a nemzeti kegyelet keresi föl olykor sírjukat, ha ugyan ráakad ezekre. Egész atyafiságuk, kik „elődeinkéül, „apáink“-al emlékeznek róluk: poéták és történet­írók serege. Ez a halottak napján tartott ülés gyászjelenté­sen nyílt meg. Elnökölt Horváth Cyrill. A titkár jelentette az akadémia egyik legrégibb rendes tagjá­nak , dr. Gebhardt Ferencnek elhúnytát. Mint aka­démikus, nem igen buzgólkodott az öreg úr , de hát hányan követik példá­ját! Különben ha egyébkor nem tartjuk is, ma legalább tartsuk meg, hogy: vagy jót, vagy semmit. Ezután Szilágyi Ferenc szólott valamit a svéd állam­levéltár „transylvánicáiról,“ azon okmányai­ról, melyek az erdélyi történetre vonatkoznak. Bu­­renstammal, a már múltkori értekezésében említett bécsi svéd követségi titkárral, értekezett e tárgyban az öreg úr, s az ő közvetítésével értesült az illető állam­­levéltár igazgatójától, hogy mily gazdag és nekünk megbecsülhetetlen forrásokat találhatunk ott XVI. századi vallási és szabadsági harcainkat illetőleg. Bethlen Gábor és Rákóczi György ugyanis folyto­nos diplomatiai összeköttetésben, olykor szövetség­ben állottak a svéd udvarral, és a magyarországi had­járatok magasabb szempontokból vezettettek, úgy hogy tökéletesen beillettek ama terv rámájába, me­lyet a Habsburgok ellen törő Európa diplomatiája kifőzött. A svéd állam­levéltárban e rendkívül érde­kes és fontos viszonyok emlékét számos levél az er­délyi fejedelmektől, pactumok és egyéb okmányok őrzik. Köszönetet kért szavazni azoknak, kiknek szíves közbenjárása e becses kincsekről ily pontos tudomás szerzését lehetővé tette. Utána Thaly Kálmánon volt a sor, ki a gyön­gélkedő Rómer helyett tartott előadást a Forgách-le­­véltárban tett kutatásai eredményéről. Thaly az akadémia legügyesebb előadói közé tartozik. Csak úgy foly belőle a beszéd, mintha másnap reggelig abba se akarná hagyni, és még­se fárasztja ki soha senki türelmét. Írás sincs előtte, csak beszél a fejé­ből, és azért elmond minden apró adatot a legpon­tosabban. Előadásának heve, folyékonysága és rész­letessége majdnem abba a csalódásba juttat bennün­ket, hogy azok a vitéz férfiak, a milyenek azóta se születtek, ő mellőle dőltek ki egyenkint; együtt har­coltak a koroncói síkon és Nagy-Szombatnál; ezeket a megsárgult leveleket még akkor olvasta, mikor a kardforgatáshoz szokott kezek nagy nehezen elvé­gezték betűik rajzolgatását; csínyeiken akkor neve­tett, mikor a Rákóczi-tábor, és dicsőségük akkor emelte a zseblét, mikor még nem álmodott senki Ro­­dostóról. Úgy összeszövi apró, érdekes történetkék­kel előadását, mintha szemtanú lett volna. Azért neki figyelmes közönsége mindig van, mely nélkül pedig a mi tudós társaságunk fölolvasói közül vajmi sokan szűkölködnek. A Forgách levéltárban vannak a család birtok­­viszonyára vonatkozó okiratok, és vannak levelezé­sek, más okmányok, melyek köztörténeti fontossággal bírnak. Amazokat teljesen rendeztette Forgách Mik­lós nyitrai főispán, a költő Bacsányi patrónusa. Emezek 17 nagy codexbe vannak gyűjtve, de nem teljesen rendezetten. Legnagyobb részét e gyűjte­ménynek Forgách Ádám országbiró korrespondenciái foglalják el; a kisebb rész Zsigmondnak, a nádornak, és Simonnak, a híres kuruc generálisnak levelezéseit tartalmazza. Az előadás nagyobb része Forgách Si­mon életleírásával foglalkozott, utalva mindenütt a levéltár oda vonatkozó okmányaira, és ezek alapján felvilágosítva az eddigi téves nézeteket. Forgách Simon, Ádámnak volt fia. Egy testvére volt, ki atyja nevét viselte. Atyjuk gondosan nevel­tette őket, és Simonnak különös szerencséje volt, hogy 1006

Next