Fővárosi Lapok 1869. november (251-274. szám)
1869-11-04 / 252. szám
A spanyol foglyok tizennyolc férfiból s két nő-ből álltak. Mihelyt hazaért Curson, parancsot adott Szolgáinak, hogy szobákat készítsenek az idegenek számára, kiket ettől fogva vendégeinek tekintett, azután biztosítva őket, hogy semmi sem fog hiányozni, s hogy másnap igyekezni fog őket biztosan eltávolitni a gyarmatból, hirtelen véget vetett hálálkodásaiknak s fölkeresd barátjait, kik egy teremben kényelmesen füstölve és iddogálva várták rá. _Hé, hé! — mondá a szép Lőrinc, — nagy játékot kezdél, midőn oly érdeket mutattál a foglyok iránt. — Igaz, testvér! — válaszolt a kapitány, — de így kelle tennem. Midőn Boute-Feu rám lőtt, az egyik fogoly, úgy hiszem egy nő, elémbe vite magát, hogy megmentse éltemet. _Láttam ! — mondá a baszk Michel, — valóban nő volt, s amint látszik, ifjú, mert annyira el volt burkolva, hogy orra hegyét sem vehettem ki. — Ha így van, — folytatá a szép Lőrinc, — jól cselekedtél, Curson ; nem illett volna, hogy egy garacho nagyobb lelkű legyen, mint egy testvér. — Ezt gondoltam én is ! — felelt a kapitány. — Amit mindebben legtisztábban látok az, mondá a szép Lőrinc, — hogy egy szép spanyol nőt meghódítottál, a mint fölteszem. — Bolond vagy! __Igen, igen! — viszonzá a szép Lőrinc csalfa mosolylyal, — ismerjük hitedet; de, téve hozzá, — mit szándékozol tenni vendégeiddel? — Magam sem tudora, hogyan vezessem ki őket a gyarmatból, különösen most, midőn minden hajó távol van. — Semmi sem könnyebb! — szólt Vent-en- Panne. — van egy bouconi barátom, kiről kétségkívül te is gyakran hallottál beszélni, mert nagy hire van köztünk. — Mi a neve ? — Poletais. — Ki ne ismerné Poletaist, legalább híréből ? — Jó! Poletais bikavadász , mert a vadkant megveti, melyet csak szükségből támad meg; derék fiú, önzetlen barát. — Igen, igen! — mondák a flibustiek. — Poleta is valódi testvér. — Ez a mi emberünk ; jelenleg Artibonite táján fog vadászni, utasítást adhat nekünk, mint érjünk legközelebb egy spanyol várost vagy várat, anélkül, hogy katonáikkal találkozzunk. Tetszik e terv ? — Tökéletesen ! Mikor indulunk ? — Ez a te dolgod, én rendelkezésed alá bocsátom magamat. — Úgy hát holnap, ha akarod. — Legyen, holnap , napkeltekor itt leszek két szolgámmal; végy te is kettőt magaddal, ez elég lesz. — Járhatók az utak lovak számára ? — kérdé a kapitány kissé tétovázva. — Miért e kérdés ? — Bikaszarv! Te naiv vagy, Vent-en-Panne, — kiáltotta szép Lőrinc hangos kacajjal; —elfeledéd, hogy nők is vannak a spanyol foglyok közt ? — Gonosz tréfáid vannak, Lőrinc, — viszontá Curson jókedvűen; — azonban meg kell vallanom, hogy megjegyzésed helyes- Nem lenne emberséges: arra kényszeríteni a nőket, hogy vagy húsz mértföldet gyalázatos utakon gyalogoljanak. — Biz ez embertelenség volna. — Az utak jók ! — mondá Vent-en-Panne, — a lovak könnyen mehetnek. — Akkor két lovam lesz. — Amint akarod! Tehát holnap. — Holnap, és köszönöm. A kalózok fölkeltek, megittak még egy utósó pohár liqueurt, szívélyesen megszorították a kapitány kezét s magára hagyták. Másnap, napkeltekor, mint megígérte, Vent en-Panne két szolgája kiséretében, állig fölfegyverezve Curson kapuján kopogott. A kapitány kinyújtott kézzel sietett elébe. — Készen vagyunk ! — mondá. — Akkor keljünk útra!— viszonzó Vent-en- Panne. — Ha sietünk, tizenegy órakor vagy délben Boucanjában találhatjuk Poletaist; ha nem, úgy nem leljük föl esti hat óra előtt. Tíz perc múlva a karaván elhagyá a flibuszi lakát, s hátat fordítva a tengernek, a hegység felé indult. Vent-en Panne és Curson, kutyái és vaddisznói kíséretében, melyektől — mint mondák — soha sem vált, elöl haladtak; utánuk jött lovon a két nő, úgy beburkolva ruháikba, mantillejaikba és rebozóikba, hogy arcukból semmit sem lehetett látni, mint akarbunkulusként tündöklő fekete szemeket, melyek jobbra-balra nyugtalan pillantásokat vetettek ; néhány lépéssel hátrább a spanyol foglyok mentek gyalog, egész szemig betakarva sűrű köpenyeikkel. A spanyolok, bármily idő legyen, eső vagy napfény, soha sem hagyják el cápáikat, ez nekik nélkülözhetlen öltöny. A négy szolga, vállán puskával, övében pisztolyokkal, oldalán fejszével s a késeket tartalmazó krokodiltokkal, bezárta a menetet. A néhány lakos, kikkel a fribustiek az utcákon találkoztak, tisztelettel üdvözlé őket s jó útat kívánt, nem tanúsítva semmi illetlen kíváncsiságot; a város kapujánál álló őrök leereszték a vonóhidat, s a karaván nem sokára a sik mezőn haladt. IV. Még sötét volt; az antillai óceán habjai vérvörös szint vettek föl, s a nap nem sokára fölkelt a víz öléből. Az utasok szűk és göröngyös ösvényen haladtak, melynek mindkét oldalán sűrű, zöld bokrok emelkedtek; itt-ott kókuszfa-csoportok látszottak, melyek az elhaló szellő végfuvallataira tömött fejeket ingatták. Távolról sötéten és tekintélyesen emelkedett a sűrű Artibonite-erdő, mely fölött a komor Curidas uralkodik. A vadon ébredni kezdett, a rejtélyes lakói a maguk módja szerint üdvözlék a visszatérő napot. A bikahangú varangyok bömbölni kezdtek valami ismeretlen mocsár szélén, mely fölött a mapirok és moszkitók döngve keringtek; a campanero vagy harangmadár egyenlő körökben hallatá csengő és egyhangú szavát; a majmok versenyezve ordítottak, a pecarisok és conocushik tompán mormogtak a tüskés bokrokban, a nagy gypaccák kiterjesztett szárnyaikkal óriási közöket formáltak a levegőben, rekedt és szakadozott hangokat hallatva, melyekkel összevegyült a vadmacskák fülhasító nyávogása s a falevelek közé bújt mindenféle fajú és színű madarak örömdala. Az utasok gyorsan haladtak, részint hogy megmelegedjenek, részint hogy kipótolják a készülődésben elvesztett időt. Elindulásuk óta egy szót sem ejtettek. A kalózok kurta pipáikat szítták; a spanyolok kétségkívül a szerencsés és nem remélt eseményre gondoltak, mely megszabadíta őket, midőn nem volt már más kilátásuk, mint a szomorú örökös rabság. (Folyt, köv.) Leopold császár megengedte Ádám úrnak, hogy fiát, ki körülbelöl egykorú volt a kis Józseffel, együtt neveltesse a koronaherceggel. Simon tehát az udvar légkörében nőtt fel; de nem vesztett itt el csak egyet is magyar tulajdonságai közül. Megtanult németül, franciául, latinul, de tökéletesen csak magyarul tudott. Határozott katonai talentom volt, ki a római szent birodalmi seregek híres vezérei: Savoyai Eugén, Stahremberg és mások alatt szolgálva, képezte ki magát. Vezéri fényes tehetségei mellett voltak árnyoldalai is. Bizarr kedélyű és részegeskedő ember volt. Erdélyi főtábornok korában sok garázda dolgot vitt véghez, és a fejedelem nem egyszer győződhetett meg, hogy Forgách diplomatának, kinek lakat kell, hogy legyen a száján, nem született. Nejéhez és gyermekeihez írt leveleiben meleg, gyöngéd érzésű férjnek és apának mutatja magát; másokhoz mindig büszke, majdnem gőgös. Atyjuk halála után 1687-ben a két fiú megosztozkodott a főispánságokon. Az ifjabb Ádámnak jutott Nógrád, Simonnak Borsod. Ez Pálffy Miklósnak, a későbbi nádornak huszár ezredében szolgált, és itt lett alezredessé. 1695-ben nevezték ki vice-generálissá és kanizsai parancsnokká. Ekkoriban híres huszárezredes volt Mihályi Deák Pál, kit történetíróink átalában rác lovasság kapitányának tartanak. A Forgách-levéltár aktáiból kitetszik, hogy Deák dunántúli ember volt, s az ő ezredét kapta meg Forgách 1695-ben. Ezekből lettek a híres Forgách-huszárok. Szolgáltak alatta sokan, mint kapitányok, kiket később Rákóczy alatt mint főtiszteket találunk. Ilyenek voltak Kisfaludy György, Sándor László és többen. 1699-ben győri generális lett Forgách. Ezután a török háború kissé elnyugodván, Koháryval ők bízattak meg ketten a végvidékek szervezése iránt projectumokat készíteni. E közben beköszöntött a kurucvilág. Ennek hajnala a német táborban találta Forgáchot, ki kezdetben 1703-ban Kohárival, Bottyánnal, Eszterházyval hadakozott Rákóczy ellen. 1704-ben már ehhez pártolt. Ebből az időbül nem sok levele van. Legérdekesebb egy jelentése a koroncói harcról, melyben mentegeti magát, és a császári hadakban Az akadémiában. (November 2.) (Mortuos plango. — Szilágyi Ferenc és a svédek. — A Forgách-levéltár. — Egy kuruc generális. — Több rendbeli kuruc történet. (Bgy. Zs.) Hogy egy napot késtünk, nem rajtunk, hanem az akadémián múlt, mely e heti hétfőjét kedden tartotta. Éppen halottak napján. A felolvasások illettek e napra. Régen elporladott vitézek emlékét szellőztették, kik már sokkal vénebb halottak, hogysem — névnapot tartanának. Csak a nemzeti kegyelet keresi föl olykor sírjukat, ha ugyan ráakad ezekre. Egész atyafiságuk, kik „elődeinkéül, „apáink“-al emlékeznek róluk: poéták és történetírók serege. Ez a halottak napján tartott ülés gyászjelentésen nyílt meg. Elnökölt Horváth Cyrill. A titkár jelentette az akadémia egyik legrégibb rendes tagjának , dr. Gebhardt Ferencnek elhúnytát. Mint akadémikus, nem igen buzgólkodott az öreg úr , de hát hányan követik példáját! Különben ha egyébkor nem tartjuk is, ma legalább tartsuk meg, hogy: vagy jót, vagy semmit. Ezután Szilágyi Ferenc szólott valamit a svéd államlevéltár „transylvánicáiról,“ azon okmányairól, melyek az erdélyi történetre vonatkoznak. Burenstammal, a már múltkori értekezésében említett bécsi svéd követségi titkárral, értekezett e tárgyban az öreg úr, s az ő közvetítésével értesült az illető államlevéltár igazgatójától, hogy mily gazdag és nekünk megbecsülhetetlen forrásokat találhatunk ott XVI. századi vallási és szabadsági harcainkat illetőleg. Bethlen Gábor és Rákóczi György ugyanis folytonos diplomatiai összeköttetésben, olykor szövetségben állottak a svéd udvarral, és a magyarországi hadjáratok magasabb szempontokból vezettettek, úgy hogy tökéletesen beillettek ama terv rámájába, melyet a Habsburgok ellen törő Európa diplomatiája kifőzött. A svéd államlevéltárban e rendkívül érdekes és fontos viszonyok emlékét számos levél az erdélyi fejedelmektől, pactumok és egyéb okmányok őrzik. Köszönetet kért szavazni azoknak, kiknek szíves közbenjárása e becses kincsekről ily pontos tudomás szerzését lehetővé tette. Utána Thaly Kálmánon volt a sor, ki a gyöngélkedő Rómer helyett tartott előadást a Forgách-levéltárban tett kutatásai eredményéről. Thaly az akadémia legügyesebb előadói közé tartozik. Csak úgy foly belőle a beszéd, mintha másnap reggelig abba se akarná hagyni, és mégse fárasztja ki soha senki türelmét. Írás sincs előtte, csak beszél a fejéből, és azért elmond minden apró adatot a legpontosabban. Előadásának heve, folyékonysága és részletessége majdnem abba a csalódásba juttat bennünket, hogy azok a vitéz férfiak, a milyenek azóta se születtek, ő mellőle dőltek ki egyenkint; együtt harcoltak a koroncói síkon és Nagy-Szombatnál; ezeket a megsárgult leveleket még akkor olvasta, mikor a kardforgatáshoz szokott kezek nagy nehezen elvégezték betűik rajzolgatását; csínyeiken akkor nevetett, mikor a Rákóczi-tábor, és dicsőségük akkor emelte a zseblét, mikor még nem álmodott senki Rodostóról. Úgy összeszövi apró, érdekes történetkékkel előadását, mintha szemtanú lett volna. Azért neki figyelmes közönsége mindig van, mely nélkül pedig a mi tudós társaságunk fölolvasói közül vajmi sokan szűkölködnek. A Forgách levéltárban vannak a család birtokviszonyára vonatkozó okiratok, és vannak levelezések, más okmányok, melyek köztörténeti fontossággal bírnak. Amazokat teljesen rendeztette Forgách Miklós nyitrai főispán, a költő Bacsányi patrónusa. Emezek 17 nagy codexbe vannak gyűjtve, de nem teljesen rendezetten. Legnagyobb részét e gyűjteménynek Forgách Ádám országbiró korrespondenciái foglalják el; a kisebb rész Zsigmondnak, a nádornak, és Simonnak, a híres kuruc generálisnak levelezéseit tartalmazza. Az előadás nagyobb része Forgách Simon életleírásával foglalkozott, utalva mindenütt a levéltár oda vonatkozó okmányaira, és ezek alapján felvilágosítva az eddigi téves nézeteket. Forgách Simon, Ádámnak volt fia. Egy testvére volt, ki atyja nevét viselte. Atyjuk gondosan neveltette őket, és Simonnak különös szerencséje volt, hogy 1006