Fővárosi Lapok 1869. november (251-274. szám)
1869-11-19 / 265. szám
A vasfejü Curson. (Történeti beszély a kalózéletből.) Aimard Gusztáv-tól. (Folytatás.) — Szerencsétlenségre ez lehetetlen, azonban isten a tanúm szeretnék kedvére tenni, és ime , találtam is módot. Van valami tulajdona a hajón ? — Fájdalom, minden vagyonom. — Mennyi? — Az indigo és kávé enyém. — Mily oktalanság! — Beismerem! — Jó, ki tudja! Mennyi volt ez indigó és kávé ára ? — Ötezer piaszter, minden vagyonom. — Hm! erős összeg; hitemre, annál roszabb; amit mondtam, megmondtam; megveszem indigóját hatezer piaszteren nevemben s társaim nevében; mi több, fölhatalmazom, hogy két dereglyét szereljen föl, hova elrakja saját és legénysége személyes vagyonát. Hányan vannak ? — Tizennégyen, nemes parancsnok! — felelt a kapitány fölvidulva; — azonfölül két utazó matróz, kiket Cartagenában hajómra vettem. — Mondjunk hát tizenhatot; azonkívül vegyen nyolc napra való élelmet és italt, tíz puskát, nyolc kardot, nyolc pisztolyt és százötven töltényt, ha szükségök lenne védelemre; az antillák közepén vannak, hanem érnek ez alatt spanyol földet, akkor bizonyára az ördög van a játékban. Meg van elégedve ? — Oh! parancsnok ! — kiáltott a szegény ember könyektől elfojtott hangon s megcsókolva Curson kezét, ennek ellenzése dacára: — hogyan hálálhatom ezt meg ? — Ha elmondja honfitársainak, hogy a kalózok nem oly ördögök, minőknek látszanak, s hogy szívük van, mint a többi embernek. Most még egy tanácsot. — Beszéljen! — Igyekezzék nem találkozni többé velem. — Hitemre ! — felelt don Ramon félig nevetve, félig sírva, — ha ötödször is foglyul kellene esnem, inkább szeretnék én, mint más által. — Köszönöm! És most, míg a lerakodás tart, jöjjön szobámba, kapitány, fölfrissülni s velem csevegni. — Parancsára állok, parancsnok! — Olonnais, hallottad ? — szólt Ourson segédjéhez, — ügyelj föl, hogy minden rendeletem szerint történjék. — Légy nyugodt! felelek róla. Ourson s don Ramon kapitány a szobába léptek, hol frissítők várták. A két tiszt leült. A kalóz, tudjuk, igen józan volt, mi nem akadályozó, hogy hajóján a legkedvesebb házigazda legyen. Miután a kapitány két- vagy háromszor kiürite poharát, Curson egy bőrzacskóból, mely acélláncról nyakán függött, meglehetős nagy gyémántot vont ki s dán Ramonnak nyújtó. — Ért a gyámántokhoz ? — kérdé. — Egy kissé, — felelt a spanyol, — valaha kereskedtem velük. — Tehát nézze ezt, s becsülje meg. A kapitány kezébe vette a gyémántot, a legkomolyabb figyelemmel megvizsgálta, összevissza forgatta, azután: — E gyémánt első szóra tizenegyezer piasztert ér, — mondá. — Vagyis ötvenötezer livrest, — viszonzá Curson, eltolva a spanyol kezét, ki felé nyujtá a becses ékszert, — tartsa meg ezt emlékül, kedves kapitány, s most, hogy ügyeink rendben vannak, csevegjünk, akar ? — De... — ellenvetétlen Ramon, — e gyémánt.. — Nos, ez indigójának ára; százszoros nyereséggel adta el, ez az egész. Gyémántot adok, mert könnyebben hordható, mint az arany; tegye el, s ne beszéljünk többé róla. Mondja meg, ki most Cartagena kormányzója ? — Don José Rivas Figaroa gróf, kitűnő nemes, kinek gyönyörű lánya van. — Ah! lánya van ? kétségkívül még gyermek ? — Éppen nem, kedves uram, donna Elmina körülbelül tizenhat éves, amennyire megítélhetem. — A kormányzó lányát donna Elminának hívják ? — szólt Curson megrendülve, — és ha oly szép, mint mondja, sok udvarlója is lehet. — Nem tudom ; egyedül annyit hallottam, hogy eljöttömkor erősen beszéltek közeli férjhezmenéséről. — Donna Elmina férjhez megy ? kiálta Curson halálsápadtan. — Legalább úgy mondják! — felelt nyugodtan don Ramon, ki távolról sem gyanítá szavai haderejét. — És ki a szerencsés halandó ? Hesperus hosszú éveken át első helyet foglalt el. Tagjai közé számítá a szellem és éle előkelőit, a pénz könnyebb vérű embereit, a jó ízlés híveit, mind a kilenc múzsa kedvenc és mostoha gyermekeit, és ily erek összműködésével nem csoda, ha egész télen át bizonyos időközökben oly vig, eredeti, élvezetes estélyeket rendezett, hogy a múlt évben azt mondá valaki: a „Hesperus-Abend“-ek oly közkedveltségűek, hogy ha egy mulatni szerető bécsi hajadon elé azt az alternatívát tennék, kisasszony, inkább szeretne az idei farsangon partot veszteni, vagy a Hesperus összes estélyein részt venni ? a leány minden habozás nélkül az utóbbit választotta volna. És mind e dicsőségnek maholnap vége! Jövő hétre van kitűzve a nagygyűlés, mely ez egylet léte vagy nem-léte fölött határoz, és az „Entreprise des pompes funébres“ műhelyeiben már gyalulják a koporsót, melybe e művész Policinellót örök álomra fektetik. Mi okoz e fölbomlást ? nem tudjuk bizonyosan; sok mindenféle fordult elő a kulisszák mögött, amit sűrű lepel föd el a nagy közönség elől; csak azon egy föltevés válik az egylet dicsőségére , hogy a Hesperus annyi új, eredeti és változatús élvezetet nyújtott, oly kifogyhatlan volt a meglepő ünnepélyek rendezésében, annyira kiaknázta a szemkápráztató vigalmak minden faját, hogy elérte az elérhetőség netovábbját, és a jövő idényben ismétlésektől, „schon da gewenen“-től tartva, inkább önként vágja falhoz a hegedűt, mintsem húrjait tovább pengetve, kitűnő hírnevét kockáztatná. Na, de nem kell attól tartanunk, hogy az egylet elárvuló tagjai hosszú ideig hordják a gyászköntöst ; van itt annyi „Lyra“, „Flora“, „Hilaria“, „Euterpe“, „Jux“ és száz meg száz néven nevezendő más társas egylet, hogy a Hesperus öröksége sehogy sem vész kárba. Csak az sajnos, hogy az a sok vidor sugár, mely itt egyetlen focusban központosult, most csak szétszórva fog csillogni. Komoly, tudományos esték is várnak ránk, a modern „fölolvasások“ alakjában. Első a világhírű anthropológ: Vogt Károly, ki koponyagyüjteményeivel és vizözön előtti mysztikus szerszámaival város— Hitemre! kedves uram, e szerencsés halandó, köztünk mondva, nagyon hitvány személynek látszik; mexikói, ki egy szép reggel bombaként esett a gyarmatba, a nélkül, hogy tudnák, ki és honnan jő ? Rendkívüli gazdagnak tartják, nyitott házat visz s nagy játékos ; e tulajdona nyitá meg előtte a kormányzó lakót is, kivel most benső viszonyban van, oly bensőben, hogy nem sokára elveszi lányát, a kedves, szegény gyermeket. — Sajnálja ez ifjú lányt ? — Szivem mélyéből, kedves parancsnokom, mert meg vagyok győződve, hogy föláldozzák, s hogy lehetetlen ez embert szeretnie, kinek rovására különös, sőt baljóslatú történetek keringnek. — Beszélje el! — Mondom, hogy két matrózt vettem Cartagenában hajómra. — Így van! — Nos, e két matrózt maga don Torribio Moreno vezette hozzám. — Don Torribio Moreno ? — Igen, ez a mexikói neve. — Ah, igen jó! Folytassa. — Képzelje, e Moreno egy „Santa Catalina“ nevű goelettet várt, mely az övé volt s Vera Cruzból érkezett; a hajón hat ember volt. Nos, a mexikói oly jól rendezett el mindent, hogy mielőtt a cartagenai révbe értek, négy ember a tengerbe fúlt a kapitánynyal. Moreno éjjel a hajóra jött új személyzettel; a két fenmaradt matrózt oly rémület fogta el, hogy erővel távozni akartak; én ekkor indultam el hajómmal. Moreno, ki kétségkívül nem kívánt jobbat, mint e két alkalmatlan tanútól megszabadulni, hozzám hozta s én elfogadtam őket. — Itt vannak még ? — Igen, oh! ők ujjuk hegyén tudják e sötét ügyet elmondani. Hogy mi érdeke volt Morenónak e megvulasztásban, nem tudom. — Én meg fogom tudni, — mormoga a kalóz. — Átengedi nekem e két embert, kapitány ? — folytatá fönhangon; biztosítom, hogy semmi bajok sem lesz, ellenkezőleg. . . . — Amint tetszik, kedves parancsnokom, de tudhatom. . . . ? — Kíváncsiság, semmi más. Jöjjön. Elhagyták a szobát s visszatértek a fedélzetre. (Folyt, köv.) A bécsi életből. XXIV. — Nov. 16. —Viharos napok. — Az elemek hatalma. — „Hesperus.“ — Egyleti renommée. — Circumdederantilium. — Halotti beszéd. — Az örökség fölosztása. — Fölolvasások. — Vogt Károly és az orangutang. — Struwe Gusztáv és a policáj. — Schmidt Elise k. a. és Sophokles „Oedipos“-a. — Mérgezési bűnvád. — Schochet. — A szerencsétlenség és romlottság örvénye. — Themis mosolyog. — Finette k. a. és titkárja. — Ullmayer, az „író.“ — Matejko és Makart új festményei.) Csúnya két ünnepnapot éltünk; kettőt, mert tegnap (hétfőn) speciális — bécsi ünnep, szent Lipót-napja volt. Oly rettentő vihar dühöngött a városban és a város körül, hogy a pyramisok közt járkáló egyiptomi tudósítóknak is aligha lesz szerencséjük hasonló erejű Siroccóhoz. Ha a vihar a közönséges, megszokott határok közt űzi mesterségét, akkor könnyű humorizálni; akkor könnyű mosolyogni az öreg Boreás csintalanságain, ki most idegen emberek jószágából repülő kalapüzletet nyit szabad ég alatt, majd meg agg korához nem illő don-Juánoskodással furakodik be a nők rejtett titkaiba; de ha a vihar oly nagyszerűen bömböl, mint tegnap és tegnapelőtt, akkor a legszerencsésbérben is megfagy a humor, 3 aggály és félelem lép helyébe. Repülő háztetők, feldőlt kocsik, összerogyó lovak, düledező falak, megbénított vagy halálra talált emberek teszik Bécs előtt emlékezetessé e negyvennyolc órai elemi dühöngést. Haj, „megnehezült az idők viharos járása fölöttünk“, és (hogy egy szökéssel áttérjünk a társaséletre) a „Hesperus“ fölött. A Hesperus eddigelé mint fényes csillag ragyogott Bécs téli egén, és ha az esti vándor valahogy eltévedt az unalom tömkelegében, ő volt a fénypont, mely után indulva, bizton számíthatott arra, hogy a víg pohárköszöntés, a művészi élvezet, a dal, tánc és zene révpartjában szerencsésen kiköt Bécs számtalan társas egylete közt a belvárosba utazván, a hónál fehérebben bizonyítja be, hogy az első hercegtől kezdve az utósó Herr von-ig minden nemesi levél nevetséges luxus, — minden élő és élettelen, okos és oktalan ember ős apja egy és ugyanaz lévén: a négykezű orangutáng. Köztünk van már, és első fölolvasását meg is tartá a híres bádeni republikánus, Struwe Gusztáv, kinek forradalomra emlékeztető neve a múlt évtized rendőri könyveiben három vastag húzással volt alávöröskrétázva, és ki most — mentten minden rendőri kémszemtől — a lélektanról és lélekbúvárlásról, a történetről és művelődési kifejlődésről tart nem éppen nagyon látogatott leckéket. A triumvirek harmadika pedig nem „vir“, hanem olyan „femina“, mint annak a rendje: szép is, fiatal is, klasszikus is. Neve (mely különben Berlinben lett híressé): Schmidt Élise. Az akadémiai gymnásium nagy vizsgatermében tartó antik tárgyú fölolvasását, gyönge számú, nagyrészt nőkből álló közönség előtt. Sophokles „Oedipos“ című tragoediáját olvasó (persze, német nyelven), a Mendelssohn zenekíséretével. Schmidt kisasszony színészeti jelleget akart adni előadásának, melytől nem hiányzott az értelmes fölfogás, s fehér, redőkbe szedett ruha folyt le tagjain, míg fürtjeit zöld koszorú értté. Fölolvasásának benyomása csak részben volt kedvező. Elismeréssel kellett lennünk a művészi törekvés iránt, de idegenszerűleg hatott az a sajátságos egyveleg, mely nála a természetes hangsúlyozás és a csavart, pathetikus deklamáció keveréke. Legkevésbbé tetszett pedig az élénk mimika, mely a fölolvasást valódi színi előadássá változtatá. A közönség csenddel, kínos csenddel hallgatá végig a szomorújátékot, míg a fal fresco festményei — szent Ágoston, szent Anastáz stb. — titkolatlan csodálattal nézték a lábaik előtt folyó drámai mysteriumot. A bűn kora egy a világ korával; Kain Ábelt, Oedipos anyját ölte meg, és ma, ezerek múltával is, az emberek nem szűnnek meg egymást ölni, gyilkolni. Jelenleg egy mérgezési bűneset rejtélye foglalkoztatja Bécset, és a borzasztó rejtély szerzője egy fiatal orvosnövendék: Schochet. A rendőrség legügyesb 1062 .