Fővárosi Lapok 1869. november (251-274. szám)

1869-11-21 / 266. szám

Vasfejű Curson százötven legényt választott, kiket a bricken helyezett el, úgyszintén tizenkét ágyút, mely eddig a fregatte fenekén volt tartalék­ban ; más nevet adott a spanyol hajónak, melyet „Lázadódnak nevezett el; parancsnokává Olonnaist nevezé, s a két hajó Cartagenának irányzó vitorláit. XI. Bezárulván az ajtó dán José Rivas és barátja mögött, donna Elmina feje mellére hanyatlott s két csendes köny gördült végig arcán, mig kebléből mély sobaj tört elő. Donna Lilia halkan felé közelgett, mellé ült egy tábori székre s megragadta kezét, melyet gyön­géden megszorított. — Szegény testvér! — mormogá édes hangon. Donna Elmina nem felelt, mozdulatlan s komor maradt, szemeit szórakozottan a padlóra szegezve. — Elmina, kedves Elmina! — folytató az ifjú lány megcsókolva homlokát; ne hagyd magad így lesújtani a fájdalom által; térj magadhoz, légy bátor. Boldogtalanságod nagy, de az isten hatalma véghetetlen. — Nem, Lilia, az isten sem menthet meg; a tigris hatalmas körmei közt vagyok, s tudod, a tig­ris engesztelhetetlen ; meg fogok halni. —■ Meghalni, te ? — Igen, Lilia, inkább meghalok, mintsem meg­tegyem a borzasztó áldozatot, melyet atyám rám szabott. — Téged hallak így szólni ? Ki oly bátor, oly elszánt, oly reményteljes halál alig két óra előtt ? — Reméltem, hogy igazad van, miért ? magam sem tudom. A szenvedő mindig remél, s ah! én szen­vedek, Lilia, édesem! — Szegény, kedves barátnőm! térj magadhoz; ismétlem, ne hagyd magad igy leveretni; a mi atyád látogatása alatt történt, ne lepjen meg, hiszen vár­hatód , légy erős, folytassuk megszakadt csevegé­sünket, fejezd be vallomásodat, talán......... — Ne sürgész,Lilia!—szakitá élénken félbe don­na Elmina, fölemelve fejét; — csak lázas képzelmem őrült szüleményei voltak ezek. Elvesztem, érzem; semmi sem tarthat vissza az örvény szélén. A val­lomást, melyet barátságomtól kívánsz, egy szóban megtehetem: szeretek ; kit szeretek, nem ismeri szerelmemet; távol, nagyon távol van innen, soha sem fogom őt viszontlátni, alig ismer engem, és ha még szeretne is, mi lehetetlen, oly akadályok állnak egyesülésünk ellen, oly átléphetlen gát választ el egymástól, hogy soha sem lehetek az övé! E szere­lem, végre, őrült álom. Donna Lilia komoly figyelemmel hallgató ba­rátnőjét, néha fejét csóválva s kedvesen elfintorítva pici ajkait. — Elmina! — mormogá, midőn az ifjú leány el­hallgatott, — a franciák azt mondják, hogy a lehe­tetlen szó nem létezik ; mért ne lenne ez a spanyo­loknál is igy ? Donna Elmina mereven rátekintett. — Miért beszélsz a franciákról ? — kérdé kissé remegő hangon. Donna Lilia mosolygott. — A franciák bátor emberek! — mondá hí­zelgően. — Bebizonyitok előttünk ! — felelt donna El­mina elfojtott sóhajjal. Donna Lilia társnője vállára hajtá fejét. — Nem tudom, észrevetted-e, — mondá, — e dán Torribio jelenlétünkben......... — Szót sem ez emberről, — kiálta élénken donna Elmina, — kérlek! -- Legyen, de mig veled beszélt, jól megnéztem, s mint te......... — Mint én, nemde ? te is ráismertél ? — sza­kitá félbe donna Elmina, kinek hirtelen ideges bor­zalom rázta meg minden tagját. — Ez ő, a boucani, a san-domingoi ladron, vagy soha különösebb hasonlatosság. . . — folytató­donna Lilia, — s mégis ez embernek, kiről beszé­lünk, halottnak kell lennie. — Nem hagyhatja el az ördög poklát ? — De ha ez ő, figyelmeztetni kell atyádat, El­mina, mindent megmondani neki. •— Minek ? — felelt dán José Rivas leánya, bátortalanul rázva fejét; — mit tudunk mi?semmit! Különben is ez ember elfoglalta atyám lelkét, kor­mányozza, vezeti kénye szerint; bizonyság kellene, csak egyetlen egy: szerencsétlenségre, e bizonyíté­kot lehetetlen megszereznünk, még kalandosabban, egy Pesten 1847-ben megjelent táblázat szerint: éppen III. Endre királytól származ­tatják magukat. A két leány közül Máriáról csak annyit tu­dunk , hogy Azán v. Hasszán bolgár király neje lön; ellenben Erzsébetet az egész keresztyén világban a szentség hite, a legenda, a művészet világában pe­dig a magyar könyvnyomdászat egy remek példá­nya s Liszt oratóriuma dicsőitik. Született e jeles hölgy, kit a római egyház a maga szentjei közt tisztel, a Bodrog partján, Sáros- Patakon, hol atyja, valamint ennek unokája, Vadik István, még mint királyi herceg, rendesen lakozott, 1207-ben. Alig négy éves korában eljegyeztetett anyja rokonához, még a szintén gyermek Lajos, thü­­ringi landgrófhoz, miként 150 évvel utóbb Nagy Lajos királyunk ifjabb leánya, Hedvig is, négy éves korában jegyeztetett vala el a szintén négy éves Albert osztrák főherceggel. Midőn a thüringi köve­tek a kis mennyasszonyt 1211-ben, az utóbb Lu­ther Márton menedéke­s bibliai fordításáról emléke­zetes Wartburgba elvitték, mely alkalommal az er­délyi szász költő, Klingsor, a Niebelungen hőskölte­mény állítólagos dalnoka is, a kísérethez csatlako­zott volna. Gertrud — az anyakirályné — sok meny­asszonyi ajándékot, selyem-bársony és szőrme­­köntösöket, arany- ezüst edényeket, köztük egy ezüst fürdőkádat, drága ékszereket, s ezekhez ezer már­ka ezüst s arany készpénzt adott volna, ígéretet­len, hogy ha él, még többekkel fog kedveskedni gyermekének; de — mint tudjuk — két év múlva,­­ 1213-ban, az anya erőszakos halállal múlt ki. Erzsé­bet tizenöt éves korában kelt egybe férjével, kit öt évi házasságában három gyermekkel ajándékozott meg,­ midőn a férj 1227-ben II. Fridrik császárt a szent­földi hadjáratában követve, mielőtt a tengeren át­­­ kelne, Brindisiben meghalt. A hű nő négy év múlva 1231-ben követi férjét a halálban, s más négy év­­ múlva gyóntató­ atyjának, Konrádnak hathatós aján­latára, IX. Gergely pápa által, még az atya, II. Endre­­ életében, 1135 ben a szentek közé számláltatott. Gróf Montalembert, a híres francia katholikus­­ író, e szent hölgy életrajzát különös tanulmánya­­ tárgyává tette, s ki is adta. Az ugyan e szent életé­ről szóló XV-dik századbeli magyar legendát pedig az írásmód, betűk, díszrajzok pontos utánzatával, a­­ — Talán! — kiálta élénken donna Lilia. — Mit akarsz mondani ? — Hallgass meg, Elmina; — tudod, mily bolond vagyok, s mily örömmel tévelygek kalandok után a mezőkön; magad is gyakran szememre vetéd kósza hajlamomat. — Igaz! — mormogó donna Elmina, könyein át mosolyogva. — Nos, kedvesem, valószínűleg e kósza hajlam­nak köszönhetjük a segélyt, mely egyedül ment­het meg. — Magyarázd ki magad! — Egy reggel, mintegy hat hete, kilovagoltam a faluból, határozott cél nélkül tévelyegve az erdő­ben, boldogan szíva az üde levegőt, mig a reggeli szellő hajammal játszott. Egyszerre lovam oly hir­telen ugrott félre, hogy majd kiestem a nyeregből; egy ember feküdt keresztben az ösvényen s elzárta utamat. Ez ember külseje nyomorult volt, rongyok­ba burkolva, hosszú szakállal, sápadt vonásokkal. A földre léptem s fölé hajoltam; szemei zárva vol­tak, tompa hörgés hallatszott melléből. Ismét magá­hoz tér­tem, a szerencsétlen éhségtől haldoklóit. Siettem valami élelmet keresni számára; midőn ereje visszatért, megvallá, hogy francia,­ladron, ki csodá­latos módon szabadult ki a spanyol börtönökből. Tudván, hogy ha ellenei rátalálnak, irgalom nélkül lemészárolják, egész az erdőig vánszorgott, hol né­hány napig gyökerekkel s vad bogyókkal élt, mert bár megvolt puskája, hiányzott a lőpor, s igy sem nem vadászhatott, sem nem védheté magát. Kést és fejszét adtam neki, s erszényemet mellé ülitem a fűre. — Jól van, Liliám, kedvesem! — Csak ennyit monda: „Megmenté éltemet, ez élet az öné.“ —■ Láttad azóta ? — Gyakran. Elbeszélte egész történetét; úgy látszik, híres ladron a Tortue-szigeten; beszél­tem vele......... —■ Kiről ? — Arról, kit te jól tudsz, — folytató­donna Lilia mosolyogva, — ismeri és szereti őt; ekkor egy eszmém jött, — tévé hozzá habozva. (Folyt. köv.) magyar főpapság 1857-ben, midőn szeretett király­nénk hazánkban első látogatását téve, lenyomatván, hódolta j­eleül, mint felséges névrokonának, egy dísz­példányban fölajánlá. Sz. Erzsébet legendájának ek­kor kiadott 125 példánya 8000 forintba került. A szent hölgynek hazánkfia, Liszt általi oratoriumszerű megdicsőrttetésének Pest városa pár év előtt ta­núja volt. II. Endre második neje: 1215. év óta Jolánta, auxerrei gróf Courtenay Péter leánya. Ha igaz, hogy az a jó asszony, kiről a világ minél kevesbet tud, úgy látszik, Jolánta, csöndes jó asszony, s merő ellentéte volt a gőgös és uralomra vágyó Gertrudnak. De bárha ő csöndes nő volt, annyival inkább kijutott a zaj királyi férjének, kinek szent földi hadjárata után élete fogytáig nyugta nem maradt; mert a mit ő egyfelől az arany bullában ígért s fogadott, másfelől megtörte , mert a mit királyi jogai s jö­vedelme csorbításával az erőszakos papság s ne­messég tőle kicsikart, s az ország kormányának, védelmének terheit majdnem egészen a király nya­kába kerítette: megtartani, s az urak hatalmát a ki­rály fölé emelkedni meg nem engedhetőnek vélte; a mellett, mint könnyelmű ember, a királyi javadal­makat elpazarolván, királyi költséges kötelességeinek meg sem birt felelni. De még Endrénél is inkább kijutott a zaj és tragédia Jolánta anyai nagybátyjainak, flanderni gróf Balduin és Henriknek, valamint a királyné aty­jának, Courtenay Péter auxerrei grófnak, Konstan­tinápoly mindhárom szerencsétlen pünkösdi császárai­nak. Balduin, a mint kereszteseivel 1204-ben Kon­stantinápolyt elfoglalta, s magát itten a pápa védha­­talma alatt császárrá téve, kedve jött birodalmát a bolgárok fölött kiterjeszteni. De a bolgárok által se­gítségül hivott kúnok könnyű lovasai szintett meg­­futamodással megbánták a fiám vértes nehéz lovagok tömött sorát, s visszatéret beken­ték őket, s Balduin új császárt foglyul ejték. A kún királynénak megtet­szett a daliás fogoly, s fölajánlá neki szerelmét, de melyet a lovag büszkén visszautasita. A megsértett hiú nő — kinek előbbi s utóbbi kún menyecske-társ­női II. István és IV. László királyaink kora vesztét okozák, — Potifárné szerepét ismételte, s Balduint mint csábitót bevádolá férjének, ki aztán haragjában a szerencsétlen fogoly-császárt darabokra vagdalta. II-dik Endre magyar király három neje és három lánya. II-dik Endre királyunk, kit az utókor papi s nemesi rendje méltatlan magasztalással, jeruzsálemi­­nek nevezett, holott bár Palestinában megfordúlt, de Jeruzsálemben soha sem volt, s a magyar szabadság megalapítójának dicsért, holott az arany bullában foglalt papi s nemesi kiváltságokat, úgy a miként ezeket tőle ama két rend, 1222-ben, a királyi jogok korlátozásával kicsikarta, önszántából megadni soha esze ágában sem vala, még mint királyi herceg nőül vette a meráni herceg leányát, Gertrudot. E német hölgy, kevélynek, ingatag jellemű fér­jén s az egész országon uralkodni vágyónak iratik, ki férjét, bátyja, Imre király ellen izgatta; ki, mi­után férje király lett, egész idegen csőcselék hadat hozott a királyi udvarba, s mindegyiket jövedelmes hivatallal vagy az országos pénztárból költséggel ellátta, az érdemes­ magyar urak botrányára s bo­­szúságára. Egyik fivérét, Berchtoldot, ki még csak olvasni és egy kis grammatikát tudott, kalocsai ér­sekké, erdélyi vajdává, bánná, s bácsi főispánná tette; másikat, Egbertet, ki bambergi püspökségéből gyil­kosság gyanúja miatt megszökött, a Szepességen szép javadalmakkal ajándékozott meg; a harmadik s negyedik : Otto és Henrik, ledérkedéseikkel meg­­botránkoztaták a durván tisztább erkölcsű magyar urakat. Bánk bán nejének, ezen ledér urfiak vala­melyike által meggyaláztatását, s ennek következté­ben Gertrud királyné megöletését, Berchtold ér­seknek megveretését s az országból a királyi kin­csekkel megszökését a történelem híven, Katona József „Bánk bán“ tragoediája képletesen és érde­kesen előterjeszti. Gertrud királynénak öt gyermeke: három fia, két leánya maradt, u. m. Béla, ki e néven IV-dik, atyját a királyságban követé; Kálmán, egy ideig Lodoméria királya, elesett a tatárok elleni sajói csa­tában; Endre, kit atyja a szent földről haza felé jövet az örmény király leányával még mint gyer­meket jegyzett el, de a házasságból mi sem lett; ezen királyfiút, bár korán elhalt, a rege Velencébe s on­nan nősülve, tova a világba kalandoztatja, s törzs­­atyjáúl meséli a francia Crouy herceg s grófi­ és a né­met Arenberg hercegi nemzetségnek. Sőt a Crouy-ak, — 1066

Next