Fővárosi Lapok 1869. november (251-274. szám)

1869-11-25 / 270. szám

Kiadó-hivatal: Pest, barátok­ tere 7. sz. 270-ik sz. Csütörtök, november 25. Hatodik évfolyam 1869. Előfizetési díj: Félévre...................8 frt. Negyedévre . ... 4 frt Megjelen az ünnep utáni napokat kivéve minden­nap , koronként képekkel.FŐVÁROSI LAPOK IRODALMI NAPIKÖZLÖNY. w 1 Előfizetéseket mindig csak a rendes évnegyedek elejétől fogadhat el a kiadó­hivatal. Szerkesztői iroda: Zöldfa­ utca. 39. sz. 2. em. Hirdetési díj: Negyed hasábos petit sor.................. 7 kr. Bél­yegdíj minden ig­tatáskor .... 30 kr. Előfizetési fölhívásunkat ajánljuk a szépiroda­­­lm és művészetek pártolóinak figyelmébe. Lapunk ára félévre 8 frt, évnegyedre 4 frt, s az összegek az­­ Athenaeuma-hoz küldendők. —Jelen évnegyed­ről teljes szám­i példányokkal még mindig szol­gálhat a kiadó­hivatal. Egy késő­ őszi történet. (Elbeszélés.) Írta : Vacano E. M­(Folytatás.) Az egész vidék sötét lett a hótól, mely már jégben fölolvadt, s nehéz, szennyes foltokban hullott a már egészen átnedvesedett földre. A tiszta, hideg jég, mint az első hónál szokott, hirtelen poshadt, lanyhává változott, s a kóválygó felhők darabokban akadtak meg a fákon és bokrokon, hogy ott tépjék szét magukat. Sokkal roszabb volt ez, mint a tavaszi olvadó napok. A hölgyek semmi esetre sem mehetnek többé gyalog haza! — mond a mama, a­mint a tanácskozó csoport az ablaknál állott. — Igen, igen, mindenesetre kocsin kell Plan­kenrodera menniök, s miután így gyorsan átérnek még maradni fognak, igen, egész estig! — Az nem lehet, semmi esetre, — kiáltott gyor­san Maud s izgatottan tekintett maga körül. — Itt maradni, egész estig! — És miért nem ? Mit mulasztasz el oda­haza ? — Oh! de mikor semmi rendeletet sem hagytunk odahaza, — mentegetőzött Regan. — Lina tudja, hogy kegyetek itt vannak, s szóval nem lehet, nem szabad máskép történni. Még egy kissé zongorázni fogunk, s azután csevegünk. Halálig unalmas az ily este, és én kétségbeesném egyedül, s bizonyára önök is odahaza. Nos, és most, anyám, te leszesz oly szives, hogy a szolgát utasítani fogod. És­t Jacques! . . . Jacques! Menjen csak az úr szobájába és kérdje meg, van-e szabad ideje ? a hölgyek itt fogják az estét tölteni. És azután zenéztek, albumokat forgattak, tré­fáltak s csevegtek. De August éppen csak a későn fölhordott estek­hez jött be. Midőn megjelent, meg­hajtotta magát, s azonnal ki-ki elfoglalta helyét az asztal körül. Oly borzasztó kimért, udvarias volt, mely nyomasztólag hat ránk. Estek­ után, midőn már egészen besötétedett és a társaság a mellékszobába vonult, hogy még egy ideig üres szalmát csépeljen, August Regan kisasz­­szonynyal és jövendőbeli napával igen érdekes be­szélgetésbe látszott elmélyedve lenni. Regan igen kellemesen tudott beszélni, ha figye­lemmel hallgatták; ekkor valósággal újra éledt, s espritje mindinkább ragyogni kezdett. Ilyenkor igen jól lehetett vele mulatni. És ma valóban remekelt, mert August el volt ragadtatva társalgása által. A „mama“ csak néha tekintett bámulva rá. Greta és Maud egy das á­roson halkan társa­logtak, s iskolai emlékeiket egyenként előszedeget­ték. A lámpa e mellett oly szomorúan égett, mintha künn a nedves, havas légben állana. Ekkor egy szolga jelentette, hogy a kocsi ké­szen áll. — Nemde, te kisérni fogod a hölgyeket ? — kérdé Greta cousinejét. Floci­ August némán meg­­hajtotta magát, mintegy engedelmet kérve. — Oh ! nem szükség miattunk fárasztania ma­gát ! — kiáltott Maud ismét gyors, majdnem szigorú hangon. August néhány udvarias szót mondott. Mind ő mind Maud igen jól tudta, hogy nem mellőzhetik kíséretet. A társadalomnak megvannak bizonyos zsarnokságai, melyek ellen mit sem tehetünk. Beszálltak a kocsiba, s Greta és anyja a lámpát tartó inas mögött állottak a lépcsőház ajtajában, és Greta még néhány szót kiáltott le , mit anyja mint viszhang, híven utána kiáltott. Azután elhaj­tattak. Átláthatlan sötét este volt. A hóesés valódi zu­hataggá változott, melyet a süvöltő szél teljes erővel csapkodott a kocsi oldalaihoz. Ha azt akarták, hogy egymást megértsék, igen hangosan kellett beszélniük. A társalgás az időről folyt, a szót most is Regan vitte, és Flock­ August válaszolt kérdéseire. A kiszállásnál, midőn a kocsi a part kavicsozott főútján a romladozó lépcsőnél megállott, mindkét hölgy kezét nyújtá kísérőjüknek. Regan egész lel­kesedéssel köszönte meg fáradságát. Hisz hosszú, hosszú évek óta ma ismét ő vitte „az első sze­repet.“ Maud, midőn ujjai azon férfiú ujjait érinték, kit gyűlölt és megvetett, igy szólott: — Bocsásson meg, hogy fárasztottuk, s hogy ily kellemetlen szolgálatot volt kénytelen miattunk tenni. — Maud keserűen mondá e szavakat; nem te­hetett róla, igy kellett mondania, s a harag magasan emelte kebelét. A lámpa, melyet fönn a lépcsőnél Lina tartott kezében, a hó csillogó fényénél egyenesen August arcára világított, a­mint ez tekintetét fölemelte, s a társaság zsarnokai kényszerítették így szólani: — Oh! önök az ellenkezőről lehetnek meggyő­ződve. Engedelmükkel holnap leszek oly bátor meg­kérdezni, ha az esteli utazás nem ártott-e meg a hölgyeknek. Haraggal gondolt arra, hogy Maudnak épp oly foszaságot okoz látogatását elfogadni, mint neki l­átogatást megtenni. És az agg hajadonnak még­­egyszer kezet nyújtott. Másnap délelőtt Maud egyedül volt a borostyán­­fö­szinü teremben. Sajátságosan nyugodtnak látszott. Sajátságosan nyugodt, mint a minő már napok óta nem volt. Hosszú, benső harca után mindig követke­zik a szívben egy pillanat, midőn mint valami csoda által, a vad, tomboló vihar lecsöndesül és a fellegek elvonulnak a láthatárról. Maud ez éjjel igen keveset s nyugtalanul aludt. Boszankodott, ingerült volt, s undorral gondolt az elmúlt napra . . . Ekkor természetszerűleg nyugalom állott be a forrongó cháosz után, s önmagától kérdezé: Mi háborítja föl lelkemet ennyire ? Mi történt ? Minő változás állott be életemben mi annyira elsötétíti, megszomorítja, megzavarja perceimet ? Mi nekem ez ember, kit megvetek ? És miért gyűlölöm valóság­gal ? Hisz minden jóvá van ismét téve? Remény­em, már meggyőződhetett , miszerint tökéletesen közönyös előttem ? És miért nem fogadnám el, mint más látogatót ? Mi ő nekem, s mi vagyok én neki ?“ S e sajátságos nyugalom mint hideg, fagyos lég­kör, egész lényén átvonult. Flock­ August nem volt előtte több, mint egy légy, mely útjába tévedt. És Greta barátságos, kedves, nyiltszivü volt; a többivel mitsem törődött. S a következő délelőtt csinos sötét-zöld elfoga­dási ruhát öltött magára. Lina által megkérdeztető Regant, ha nem jön-e a borostyánkő-szint terembe, miután Flock­ úr látogatása várható. S ezután maga is a terembe ment. A festő-állvány nem volt többé a teremben, Maud egy földszinti, lakatlan szobába vitette. A fes­tészetben épp oly kevés gyönyört talált már, mint a vadászatban. Mindkét foglalatosság unalmasnak, si­lánynak tűnt föl előtte, mely nem volt képes többé kielégíteni. Maud egy kis rococo rózsafa-asztal mellett fog­lalt helyet, melyen két-három elkezdett hímzés he­vert, s pamutokat kezdett szétválogatni. Künn zord, sáros, téli idő volt s nedves köd bo­rította az egész tájat. Ily időben kétszerte nyugodt szokott lenni benn a szobában. És igy volt a boros­­tyánkő-szinű teremben, és igy volt Maud lelkében is. „Plútó“ rendes helyén, a kályha mellett feküdt, s bi­zonyosan valamely vadászatról álmodott. Maud már egy egész zöld levelet hímzett. Ekkor csöndesen fölkelt, s az órára tekintett. Flocir nem sokára itt lehet. És Regan még mindig nem jön! Nyugodtan ment a folyosóra, s Lina után kiál­tott. Lina kidugta fejét a konyhából s kérdezte, mit parancsol. Maud parancsára fölment Reganhoz, a második emeletre. Nem­sokára ismét megjelent Lina tűztől kipirult arccal, a lépcső karzatánál. — Regan kisasszony még öltözködik ! — jelen­tette. — Roszos és dühös, ma semmi sem akar neki sikerülni; fürtöi nem akarnak megállani. Igen hara­gosan kiáltott rám, hogy jön már, mindjárt jön. Maud vállait húzta, s minden nyugalma dacára türelmetlenül tért vissza a terembe , mert úgy tet­szett neki, mintha küm­ lódobogást hallott volna. És valóban, August csakhamar a régi, töredezett épcső előtt a park porondjára ugrott, lovát a lovász­nak adta át, és határozott léptekkel haladt a széles lpcsőkön fölfelé. Addig Sayte Regan görcsös dühvel tépte kis fatist-zsebkendőjét, mert ma már nem tudott elké­szülni, ma semmi sem sikerült neki! Hamis fürteit újra fésülte, és az egyik fölbomlott, azután fésűje tö­rött el, smizette-jérel egymásután két kötőt szakított e, és midőn a tükörbe nézett, rút, sárga és vén volt, mint egy madár­ijesztő! — És a látogató már itt volt, — és ő . . .! (Folyt. köv.) A vasfejü Curson. (Történeti beszély a kalózéletből.) Aimard­ Gusztáv-tó­. (Folytatás.) A kapitány fölemelkedett s villámtekintetet lövelve maga körül: — Legyen nyugodt, seniorita! nem lesz ez em­ber neje, — monda ] — ő el van izélve, meg fog halni. Nemde mexikói ? — Annak tartják. — Föltenné hát. . . . ? — A tévedésig hasonlít egy más emberhez. — Se más ember? — Ismeri őt. — Én? —Igen! emlékszik azon borzasztó játékra, me­lyet egy boucanival játszott, kinek foglya valék ? — De a boucani meghalt, seniorita! — Meghalt ? bizonyos felőle ? — Oh! kapitány ! — szólt vonna Lilia, remegve s barátnőjéhez simulva ; — ez­t! neki kell lennie, ily hasonlat lehetetlen! Felhő bob­ta el a kapitány homlokát. Barthe­­lémy felé fordult, ki puskájára támaszkodva, két­­három lépéssel hátrább állt, a kezét nyújtva felé : _Testvér! — mondá szomorúan, —■ te tudod az igazságot, mért nem akarsz beszélni ? E hirtelen s egyenes kérdésre a flibuszi meg-

Next