Fővárosi Lapok 1870. január (1-24. szám)
1870-01-13 / 9. szám
neki, és istenem, mily büszkén viselte anyai reményektől súlyos terhét! Semmi sem lehetett sajátságosabb, mint a két ellenség találkozása: mily megvetőleg néztek egymásra, egyik viruló szüzességében, másik anyai terhével büszkélkedve. Zsófinak fia született s gondolhatja ön, hogy nem rejtegette. A strasbourgi ismerősök mind igen szépnek, igen okosnak és atyjához hasonlónak találták, de a büszke anyának ez nem volt elég: azt akarta, hogy Adda is megbámulja gyermekét. Vidéken uralkodnak ilyen szeszélyek. Hogy célját elérhesse, meghagyta a dajkának, hogy az ifjú Henrik úrral sétáljon arra a piac felé, hol Lauthék laktak. Úgy történt, hogy a lelkészné és leánya látva egy ismeretlen parasztnőt, karján a leghercegibb módon bepólyázott gyermekkel, megszólították s szülői nevét tudakozták. Alig nevezte meg a dajka Marchalné asszonyt, Adda ajkaiba harapott s igy szólt: — Adja át üdvözletemet a családnak; ez a kicsi nagyon hamis ; nézze csak, milyen hosszú körmei vannak! A dajka sirva ment haza és Zsófi még gyermekében is meggyalázva, fölkiáltott: — De hát senki sincs, ki ezt a viperát megfojtsa ? — Kedvesem, én csak azt kívánom, hogy férjhez menjen, s akkor minden baj orvosolva lesz. Kevés idővel ezek után azt hirdették a lapok, hogy Hochsteinben, Bajorország egy kis városában ragályos betegség ütött ki. Sem orvos, sem javas asszony, sem borbély nem maradt az egész községben; mindenki elveszett, kinek a betegeket megközelíteni és ápolni kötelessége s hivatása volt. Két müncheni orvos, kik postakocsin érkeztek, negyvennyolc óra múlva halottas kocsin utaztak el. Marchal úrnak volt valami orvossága, amit éppen a dühöngő baj ellen már több ízben sikeresen használt, de azt nagyban megpróbálni még nem nyilt alkalma. Kocsira ült,é s nejének és barátainak ellenszegülése dacára Hochsteinba utazott. — Ha katona volnék, — szólt nejéhe, — akkor is visszatartanál, midőn harcba kellene mennem ? Az ellenség megszállotta Hochsteint, szükség van rám. Hat hétig volt távol s visszajött épen és egészségben, miután a várost megmentette. A doktor nemes, bátor tette csakhamar a hit szárnyaira kapott. A bajor király sajátkezüleg irt egy levelet Marchal úrnak, melyben nemességet és évenkint hatezer frankot adományoz neki. A doktor nagy alázattal azt válaszolta, hogy a particula nem illik nevéhez, és hogy a hatezer frank jobb helyen lesz, ha p. o. az árvapénztárba folynék be, p. o. mindjárt Hochsteinban. Ugyanezen időtájban az alsó-rajnai praefectus is üdvözlőlevéllel tisztelé meg a doktort , melyben tudtára adja, hogy már lépéseket tett a miniszternél az aranykereszt adományozása végett. Marchal azt felelte, hogy doktor Langenhagennek sokkal régibb, és mi fő, hazafiasabb érdemei vannak az aranykereszt viselhetésére, mint neki. A derék doktor szerény magaviselete újabb dicséretekre szolgáltatott okokat; egész Strasbourg osztozott becsülésében is dicsőségében; csak egyetlen egy lény akadt, ki szívében ellentmondott; azt hiszem, ön kitalálta, hogy ki. Ez nem képzelhette, hogy egy és ugyanazon ember egyszer gonosz, másszor jó legyen, egyszer leyális, nagylelkű, másszor fösvény, nemtelen és csalárd. Egy szóval: nem fért fejébe az, hogy aki ellene vétkezett, az ne vétkezzen az egész világ ellen ; ez az asszonyok logikája. Minden áron hibát keresett Henrik nemes cselekedetében, de nem talált, s haragjában önmagát emészté. Miután Marchal mintegy prófétája lett a városnak, nem gúnyolódhatott fölötte többé úgy, mint ennekelőtte, a nélkül, hogy maga magára ne dobjon követ . Adda megfordította köpenyét s dicsőíteni kezdé a nap hősét, még pedig a legnevetségesebb dagálylyal. Annyira eltorzította szájról-szájra szálló hírét, hogy Hochstein megmentője a legszánandóbb udvari bolond színében tűnhetett volna föl. Marchalék kikerülték ezt a veszélyt, hanem mégis sokba került nekik. Henrik testvérbátyja egy idő óta különféle ügyekbe volt bonyolódva. A sors ellene fordult, zavara oly nagy volt, hogy még Henrik lakodalmára sem távozhatott el Páriából. Megírta, hogy jön, várták, de az utosó percben újra levél érkezett tőle, melyben ezekkel a szavakkal menti elmaradását: „A húr annyira feszült, hogy esett egy generális ! A hajóhad még boldogabb, még szerencsésebb lehetett, mert Európának egykor leghatalmasabb tengeri haderejű állama, mely a győzhetlen armadával büszkélkedett, háromszáz esztendő múlva annyi tengeri főtisztet számlált, hogy egy hadihajóra jutott 14, mondd, tizennégy admirál! Ilyen állapotok között igazán lehetetlen nem szatirát írni. A férfiú, kinek e szomorú rendeltetés jutott, s ki e tisztét híven és fényesen be is tölté : Don Mariano José de Larra volt, kit ez igénytelen sorok élén századunk egyik legnagyobb szatirikusának merészkedtünk nevezni, s kiről néhány szóval megemlékezni szándékozunk. Don José de Larra 1809 március 24-dikén született Madridban. Atyja igen tekintélyes orvos volt, kinek 1812-ben a spanyol sereget Franciaországba kelle követnie, s a kisdedet is magával vitte, s mihelyt a tanulgatási kor elérkezett, egy kollégiumba adta, hol a gyermek egész az 1817-dik évig benn is maradt. Midőn innen visszatért szülőföldére, a hoszszas távollét alatt anyanyelvét majdnem teljesen elfelejté. Atyja ekkor a San Antonio Abad tanodába adta be fiát, hol ez a spanyol nyelvet újból tanulni kezdé, s egyszersmind a klasszikas tanulmányok alapját megvetette. Az egész intézetnek legcsöndesebb, legszelídebb s egyik legszorgalmasabb növendéke volt, ki semmiféle játékot sem szeretett, hanem addig is, mig tanulótársai a játszóhelyen tomboltak : az ifjú Larra vagy könyvvel, vagy a szenvedélyesen kedvelt sakkozással foglalkozott. Itteni tanulmányai végeztével Navarrába költözött a szülői házhoz, mint amely városban atyja ez idő szerint lakott. Az ifjú itt is ugyanazon csöndes, szorgalmas gyermek volt, ki előbb a tanintézetben, s kedvenc tanulmányait oly túlzott szorgalommal folytatá, hogy az éjeket is könyvei mellett tölté, s nem egyszer anyja volt végre kénytelen szeretetteljesen inteni, hogy térjen nyugodni, mert már hajnalodik. Tizenhárom éves korában már több művet fordított le franciából anyanyelvére. Atyjának sürgetésére életpályát választott nem sokára s Madridba ment, hol nyelvészeti s mathematikai tanulmányokkal foglalkozott; innen azonban a valladolidi egyetemet kérése föl, hol a bölcsészetet kezdé tanulni, de ezen tanulmányokat csakhamar a jogiakkal cserélé föl, s az ügyvédi pályára készült. Ekkor egyszerre hirtelen változás ábha holnap a strasbourgi postakocsira ülnék, azt mondanák, hogy Kehibe megyek.“ Ezután kissé rendbeszedte magát, hitelt szerzett, küzdött kétségbeesetten, még néhány rohamot kísérlett s végre elesett a harc mezején. Soha senki sem tudta, hogy halt meg: erőszakosan-e, vagy ágyban ? A halotti jelentést néhány hitelezői kötelezvénynyel együtt kapta Henrik, ki néhány percnyi nejével való tanácskozás után megirta a syndikusnak, hogy megkapta az egész hagyatékot. A boldog polgári egyszerűség és tudatlanság ezen korában koránt sem mutatott oly nagy arányt a csalások statistikája, mint napjainkban. Zsófi hozománya és még valami ház: elegendők voltak a kérdéses összeg lefizetésére ; ha jól emlékszem, kétszázezer frankról vola szó. Axtmann úr csak a határozat után lett értesítve, de mint afféle gondos ipa, erősen protestált, hogy ő nem engedi leányát és unokáját koldusbotra jutni, szalmán hálni s több efféle. Henrik igyekezett meggyőzni, hogy ezzel tartozik fivérének , hogy annyit mindig fog szerezni, a mennyiből családját becsületesen eltarthatja, s ami a kis unokát illeti, inkább óhajt neki kevesebb pénzt, de legalább mocsoktalan nevet hagyni. Amennyiben Axtmann úr okos úr volt, végre is azt mondta, hogy Henrik jól cselekedett, s hogy majd maga is utána fog látni egy kicsit a dolognak. Midőn Marchalnak ezen utóbbi szép tette is köztudomásra jutott — pedig ez kis városban nagyon hamar megy — Lauth kisasszonynak fölnyiltak a szemei. Visszaemlékezett, hogy a doktor mindig nemesen és udvariasan viselte magát s összevetve a jelent a múlttal, a derék férfi bizonyos hősies színben tűnt föl előtte. Az egyedüli, mit szemére lehet vetni, az, hogy pénzért házasodott, sajátos ellentétéül tűnt föl tiszta, jellemteljes életének. Adda úgy vélekedett, hogy csalódhatott is, de éppen ez a habozás nyugtalanította lelkét; mert ha csalódott, akkor ő igaztalanul üldözé az igazat. És aztán az a nyugodtság, melylyel Henrik gyalázódásait fogadta, s minden más körülmény, mikre Adda csak most kezdett figyelni, egyhangúlag a doktor ártatlansága mellett szóltak. (Vége köv.) Századunk egyik legnagyobb szatirikusa. I. Az irodalomtörténészek tanúsága szerint, az igazi szatírának fölmerülése rendesen nevezetes társadalmi vagy politikai átalakulások előjele. A dolog egészen természetes. A szatíra fonákságokban, ferdeségekben, hibákban és bűnökben találja föl azt az anyagot, melyet föl szokott dolgozni; amely társadalomban pedig ezek már annyira összehalmozvák, hogy a gúnyorra hajlandó elmének csak körül kell tekintenie, s úgyszólván minden lépten-nyomon talál olyast, mit nevetségessé tehet, vagy amit ostorozni méltó , hol a római költő szerint a szatirikusnak meg van az a szomorú szerencséje minél fogva: „nehéz szatírát nem írni“, ott, e belső kórjelek folytán a meglévő állapot alig lesz soká föntartható, s az ilyen társadalom vagy elenyészik mint a beteg test a halál által, vagy — ha van még benne életrevaló elem — forrásba jő mint a bor, hogy a salakot kivesse magából s ettől megszabadulva megtisztuljon. A nagy római birodalom alig néhány századdal élte túl legnagyobb szatirikusait, a reformáció korában pedig szintén hatalmas szatira-iró elmék léptek föl, ostorozva mindent, mit ők tévedésnek ítéltek. E sorok előrebocsátása után majdnem természetesnek fog látszani, hogy a mi századunkban a legnagyobb szatirikusnak — mintegy következtetésszerűleg — a szép de épp oly szerencsétlen Spanyolországban kelle fölmerülnie. Európa országai között, talán évszázadok óta ez volt egyik legszerencsétlenebb. Amily fényes vala dicsőséges múltja, épp oly sötét szomorúsággal teljes jelene. A legszerencsétlenebb kormányzat, minden emelkedést, életet megbénító intézkedésekkel; a legsúlyosabb nyomás, a legkönnyelműbb elhanyagolással párosulva. 1842- ben a hivatalos statistikai kimutatásban a spanyol nép lélekszámáról ez volt olvasható : „Hassel szerint 10.373,000 lélek, Balbi szerint 13.500,000.“ Tehát egy német s egy olasz statistikusra, külföldi írókra volt szüksége a spanyol kormánynak, hogy alattvalói létszámát körülbelül sejthesse. Még 1856- ban, midőn a szárazföldi összes haderő békelábon 15,000 embert tett, 612 tábornoka és brigade-parancsnoka volt e boldog seregnek 1 243 emberre lőtt be az ifjú életében. A jogtudománynyal végkép fölhagyott, a régi hű barátaival, a könyvekkel, egy időre teljesen szakitni látszott. Kedélye kimagyarázhatlan módon megváltozott. Az előbb oly csöndes, derült, közlékeny ifjú magába zárkózottá, hideggé, gyanakodóválön, mély bánat vált úrrá fölötte , sokszor egyesegyedül keservesen sírt, és kétségbeesett panaszokra fakadt Élet- és embergyűlölővé vált. Mi lehetett e rögtöni átalakulás oka ? ezt soha sem lehetett megtudni; maga Larra legbizalmasabb barátai előtt egész haláláig mély hallgatásba vette ennek titkát. Valladolidból távozott, s Valenciába ment, korábban megkezdett tanulmányait folytatandó; itt azonban nem maradt sokáig, mert jóakarói valami hivatalt eszközöltek ki számára Madridban, melyet azok hosszas unszolására végre el is foglalt. Sejthető volt, hogy amire oly nehezen voló rávehető, attól csakhamar meg fog válni. Úgy is lett, s alig töltött Larra egy kevés időt új állomásán, ez máris oly súlyos teher gyanánt nehezedék lelkére, hogy hivatalát végleg odahagyta. Függetlenségre vágyó lelke az irodalmi tér felé vonza, s ezen munkásságból egyszersmind annyi anyagi jutalmat is reménylett, mennyivel magát szülőhelyén, a kedvelt fővárosban föntartható. De az idők — legalább egy darabig — nagyon mostohák valának az irodalomra, s kivált ennek azon ágára nézve, mely Larra lelkének kiválólag tere volt, t. i. a socialistico-politikai munkásságra, mely a nemzet jelenének s jövőjének életkérdéseit tűz.é ki vizsgálódása s vitatása tárgyaiul. A sajtó a legsúlyosabb nyomás alatt nyögött, s minden szabadabb eszme, minden merészebb gondolat kérlelhetlen ellenségét találta a cenzúrában. Csupán Krisztina uralkodása alatt, 1832 táján tágultak a bilincsek valamennyire s egy rövid időre. A nép szabadabban kezde lélegzeni s örömmel ragadt meg mindent, a mi előbbi boldogtalansága okait föltárta, s a mennyire a körülmények engedék, ostorozá. E téren senki sem volt szerencsésebb, egyszersmind kedveltebb író, mint Larra, ki Don Juan Perez de Munguia álnév alatt, egy lapot indított meg, melyben „Cartas de un pobrecito habrador“ (Egy szegény fecsegő levelei) cikksorozatában főleg a társadalmi hibák és tévedések ellen kelt harcra. Ezen leveleiben annyi humor, majd élesebb szatira, e mellett oly tökéletes tájékozottság, igazság, élethűség vala föltalálható, kérlel- 38