Fővárosi Lapok 1870. január (1-24. szám)

1870-01-13 / 9. szám

neki, és istenem, mily büszkén viselte anyai remé­nyektől súlyos terhét! Semmi sem lehetett sajátsá­gosabb, mint a két ellenség találkozása: mily meg­­vetőleg néztek egymásra, egyik viruló szüzességében, másik anyai terhével büszkélkedve. Zsófinak fia született s gondolhatja ön, hogy nem rejtegette. A strasbourgi ismerősök mind igen szépnek, igen okosnak és atyjához hasonlónak talál­ták, de a büszke anyának ez nem volt elég: azt akarta, hogy Adda is megbámulja gyermekét. Vidé­ken uralkodnak ilyen szeszélyek. Hogy célját elér­hesse, meghagyta a dajkának, hogy az ifjú Henrik úrral sétáljon arra a piac felé, hol Lauthék laktak. Úgy történt, hogy a lelkészné és leánya látva egy ismeretlen parasztnőt, karján a leghercegibb módon bepólyázott gyermekkel, megszólították s szülői nevét tudakozták. Alig nevezte meg a dajka Mar­­chalné asszonyt, Adda ajkaiba harapott s igy szólt: — Adja át üdvözletemet a családnak; ez a kicsi nagyon hamis ; nézze csak, milyen hosszú kör­mei vannak! A dajka sirva ment haza és Zsófi még gyerme­kében is meggyalázva, fölkiáltott: — De hát senki sincs, ki ezt a viperát meg­fojtsa ? — Kedvesem, én csak azt kívánom, hogy férj­hez menjen, s akkor minden baj orvosolva lesz. Kevés idővel ezek után azt hirdették a lapok, hogy Hochsteinben, Bajorország egy kis városában ragályos betegség ütött ki. Sem orvos, sem javas asszony, sem borbély nem maradt az egész község­ben; mindenki elveszett, kinek a betegeket megkö­zelíteni és ápolni kötelessége s hivatása volt. Két müncheni orvos, kik postakocsin érkeztek, negyven­nyolc­ óra múlva halottas kocsin utaztak el. Mar­­chal úrnak volt valami orvossága, a­mit éppen a dühöngő baj ellen már több ízben sikeresen használt, de azt nagyban megpróbálni még nem nyilt alkalma. Kocsira ült,é s nejének és barátainak ellenszegülése dacára Hochsteinba utazott. — Ha katona volnék, — szólt nejéh­e, — ak­kor is visszatartanál, midőn harcba kellene men­nem ? Az ellenség megszállotta Hochsteint, szük­ség van rám. Hat hétig volt távol s visszajött épen és egész­ségben, miután a várost megmentette. A doktor ne­mes, bátor tette csakhamar a hit szárnyaira kapott. A bajor király sajátkezüleg irt egy levelet Marchal úr­nak, melyben nemességet és évenkint hatezer frankot adományoz neki. A doktor nagy alázattal azt vá­laszolta, hogy a particula nem illik nevéhez, és hogy a hatezer frank jobb helyen lesz, ha p. o. az árva­pénztárba folynék be, p. o. mindjárt Hochsteinban. Ugyanezen időtájban az alsó-rajnai praefectus is üdvözlő­levéllel tisztelé meg a doktort , melyben tudtára adja, hogy már lépéseket tett a miniszternél az aranykereszt adományozása végett. Marchal azt felelte, hogy doktor Langenhagennek sokkal ré­gibb, és mi fő, hazafiasabb érdemei vannak az arany­kereszt viselhetésére, mint neki. A derék doktor szerény magaviselete újabb dicséretekre szolgáltatott okokat; egész Strasbourg osztozott becsülésében is dicsőségében; csak egyet­len egy lény akadt, ki szívében ellentmondott; azt hiszem, ön kitalálta, hogy ki. Ez nem képzelhette, hogy egy és ugyanazon ember egyszer gonosz, más­szor jó legyen, egyszer leyális, nagylelkű, másszor fösvény, nemtelen és csalárd. Egy szóval: nem fért fejébe az, hogy a­ki ellene vétkezett, az ne vétkez­zen az egész világ ellen ; ez az asszonyok logikája. Minden áron hibát keresett Henrik nemes cselekede­tében, de nem talált, s haragjában önmagát emészté. Miután Marchal mintegy prófétája lett a városnak, nem gúnyolódhatott fölötte többé úgy, mint ennek­­előtte, a nélkül, hogy maga magára ne dobjon kö­vet . Adda megfordította köpenyét s dicsőíteni kezdé a nap hősét, még pedig a legnevetségesebb dagály­­lyal. Annyira eltorzította szájról-szájra szálló hírét, hogy Hochstein megmentője a legszánandóbb udvari bolond színében tűnhetett volna föl. Marchalék kikerülték ezt a veszélyt, hanem mégis sokba került nekik. Henrik testvérbátyja egy idő óta különféle ügyekbe volt bonyolódva. A sors ellene fordult, zavara oly nagy volt, hogy még Henrik lakodalmára sem távozhatott el Páriából. Megírta, hogy jön, várták, de az utosó percben újra levél érkezett tőle, melyben ezekkel a szavakkal menti elmaradását: „A húr annyira feszült, hogy­­ esett egy generális ! A hajóhad még boldogabb, még szerencsésebb lehetett, mert Európának egykor leg­hatalmasabb tengeri haderejű állama, mely a győz­­hetlen armadával büszkélkedett, háromszáz eszten­dő múlva annyi tengeri főtisztet számlált, hogy egy hadihajóra jutott 14, mondd, tizennégy admirál! Ilyen állapotok között igazán lehetetlen nem szatirát írni. A férfiú, kinek e szomorú rendeltetés jutott, s ki e tisztét híven és fényesen be is tölté : Don Ma­riano José de Larra volt, kit ez igénytelen sorok élén századunk egyik legnagyobb szatirikusának me­részkedtünk nevezni, s kiről néhány szóval megem­lékezni szándékozunk. Don José de Larra 1809 március 24-dikén szü­letett Madridban. Atyja igen tekintélyes orvos volt, kinek 1812-ben a spanyol sereget Franciaországba kelle követnie, s a kisdedet is magával vitte, s mi­helyt a tanulgatási kor elérkezett, egy kollégiumba adta, hol a gyermek egész az 1817-dik évig benn is maradt. Midőn innen visszatért szülőföldére, a hosz­­szas távollét alatt anyanyelvét majdnem teljesen elfe­­lejté. Atyja ekkor a San Antonio Abad tanodába adta be fiát, hol ez a spanyol nyelvet újból tanulni kezdé, s egyszersmind a klasszikas tanulmányok alapját meg­vetette. Az egész intézetnek legcsöndesebb, legszelí­debb s egyik legszorgalmasabb növendéke volt, ki semmiféle játékot sem szeretett, hanem addig is, mig tanulótársai a játszó­helyen tomboltak : az ifjú Larra vagy könyvvel, vagy a szenvedélyesen ked­velt sakkozással foglalkozott. Itteni tanulmányai végeztével Navarrába költözött a szülői házhoz, mint a­mely városban atyja ez idő szerint lakott. Az ifjú itt is ugyanazon csöndes, szorgalmas gyermek volt, ki előbb a tanintézetben, s kedvenc tanul­mányait oly túlzott szorgalommal folytatá, hogy az éjeket is könyvei mellett tölté, s nem egyszer anyja volt végre kénytelen szeretetteljesen inteni, hogy térjen nyugodni, mert már hajnalodik. Tizenhárom éves korában már több művet fordított le franciából anyanyelvére. Atyjának sürgetésére életpályát vá­lasztott nem sokára s Madridba ment, hol nyelvészeti s mathematikai tanulmányokkal foglalkozott; innen azonban a valladolidi egyetemet kérése föl, hol a bölcsészetet kezdé tanulni, de ezen tanulmányokat csakhamar a jogiakkal cserélé föl, s az ügyvédi pá­lyára készült. Ekkor egyszerre hirtelen változás áb­ha holnap a strasbourgi postakocsira ülnék, azt mondanák, hogy Kehibe megyek.“ Ezután kissé rendbeszedte magát, hitelt szerzett, küzdött kétség­­beesetten, még néhány rohamot kísérlett s végre elesett a harc mezején. Soha senki sem tudta, hogy halt meg: erőszakosan-e, vagy ágyban ? A halotti jelentést néhány hitelezői kötelezvénynyel együtt kapta Henrik, ki néhány percnyi nejével való ta­nácskozás után megirta a syndikusnak, hogy meg­kapta az egész hagyatékot. A boldog polgári egyszerűség és tudatlanság ezen korában koránt sem mutatott oly nagy arányt a csalások statistikája, mint napjainkban. Zsófi hozo­mánya és még valami ház: elegendők voltak a kér­déses összeg lefizetésére ; ha jól emlékszem, kétszáz­ezer frankról vola szó. Axtmann úr csak a határo­zat után lett értesítve, de mint afféle gondos ipa, erősen protestált, hogy ő nem engedi leányát és unokáját koldusbotra jutni, szalmán hálni s több efféle. Henrik igyekezett meggyőzni, hogy ezzel tar­tozik fivérének , hogy annyit mindig fog szerezni, a mennyiből családját becsületesen eltarthatja, s a­mi a kis unokát illeti, inkább óhajt neki kevesebb pénzt, de legalább mocsoktalan nevet hagyni. A­mennyi­ben Axtmann úr okos úr volt, végre is azt mondta, hogy Henrik jól cselekedett, s hogy majd maga is utána fog látni egy kicsit a dolognak. Midőn Marchalnak ezen utóbbi szép tette is köztudomásra jutott — pedig ez kis városban na­gyon hamar megy — Lauth kisasszonynak fölnyil­­tak a szemei. Visszaemlékezett, hogy a doktor min­dig nemesen és udvariasan viselte magát s össze­vetve a jelent a múlttal, a derék férfi bizonyos hősies színben tűnt föl előtte. Az egyedüli, mit szemére le­­het­ vetni, az, hogy pénzért házasodott, sajátos ellen­tétéül tűnt föl tiszta, jellemteljes életének. Adda úgy vélekedett, hogy csalódhatott is, de éppen ez a habo­zás nyugtalanította lelkét; mert ha csalódott, akkor ő igaztalanul üldözé az igazat. És aztán az a nyugodt­ság, melylyel Henrik gyalázódásait fogadta, s minden más körülmény, mikre Adda csak most kezdett figyelni, egyhangúlag a doktor ártatlansága mel­lett szóltak. (Vége köv.) Századunk egyik legnagyobb szati­rikusa. I. Az irodalomtörténészek tanúsága szerint, az igazi szatírának fölmerülése rendesen nevezetes tár­sadalmi vagy politikai átalakulások előjele. A dolog egészen természetes. A szatíra fonákságokban, fer­­deségekben, hibákban és bűnökben találja föl azt az anyagot, melyet föl szokott dolgozni; a­mely társada­lomban pedig ezek már annyira összehalmozvák, hogy a gúnyorra hajlandó elmének csak körül kell tekinte­nie, s úgy­szólván minden lépten-nyomon talál olyast, mit nevetségessé tehet, vagy a­mit ostorozni méltó , hol a római költő szerint a szatirikusnak meg van az a szomorú szerencséje minél fogva: „nehéz sza­tírát nem írni“, ott, e belső kórjelek folytán a meg­lévő állapot alig lesz soká föntartható, s az ilyen tár­sadalom vagy elenyészik mint a beteg test a halál által, vagy — ha van még benne életrevaló elem — forrásba jő mint a bor, hogy a salakot kivesse magából s ettől megszabadulva megtisztuljon. A nagy római birodalom alig néhány századdal élte túl legnagyobb szatirikusait, a reformáció korában pedig szintén hatalmas szatira-iró elmék léptek föl, ostorozva mindent, mit ők tévedésnek ítéltek. E sorok előrebocsátása után majdnem termé­szetesnek fog látszani, hogy a mi századunkban a leg­nagyobb szatirikusnak — mintegy következtetés­­szerűleg — a szép de épp oly szerencsétlen Spanyol­­országban kelle fölmerülnie. Európa országai között, talán évszázadok óta ez volt egyik legszerencsétle­nebb. A­mily fényes vala dicsőséges múltja, épp oly sötét szomorúsággal teljes jelene. A legszerencsétle­nebb kormányzat, minden emelkedést, életet meg­bénító intézkedésekkel; a legsúlyosabb nyomás, a legkönnyelműbb elhanyagolással párosulva. 1842- ben a hivatalos statistikai kimutatásban a spanyol nép lélekszámáról ez volt olvasható : „Hassel sze­rint 10.373,000 lélek, Balbi szerint 13.500,000.“ Te­hát egy német s egy olasz statistikusra, külföldi írókra volt szüksége a spanyol kormánynak, hogy alattvalói létszámát körülbelül sejthesse. Még 1856- ban, midőn a szárazföldi összes haderő békelábon 15,000 embert tett, 612 tábornoka és brigade-pa­­rancsnoka volt e boldog seregnek 1 243 emberre lőtt be az ifjú életében. A jogtudománynyal vég­kép fölhagyott, a régi hű barátaival, a könyvekkel, egy időre teljesen szakitni látszott. Kedélye kima­­gyarázhatlan módon megváltozott. Az előbb oly csöndes, derült, közlékeny ifjú magába zárkózottá, hideggé, gyanakodóválön, mély bánat vált úrrá fö­lötte , sokszor egyesegyedül keservesen sírt, és kétségbeesett panaszokra fakadt Élet- és embergyű­­lölővé vált. Mi lehetett e rögtöni átalakulás oka ? ezt soha sem lehetett megtudni; maga Larra legbizal­masabb barátai előtt egész haláláig mély hallgatás­ba vette ennek titkát. Valladolidból távozott, s V­a­­lenciába ment, korábban megkezdett tanulmányait folytatandó; itt azonban nem maradt sokáig, mert jóakarói valami hivatalt eszközöltek ki számára Ma­dridban, melyet azok hosszas unszolására végre el is foglalt. Sejthető volt, hogy a­mire oly nehezen vo­ló rávehető, attól csakhamar meg fog válni. Úgy is lett, s alig töltött Larra egy kevés időt új állomásán, ez máris oly súlyos teher gyanánt nehezedék lelké­re, hogy hivatalát végleg odahagyta. Függetlenségre vágyó lelke az irodalmi tér felé vonza, s ezen munkásságból egyszersmind annyi anyagi jutalma­t is reménylett, mennyivel magát szü­lőhelyén, a kedvelt fővárosban föntartható. De az idők — legalább egy darabig — nagyon mostohák valának az irodalomra, s kivált ennek azon ágára nézve, mely Larra lelkének kiválólag tere volt, t. i. a socialistico-politikai munkásságra, mely a nem­zet jelenének s jövőjének életkérdéseit tűz.é ki vizs­gálódása s vitatása tárgyaiul. A sajtó a legsúlyosabb nyomás alatt nyögött, s minden szabadabb eszme, minden merészebb gondolat kérlelhetlen ellenségét találta a cenzúrában. Csupán Krisztina uralkodása alatt, 1832 táján tágultak a bilincsek valamennyire s egy rövid időre. A nép szabadabban kezde léleg­­zeni s örömmel ragadt meg mindent, a mi előbbi boldogtalansága okait föltárta, s a mennyire a körülmények engedék, ostorozá. E téren senki sem volt szerencsésebb, egyszersmind kedveltebb író, mint Larra, ki Don Juan Perez de Munguia álnév alatt, egy lapot indított m­eg, melyben „Cartas de un po­­brecito habrador“ (Egy szegény fecsegő levelei) cikk­sorozatában főleg a társadalmi hibák és tévedések ellen kelt harcra. Ezen leveleiben annyi humor, majd élesebb szatira, e mellett oly tökéletes tájéko­zottság, igazság, élethűség vala föltalálható, kérlel- 38

Next