Fővárosi Lapok 1870. január (1-24. szám)
1870-01-22 / 17. szám
Kiadóhivatal: Pest, barátok tere 7. sz. 17-ik sz/ Szombat, január 22. Előfizetési dij: Félévre ... 7 ft —kr. Negyedévre . 3 ft 50 kr. Megjelen az ünnep utáni napokat kivéve mindennapi koronkint képekkel.FŐVÁROSI LAPOK IRODALMI NAPIKÖZLÖNY. ISSHT" Előfizetéseket mindig csak a rendes évnegyedek elejétől fogadhat el a kiadóhivatal. Szerkesztői iroda: Zöldfa utca 39. sz. 2. em. Hirdetési díj: Negyed hasábos petit sor......................7 kr. Bélyegdíj minden igtatáskor .... 30 kr. Előfizetési felhívásunkat ez újévre ajánljuk az olvasók figyelmébe. Napilapunk ára félévenkint csak egy forinttal több, mint a heti divatlapoké Évnegyedre 3 frt 50 kr., félévenkint 7 frt. Egy szegény leány története. (Elbeszélés.) írta: Benicsky-Bajza Lenke. (Folytatás.) — Valóban? nem gondoltam volna házvezetőnőnek ! — vágott közbe Irma, — hisz oly szép és oly fiatal. — Kötelességének tökéletesen megfelel, — viszonzá Péter, mialatt a párolgó beát csészékbe önté, s egy findzsával a bárónénak vitt, egy kisebb ezüsttálcán. Korán kel, későn fekszik, s az egész házat oly rendben tartja, mint még eddig egyik sem tudta; ezt Johanna maga is elismeri, ki pedig minden emberben talál hibát és kivetnivalót. Helén kisasszony figyelme minden apróságra kiterjed, majd itt, majd amott látjuk őt, s már beszéltünk róla, hogy talán nem is tud nyugodni, oly kevés időt tölt szobájában, mintha félne egyedül lenni. Tegnap egész nap ez állványt diszité virágokkal; ma a felső emelet szobáit, melyek már évek óta föl sem nyittattak, hozatta rendbe; majd lenn, majd fönn hallani őt a folyosókon, s a cselédek elnevezték őt altamói kastély lelkeinek. A báróné székében hátradőlve hallgatá a komornyik szavait, mialatt bheáját szürcsölé . Irma az asztal mellett foglalt helyet, míg Ferenc — ki nem ivott beát — a kandalló előtt állt, s gondolkodva függesztő szemeit a beszélőre. — Egy »különc hölgy !“ — mondá aztán kis idő múlva, gúnyosan mosolyogva. — Nemde Hermin, nem a legjobb ajánlat egy fiatal, szép hölgyre nézve , ha nőtelen férfi házában házgondviselőnői állást vállal, s föltűnővé akarja tenni magát ? — folytatá, testvéréhez fordulva. — Nem ítélhetünk róla! — viszonzá a bárónő, egy nyugtalan oldalpillantással leányára, ki élénken hallgatá e szavakat. — Nem ismerjük őt, meglehet, a legjobb leány a világon, s „hamis helyzete“ szegénysége, tán elhagyatottságából ered. — Oly szép e leány! — kiáltott élénken Irma. — mama, ha látta volna, éppen oly meglepetve nézett volna rá, mint én és Ferenc, s tán bárki más. Azután még sokáig beszéltek a szép házgondviselőnőről, míg végre a báróné le akart feküdni, s bár még csak nyolc óra volt, de, mint mondá, az út igen kifárasztotta őt, és leányával együtt a számukra kijelölt szobákba vonult, hol az öreg Johanna várta őket, ki egyik legrégibb cselédje volt a háznak, s a bárónét még mint fiatal leányt ismerő. Ferenc, ki testvérét annak szobája ajtajáig kísérő, a nők elvonulása után szobáiba ment, s ott a távolléte óta érkezett leveleket akará átnézni. Lakosztálya a kastély egyik igen szép helyén feküdt, s ablakai a kerten túl magas hegyek és erdőkre néztek, hova gyönyörű kilátás nyilt a kastély nyugoti oldalán. Midőn az ifjú a szobába lépett, íróasztalán lámpa égett, mely ernyővel volt födve, s a termet oly homályossá tevő, hogy a leeresztett nehéz gobbelinfüggönyökön át a hold sugarai tűntek szemébe. Az ablakhoz lépett s meglepetve látta, hogy a vihar tökéletesen lecsöndesült. Az eget milliárd csillag boritá, s a hold fényes sugarakkal önte el a tájt, mely ezüst-tengerben látszott úszni. A függönyöket szétvonta s merengve tekintett ki a ragyogó vidékre, mely oly bájosan terült el szemei előtt, s mely a komor vihar után oly jól esett szemének, hogy egészen megfeledkezett leveleiről, s szinte haraggal fordúlt az ajtó felé, midőn az megnyílt, s Péter lépett be rajta. — Johannával szeretnék beszélni! — mondá, a komornyikhoz fordúlva. — Még a bárónénál van, — viszonzá Péter, — s alkalmasint sokáig fog ott maradni, hanem Helén kisasszonynyal talán elvégezhetné nagyságod. Az ifjú önkénytelen mozdulatot tett, s valami megdöbbenést érzett, egy nemet a nyugtalanságnak ez ajánlatra. — Még úgy sem beszélt vele nagyságod ! — folytatá Péter, — s kis idő előtt tudakozá, ha nem hivatta-e őt még nagysád. — Igaz! — mondá, nyugodtságot erőltetve Ferenc ; — küldje őt ide, de azonnal, mert azután a leveleket akarom áttekinteni. A komornyik távozott, s nem sokára halkan megnyílt az ajtó, s azon egy sötét alak lépett be, és nesztelenül állt meg az ajtó közelében. Az ajtó szemközt volt a széthúzott függönyü ablakkal, s a hold éppen az ott álló lány arcára sütött, mely különben is halvány volt, s a fényes sugarak egészen márványszerűvé tevék a szoborhoz hasonló vonásokat, melyek oly nyugodtak és mozdulatlanok voltak, hogy csak a ragyogó fekete szempár mutatá az ifjúnak, hogy élő lény áll előtte, nem pedig egy képzelt tünemény. A magas, déli termetet fekete ruha fedte, s csak a nyaknál és kezeknél látszott egy vékony, hófehér vonal; különben tökéletesen fekete volt minden rajta, még szeme és haja is, oly fekete, mint az adat és a holló szárnya. Ferenc bámulva tekintett rá, s meglepetve, mozdulatlant állott helyén, midőn e leányt maga előtt látta, ki megszólítását látszott várni. Szólni akart az ifjú, de egy eddig soha nem érzett elfogultság zárta le ajkait, s küzdeni kellett önmagával, mig végre pár lépést közelebb jött, s hideg, elfogult hangon kérdő: — Kegyed az új házgondviselőnő, ki távollététemben érkezett ? — Igen, nagyságos úr! — viszontá a megszólított teljesen nyugodtan és értelmes, csengő hangon. — Ön még igen fiatal, s terhes kötelességeket vállalt magára, meg fog-e azoknak felelni tudni! — folytatá erőltetett szigorúsággal az ifjú. — Igyekezni fogok! — viszonzá a leány, s hangja kissé reszketett. — Az igyekezet mindig igen dicséretes tulajdonság, kisasszony, de legtöbbször nem elégséges, s hiszi-e ön, hogy kellő képességgel is bír egy meglehetős nagy ház vezetésére ? Volt-e ön már hasonló helyzetben, állásban, vannak-e bizonyítványai, és hol töltő korábbi éveit, s hol nyeri a szükséges tapasztalatokat ? A leány habozni látszott. — E kérdésekre alig felelhetek, nagyságos uram, azonban ön elnéző leend irántam. Szerintem erős akarattal minden nehézséget le lehet küzdeni, s én el vagyok határozva életemet kötelességeimnek szentelni! — mondá határozott szilárdsággal a leány. Ferenc gondolkodva nézett a gyönyörű alakra, kinek tekintete majdnem eldőleg függött rajta, s ki belépte óta sokat vesztett hideg, komoly tartásából. — Tegyük föl, — kezdő kis idő múlva, — hogy ön csakugyan helyesen fogja hivatását betölteni. Hogy kötelességeinek megfelel, és senkinek a háznál kifogása ön ellen nem lehet; de engedje meg mégis, hogy előbbi életéröl valamit tudjak és bizonyítványait kérjem. A leány hallgatott. — Nincsenek bizonyitványaim, nagyságos úr, — mondá, szemeit a szőnyegre szögezve, s arcát láng boritá; — korábbi éveimről igen keveset mondhatok. Szüleim nincsenek, teljesen egyedül állok a világon, s nemcsak rokonokkal, de ismerősökkel sem bírok, és ha igazat akarok mondani, arra az esetre, ha ön nem tarthatna meg házában, egy ideig tán a szabad ég alatt kellene laknom, — folytató elég nyugodtan, s csak hangjában volt egy sajátságos rezgés, mely az ifjút önkénytelen elfogulttá tevő. — Ön különös dolgokat közlött velem, kisasszony, melyek, tekintve az ön egyéniségét, külsejét, beszédmodorát, igen szokatlanul hangzanak. Azonban én nem akarom azokat tovább fürkészni és remélem, hogy elég jó lábon fogunk egymással élni. Ha kegyed kötelességeit igyekszik pontosan teljesíteni, én elnéző leszek, s ön az öreg Johannában, ha nem is magához méltó társnőt, de mindenesetre egy igen becsületes és jószívű barátnőt talál. — Köszönöm jóságát, nagyságos úr! — mondá magát meghajtva Helén, de az ifjúra e meghajtás azt a hatást tette, mintha egy királyné bocsátaná el alattvalóját a kihallgatás után. — És most jó éjt, kisasszony!— mondá, köszöntve őt. — Nincsenek önnek rendeletei a holnapi napra ? — kérdé Helén. — Jelenleg semmi, majd holnap találkozunk. A leány még egyszer meghajta magát, távozott, s éppen oly csöndes, nesztelen léptekkel hagyta el a szobát, mint beléptekor jött. Midőn az ajtó becsukódott utána, Ferenc egyideig helyén maradt s gondolkozva nézett ama helyre, hol kis idő előtt a gyönyörű leány állott, kiről éppen oly keveset tudott most, mint midőn még nem beszélt vele, s kinek oly különös modora és egyénisége volt, minőt az ifjú még soha sem látott. Azután íróasztalához ült, s késő éjszakáig olvasott és irt, s az út fáradalmai után sem érezte fáradtnak magát, sőt oly különös izgatottság tartást ébren mit megmagyarázni alig lett volna magának képes. (Folyt. köv.) Egy menyasszony tragédiája. (Angol beszély.) „ John Halifax“ szerzőjétől. I. Wynyard Alice menyegzőjének napja volt- Sok bajos dolgom volt az utósó két hónap alatt, mert házunk légköre viharokkal volt terhelve. Az én jó sógorom, Wynyard János, sokáig állt ellen rábeszéléseimnek és lánya könyhullatásának, mielőtt mr. Sylvestert vejéül fogadta. Sohase bírtam tisztán megérteni, hogy Alice miért szereti annyira jegyesét, hanem hogy igazán szerette, abban bizonyos voltam ; láttam, hogy a jó gyermek szive hasadt volna meg, ha tőle válnia kell; így tehát magam is minden befolyásomat fölhasználtam részére meg végre győztünk is. Csakhogy én, amit tettem, inkább Alice — szegény anyátlan árva, aki tizenhét év óta volt szemem fénye — mint választottja kedvéért tettem. Magam sohasem szerettem azt a hallgatag, elmélyedő, komor Sylvester Arthurt; lehet, hogy talán csak féltékenykedésből, de lehet, hogy több volt az ennél, amit iránta éreztem.