Fővárosi Lapok 1870. február (25-40. szám)

1870-02-25 / 38. szám

renc — azon különös dolgokat, melyeknek ön és az ez­redes áldozatai voltak, majd leírom, a téli estéken s ha férj és nő leszünk fölolvasom. És azon címet adjuk neki: »Egy szegény le­ány története“, — mondá mosolyogva Helén s hév­vel szok­ta meg vőlegénye kezét, ki véghetetlen szerelemmel tekintett reá. A b o é r e k (Francia beszély.) Irta: Bréhat. (Folytatás.) V. A térítő elbeszélése. Mintegy tizenöt nappal az előbbi beszélgetés után, egy Stolberg nevű grahamstowni trader ko­csija állt meg Marydom kapuja előtt. A trader egy feketébe öltözött férfival lépett az udvarba, kinek külseje hosszú fáradalmakat s kegyetlen szenvedé­seket mutatott. — Íme mynheer Maridom! — szólt Stolberg útitársához, a leoérre mutatva, ki meglepetten néze rájuk. Az ismeretlen a gazdához sietett. — Mynheer! — mondá nyugtalanságtól reme­gő hangon, — nemde, ön volt tavaly Bergendorpban, hol egy Daring Vilmos nevű téritő után tudako­zódott ? — Úgy van, uram! — Nos, uram, én vagyok Daring Vilmos. Igaz, hogy szegény Annám még életben van ? — Igen, uram ! Nehány mértföldnyire lakik in­nen, két derék ifjúnál, kik megmentek a haláltól s nővérökül tekintik. — Isten jutalmazza meg őket! kiálta Daring, ösz­­szekulcsolva kezeit, s áldja meg önt is nejével azon gondoskodásért, melylyel e kedves gyermek iránt viseltettek. Most pedig isten önnel, s még egyszer köszönet! — Hova megy ? — Húgomhoz. — De hisz nem képes ez utat gyalog megten­ni ... . Azonnal parancsot adok, hogy legkönnyebb kocsimba befogjanak. Mi is úgy szeretjük Annát, mintha saját gyermekünk volna. Ah! ha Gregorius fiai akarnák......... — Mit mondott ? Gregorius ? Szakítá félbe Daring. — Igen, ez nagy atyjuk neve. — Hány évesek ? — Körülbelül egykoriak, húsz évesek. — Ismerte Gregoriust ? — Magas, fehér szakállú, vad tekintetű öreg volt. — Ő az. Nem volt egy sebhelye ? — Igen, éppen jobb arcán. — És biztos arról, hogy a két gyermek testvér? Nem tett az öreg halála percében semmi vallomást ? — Várjon! várjon! — szólt Marydom. — Igen . . . igen . . . emlékszem . . . elmondá, mit Piet­ és Henriktől hallott a nagy­atya különcségeiről. — Áldott legyen az isten, ki ide vezetett, kiál­ta egyszerre Daring. Menjünk ! menjünk azonnal! Egy pillanat múlva a két férfi a kondondleyi úton haladt s a téritő meghatott hangon beszélő ér­demes társának történetét. 1838-ban, midőn a Relief vezérlete alatt kiván­dorló lvéreket Dingaan katonái árulóan megtámad­ták, néhány szerencsétlen, csoda által megszabadul­­va a mészárlástól, a gyarmat lakott részébe igyek­vők menekülni, de nagyobbrészt megfosztva szeke­reiktől s karmaiktól, majd mind elvesztek. Egyikében utazásainak, melyeket a buzgó térí­tő gyakran tőn, Daring egy forrás mellett egy sze­rencsétlen hollandi nőt talált, ki éppen akkor ada ki lelkét. Mellette egy néhány hónapos gyermek feküdt, félig holtan a hideg­ és éhségtől. Daring ke­gy­eletesen eltemeté az anyát s a gyermeket Daring asszonyhoz vivé; ez mint az ég áldását fogadá, s együtt nevelé saját gyermekével, ki körülbelül oly korú lehetett, mint a kis hollandi. Néhány hét múlva egy csapat boér vonult át­ Bergendorpon, hol Daringék laktak. A térítő távol volt. Neje betegeit ment néhány mértföldre láto­gatni. Valaki tudata e boérekkel, hogy jelenleg Ber­gendorpban egy hollandi eredetű gyermek van, kit néhány nap előtt egy meggyilkolt nő mellett talál­tak. Egy öreg boér azonnal kérdő, hol van e gyer­mek. Daringékhoz vezették. Itt két kis­fiút talált ugyanazon bölcsőben. Azon pillanatban távolról egy A titkár j­el­ente, hogy három kéziratot a bírá­lók nem ajánlottak kiadásra. Névszerint Paczek Béla fordítását : Schiller „Lemelé“-jét Dux Adolf és Rákosi Jenő ; Fejes Istvánét, Shakspeare „A­hogy tetszik“ vígjátékét, Szigligeti és Rákosi­ Beksicsét, Calderon „Saját becsületének orvosa“ színművét Győri Vilmos. Bemutatott továbbá két új műfordítást kézirat­ban : Moreto „Közönyt közönynyel“ (Donna Diana) spanyol vígjátékát, és a Shakspeare „Violá“-ját. Amazt Győry Vilmos, emezt Lévay Jó­zsef fordítók. Amazt Toldy F. és Szigligeti, emezt pedig Dux Adolf és Szigeti J. fogják megbírálni. Végül jelenti, hogy Horváth Döme képviselő, Wenzel Gusztáv egyetemi tanár és Szentgyörgyi Ottó, hitelintézeti pénztárnok, száz-száz forinttal a társaság új alapító tagjai lettek. Volt zárt ülés is, melyben Arany László, mint a gazdasági bizottság tagja, jelenti, hogy a társulat vagyonát (35,585 ftát) a földhitelintézet kezelés vé­gett átvette. Szóba jött a pártolói könyvilletmények vállalata is, mely most (csak 300 pártoló lévén) veszteséggel jár. A pártolók megfogyatkozásának oka a kiadások késedelme s a könyvek pontatlan szétküldése. A tavalyi könyvek sem jelentek még meg, s e­miatt az idén nem is nyitnak új pártolói könyvfolyamot, hanem csak miután szétküldék a hátralék­könyveket, akkor gondoskodnak a vállalat célszerűbb kezeléséről. E fontos ügyben nem sokára ismét zárt ülést fog tartani a társaság. Valóban szükséges, hogy a társaság e könyvkiadása rende­zettebb és az olvasó­közönségre nézve vonzóbb legyen. angol lovascsapat trombitaharsogása hallatszott, melyet a bergendorpi lakosság segélyére küldtek. Távozni kényszerülvén s nem tudva, melyik a két gyermek közül, kit keres, a boér mindkettőt elvivé. Midőn Daringné visszatért Bergendorpba s meghal­­tá a balesetet, csaknem megőrült. A téritő minden lehetőt megtett szerencsétlen gyermeke föltalálására. Minden hasztalan volt. A tiz vagy tizenkét ezer egyén, ki Relief bandáját képező, mindenfelé szét­szóródott. Legnagyobb része lakatlan vidékekre s a vad törzsek közé vonult. Pillanatig azt hive Daring, hogy új kötelmek szórakoztatni fogják neje fájdalmát, melyet öröknek tartott. Egyik nővére meghalt s kis leányát rábízta. E kis leány Anna volt. A szegény anya megszerett e kedves gyermeket, kit isten küldött az elveszet­tért kárpótlásúl. De a csapás súlyosabb volt, hogy­­sem felüdülhetett volna, s néhány év múlva meghalt inkább fájdalom, mint betegségből. A térítő egyedül maradt húgával, s minden re­ményről lemondott fia föltalálására, midőn egy tra­der megemlítő Hans Gregoriust s a két egykorú if­jút, ki vele él. Daring végre nyomára vélt akadni az annyit siratott gyermeknek, s Annával keresésé­re indult. Kalauzul egy ifjú bechouanát fogadott, ki ho­nába volt visszatérendő s valamit beszélt angolul. De ez föltevé magában, megszerezni a téritő fegy­vereit és pénzét, s e célból forditá föl a bárkát a fo­lyó közepén. Mig Piet és Henrik azt hiték, hogy az euró­pai örökre a viz alá merült, Daring a fölfordult bár­kába kapaszkodott s a folyó nem sokára messzire el­ragadó. Nomád törzsek ráakadtak, az ország belse­jébe vitték, súlyos rabszolgaságban tartották, hon­nan csak hosszú évek múlva szökhetett meg. Végre visszatérve Bergendorpba, meghalta Marydom látogatását egy ifjú lánynyal, kiben An­nára vélt ismerni. Ekkor időt sem véve pihenésre az első traderrel Kondonoley felé indult. A téritő elbeszélése alatt Marydom lovai folyto­nosan haladtak s gyorsan közeledtek Kondonoley felé. (Vége köv.) A Kisfaludy Társaság szerdai ülésének érdekes műsora és nagy közönsége volt. Néhány hölgyet is láttunk, keveset ugyan, de mégis többet, mint rendesen. Toldy Ferenc elnökölt , vagy 16 tag ült a társaság asztalánál. Legelőször is Tóth Kálmán olvasó föl a honvédmenház könyvébe írt „Kik voltak a honvé­dek“ című költeményét, melyben egy kis fiú kérde­zősködik atyjától a honvédek, Buda bevétele s a tizenhárom tábornok felől. Az atya öt tömör vers­szakban festi a honvédvilág mozzanatait. Egyik versszakja így hangzik : — S a honvédek vették be Budavárt ? Mutasd apám, mutasd meg : merre, hol ? — Nézd gyermekem, nézd ottan dél felé, Hol az a két út mostan összefoly. A hajnal éppen akkor lépte át A hegytetőket büszkén, veresen .... így léptek ők is a várfokra föl — Oh ! szebb nap ennél nem lesz sohasem! E tetszéssel fogadott költemény után Gyulai Pál olvasta föl Hoffer Endre közösi tanár „Sophok­les Antigonéje“ című értekezését, mely elemezve e mű jeleneteit és jellemfestéseit, párhuzamba vonta azt „Lear“-rel, és pedig Shakspeare rovására. Gyulai megjegyezte, hogy e párhuzam nem helyes, miután e két színmű különböző tárgyú , Lear tragi­­kaibb alak, mint Hoffer hiszi, és hogy Shakspeare műveinek épp úgy meg van eszmei tartalmuk, mint a Sophokleséinek, miután az angol költő sem cél nélkül festi a szenvedélyeket. Megjegyezte különben azt is, hogy nálunk, hol a római költők mindig na­gyobb tiszteletben álltak , mint a görögök, nagyon helyén van épp r­ophoklest ismertetni és dicsérni. Greguss Ágost „A pénzről“ című satyrát ol­vasta föl Komócsy Józseftől, ki a mai világ pénz­­szomját ostorozza, midőn bűnszeretet, szerelem és minden „csak frázis“, a pénz a „közös bálvány“ s a rongyszedő fiú előtt, ki a bankjegyhez gyűjti a rongyot, mindenki kalapot emelhet. A költő gúnyja sok helyen találó, de néhol száraz; a versek folyé­konyak, de a benső forma nem erős. 163 A fényképészet haszna. (U.1.) A fényképészet a föld vala­mennyi pontján szünetlenül azzal foglalkozik im­már, hogy minden tárgyat, mely fölvételre érdemes, ha másolatban tükrözzön vissza. Alig van oly tudomány, mely igénybe ne ven­né a fényképészetet. Most a régiségbúvár von belőle hasznot, sok­oldalú vizsgálódásainál, majd a napfogyatkozás ,kö­­rül való észlelődéseknél nyújt az segédkezet. Épp úgy használatba veszi azt a történész és a nyelv­búvár régi kéziratok lemásolásánál, mint a sebész, ki művészeteinek tárgyát hű másolatban megörökí­teni óhajtja. Azonban semmiféle tudomány nem nyert oly nagymérvű előnyöket a fényképészet által, mint a művészet története. Az építészeti és képzőművészeti műemlékekkel tették az első kezdeményezést, s ez oly jó sikert eredményezett, hogy jelenben már minden kornak és országnak műemlékeit hű másolatokban szem­lélhetjük. Az ind pagódák, a Pharaók óriási művei, a görög építészeti és képzőművészeti maradványok, a római­aknak három világrészen tett építvényei, végre a középkori és ram­aissance emlékek nagy csoporto­­zata egész a legújabb kor teremtvényeiig, a­nélkül hogy csak a szobából ki is lépnénk, kényelmesen tanulmányozhatók. A tevékenység ez ágánál a fényképészet ép oly dús tanulságot, mint a­mennyi élvezetet nyújt, melyet aligha háttérbe szoríthat valaha valamely más előállítási mód. A festészetnél eleintén nagy nehézségekkel kel­lett a fényképészetnek megküzdeni, s csupán né­hány év óta, a fényképezés technikai, fokonkint való tökélyesítése után lehet e kellő eredménynyel igény­be venni. Sok ideig megelégedtek azzal, hogy a fest­­vények utáni metszvényekről vettek másolatokat. Azonban ennek is meg­volt az a jó oldala, hogy az által­a szépnek megismerésére és élvezésére bővebb alkalom nyílt. A második lépés volt: ügyes művészek által lerajzolt híres képeknek fényképezés útján való többszörizése. De csak akkor aratott kellő diadalt a fényképészet, midőn az eredeti műremekeket közvet­lenül kezdők lefényképezni, s a minő rendkívüli aka­dályokat győzött itt le a fényképészet, az valóban bámulatra méltó. Hogy mennyire nehezítették a föl­vételt a különböző színek, még inkább az árnyala­tok, az olaj­festék cserepesedései, repedései s a

Next