Fővárosi Lapok 1870. március (41-66. szám)

1870-03-01 / 41. szám

v-í"-. 'v - . : ~ .• rets *. — 174 — légű fogainak gyöngysora, szóval magasztos szép­ségének minden adományai már nem egy nagyra­­törő figyelmét vonták magukra. Több tekintélyes egyén, mint például d’Avaux úr kérte már kezét atyjától. Ez a d'Avaux szintén ott található Saint-Simon képcsarnokában. Mint tanácsnok és diplomata egy kissé megijesztette parlamenti kolle­gáit, midőn külföldről, hol édesen megszokta a grófi címet használni, visszatértekor természetes légköré­ből mintegy kiemelkedni látszott s félig mint tör­vény­tudó, félig mint lovag tűnt föl előttük. Ő az, ki sokkal később, jobban értesülve, mint Bardion nagy­követ, hiába árulta el XIV. Lajosnak az angol for­radalmárok terveit és a­ki azután mint a legkeresz­­tyénibb fejedelem követe, II. Jakab udvarában is megfordult. A „Mémoires“-ok úgy említik, mint szép, férfias alkotású, udvarias, szellemdús, kedves, nemes és finom műveltségű embert, és az, a­ki kiü­tötte a nyeregből, ezen fényes tulajdonok közül egygyel sem dicsekedhetett. Ezt úgy festik le előt­tünk, mint a legundokabb és legidétlenebb teremtést, a­kit csak képzelni lehet. „Két olyan alak, mint ő, nem tehetett volna egy tisztességes emberszámot.“ Képzeljenek önök egy hosszú orrot, görbe, vékony lábszárakat s egy szünet nélkül szuszogó tüdőt, s ellőttük álland­ó férj és feleség közt való roppant ellentét, mi a körülmények szerint sírásra vagy nevetésre fakasztaná még a legszenvetlenebb nézőt is. A nász után néhány hónapi nyugalom követ­kezett, mi­alatt Norion asszony, ha már férjével nem nagyon dicsekedhetett, legalább aiával békés egyetértésben élt. Ez mindenféle hizelgő kedveske­désekkel halmozá el menyét, melyek az atyáskodás jellegét hordván magukon, tiszteletteljes hálára indí­tották az ifjú hölgyet. Az ártatlan, családias bizal­maskodás ama még elég életerős férfiú és a bájos meny közt lassan-lassan bűnös vágyak lángjába bob­ta az előbbinek szívét. Hogy valaki fia feleségét szereti, abban még semmi sincs, kivált ha az a fele­ség olyan, hogy egyátalán bajos volna nem szeretni, de ez a szeretet egy nemes lélekben nem fajulhat bűnné .... Norion úr körülbelül oly alacsony mint fia, de e mellett férfias termetű, ravasz róka arcú eszes és világba való ember volt. Hinnünk kell, hogy új lelki állapotában, melybe tiltott lángok ragadták, némi elfogultság vagy kétely erőt vett rajta olykor. Egy elnök, egy akadémiai jelölt, ha már önmaga előtt elvesztette is becsületét, mások előtt még őrzi azt, s nem fog esztelenül botrányt előidézni. Sokáig nem is mert másképen föllépni, mint gyöngédség és minden apróságra kiterjedő figyelem által, legfölebb magános perceit lopta meg olykor titkos imádott­­jának, de ezek a percek napról napra veszedel­mesebbekké váltak, úgy, hogy szükségképen el kel­lett következni annak, melyben a sokáig féken tar­tott szenvedély gátat és határt nem ismerve, kitört. Alkalom nem hiányzott, mert Novion úr és neje az apa házánál laktak. Menyével egy fedél alatt vele a nap bármelyik órájában találkozhatva, hozzá minden gyanúkeltés nélkül bemehetve, az elnök úr­nak csak a helyet és időt kellett megválasztani, a hol és a mikor a terhes álarcot levethesse. Az ifjú hölgy (kitől egyedül jöhettek az itt következő részletek tudomásra) kissé gyöngélkedő állapotban ágyában feküdt, midőn egy napon ipját látja vánkosánál meg­­jelenni. Némi maradványa a szeméremnek még küz­dött b­nne a bűnös végelhatározással; sápadt volt reszketett. Félelmes hallgatás után néhány jelen­téktelen kérdést ejtett áldozata hogyléte felől, mint­egy bevezetésül azután lelkiismeretétől furdalt, féle­lem és kétségtől habzó keblében elfojtott hangon így szólt : „Asszonyom, ön alkalmasint olvasta arco-­­ mon a zavart, mely önt bámulatba ejti- Nem tudná annak okát ? . . . Érzelmeim ismeretlenek volnának kegyed előtt ? . . . Soha sem vette észre, hogy én kegyedet szeretem, azzal az olthatatlan lánggal, me­lyet keblembe lehellt, mely őrületbe, a kétségbeesés örvényébe sodor, ha kegyednél viszonzásra nem ta­lál? .... Ne kiáltson, ne nyíljék panaszra ajka ? . . . Ha már a vér törvényei nem gátoltak, mi sem fog gátolni többé, mert én szeretem önt, úgy, mint soha senki sem szerette!......... A­mint a fiatal hölgy, a legnagyobb zavarba hozatva e váratlan és határozott vallomás által, nem talált szavakat a feleletre, az elnök úr folytató beszé­dét megnyugtatni igyekezvén menye fölháboritott kedélyét. Ez midőn úrnője lett önmagának s szavak­ba birta önteni haragját és méltatlankodását, mely keblében forrott, igy szólt : — Uram, a szégyen és szemérem már elűztek volna az ön jelenléte elől, ha­­ szerencsétlenségemre ágyban nem feküdném .... Isten tudja, mily áron vásárolnám meg ez óra elfer­­ledését; mit nem adnék, ha megtagadhatnám érzé­keimet, ha ön bűnös gondolat­ait nem közölte volna­­ velem .... Nem érzi ön mily szégyenfoltot ejtett­­ saját maga és családja becsületén ? — Abban nem ismerek szégyent, vágott közbe az elnök,hogy szeretem a legszeretetreméltóbb lényt a világon .... És ha bűnös az a vallomás, melyet tettem .... az én lelkiismeretem nem furdal s a ke­gyed szemrehányásai is hasztalanok .... — Meg fogom önt azoktól kímélni, de borza­lommal és rettegéssel kerülöm ezentúl mindenkor és mindenhol. — Teheti, viszontá az elnök, ha nem akkor halá­lomat sietteti, mert kegyed gyűlöletének terhe alatt összeroskadok. — Ezután nem sokára, egypár ha­szontalan frázist kockáztatva még, elhagyta menyét s megnyugodott abban, hogy az első lépés úgy sem vihet messze. Eddig még nem volt alkalmunk említeni, hogy Novion elnök úrnak legidősb fián kívül, kinek becsü­lete ellen oly durva támadást intézett, még két más fia is volt, egyik pap a másik katona, mindketten egyek apjukkal abban a pontban, hogy sógornőjük­be halálig szerelmesek lettek. Ez midőn észrevette Novion abbé (Potler Jakab, sisteroni püspök 1677. fréjusi 1680-ban; meghalt 1709-ben hatvankétéves korában) gyöngéd vonzalmi nyilatkozait, melyek­kel körülhálózni akart, úgy tett, mintha nem érte­né, nehogy a maga részéről gyűlöletének legyen kénytelen kifejezést adni. E hallgatás meghozta si­kerét, mert az abbé úr nem kockáztathatván saját méltóságát, másrészt meg okalva abból a közönyből, melylyel gyöngéd érzelmei találkoztak, le birta küz­deni bolond szenvedélyét s azzal annak idején föl­hagyott. A lovag már bátrabbnak, de ostobábbnak, mu­tatkozott. (Potier Claudius máltai lovag 1665-ben, lovassági kapitány 1667-ben.) Elégületlensége, mely hiába pazarolt sóhajaiból eredt, — fellépése sem volt, mondja krónikásunk, arca buta, veleje hig vala, — ezer kihágásba sodorta, a mi csak nevelte a sze­gény szerencsétlen fiatal asszony kedvetlenségét, ki majd megtébolyodott e fölforgatott bűnös lelkek között. • Gondolhatjuk, hogy e három vetélytárs mind­egyike a legnagyobb titokban igyekvők célt érni. Azonban az öreg Norion nyomára jött két ifjabbik fia szándékának egy negyedik versenyző által, — s ez legjobban tudott valamennyi kört színlelni, a­ki meglopva a másik három epedő sóhajtásait, a ma­ga malmára remélt vizet hajthatni, ha amazokat egy­más ellen izgatja és fegyverzi föl, s ez által megsza­­badul veszedelmes pályatársaitól. D’Eguilly úr — ez vala neve az illetőnek, — dacára szeretetremél­­tósága csekély voltának, azok közé tartozott mégis, kik némi reményekre jogosultaknak érzik magukat. Lelkének mély elvetemültsége elég csinos külsőbe volt rejtőzve, úgy, hogy azok, kik jól nem ismerték, nem kevéssé megbontránkoz­nak a felőle elterjedt rész hirekben, melyek egyenesen becsületét és er­kölcseit illették­, s valóban, ha hitelt adhatni a rá­szórt vádaknak, egyik sem virágzott jobban a má­siknál. Egy inasa, kit elkergetett, hálátlansággal vá­ddá, mondván, hogy csupán azért verte meg és űzte el magától, mert részt követelt valami játéknyere­­ségből, a­mitől pedig nem lehetett őt az igazság meg­sértése nélkül megfosztani, ha igaz, miszerint ő oktatta urát némely fogásokra, melyekkel a szeren­csét maga részére hajtá. Az effélék egy szolga szájá­ból nem nagy fontossággal bírnak, de mégis nem csekély bámulásra adott okot, hogy d’Eguilly, né­hány okos ember tanácsára hallgatva, visszafogadta az alkalmatlan fecsegőt, ki ellen már megindulófélben volt a pör, s miután azt elhárította fejéről, ismét el­­bocsátá, de most szépen, békével, négyszáz livrével vásárolván meg — igy gondolák némelyek — a hall­gatást e n­yomorúlttól, kinek neve La Croix vola. (Folyt. köv.) Márciusi emlékek. 1848 március 15 dikén Kossuth és Batthyány Lajos triumphatorok gyanánt vonultak be — mintegy harmadfélszáz mágnás és jurátus kíséreté­ben — az osztrák fővárosba. Kossuth a „Károly­­főherceg“ szálloda egyik ablakából, szokott elragadó ékesszólásával az egész Karnthnerstrasse-t s a mellékutcákat tolongva elfoglaló népe­t férfias kitar­tásra s a megkezdett munka erélyes folytatására buzdítá, véd és dacszövetséget ajánlván neki a ma­gyar nemzet részéről, mely ha az absolutismus jár­mát kevésbé nyomasztónak találta is, mint örökös gyámság alatt nyögött szomszédja, a szolgaiság szégyenét azonban szintoly elevenen érezte, mint ez, s most testvéri szeretettel kész őt végkép megsza­badítani a közös ellenségtől.­­ A tiszta és gyönyörű német nyelven tartott beszédet végtelen „éljen“ és hoch“ riadások követték. Mindenki rózsaszínű re­mények özönében úszott. Egy második Eldorado tárult föl szemük előtt, melyben legmerészebb kívá­nalmaik is sült galamb képében röpködtek, s csak kezüket kellett utánuk kinyújtani, hogy szájukba tömhessék. — Egy ifjakból és polgárokból álló küldöttség fölrohant a szónokhoz, s a szó legszoro­sabb értelmében ölében hozta őt le a rivalgó nép közé. Boldog volt, ki egy kézszoritást nyerhetett tőle vagy legalább ruhája szegélyét érinthette. ’ A magyar udvari kancelláriánál ugyanekkor az utósó ülést tartották. A másod kancellár, Szö­­gyényi László elnökölt, miután gr. Apponyi György­­ ugyanaz­nap reggel beadta lemondását, s erdélyi kollegájával Jósika Samuval „sans adieu“ elillant hatalmas pártfogójuk nyomdokait követte. A vesze­delem napjai elmúlván,föltűnt, ugyan­ e diosaurus-pár rövid időre ismét a láthatáron, de régi befolyását a császári udvar azon bizonyos töredékénél sem érvé­­nyesítheté többé, melynek körében a márciusi na­pok előtt mindig oly szívesen látott vendégek voltak. A föntemlített ülésben, melyben a kancellária minden tagja, Wirkner és Pazziazi urakon kívül, kik eddig annak mindenható elemét képezték, jelen volt, egyelőre azt határozták, hogy be kell várni az események további fejlődését, s a teendőket addig a legszükségesebb „folyó ügyek“ elintézésére szorí­tani. Szögyényi az udvartól minden „instructió“ nélkül maradt, s ha a dolgok kedvezőbb fordulatot nem nyernek, mihez akkor a kancellária álláspont­ját a nyilvános vélemény ellenében tekintve igen kevés kilátás volt — mehettünk, hová tetszik. E boldogító s annyi családapára nézve oly vigasztaló­ig ható öntudatban bezártuk burcainkat, s az ut­cákon reggeltől estig ácsorgó és barangoló nép közé vegyültünk, melynek —a ki tudja — nem fog­ják-e sokan közülünk rövid idő múlva proletáriusi sorait növelni ?! A­mi engem illetett, nem mondhat­nám, hogy jövendőm miatt nagyon aggódtam volna, pedig szintoly kevéssé kecsegtető volt az, mint a többi subalternus társaimé. Az első érzés, midőn a bureaut elhagytam, melynek amúgy sem voltam soha nagy barátja, különösen édes volt. A gondolat, hogy időmmel ezentúl én fogok rendelkezni s nem mások fölötte emelőleg hatott reám : új világ tárult föl előt­tem; a kényszer minden szabályait hátam mögött hagytam s kimondhatlan büszke valék ama szeren­csében, hogy valahára a magam ura vagyok. Nem törődtem az áldozatokkal, melyekbe ez álmodott függetlenségem kerülhet; a jövendőnek bizonytalan képei inkább lázas kíváncsisággal, mint aggodalom­mal töltök be keblemet; s elvégre mi bajosabb és szenvedhetlenebb érhetett volna engem azon min­dennapi philister-életnél, melyben eddig vege­tálnom kellett! ? Oh, ez az, átkos ellentét, mely természetemben rejlett, s forrása lett annyi keserves szenvedésnek! Midőn könnyelműségem nem hagyott mindenre „nem“ et mondani, az ellenállás ingere meg nem engedte meg, hogy cselekedeteimet mások mértéke szerint idomítsam, s a tömegben észrevétlenül eltűn­jek. V ereim sebesebben nyargaltak, mintha igen sokat kellett volna utólérniök, s eszem a legmeré­szebb ábrándvilágban tévelygett, ott keresvén tápot merész röptének, mit a józan élet tőle megtagadott. Ritkán volt okom sorsom ellen panaszkodni; nem mások, hanem magam gördítettem a sziklákat utamba, melyek haladásomat gátolták; s mert az újat, mely után szüntelen sóvárogtam, utóbb kényel­­metlennek találtam, a réginek hatalma erőt vett rajtam, s azon stádiumba lökött, hol az elme a meg­­szokottság bilincseiből többé ki nem bontakozhatván, előbbi rugékonyságát tökéletesen elvesztette. Március 17-dikén temették el a szabadságért el.

Next