Fővárosi Lapok 1870. március (41-66. szám)
1870-03-01 / 41. szám
v-í"-. 'v - . : ~ .• rets *. — 174 — légű fogainak gyöngysora, szóval magasztos szépségének minden adományai már nem egy nagyratörő figyelmét vonták magukra. Több tekintélyes egyén, mint például d’Avaux úr kérte már kezét atyjától. Ez a d'Avaux szintén ott található Saint-Simon képcsarnokában. Mint tanácsnok és diplomata egy kissé megijesztette parlamenti kollegáit, midőn külföldről, hol édesen megszokta a grófi címet használni, visszatértekor természetes légköréből mintegy kiemelkedni látszott s félig mint törvénytudó, félig mint lovag tűnt föl előttük. Ő az, ki sokkal később, jobban értesülve, mint Bardion nagykövet, hiába árulta el XIV. Lajosnak az angol forradalmárok terveit és aki azután mint a legkeresztyénibb fejedelem követe, II. Jakab udvarában is megfordult. A „Mémoires“-ok úgy említik, mint szép, férfias alkotású, udvarias, szellemdús, kedves, nemes és finom műveltségű embert, és az, aki kiütötte a nyeregből, ezen fényes tulajdonok közül egygyel sem dicsekedhetett. Ezt úgy festik le előttünk, mint a legundokabb és legidétlenebb teremtést, akit csak képzelni lehet. „Két olyan alak, mint ő, nem tehetett volna egy tisztességes emberszámot.“ Képzeljenek önök egy hosszú orrot, görbe, vékony lábszárakat s egy szünet nélkül szuszogó tüdőt, s ellőttük állandó férj és feleség közt való roppant ellentét, mi a körülmények szerint sírásra vagy nevetésre fakasztaná még a legszenvetlenebb nézőt is. A nász után néhány hónapi nyugalom következett, mialatt Norion asszony, ha már férjével nem nagyon dicsekedhetett, legalább aiával békés egyetértésben élt. Ez mindenféle hizelgő kedveskedésekkel halmozá el menyét, melyek az atyáskodás jellegét hordván magukon, tiszteletteljes hálára indították az ifjú hölgyet. Az ártatlan, családias bizalmaskodás ama még elég életerős férfiú és a bájos meny közt lassan-lassan bűnös vágyak lángjába bobta az előbbinek szívét. Hogy valaki fia feleségét szereti, abban még semmi sincs, kivált ha az a feleség olyan, hogy egyátalán bajos volna nem szeretni, de ez a szeretet egy nemes lélekben nem fajulhat bűnné .... Norion úr körülbelül oly alacsony mint fia, de e mellett férfias termetű, ravasz róka arcú eszes és világba való ember volt. Hinnünk kell, hogy új lelki állapotában, melybe tiltott lángok ragadták, némi elfogultság vagy kétely erőt vett rajta olykor. Egy elnök, egy akadémiai jelölt, ha már önmaga előtt elvesztette is becsületét, mások előtt még őrzi azt, s nem fog esztelenül botrányt előidézni. Sokáig nem is mert másképen föllépni, mint gyöngédség és minden apróságra kiterjedő figyelem által, legfölebb magános perceit lopta meg olykor titkos imádottjának, de ezek a percek napról napra veszedelmesebbekké váltak, úgy, hogy szükségképen el kellett következni annak, melyben a sokáig féken tartott szenvedély gátat és határt nem ismerve, kitört. Alkalom nem hiányzott, mert Novion úr és neje az apa házánál laktak. Menyével egy fedél alatt vele a nap bármelyik órájában találkozhatva, hozzá minden gyanúkeltés nélkül bemehetve, az elnök úrnak csak a helyet és időt kellett megválasztani, a hol és a mikor a terhes álarcot levethesse. Az ifjú hölgy (kitől egyedül jöhettek az itt következő részletek tudomásra) kissé gyöngélkedő állapotban ágyában feküdt, midőn egy napon ipját látja vánkosánál megjelenni. Némi maradványa a szeméremnek még küzdött bnne a bűnös végelhatározással; sápadt volt reszketett. Félelmes hallgatás után néhány jelentéktelen kérdést ejtett áldozata hogyléte felől, mintegy bevezetésül azután lelkiismeretétől furdalt, félelem és kétségtől habzó keblében elfojtott hangon így szólt : „Asszonyom, ön alkalmasint olvasta arco- mon a zavart, mely önt bámulatba ejti- Nem tudná annak okát ? . . . Érzelmeim ismeretlenek volnának kegyed előtt ? . . . Soha sem vette észre, hogy én kegyedet szeretem, azzal az olthatatlan lánggal, melyet keblembe lehellt, mely őrületbe, a kétségbeesés örvényébe sodor, ha kegyednél viszonzásra nem talál? .... Ne kiáltson, ne nyíljék panaszra ajka ? . . . Ha már a vér törvényei nem gátoltak, mi sem fog gátolni többé, mert én szeretem önt, úgy, mint soha senki sem szerette!......... Amint a fiatal hölgy, a legnagyobb zavarba hozatva e váratlan és határozott vallomás által, nem talált szavakat a feleletre, az elnök úr folytató beszédét megnyugtatni igyekezvén menye fölháboritott kedélyét. Ez midőn úrnője lett önmagának s szavakba birta önteni haragját és méltatlankodását, mely keblében forrott, igy szólt : — Uram, a szégyen és szemérem már elűztek volna az ön jelenléte elől, ha szerencsétlenségemre ágyban nem feküdném .... Isten tudja, mily áron vásárolnám meg ez óra elferledését; mit nem adnék, ha megtagadhatnám érzékeimet, ha ön bűnös gondolatait nem közölte volna velem .... Nem érzi ön mily szégyenfoltot ejtett saját maga és családja becsületén ? — Abban nem ismerek szégyent, vágott közbe az elnök,hogy szeretem a legszeretetreméltóbb lényt a világon .... És ha bűnös az a vallomás, melyet tettem .... az én lelkiismeretem nem furdal s a kegyed szemrehányásai is hasztalanok .... — Meg fogom önt azoktól kímélni, de borzalommal és rettegéssel kerülöm ezentúl mindenkor és mindenhol. — Teheti, viszontá az elnök, ha nem akkor halálomat sietteti, mert kegyed gyűlöletének terhe alatt összeroskadok. — Ezután nem sokára, egypár haszontalan frázist kockáztatva még, elhagyta menyét s megnyugodott abban, hogy az első lépés úgy sem vihet messze. Eddig még nem volt alkalmunk említeni, hogy Novion elnök úrnak legidősb fián kívül, kinek becsülete ellen oly durva támadást intézett, még két más fia is volt, egyik pap a másik katona, mindketten egyek apjukkal abban a pontban, hogy sógornőjükbe halálig szerelmesek lettek. Ez midőn észrevette Novion abbé (Potler Jakab, sisteroni püspök 1677. fréjusi 1680-ban; meghalt 1709-ben hatvankétéves korában) gyöngéd vonzalmi nyilatkozait, melyekkel körülhálózni akart, úgy tett, mintha nem értené, nehogy a maga részéről gyűlöletének legyen kénytelen kifejezést adni. E hallgatás meghozta sikerét, mert az abbé úr nem kockáztathatván saját méltóságát, másrészt meg okalva abból a közönyből, melylyel gyöngéd érzelmei találkoztak, le birta küzdeni bolond szenvedélyét s azzal annak idején fölhagyott. A lovag már bátrabbnak, de ostobábbnak, mutatkozott. (Potier Claudius máltai lovag 1665-ben, lovassági kapitány 1667-ben.) Elégületlensége, mely hiába pazarolt sóhajaiból eredt, — fellépése sem volt, mondja krónikásunk, arca buta, veleje hig vala, — ezer kihágásba sodorta, a mi csak nevelte a szegény szerencsétlen fiatal asszony kedvetlenségét, ki majd megtébolyodott e fölforgatott bűnös lelkek között. • Gondolhatjuk, hogy e három vetélytárs mindegyike a legnagyobb titokban igyekvők célt érni. Azonban az öreg Norion nyomára jött két ifjabbik fia szándékának egy negyedik versenyző által, — s ez legjobban tudott valamennyi kört színlelni, aki meglopva a másik három epedő sóhajtásait, a maga malmára remélt vizet hajthatni, ha amazokat egymás ellen izgatja és fegyverzi föl, s ez által megszabadul veszedelmes pályatársaitól. D’Eguilly úr — ez vala neve az illetőnek, — dacára szeretetreméltósága csekély voltának, azok közé tartozott mégis, kik némi reményekre jogosultaknak érzik magukat. Lelkének mély elvetemültsége elég csinos külsőbe volt rejtőzve, úgy, hogy azok, kik jól nem ismerték, nem kevéssé megbontránkoznak a felőle elterjedt rész hirekben, melyek egyenesen becsületét és erkölcseit illették, s valóban, ha hitelt adhatni a rászórt vádaknak, egyik sem virágzott jobban a másiknál. Egy inasa, kit elkergetett, hálátlansággal váddá, mondván, hogy csupán azért verte meg és űzte el magától, mert részt követelt valami játéknyereségből, amitől pedig nem lehetett őt az igazság megsértése nélkül megfosztani, ha igaz, miszerint ő oktatta urát némely fogásokra, melyekkel a szerencsét maga részére hajtá. Az effélék egy szolga szájából nem nagy fontossággal bírnak, de mégis nem csekély bámulásra adott okot, hogy d’Eguilly, néhány okos ember tanácsára hallgatva, visszafogadta az alkalmatlan fecsegőt, ki ellen már megindulófélben volt a pör, s miután azt elhárította fejéről, ismét elbocsátá, de most szépen, békével, négyszáz livrével vásárolván meg — igy gondolák némelyek — a hallgatást e nyomorúlttól, kinek neve La Croix vola. (Folyt. köv.) Márciusi emlékek. 1848 március 15 dikén Kossuth és Batthyány Lajos triumphatorok gyanánt vonultak be — mintegy harmadfélszáz mágnás és jurátus kíséretében — az osztrák fővárosba. Kossuth a „Károlyfőherceg“ szálloda egyik ablakából, szokott elragadó ékesszólásával az egész Karnthnerstrasse-t s a mellékutcákat tolongva elfoglaló népet férfias kitartásra s a megkezdett munka erélyes folytatására buzdítá, véd és dacszövetséget ajánlván neki a magyar nemzet részéről, mely ha az absolutismus jármát kevésbé nyomasztónak találta is, mint örökös gyámság alatt nyögött szomszédja, a szolgaiság szégyenét azonban szintoly elevenen érezte, mint ez, s most testvéri szeretettel kész őt végkép megszabadítani a közös ellenségtől. A tiszta és gyönyörű német nyelven tartott beszédet végtelen „éljen“ és hoch“ riadások követték. Mindenki rózsaszínű remények özönében úszott. Egy második Eldorado tárult föl szemük előtt, melyben legmerészebb kívánalmaik is sült galamb képében röpködtek, s csak kezüket kellett utánuk kinyújtani, hogy szájukba tömhessék. — Egy ifjakból és polgárokból álló küldöttség fölrohant a szónokhoz, s a szó legszorosabb értelmében ölében hozta őt le a rivalgó nép közé. Boldog volt, ki egy kézszoritást nyerhetett tőle vagy legalább ruhája szegélyét érinthette. ’ A magyar udvari kancelláriánál ugyanekkor az utósó ülést tartották. A másod kancellár, Szögyényi László elnökölt, miután gr. Apponyi György ugyanaznap reggel beadta lemondását, s erdélyi kollegájával Jósika Samuval „sans adieu“ elillant hatalmas pártfogójuk nyomdokait követte. A veszedelem napjai elmúlván,föltűnt, ugyan e diosaurus-pár rövid időre ismét a láthatáron, de régi befolyását a császári udvar azon bizonyos töredékénél sem érvényesítheté többé, melynek körében a márciusi napok előtt mindig oly szívesen látott vendégek voltak. A föntemlített ülésben, melyben a kancellária minden tagja, Wirkner és Pazziazi urakon kívül, kik eddig annak mindenható elemét képezték, jelen volt, egyelőre azt határozták, hogy be kell várni az események további fejlődését, s a teendőket addig a legszükségesebb „folyó ügyek“ elintézésére szorítani. Szögyényi az udvartól minden „instructió“ nélkül maradt, s ha a dolgok kedvezőbb fordulatot nem nyernek, mihez akkor a kancellária álláspontját a nyilvános vélemény ellenében tekintve igen kevés kilátás volt — mehettünk, hová tetszik. E boldogító s annyi családapára nézve oly vigasztalóig ható öntudatban bezártuk burcainkat, s az utcákon reggeltől estig ácsorgó és barangoló nép közé vegyültünk, melynek —a ki tudja — nem fogják-e sokan közülünk rövid idő múlva proletáriusi sorait növelni ?! Ami engem illetett, nem mondhatnám, hogy jövendőm miatt nagyon aggódtam volna, pedig szintoly kevéssé kecsegtető volt az, mint a többi subalternus társaimé. Az első érzés, midőn a bureaut elhagytam, melynek amúgy sem voltam soha nagy barátja, különösen édes volt. A gondolat, hogy időmmel ezentúl én fogok rendelkezni s nem mások fölötte emelőleg hatott reám : új világ tárult föl előttem; a kényszer minden szabályait hátam mögött hagytam s kimondhatlan büszke valék ama szerencsében, hogy valahára a magam ura vagyok. Nem törődtem az áldozatokkal, melyekbe ez álmodott függetlenségem kerülhet; a jövendőnek bizonytalan képei inkább lázas kíváncsisággal, mint aggodalommal töltök be keblemet; s elvégre mi bajosabb és szenvedhetlenebb érhetett volna engem azon mindennapi philister-életnél, melyben eddig vegetálnom kellett! ? Oh, ez az, átkos ellentét, mely természetemben rejlett, s forrása lett annyi keserves szenvedésnek! Midőn könnyelműségem nem hagyott mindenre „nem“ et mondani, az ellenállás ingere meg nem engedte meg, hogy cselekedeteimet mások mértéke szerint idomítsam, s a tömegben észrevétlenül eltűnjek. V ereim sebesebben nyargaltak, mintha igen sokat kellett volna utólérniök, s eszem a legmerészebb ábrándvilágban tévelygett, ott keresvén tápot merész röptének, mit a józan élet tőle megtagadott. Ritkán volt okom sorsom ellen panaszkodni; nem mások, hanem magam gördítettem a sziklákat utamba, melyek haladásomat gátolták; s mert az újat, mely után szüntelen sóvárogtam, utóbb kényelmetlennek találtam, a réginek hatalma erőt vett rajtam, s azon stádiumba lökött, hol az elme a megszokottság bilincseiből többé ki nem bontakozhatván, előbbi rugékonyságát tökéletesen elvesztette. Március 17-dikén temették el a szabadságért el.