Fővárosi Lapok 1870. április (67-91. szám)
1870-04-01 / 67. szám
67-dik sz. Péntek, április 1. Kiadó-hivatal: Pest, barátok tere 7. sz. Hetedik évfolyam 1870. Előfizetési dij. Félévre 7 ftekr. Negyedévire . 8 ft 50 kr. Megjelen az ünnep utáni napokat kivéve mindennap , koronkint képekkel.FŐVÁROSI LAPOK IRODALMI NAPIKÖZLÖNY. Előfizetéseket mindig csak a rendes évnegyedek elejétől fogadhat el a kiadóhivatal. Szerkesztői iroda: Zöldfa utca 39. sz. 2. em. Hirdetési díj: Negyed hasábos petit sor ....... 9 kr. Bélyegdíj minden igtatáskor .... 30 kr. Előfizetési fölhívásunkat ez új évnegyedre ajánljuk az olvasók figyelmébe. Napilapunk ára félévenkint csak egy forinttal több, mint a heti divatlapoké. Évnegyedre 3 frt 50 kr., félévre 7 frt. Ide lent. Más keresse a dicsőség Fellegtartományait: Védjen engem sürü bokrok Enyhe, lombos árnya itt. Szép, szelíd hegyek tövében, A völgy keblén ide lent, Hol nyugodtan sejti lelkem Kis körön a végtelent. Hol, miként a csermely árja, Mig innen ki nem hatott, Zajtalan fut, lejt az élet, S nem vet ádáz, nagy habot. Izesebb itt és üdítőbb Örömeim pohara; Nem csillog bár, ámde nincs is Undorító mámora. És ha bánat s gond nyilától Vérzik szivem és beteg, A természet mindig áldó Kebelére dőlhetek. Nyílt sebemre titkon önti Hű kezével balzsamit, S bölcs tanácsa tűrni, várni És remélni megtanít. A miben a jó szerencse, Hir s dicsőség elfeledt, Kárpótolja, hidd el, egy-két Tiszta, jó szív, mely szeret. Lévay József. A lévita köpönyege. (Elbeszélés.) Irta: Györy Vilmos. — Haha! A lévita köpönyege! Még csak nem is „köpeny“, hanem „köpönyeg“, és hozzá még a lévita köpönyege! Mily szerencsétlen gondolat, mily meddő tárgy , hogyan lehet ilyet elbeszélés alapjául választani ?! Elvégre is mi az a lévita ? Szegény, protestáns lelkész-tanító, valami telepítvényszerű parányi kis falucskában, ki hétköznaponkint jól-roszul el-eltanítgat néhány rendetlenül járó iskolásgyermeket, vasárnap pedig a templommá qualifikált poros iskolában elolvassa valami múlt századbeli papnak prédikációját, a még nyáron is subába öltözött és az egész prédikáció alatt hűségesen szundikáló hivek előtt; azonkívül elvégzi — ahogy tudja szegény — a lelkészi teendőket; küzd, fárad, csalódik, elkeseredik, búnak adja magát, kibetegszik, lemond hivataláról vagy lemondásra kényszeríttetik, s végre az élet súlyos harca után meghal, minden fillér nélkül hagyott özvegyével és rendesen elég nagy számú árváival szaporítva azok táborát, akikre ha a jó isten csodálatos módon gondot nem viselne, az emberek részvéte folytán bizony helyök is alig lenne, ahol fejeket lehajthassák. íme, ez a lévita, van-e ebben valami vonzó, valami érdekes ? Még ő maga sem alkalmas novella tárgy, mennyivel kevésbé a „köpönyege!“ .............Csak egy pillanatnyi türelmet, kedves, nyájas olvasóm! Én kihallgattam a te véleményedet, mely sok tekintetben igaz; légy te is oly gyengéd, oly szeretetteljes, és hallgasd meg az én megjegyzésemet is, amely talán szintén nem egészen valótlan. S tudod-e, mi e megjegyzés ? Az, hogy a szobában levő minden bútordarabhoz, a testen viselt minden öltözet ruhához kisebb-nagyobb érdekességű emlékek kötték, melyek alapján mind e tárgyaknak meg van a maguk története. Mosolyogsz ezen merész állításon ? Hajtsd le puha tenyeredbe sima homlokodat, szép olvasónem, s gondolkozzál egy kevéssé. Nem emlékszel-e még ma is legelső hosszú ruhádra ? Istenem, mennyi emlék elevenül föl lelked előtt ?! Milyen furcsa volt az, de mily kellemes érzés ! Majdnem minden lépten-nyomon rátapodtál elejére, hanem azért — kivált ha senki sem látott — olyan tetsző volt az állótükörben végig-végignézni egész a földig hullámzó redömn, oly emelő, oly hizelgő az a gondolat, hogy ime, a fiatal életben fordulópont állott be, a kis leány megszűnt, s hajadon termett belőle; a bimbó változott, nyiló virággá feslettek szirmai. Nincsenek-e drága emlékek kötve tehát ezen öltözékedhez ? Hát legelső báli ruhádnál hiányoznak ezen emlékek ? Hát annál, melyben ő látott meg először, s talán rögtön meg is szeretett ? Hát annál, melynek megrendelésekor mamáddal együtt még kényeztetek is, mert a papa roszkedvű volt nagyon, föl is berzenkedett az új ruha ellen, elkárhoztatta azt a megállapodást nem szívelő pokolszülötte divatot,hanem azért végre mégis csak kifizette az árát, akármilyen haragosan pattantotta is magára szobája ajtajának kilincsét, sőt a mikor szép leányát a pompásan álló divatos új ruhában meglátta, midőn kezet csókolva megköszönted jóságát: előbbi haragjának sötét jellegén a mosolygás szivárványa ragyogott föl a kibékülés jelvénye gyanánt, s a könyek árán kivívott új ruha végre éppen neki tetszett legjobban! Hát annak.............de miért folytatnám tovább ? A te gondolkodó fejecskéd helyeslő biccentése igazat ad nekem, midőn azt állítom : igenis, minden ruhának meg van a maga története, mindegyikhez kisebb-nagyobb érdekességű emlékek csatolvák. Meg volt a lévita köpönyegéé is ; nem vagyok oly elbizakodott, hogy vakmerőn azt állítsam, érdekes története; de annyit talán mégis szabad mondanom róla : nem éppen érdektelen s nem minden tanúságot nélkülöző. Ha vennél magadnak annyi fáradságot, hogy e következő sorokat átfussad, magad hozhatnál ítéletet most kimondott szavaim fölött. S bárha tudom, hogy a nagyon is részletes előadás egyátalában nem emeli igénytelen tárgyam érdekességét, mégis kénytelen vagyok elbeszélésemet egészen az elején, nevezetesen ott kezdeni: ret belenéz az újonnan ásott sírba, ennek falán szemlélgetve : összeér-e már nem sokára a felső nedvesség a föld árjával, s a Nílus áldásos kiöntését nem köszöntheti örvendezőbb szívvel az egyptomi, mint az alföldi ember azt az örömhírt: „Ha még két-három napig így esik az eső, a két nedvesség összeér.“ Ha csak pitvarából, páralepte ablakoknak leterült tábláin keresztül örömtől ragyogó arcok tekintenek ilyenkor az ég felé, annál örvendezőbbek, minél kevesebb kilátás van arra, hogy a felhők megszakadjanak s a boltozat kiderüljön. Megengedjük, hogy gazdasági szempontból szép idő lehet ez annak, aki kényelmes, sütött szobából hallgatja az eső suhogását, de annál kevésbé tartja gyönyörűnek az olyan szerencsétlen halandó, kit gyászvégzete arra kárhoztatott, hogy ilyen időben utazzék reggeltől napestig a magyar Kánaán földjén. Rettenetes mulatság ! Fölülről ázni, alant meg üres kocsival is majdnem elakadni, leszállani egykét óra alatt tízszer is a vízverte ülésből, hogy vagy a kocsit könnyebbítsd, melyet a kiálló lovak alig birnak már, vagy a kereket tisztítsd, melynek küllői úgy telerakodtak a tapadó sárral, hogy az egész kerék olyannak látszik, mintha vasból volna öntve koronggá. Ilyenkor a szükség törvényt ront. A kocsis szünetlenül azt nézi, hol csaphatna ki az országútra dűlő valami szántóföldre vagy gyepes darab legelőre ; s hiába van ott az illető tulajdonos által karikára szántott, vagy ásóval kihányt döccentő, hiába a megkezdett csapás továbbfolytatásának tilalmát jelző szalmacsóva , a kocsis nagyon keveset gondol a mi primitiv mezei rendőrségünk mindezen tulajdonjogot óvó jeleivel, átcsap a tilosra is, és nem ott megy, a hol szabad, hanem ott, a hol lehet. (Folyt, köv.) I. Mikor a köpönyeg még nem volt meg. Egyike volt azon őszi napoknak, melyekről az alföldi ember, ha ugyan a kukoricatörést s az őszi szántást vetést teljesen bevégezte már, anélkül, hogy ekéje kimocsárlott volna, nagy megelégedéssel azt szokta mondani: — Hála isten, ugyancsak gyönyörű, áldott időnk lett! S milyen tulajdonságú ez az áldott, gyönyörű idő ? Sötéten, egész a láthatár aljáig elborult égboltozat, sűrűen hulló hideg, csendes eső, mely dél tájban kissé szünetel, talán csak azért, hogy este aztán annál hatalmasabban újra rákezdjen ennek következtében úton-útfélen kerékagyig érő sártenger. A városi embert kétségbeejti az ilyen idő; a falusi ember jobban örül neki, mint a legszebb verőfénynek. Napról-napra kérdezgeti, napról-napra találgatja , hány ásónyomnyira lehet már a nedvesség; ha valami temetés akad,az egész halotti gyászkisé Clanne Blouet szenvedései. Theuriet francia beszélge. I. Soha sem fogom elfelejteni a napot, melyen mint segéd léptem be Péchomn úrhoz, kinek Marvilleben gyógyszertára volt. Úgy tűnik föl előttem e nap, mintha csak tegnap lett volna. Hajnal hasadta előtt keltem föl s felültem a falusi szekérre, mely Clermont és Marville között tartja fönn az összeköttetést, s melyen három óra hosszat kelle magam rázatnom ; éppen február eleje volt, a regg jeges hideg vala és az eső sürü cseppekben hullott alá, midőn a szekér megérkezve rendeltetése helyére,a „zöld tölgyfá “hoz címzett szálloda előtt megáll s én leszállottam. — Marville felső és alsó városra oszlik. Péchon úr a felső városban lakott. Majdnem mászva mentem el az apró viskókkal körített toronyóra mellett, melyekben a zsibárusok rakták ki holmijokat, reszketve félig a hideg, félig a félelem miatt, mert ámbár már huszonkét esztendős valék, igen ügyetlen és félénk voltam; soha sem hagytam el a várost, melyben laktam, és kivéve egy utazásomat Nancyba, ahol szigorlatomat tettem le, mindig nagybátyám mellett valék, ki Louppyban volt plébános, s a ki egyszersmind fölnevelt. Lassan mentem az arcomat verdeső hideg eső dacára, s kérdem magamban : várjon minő fogadtatásban fogok részesülni a gyógyszerésznél ? Midőn a nagy utcán mentem végig, kíváncsian nézegettem a házak faragott párkányzatait, s nem sokára észrevevem üvegboríték alatt Peehomn úr címiatát. A ház nem brit vonzó